Talán 1 óra telhetett el, mióta a váróban voltak Alex szülei. Közben megérkezett idősebbik fiuk is, Peter, aki, miután megtudta, mi történt az öccsével, azonnal elkezdte úgy intézni a dolgait, hogy mielőbb haza tudjon repülni.
A kezdetektől fogva, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a szüleivel, tehát tudta, hogy Alex rendben van, de miután beavatták a részletekbe (Winston-nal kapcsolatban is), mindenképp itt akart lenni a testvére mellett.
Az egyetem megvárja és most amúgy sincs vizsgaidőszak, gondolta pár napig itthon lesz, hogy segítsen, amiben kell. A járata késett, ezért mondta, hogy a korábban megbeszéltekkel ellentétben ne várják meg, hanem majd a kórházban találkoznak.
Ahogy hármasban beszélgettek, meglátták Alexet, derűs arccal feléjük közeledni. Ez a látvány kicsit megnyugtatta mindannyiukat.
Ahogy odaért hozzájuk, bátyja egy hatalmas öleléssel köszöntötte, amihez csatlakoztak a szülők is. Alex sosem ismerte be igazán, de a családja ehhez hasonló, már-már kínosan érzelmes kirohanásait igenis szerette.
Valójában büszke volt arra, hogy ők ennyire lazák, ki merik mutatni az érzéseiket, még ha ez néha túl sok is. De tudta, hogy nagyon szeretik őt és a testvérét és ahogy arra már volt példa korábban, bármit megtennének értük.
Szerencsésnek érezte magát azzal kapcsolatban is, ahogy kezelték a tulajdonképpeni coming outját. Habár normál körülmények között, valószínűleg azért több időbe telt volna neki, mire összeszedi a bátorságát, hogy eléjük álljon ezzel.
„Beszéltünk a nővérrel, ő kísért fel bennünket és elmondott mindent." – törte meg az idilli csendet az anyukája, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna.
Igyekezett ezzel is levenni a terhet Alex válláról, hogy ne kelljen azzal foglalkoznia, hogy elmondja mindazokat a dolgokat, amiket már úgyis tudnak.
„Winston is ébren van már? Hogy érzi magát?" – kérdezte az édesapja.
„Igen, ébren van és a körülményekhez képest jól. Valójában ő kelt hamarabb, de azt mondta olyan békésen aludtam, hogy nem akart felkelteni." – mondta egy mosollyal a szája szegletében Alex.
„Békésen, mint egy kisangyal."
„De anya!" – grimaszolt Alex és a fejét ingatta.
„Miért? Ez az igazság!" - tette hozzá az anyukája, majd direkt egy nagy, cuppanós puszit nyomott az arcára.
„Egek, ez olyan ciki!" – szúrt oda Alex és közben forgatta a szemeit. De tudták, hogy csak csipkelődik velük. Ezen mind jót kacagtak, ami egy kicsit oldotta a hangulatot.
„Bemehetünk hozzá?" – kérdezte az édesapja, miután kissé alábbhagyott a nevetés.
„Persze, de nagyon izgul a veletek való találkozás miatt, úgyhogy légyszi fogjátok vissza magatokat! Oké?" – kérlelte szüleit Alex.
„Miért, mikor nem fogták vissza magukat?" – kérdezte némi iróniával Peter, közben pimaszul szüleikre nézett. Ám aztán a rosszalló pillantások kereszttüzében rögtön visszavonulót fújt. „Rendben van, csak vicceltem!"
„Erre inkább nem reagálnék. Induljunk!" - zárta le a beszélgetést Alex. Tudta, hogy csak heccelik, de nagyon izgult amiatt, hogy a családja és a barátja végre megismerik egymást.
Ahogy megérkeztek a kórterembe, a Standall család tagjait, akik most látták először Winstont, megviselte a látvány, ami eléjük tárult, hiszen első ránézésre rosszabbnak tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt.
Az őrmesternek a munkája miatt természetesen volt már tapasztalata jóval megrendítőbb látvánnyal is, de ez azért most más volt.
Igyekeztek arra gondolni, hogy a nehezén már túl vannak, nem szabad hogy a fiúk bármit lássanak rajtuk és a nővér által elmondottak, mindenképpen biztató hírek voltak. Tudták, hogy ez csak átmeneti állapot.
Miután beléptek a szobába, Alex rögtön odasétált az ágyhoz, megfogta szerelme kissé reszkető kezét, majd minden felhajtás nélkül, a lehető legegyszerűbben mutatta be egymásnak, élete legfontosabb szereplőit.
„Winston, ők itt a családom. Anya, apa, Peter ő pedig Winston. A fiúm."
Winston elmosolyodott és meghatottan Alexre nézett. Ezek a szavak megdobogtatták a szívét, ugyanis így még senki nem hívta őt korábban. Pláne nem a családja előtt.
Szóval most már hivatalosan is egy pár vagyunk - gondolta. Alig tudott felocsúdni, máris jött az újabb váratlan reakció.
A három új látogató közrefogta és szorosan megölelték. Ehhez a közvetlenséghez nem igazán volt hozzászokva, ez egy kissé idegen volt a számára.
„Üdvözlünk a családban!" – mondta Mr. Standall, majd kezet fogott Winston-nal. „Amit a fiunkért tettél, azért soha nem lehetünk neked elég hálásak."
„Ahogy azért sem, amilyen boldoggá teszed!" – tette hozzá neje. „Biztosan mondta, hogy mesélt nekünk rólad, illetve rólatok. Úgyhogy semmi okod idegeskedni, rendben?
Egyértelmű, mennyit jelentesz neki. Az élete fontos része vagy és ezáltal már a miénk is! Drágám, tudd, hogy ránk bármikor, bármiben számíthatsz!"
„Így van, ha az öcsikém ennyire szeret téged, akkor nincs mese, te egy nagyon különleges srác lehetsz. Amit bizonyítottál is, szóval tisztellek ember!" – mondta Peter, sajátos stílusában majd egy öklöst adott Winston-nak.
Ezen mindenki elmosolyodott. Az ezt követő csendet, Winston törte meg, akinek sikerült végre legyűrnie az idegességét és felocsúdnia abból, hogy Alex családja mennyire elfogadó és kedves vele. Egészen elérzékenyült, mert eszébe jutott a saját családja...
„Nagyon köszönök mindent! Őszintén szólva, izgultam ettől a találkozástól, főleg az adott körülmények között. Még úgy is, hogy Alex elmondott, ahogy ő fogalmazott mindent Önöknek, így talán nem vagyok teljesen ismeretlen a számukra."
„Dehogy vagy az drágám!" – nyugtatta meg Mrs. Standall. „Alex igen részletesen beszélt rólad. Ráadásul olyan szeretettel és őszintén, hogy úgy érezzük, mintha mindig is ismertünk volna.
Tudod egy szülőnek az a legfontosabb, hogy a gyermeke boldog legyen. Nekünk legalábbis ez az első. És ha akarná sem tudná letagadni, vagy eltitkolni, hogy menyire az. Veled."
Odafordult Alexhez és végigsimította az arcát. „Ugye kincsem?"
„Igazad van anya, ahogy mindig." – válaszolta azzal a beleegyező, félszeg mosollyal az arcán, amit már nagyon rég, talán utoljára kisgyerekként láttak tőle.
„A te szüleid is biztos így vannak ezzel." – próbált meg finoman érdeklődni Mrs. Standall, anélkül, hogy rákérdezne, hol vannak most és miért nincsenek itt, mellette.
„Ebben nem vagyok olyan biztos. Őket inkább a saját boldogságuk érdekli és hogy mit gondolnak mások… Állítólag ma valamikor megérkeznek.
Úgy sejtem, nem repesnek az örömtől, hogy miattam félbe kellett szakítaniuk az európai útjukat." – mondta Winston.
Szavaiba a megszokott beletörődés mellett, ami igazán akkor érződött, ha róluk beszélt, most némi szomorúság is vegyült.
Ez a válasz Alex-et is meglepte. Eszébe jutott, hogy soha nem beszéltek a szüleiről. Ezek szerint érthető okokból.
Carolyn épp valami kedveset és bátorítót szeretett volna mondani, de a pillanatot Winston orvosa törte meg.
A kórterembe belépve elmondta, hogy a beteget most viszik el a hajnalban megbeszélt CT vizsgálatra, hogy mielőbb láthassák minden rendben van-e a műtét után.
A doktor majd délután vissza fog jönni az eredményekkel, illetve akkor végzi el a mozgáskoordinációs teszteket is.
„Minden rendben lesz." - mondta Winston Alexnek, miközben az ágyát az orvossal együtt érkező két másik férfi vette kezelésbe. Látta ugyanis az aggódást a fiú szemében, akármennyire is próbálta leplezni.
„Tudom." - felelte Alex és egy bátorító mosoly kíséretében engedte útjára barátját.
„Mit szólnátok, ha erőt gyűjtenénk a mai naphoz, lemennénk a büfébe enni valamit és innánk egy jó kávét amíg a vizsgálat tart? – vetette fel az ötletet Alex apukája, miután Winstont kitolták a kórteremből.
„Én totál benne vagyok, díjazom a gondolatot! Már majd éhen halok!" – vágta rá Peter.
„Indulhatunk?" – kérdezte Alex felé fordulva édesanyja.
„Igen, mehetünk. Most amúgy se tudnék mi mást csinálni és jó lenne egy kicsit elterelni a gondolataimat."
Miközben a család elindult az épület földszintjén található büfébe, Winstont a kórház egy másik szárnyába vitték.
A CT-t végző, úgynevezett operátor, részletes tájékoztatást adott a betegnek a vizsgálat menetéről, valamint arról, hogy végig egy mikrofonon és hangszórón keresztül fognak kommunikálni.
Ezután bekísérte a CT-vizsgálóba, majd megkérte, hogy kényelmesen helyezkedjen el az ágyon. Ezt követően beállították a szükséges testhelyzetbe, majd a feladatra beállított program segítségével egy sínhez hasonló eszköz behúzta Winstont a CT-t elkészítő hengerbe.
Felhívták a fiú figyelmét arra, hogy nagyon fontos a mozdulatlanság, mert abban az esetben mutat tényleges eredményt a vizsgálat.
Mivel az utasításokat rendben betartotta és minden zökkenőmentesen ment, így 25 perccel később már útban voltak vissza a kórterme felé.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztek, April Nevin nővér jelent meg az ajtóban, akinek nemrég lejárt a műszakja.
Csak be akart köszönni és megnézni, hogy minden rendben van-e. Ez a kedves gesztus jól esett Winston-nak és értékelte a figyelmességét.
Pár perccel azután, hogy újra egyedül maradt, Winston-nak újabb látogatói érkeztek. Charles és Evelyn Williams voltak azok, a fiú szülei. Amint meglátta őket, úgy érezte beigazolódott, amit gondolt.
Nem tűntek túl elragadtatottnak, hogy itt kell lenniük. Talán az édesanyján látszódott valamiféle aggodalom, de összehasonlíthatatlan volt ahhoz képes, ahogy Alex anyukája, vagy az általa alig ismert nővér nézett rá.
Valójában sosem volt velük igazán jó viszonya a fiúnak. A munkája volt mindig is az első Mr. Williams számára, egész évben alig volt otthon, nem igazán foglalkozott a szülői teendőkkel.
Természetesen a barátainak állandóan dicsekedett a fiával, persze úgy, hogy ő a lehető legjobb apának tűnjön. Valójában fogalma sem volt arról, mi zajlik Winston életében.
Az anyja legalább próbálkozott, de talán túl későn. Amikor kisfiú volt, akkor kellett volna, mert azok az emlékek már nem változnak.
Minden megszegett ígéret és hazugság egyre messzebb sodorta Winstont tőlük. Tulajdonképp nem is ismerték.
Azt is csak onnan tudták, hogy meleg, hogy az egyik vitájuk alkalmával, apja egy homofób kijelentése miatt úgy érezte, hogy olajat önt a tűzre és csak úgy kimondta, hogy Meleg vagyok, a fiúkat szeretem. Ehhez mit szóltok?
Majd miután semmilyen várt válasz vagy reakció nem érkezett tőlük, elviharzott a szobájába. Egy darabig abban reménykedett, hátha legalább az anyja utána megy, megbeszélni a dolgokat, de hiába.
Sőt, másnaptól olyan volt minden, mintha semmi sem történt volna…Ilyenek voltak Winston szülei.
„Ezt meg hogy képzelted? Elment az eszed?" – kérdezte dühösen az apja. „Hogy a büdös francba hitted, hogy ez jó ötlet? Megőrültél?" – folytatta.
„Na de Charles!" – próbálta nyugtatni a felesége, de hiába.
„Evelyn, te inkább meg se szólalj!" – ripakodott rá. „Fogd be a szádat!"
„Ne beszélj így vele!" – szólalt meg először Winston.
„Úgy beszélek, ahogy akarok! És felelj, ha kérdezlek, értve vagyok?"
„Igenis, Uram!" – válaszolt ironikusan a fiú.
„Szóval elmondanád, hogy mi a bűnbánatos fenéért kellett megszakítanunk az európai utunkat és hazarepülni a te hülyeséged miatt?"
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a Standall család, akik ha nem akarták volna, akkor is hallották a kiabálást.
„Maguk meg kik?" – kérdezte nem túl illedelmesen Charles.
„Üdvözlöm!" – nyújtotta kezét Mr. Standall a másik édesapa felé. Az nagy kegyesen viszonozta a gesztust.
„Én William Standall őrmester vagyok, a nejem, Carolyn, a fiaink Peter és Alex. A fia megmentette az én fiam életét.
Egy igazi hős. Nagyon büszke lehet rá!" – próbálta oldani a hallottak után a feszültséget és esetleg jobb belátásra bírni Mr. Williamst.
„Ja, persze. Nagyon büszke vagyok rá!" – mondta szarkasztikusan. „De végre elmondaná valaki mi ez az egész? Valami robbanásról beszélnek!"
Alex édesapja, akinek foglalkozásából adódóan volt tapasztalata hasonlóan problémás esetekkel, tájékoztatta mindenről, legalábbis arról, ami a balesettel, a műtéttel és Winston kezelésével volt kapcsolatos.
A fiúkról úgy gondolta nem neki tisztsége beszélni. Nem akart ennyire beavatkozni. Még.
„Hát ez fantasztikus!" – nem hazudtolta meg magát Charles. „És azt elmondanád fiacskám, hogy miért is csináltad mindezt? Azon kívül, hogy hőskomplexusod van?"
„Erről szó sincs." – szólt közbe Mrs. Standall, aki közben igencsak felhúzta magát ilyen szülők láttán. Így már értette, hogy miért volt olyan szomorú Winston, amikor róluk kérdezte.
Azt hitte ez csak szokásos kamaszos lázadás, de most már a saját szemével látja, hogy mi a helyzet. Ennek tükrében még inkább becsülte Winstont, hogy ennyire szeretetteljes és gondoskodó fiatalember lett, az otthoni légkör ellenére.
„Már elnézést, de nem magát kérdeztem!" – mondta megemelkedett hangnemben az egyre dühösebb apa.
„Ne beszéljen ilyen stílusban a feleségemmel! Úgy gondolom, hogy le kellene nyugodnia egy kicsit." – mondta Mr. Standall, akinek minden önfegyelmére szüksége volt, hogy türtőztesse magát.
„Majd lenyugszom, ha a fiam lesz elég gerinces válaszolni. Kezd fogyni a türelmem!" – felelte Charles, egyre ingerültebben.
„Miről beszél? Winston az egyik legkedvesebb és legbátrabb ember, akit ismerek. Amit nem hiszem, hogy magától örökölt! És különben is, hogy beszélhet így a saját fiával?" – fakadt ki most már Alex is.
„Semmi baj." – szólt közbe azonnal Winston, mielőtt apja bármit is reagálhatott volna az iménti megjegyzésre. „Választ akarsz a kérdésedre, apa?" – az utolsó szónál megnyomta a hangsúlyt csak a nyomaték kedvéért.
„Azért tettem, amit tettem, mert szeretem Alex-et!" Winston kinyújtotta a fiú felé a karját. Alex odalépett hozzá, megfogta a kezét, majd összekulcsolták ujjaikat.
„Életemben először, neki köszönhetően végre igazán boldog vagyok. Na, most már elégedett vagy?"
/Bízom benne, hogy elégedettek vagytok ezzel a fejezettel és kellően érdekesnek tartottátok. Ha igen, légyszi szavazzatok! Mivel Winston édesapjáról gyakorlatilag semmit nem tudunk (még a nevét sem), így az ő karakterének esetében szabad kezet kaptam. Valamiért egy ilyen "s-fejnek" képzeltem el, Alex apukájának egyfajta ellentéteként. Mi a véleményetek róla? Érdekesnek találtam a gondolatot, hogy ilyen szülők mellett (illetve szinte nélkülük) lett Winston igazán jó ember. Szerintetek mi fog történni a következő fejezetben Winston és a szülei közt?/