~A nevem Feliciano Vargas. Egy hétköznapi olasz vagyok, szeretem a művészetet, a kajákat és az embereket. 19 éves vagyok és van egy bátyám Lovino, aki most 22. Neki az utolsó éve van abban az egyetemben, ahova idéntől fogok járni, pontosabban mától. Nagyon izgatott vagyok, hiszen ez egy nagy európai intézmény, ahova sok nemzetiségű ember jár. Ebből kifolyólag, picit félek is a fura akcentusom miatt, mert gyakran mondják azt nekem, ha el kap az olasz vér, akkor annyira gyors a nyelvem, hogy nem lehet megérteni semmit abból, amit mondok. Jaj, ne, már megint sokat jár a szám feleslegesen.~

Feliciano éppen a fürdőszoba felé tart, de nem tudja kinyítni az ajtót, mert zárva van.

-Francis, te vagy bent?

-Igen csak egy pillanat.

~Ő az unokatestvérünk. Már 29 éves és egy divat magazin egyik szerkesztője. Teljesen az ő világa. Most mondjuk azért van bent, mert a reggeli rituáléját végzi, amit nem igazán tudunk, hogy mi. Sose mondta el nekünk és szerintem mi így vagyunk boldogok a bátyámmal. Amúgy elég tragikus, hogy miért él velünk Francis. A mi szüleink még akkor haltak meg mikor én csak egy csecsemő voltam szinte, Francis szülei meg rá pár évre. Addig míg ő nem lett elég idős, Antonio-val éltünk együtt, aki egy spanyol munkatársa volt apának. Mivel egy megbízható személynek bizonyult, ezért bízott rá minket még az ég is. Amikor nagyobb lettem Roderich bácsihoz küldtek engem, akinél házimunkát végeztem, pénzért. Viszont néha adott nekem zene órákat és megengedte, hogy fessek. Összességében szerettem ott lenni.~

Az ajtó nyitódik és a kissé hullámos, szőke hajú, kék szemű Francis jön ki, akin egy kék garbó és fehér farmer van. Fekete csizmája az ajtó elött díszeleg.

-Bemehetsz.

-Köszönöm.

~Most elég gyorsan végzett, ahhoz képest, hogy órákat képes bent tölteni, ezért kelek én mindig korábban, mint Lovino. A reggeli rutinom egyszerű: elfésülöm a hajam és a kiálló tincsemet balra igazítom. Megmosom az arcomat és fogat mosni reggeli után szoktam, amit sose hagyok ki, hiszen éhgyomorral nem lehet élni se.~

Kint a konyhában már Francis nagyban eszi a salátát, mert épp diétázik, de nem igazán értem minek. Feliciano leül mellé és egy darabig fáradtan néz ki fejéből, bár szemeit igen szűken tartja, szinte szeme színét se lehet látni ami amúgy barna.

-Bátyus, van pasta?

-Igen, a tegnapi megmaradt pene. Az még jó.

-PASTA!-boldogan odasétál a hűtőhöz és kiveszi az üveg tálat amiben az olaszok egyik eledele van. Amikor megfordul az ajtónál látja testvérét, akinek kócos, sötét barna haja van és zöldes, csipás szemi.

-Van kaja?

-Megosztom veled a pasta-t.

~Válasz helyett leül és türelmetlenül várja az ételt. Ha ő is elment volna Roderich bácsihoz, akkor talán ő is ilyen jól nevelt lenne? Amúgy Roderich egy osztrák nemesi család utolsó férfi tagja, bár már nem igazán számít a címe. Azt mondja, hogy nem számít, hogy kik az őseink, akkor is meg kell adnunk a módját mindennek. Apropó, őseink. Képzeljétek, hogy egy nagy római katona, egyik nagyon-nagyon távoli leszármazottja vagyok, tiszta római és később olasz véren keresztül. Az ő neve Julius volt és a mostani család nevünk miatt a Vargas-t is néha hozzá tesszük.~

Lovino elővett magának egy tányért és egy villát és odanyújtotta Felicianonak.
-Tegyél, de annyit, hog neked is jusson még.

~Gyakran keménynek mutatja magát felelőtlennek, pedig ezek igenis meg vannak benne, csak a megfelelő ösztönzés kell neki, avagy én.~

-Tényleg, ma mész előszőr egyetemre, vagyis csak a beköltözés lesz ma meg ilyen bemutatók.-Francis felnéz a fiúkra.

-Igen...

-Ja, és hogy el ne felejtsem a legfontosabbat, ha egy lánnyal találkoznál és éreznéd, hogy Mhhhhhhh meg Ahhhhhh, akkor nyugodtan vegyetek ki egy hotel szobát, ne itthonnnnn.

-Francis, ő egy 'szent', ne rontsd meg a lelkét a hülyeségeiddel!-csap rá a nagytesó az asztalra, amitől a francia megijed picit és leejti a villáját is.

-Naaaa, ne légy ilyen öcsi. Csak jót akarok.

-De őt hagyd ki a szerelmi ügyekből. Nem akarom még egyszer ÚGY látni.

~Régen, amikor még Roderich bácsi nevelt, volt a szomszédban egy fiú, az imént említett bácsinak. Ő egy nagyon távoli és még nem is vérrokona a bácsinak, de mivel nem volt más, ezért ő vigyázott rá is. Ez a fiú volt az én első és UTOLSÓ szerelmem is. Ismeretlen okokból halt meg és a szülőföldjében temették el.~

-Nem baj tesó, nem akart bántani.-szóltam közbe, nehogy valami balhé legyen itthon.

~A reggeli után elpakoltunk és Lovino-val mentünk ki a reptérre. Ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor odaérünk még dél elött az egyetemre.~ Az utazás nagyrészt film nézéssel ment el és a fiatal olasz csodálkozásaival, ugyanis sose ült még repülőn. A hátra lévő egy órában pedig mindketten elaludtak.

Ausztria, az egyetem országa, ahol lakik Roderich bácsi is. Rengeteg fiatal van az utcákon, főleg táskákkal. Az autósok is megvannak őrülve, amiért nem vághatnak át a piroson, mert rendőrök mindenhol. Egy kisebb diák csoport egy fa mellett álldogálva isznak, cigiznek. Ez Felicianonak teljesen új, mivel fogjuk rá, hogy szinte elszigetelten élte le 19 évét. Az egyik leszólítja.

-Hey, du hast ein hübsches Gesicht.

-Alter wie unhöfflich bust du denn?!

~Nem igazán értem miről beszélnek, de a második megszólaló valószínűleg megharagudott az elsőre, mert mérgesen mondta és közben meg is ütötte. Félek, ez a hely ijesztő!~

A pici olasz belekapaszkodik bátyja kabátjába, aki felháborodik.

-Eressz el te stupido!

-De bátyus! Én félek! Haza akarok menni!

-Még mit nem! Itt maradsz és nem leszel ilyen sírós, védd meg magad.-ellöki magától Felicianót, aki így véletlenül neki lökődik egy másik embernek. Hátra fordul és szélesen elmosolyodik.

! Hát ön itt mit keress?

-Hallottam róla, hogy ma jöttök, úgyhogy gondoltam ki jövök elétek, már régen volt amikor nálam laktál.-Lovino egyet köhint és közben elmormog valami olasz vagy spanyol káromkodást.-Sokat változtál, de csak méretben. Még mindig ugyan az a neveletlen fiú vagy, akinek egyszer kellett csak belépnie a házamba és hatalmas felfordulást csinált. Utána győztünk rendet tenni. De ez a múlt, most jelenleg azért vagyunk itt, hogy a jövőtöket és a szellemeteket támogassuk.-így elindulnak 3-an az utcán.

A ház ahol Roderich él sokkal fényűzőbb, mint ahogy Feliciano emlékszik rá. Bár az már lassan tíz éve, szóval érthető, ha az emlékek kopottak. Az udvaron átérve egy hatalmas, díszített faajtó jelenik meg előttük, amin egy hasonlóan igényes kopogtató van, mint maga az ajtó. Az osztrák a zsebében kezd turkálni, majd végül kivesz egy hatalmas kulcscsomót. Kinyitja az ajtót, már az elsõ próbálkozásra és beengedi a fiúkat.

-Uuuuu, ez gyönyörű, milyen jó érzés újra itt lenni.-Feliciano körbe-körbe rohangál, mint egy gyerek és bátyja odamegy a sarokban lévő zongorához.

-Még mindig meg van ez a régi darab? Hiszen már dédapád is ezen tanult meg a nagyapjától.-Lovino-ra értetlenül néznek, de folytatja.-Francis mondta el.

-Sőt, már az 1600-as évektől ezen tanult minden elődöm.-Roderich is odamegy és óvatosan végig húzza az ujjait a zongorán. Kisebb tétovázás után leül a székre és megnyom pár billentyűt. Aztán lefogja az első akkordot, majd játszani kezd. Feliciano egyből felismeri, hogy ez a Moonlight Sonata. Amikor pici volt, akkor mindig ez volt a kedvence, sokszor ült le a zongora mellé hallgatni a kellemes dallamot.

A végén felkelt a székből és ránézett a fiúkra.

-Van fél órátok, hogy körül nézetek és berendezzétek a szobátokat. Azután kint foglak titeket várni.-kimegy az aranyszegélyű ajtón és eltűnik a hatalmas házban.

Letelt a fél óra és az udvaron várnak Lovino és az osztrák férfi. A nap kellemesen átsüt a felhők között és a szél is fúj. Feliciano lihegve rohan ki és teljesen vörös a feje.

-Elnézést, csak bátorkodtam felmenni az emeletekre is, de eltévedtem és 2 perce rohangálok ide-oda.

-Nem baj, de kérlek legközelebb legyél pontos.-elindulnak hárman a garázshoz.

-Csak azt ne mondd, hogy valami hintóval viszel el minket.-a temperamentumos olasz zsebre dugott kezekkel megy és a nemes elővesz egy okos slusszkulcsot és a garázs ajtaja felemelkedik, ami mögött egy Koenigsegg One:1 tűnik fel.

-Ha hintó alatt ezt érteted, akkor igen.-kinyitja az ajtókat és Feliciano ujjongva ül be a kocsiba. Lovino csak áll az autó elött.-Ha nem szállsz be, akkor itt hagyunk és gyalog kell eljönnöd.

-Na még mit nem te pojáca! Ezt a fuvart ki nem hagynám.-bepattan és ahogy becsatolja az övét, egyből száguldani kezdenek.

~Boldog vagyok, hogy így láthatom a bátyámat. Legtöbbszőr csak Antonio társaságában ilyen. Tényleg, vajon mi lehet a reggeli fiatalokkal, főleg azzal a kettővel. Csak jutna eszembe, hogy ezt az akcentust és a nyelvet hol hallhattam már.~

Közben már az egyetem kapujához értek és az autó megáll hírtelen. A testvérpár kiszáll és intenek Roderich-nek, majd elindulnak a hosszú, macskaköves úton, ahol rengeteg más tanuló és tanár is közlekedik. Előre, a távolban látszódik egy főépület szerű, ahova a legtöbben mennek. Oldalt kampusz házak sorakoznak és néha két ház között egy-egy kisebb utca helyezkedik el, szintén macskakövekbõl kirakva.

-Mond Lovino, ismersz itt diákokat?

-Nem bazdmeg, idejárok lassan 4 éve és nem beszéltem egy lélekkel sem.

-Olyan gonosz vagy.-a kicsi olasz szemeiben méteres a könny és előre fut minden szó nélkül.

-Várj meg öcsi, eltévedsz!-Lovino az öccse után ered és egy idő után elveszti a nyomát.

~Annyira gonosz tud lenni. Annyi év után ismét együtt élhetünk, de mégis olyan dolgokat mond, amik engem bántanak.~

Miközben fut neki rohan valakinek, aki állva marad, de ő hátra esik. Amikor jobban megnézi, hogy ki volt menekülésének útjában, meglepődve veszi észre, hogy az egyik reggeli tag az.

-Scusi, scusi!

-Mégis mit mondasz?-erős német akcentusa van, de attól még megérthető. Magas és széles válla van. Haja tejföl szőke, szinte már fehér, szemei pedig bíbor színűek.-Na mondj már valamit!

-Bocsánat, nem figyeltem oda. Kissé talán túl gondtalan vagyok.

-Te latin vagy?

-Olasz, igen. Miért, talán ez rossz?

-Akkor te vagy Lovino kistesója?!-a germán igen felzaklatottnak látszik.

-Igen.

-Az én nevem Gilbert Beilschmidt. A tesód évfolyam társa vagyok és a rendészeti szakra járok. Te is a művészetire fogsz járni, mint Lovino?

-Igen.-ekkor megjelenik az elõbb említett személy, aki egyből öccséhez rohan és magához húzza majd fenyegetően kezd mutogatni Gilbert-re.

-Mit akarsz az öcsimtől? Ha egy újjal is hozzá érsz, akkor levágom azt a sörtől bűzlő kezeidet! Barbár!-ezután hátat fordít a testvér pár és elindulnak a fõépület felé.

A főépület hatalmas, olyannyira, hogy talán a diákok majdnem 100%-a elférne bent. Szinte már kapuja van, de fából, ami nyitva és reneszánsz jellegű az egész építmény. Vajon mennyire lehet régi? Bemennek és a hall-ban mindenhol kisebb tömörülések. Egy magas, nagykabátos fiú feláll az egyik asztalra és mindenki elhalkul.

-Barátaim, ne harcoljunk! Az idei év legyen híres a békéről és arról, hogy mindenki egyenrangú és közös.
A csürhe tagjai megforgatják szemüket és újabb kisebb csoportokban beszélgetnék, mintha nem történt volna semmi. A fiú leszáll az asztalról és egy acél csövet vesz a kezébe, majd elhagyja az épületet.

-Ki volt ez?

-Ivan Braginski, orosz származású és elvileg mindenkivel jóban akar lenni, pedig csak azt akarja, hogy mindenki az alárendeltje legyen. Fura csávó, szóval jobb ha semleges maradsz hozzá.-ezzel tovább haladnak és megállnak egy ajtónál.-Oké, itt gyülekeznek az első évesek. Most itt hagylak. Ja, és ne csinálj semmi tipikus olasz dolgot, mert kifognak közösíteni.

-Megértettem!-kinyitja az ajtót és belép.

~Váó, mennyi ember...és mennyi finomság!~

Feliciano az asztalokhoz megy, ami meg van pakolva rendesen kajával. Ha nincs rajta minden nép ikonikus étele, csemegéje, akkor nincs is semmi ott. A pici olasz majdnem mindent bekap egy harapással és ez mind eltűnik benne.

~Ha tehetném, akkor itt lennék egész nap és falnám ezeket a finom dessert-eket.~

A pódiumra feláll egy szőke hajú, zöld szemű hölgy, akin kötény van.

-Üdvözlök minden újjat. Az én nevem Bella...

-Ciao Bella!-Feliciano túl olasz...

-Szia. Az édességek, amiket esztek, azok az én cukrászdámban készültek, főleg a csokisak a kedvenceim.

-Nagyon finom mind!

-Köszönöm...szóval...én leszek a cukrász tanoncoknak a tanára, de ha bárki bejönne egy órára, szívesen várom. Át adnám a szót Roderich Edelstein-nek, aki az egyetemünk zenei oktatásáért felelős tanár.-át adja a helyet és a komoly férfi megigazítja a mikrofont.

-Nem szeretnék még egyszer bemutatkozni. Én is idén érkeztem, akár csak ti. Remélem hogy tudunk együtt dolgozni.-lelép a pódiumról és a diákok tapsolnak egyet. Aztán mind az asztalokhoz mennek ismét.

~Érzem, hogy ez az év lesz az én évem. Alea iacta est.

Szóval, ahogy ez a leírásban is olvasható, ez egy régebbi fanfiction-om, de miért ne lehetne ide feltenni, nincs megtiltva :D Ha cringe, akkor a 2-3 évvel fiatalabb énemet szidjátok, köszi :D