Hétfő reggel és Olaszország úgy megy iskolába, mintha mi sem történt volna, persze ez nem igaz. Most már tudja az országok titkát és azt is, hogy ő maga is egy közülük. Egy nap alatt nehéz beilleszkedni, de az olasz teljesen jól néz, persze ez csak a külsöség. Belül marcangolja önmagát és millió kérdés fogalmazódott meg benne. Nagy része Gabriel-lel kapcsolatban. Ő ki lehet és mióta lehet halott? Senki se akar neki igazán beszélni róla, vagy nem is tudnak róla. Ausztria és Romano mondják, hogy tudnak mindent, de nem mondanak semmit. Franciaország és Poroszország meg kerülik a témát. ~Vajon most miben fog változni minden...nem...eddig voltam más. Éveken keresztül. Bár valószínűleg a többieknek csak egy kis várakozás volt. Nekem addig az egész 'életem' hazugság volt. És ezek után azt várják el, hogy egyetemen mindenkit az emberi nevén hívjak...miért? Az úgy nevezett embereknek úgy is mindegy minden. És egyáltalán még ki ország itt az egyetemen? Mert ha az igazgató is az, valószínűleg vannak páran. És mi az érzéseinkkel? Mi van a főnökeinkkel?~ Miközben így sétál belebotlik Japánba, aki zavarodottan fordul meg. Szemei mintha felcsillannának, de valószínűleg csak rosszul látta Olaszország.

-Hai! Már jobban vagy?-mintha egy hírtelen löket, vagy valami ilyesmi, de mindenesetre, valami ösztönzi az olaszt a mosolygásra.

-Bongiorno, igen, készen állok egy újabb napra! Most sietnem kell, mert elkések az órámról.-igaza van, csak 5 perc becsengetésig és Ausztriával lesz órája...meg Németország mellett ül. Ezek után nem tudja igazán hogy mégis mit kezdjen magával. Sietni kezd és megtalálja a művészeti órák épületét, ahol hírtelen beleütközik valakibe, akit eddig észre se vett. Ez a másik alak megigazítja szemüvegét és felkapja maciját, amire megesküdne Olaszország, hogy igazi, mert megszólalt. Felsegíti a szemüvegest és rohan tovább, egy szó nélkül ott hagyva a másikat, aki picit elmosolyodik és az állatát szorongatva megy tovább a folyosó másik irányába.
Nagy nehezen, éppen hogy beesik az órára, Ausztriával együtt, aki szemüvegét megigazítja, majd előre engedi a diákját, bár kicsit mérgesen néz rá. Ezt Olaszország nem veszi észre, csak gyorsan leül a helyére és előveszi jegyzet füzetét, amibe csak a project eddigi részei vannak beleírva, a tananyag nem. És megint ahelyett hogy figyelne, a cicás tollával játszik és rajzolgat valamit a füzetébe. Németország mellette egy ideig az órára koncentrál, de hamar elmerül a műalkotásban és az alkotóban is picit. A Nap gyenge fénye már nem süt be annyira, közelít a tél lassan, de volt szövetsége most is olyan ragyogó, mint egy borostyán, mint a szemei, amiket sajnálatosan ritkán nyit ki. Hamar befejezi viszont a német az álmodozást és újra az órára figyel, ezért elkapja a lényeget.

-A projectet szerdára várom, a 2. órában. Aki addig nem lesz kész, az készüljön fel, hogy megszívja a félévi vizsgát.-Olaszországra néz, aki most se figyel, ezért Németországra bólint, aki viszonozza ezt. Közben az olasz ránéz az alkotására és egy horogkeresztet rajzolt. Megmutatja a mellette ülő németnek, aki hírtelen idegessé válik és kisatírozza a fekete tollával a jelet. Olaszország nem érti, ezért ír egy üzenetet egy kitépett lapra, ami valamiért a füzetben volt külön. Odacsúsztatja a németnek, aki kénytelen elolvasni. "Mégis miért csináltad ezt?" ~Meg van húzatva? Úgy érzem, hogy tényleg fontos lesz vele beszélni egy-két dologról.~ Sokat gondolkodva végül válaszol, amit az olasz így olvas. "Nem lehet csak ilyeneket rajzolni. Valaki észre veszi (nagyobb baj ha ország az) és félre értés végett háború lesz." Nem a legszebb írásmód, de végül kiolvasta valahogy a macskakaparást. Kicsit talán csalódottan, de összehajtja a papírt és jegyzetelni kezd a füzetébe. ~Talán kicsit túl keményen bántam vele. Akárhogy is lesz ma, beszélnem kell vele, a project-tel kapcsolatban.~

Rajzon nem volt igazán nagyon semmi érdekes. Az volt a feladat, hogy rajzolják le a diákok a legszebb dolgot, amit valaha láttak. Olaszország végig takargatta a rajzát, Norvégia a fjordokat rajzolta, Japán meg a Fuji-t. Félelmetes élethű lett a legutóbbi, amin Svédország is meglepődött, de egy erőltetett mosollyal elfogadta az alkotást. Az olasz adta be utoljára a lapot, amit a skandináv elég sokáig nézett, majd kifújta a bent tartott levegőjét. Leveszi szemüvegét és megmasszírozza orrát.

-Fe...Olaszország. Én úgy ismerlek, mint művészt. Tudsz valami...

-A feladat ez volt. Teljesítettem.-még egyszer a rajzra néz a tanár úr, majd leteszi maga elé. Egy pár kék szem és egy mosoly van a lapon.

-Akkor miért ezt?

-Mert ez a mosoly a legszebb az egész világon, amit valaha kaptam, vagy láttam.-könny cseppek keletkeznek lassan a szemében, de nem hullatja őket, hanem visszafolytja.-És ezt a mosolyt többet nem láthatom.

-Oké, menj.-elteszi a rajzot a többi közé.-Leosztályozom, de kell másik.

-Megkérdezhetném, hogy melyik ország vagy?

-Svéd.-vissza veszi szemüvegét és eligazítja kesztyűjét a kezén.

-Akkor viszlát, Svédország!-elhagyja a termet egy olyan mosollyal, mintha nem is pityegett volna az előbb. Nem is olyan gyenge, mint ahogy mutatja magát, van benne egyfajta lelki erősség.

Utolsó óra, ami azt jelenti, hogy 3-ra már újra Ausztriánál lehet Olaszország, ha siet. Viszont előtte még egy latin nyelvi óra. A tanárnő nem igazán beszél feleslegesen az órákon, csak leadja a tananyagot és felszólítja a hallgatókat, ha jelentkeznek. Most is csak a füzeteket hozza, amiket már kitudja hány éve használhat, bár még egész fiatal, viszont a füzetekből tanult már ő is, van egy ilyen pletyka. Majdnem vörös barna haja és szinte fekete szemei, amik karikásak, a frászt hozzák mindenkire, ezért az olaszok még inkább tartják tőle a távolságot. Romano nem érti, hogy öccse hogy bírja ki azt az 1 órát, amit ezzel a nővel kell töltenie. A füzeteket leteszi a tanári asztalra és valami mosoly szerűvel próbálja üdvözölni a fiatalokat. Kicsit lehatja a fejét ezután és újra felnéz, most már komolyan.

-Valaki tudja, hogy miről beszéltünk ezelőtt órán?-vár egy kicsit, majd feladja.-Senki? Akkor én mondom el. Éppen a ne...-egy bátortalan kezet lát felemelkedni.-Feliciano Vargas?

-Ezelőtt órán a nemekről és az alapvető nyelvtani és kiejtési dolgokról beszéltünk.-hangja remeg a fiatalabbik olasznak.

-Nagyon jó, és tudsz többet is mondani?

-Van a masculinum, fenimimum és a...-elakad a szava és kicsit elpirul szégyenében.

-...neutrum. Oké, akkor mai napon olvasni fogunk továbbra is és holnapra készüljetek fel, hogy időt fogunk tanulni!-egy egyértelmű unott sóhaj hallatszódik a fiatalság köréből.-Ugyan már, hiszen ez csak a 2. hét. Mi lesz a félévi vizsgákon?-előveszi a diákság a füzetet és a könyvet.

Óra közben a tanárnő elkezd sétálni a sorok között és észre veszi, hogy olasz diákja, aki tudta a választ, valamit firkálgat. Közelebb megy és a füzet felé hajol, miközben továbbra is mondja a tananyagot. Egyszer csak elveszi a füzetet és jobban szemügyre veszi, az olasz egy érdekes élőlényt rajzolt le. Hatalmas haja van és orra olyan mint egy oroszláné, a hajában van egy szál rózsa. Az egész tollal van lerajzolva.

-Kérem tanárnő, adja vissza.-Olaszország szinte könyörög, mire a nő csak elmosolyodik.

-És miért is tenném?

-Mert...mert...

-Óra végén visszakapod.-kicsit közelebb hajol hozzá és kedvesen próbál mosolyogni, de inkább csak megijeszti a diákját.-Kedvesnek tűnsz, jó lenne ha beszélnénk tanítás után. Kint várlak majd a kapu elött.-ezzel elmegy innét és halkan leteszi a tanári asztalra a füzetet.

Az utolsó óra gördülékenyen ment, hiszen Olaszországnak szimplán csak kezébe kellett vennie valamilyen hangszert és egyből képes volt játszani. Közben elgondolkozott, hogy ez is csak azért mehet neki, mert országa híres a zenéről. Ugyan ezen okból tud főzni és udvarolni. Ezért olyan érzelmes és néha béna is, főleg ha mozgásról van szó.

A 'megbeszélt' szerint kint vár a kapuban és nézelődik, főleg az elmenő diákok és tanárok felé. Többségükben nincs semmi különleges, de néhányuk csak azért válik számára furcsává, mert túl erősen visszabámulják. Mintha jeleznének neki. Aztán megjelenik ez a nő. Olaszország összehúzza magát, mikor meglátja a füzetét, ami a tanárnő kezében van.

-Ahogy megbeszéltük...-nem bírja végig mondani a nő, az olasz diákja szinte kitépi a kezéből a füzetet.

-Grazie signora!

-Nema na čemu.-Olaszország kicsit összezavarodottan néz, de közben elteszi a táskájába a visszaszerzett tulajdonát.-Jaj, elnézést, nem beszélsz horvátul, mi?

-Miért? Ön esetleg...?

-Ja, nem.-kicsit nevet.-Magyar vagyok, csak van bennem kis vend vér. És nem kell magáznod, vagy önöznöd. Tegezés is megteszi, kedves Feliciano.-jól látszik, hogy még a csukott szemeivel is a nőt nézi az olasz. ~Van valami rossz érzésem, valamit belül érzek. Nem lehet sima ember, de ország sem, mert Erzsébet személyesíti meg Magyarországot. Lehet, hogy tudna... vagy mi van, ha ő az, aki fogva tartja a belső énem. Ő miatta nem lehetek szabad.~ Már készülődne valami őrültségre, már remegő kezeivel nyúlna a nő felé, mikor Németország jelenik meg.

-Feliciano! De örülök neki, hogy még itt vagy. A pro...oh, guten tag Ella.

-Guten tag Ludwig.

-Ti ismeritek egymást?

-Ez hosszú és bonyolult.

-Ugyan, nem annyira.-közben a nő, akinek kiderült a neve, hogy Ella, beáll a két ország közé és átkarolja a vállukat.-Gyorsan elmondom, ha már így szóba került. Az a lényeg kicsi barátom...-közben arrébb megy az olasszal-...hogy én Magyarország egyik polgára vagyok, de nem ebből az univerzumból. Amolyan Utazó vagyok, sokszor ennek is neveznek, bár már kissé zavaró, mert egyre többen vagyunk.-Olaszország nem mutat túl sok értelmet, de Ella próbálkozik.-Az a lényeg, hogy én tudok mindent, minden világról.*-ekkor kissé ijesztővé válik és diákja nyel egy nagyot.-Ugyan, azt a nyálat máskorra használd.

-Genug! Azt megtűrőm, hogy beavasd a természet feletti dolgokba, de a mocskos szóból elég!-Németország ismét közéjük kerül és leordítja a nő fejét.

-Ugyan, hiszen amilyen jó lelkű, még a jelentését se tudja ennek. Igazam van?-az olasz csak bólogatni mer. ~Mamma mia, olyan erősen szórít magához, de mégis kapok levegőt. Félek!~ Ismét sírni kezd, mire Ella közelebb megy hozzá és letörli a könnycseppet.

-Megkérdezhetem a teljes neved? Semmilyen papíron nem találtam meg.-a tanárnő kicsit hátrébb megy és igen gondolkodni kezd.

-A nevem...Ella Storch...lesz. Na oké, mennem kell, zbogom!-ezzel eltűnik és újra kettesben a 2 szövetséges. Kissé értetlenül néznek egymásra, de végül Németország folytatja ott, ahol félbe szakadt a mondani valója.

-Olaszország, megkéne csinálnunk a projectet, mert...

-Ugyan, minek? Hiszen országok vagyunk, akkor nem lehetnek saját álmaink.-a szőke hátra lép picit és úgy néz végig ex-szövetségesén, mintha nem is ő lenne. ~Most hova tűnt az a jó lélek? Talán nem kellett volna elmondanunk neki az igazat.~ Az olasz elmosolyodik és picit beleüt osztálytársa vállába.-De ne aggódj, mivel ez neked nagyon fontosnak tűnik, ezért én már dolgoztam rajta.

-Melyik órán?

-Nem! Odafigyeltem ma...próbáltam. Este készítettem, mert nem bírtam aludni!

-Ohhh, ezt sajnálattal hallom, de akkor legalább a projecttel kevesebbet kell foglalkozni.-közben Olaszország leveszi hátáról a táskáját és kivesz belőle egy füzetet. Ez az, amiben még elkezdték írni közösen a vázlatot azon a délutánon. Odanyújtja és lassan felemeli fejét és halvány vöröséggel felnéz.-Esetleg lehetne róla szó, hogy máskor is eljössz hozzánk, vagy hogy te hívsz meg magatokhoz?-a német kicsit elpirul és megköszörüli torkát.

-Ö-ö-ö...lehet róla szó.-közben átveszi a füzetet és átteszi a saját oldal táskájába. ~Talán mégis olyan maradt, mint volt, csak még bele kell szoknia a helyzetbe...mit tegyek, hogy egyszerűbb legyen neki.~ Végig néz az olasz arcán, majd egy gyors puszit nyom a jobb oldalra. Olaszország odakap és elmosolyodik a keze mögött. Mikor látja, hogy Németország hátat fordít és menne el a kapuból, akkor utána nyúl és visszahúzza. Természetesen a szőke hajú meglepődik és majdnem el is dől, ezt kihasználva az alacsonyabbik közelebb húzza a német fejét és viszonozza a puszit, de ez sokkal hosszabb és cuppanósabb.

-Akkor viszlát, Germania.

-Italien...-int egyet és most már minden meglepetés nélkül eltűnik a láthatáron szó szerint. Olaszország elindul az ellenkező irányba és maga mögött hagyja a hulló leveleket.

Németország egy bárban ül és issza a korsó sörét, amit 3 perce kért ki a pultostól. Mellette bátyja ül, aki elött már 5 üres korsó van és ő maga meg eléggé harsány, a szokásosnál is harsányabb. Jókat beszélget minden érkező vendéggel és néhánynak áll pár piát is, mindegy mi az. Ezért öccse nem igazán talál társaságra, hiába nincs egyedül, hiszen magukkal hoztak pár német katonát is, hiszen nincs szolgálatuk most. Mindenhol csak német beszéd, német fejek és német levegő. Németország sóhajt, majd felkell a párszékből és leteszi a pénz, ami a piáért jár a bárnak. Az ajtó melletti fogasról leveszi kabátját és kimegy az ajtón. Már csak a csilingelésre figyel fel Poroszország, aki kicsit szédülve, de szintén leteszi a pénzt a pultra és az egyik vendégétől átveszi a kabátját. Kint az utcán egy kisebb sprint után beéri öccsét, akire rá se ismer.

-Vest, van valami baj?-közben még igazítja kabátját, aminek az ujja feltűrődött a nagy sietségtől.

-Semmi különös, csak még ellenőriznem kell a vázlatot, amit Italien írt. Ezen a héten be kell mutatnunk a kiselőadásunkat, de még nem igazán...

-Shhhhh-a mutató ujját öccse szájához teszi, aki kicsit bebandzsít előszőr, majd befogja.-Mindig túl aggódod. És biztos, hogy azért aggódsz, amit mutatsz? Mert szerintem te...

-Unsinn, hiszen országok vagyunk, nem lehetnek saját...~Ez az amire ő is gondolt? Nem a magunk urai vagyunk.~

-Te mondhatsz amit akarsz...-sejtelmesen elnéz az utca felé és kezeit a zsebére dugja. Arca még mindig vörös az alkoholtól.

-Mikor csajoztál be?

-É-é-ééééén! Soha, hiszen te magad is mondod, hogy...felnéz Németországra és feladja.-De úgyse húzol ki belőlem semmit. Azt se hogy ki és hogy mióta.

-Nem is baj, boldog vagyok, hogy neked legalább így összejön, egy csettintésre.

-Na, pici brudernek talán szerelmi bánata van?-próbálja heccelni, de rájön, hogy most ezzel nem fog semmire se jutni.-Amúgy még nem hivatalos, csak történt pár dolog. Meg amúgy is, már évszázadok óta próbálom meghódítani.

-Ügye nem Ausztria?

-NEIN! Mégis mit hiszel? Én nem vagyok olyan, persze nincs bajom velük, de kösz én inkább kihagynám én beérem azzal, ami vagyok, vagyis szeretnék több is lenni, de nem úgy...

-Hhahaha, ha látnád, hogy milyen zavarban vagy és hogy hadonászol. Rendben, csak hagyd abba, mert a végén még bevisznek a rendőrségre.-így már picit jobb kedvűben mennek tovább és átkarolják egymást.

*A múltban*

Alig pár száz éve történt, mikor egy tehetséges olasz fiatal, bár magát franciának való, a francia hadsereg tüzérségébe lépett. Ekkoriban indult el a nagy ipari forradalmak kora, ami talán még mai napig se zárult. A fiatalt, kit Napóleon-nak hívtak, hamar előléptették és a csúcsra tört. Végül, egy kis némi csalással, megszerezte magának a francia trónt és önmagát pedig császárrá koronázta. Pedig eljött az arra kinevezett személy, de olyan türelmetlen volt, hogy kivette a kezéből a saját fejére tette.

Hódításait előszőr Itália északi részén kezdte, aztán próbálkozott Angliával is, de rá kellett jöjjön, hogy túl erős az ellenség tengeri hadereje. Így 1806. nyár vége felé eszébe jutott talán a legnagyobb gaztette, vagyis valakik így élték meg a II. Ferenccel való egyessége, hogy mondjon le a Szent-Római császári címéről, ezzel az alapból is apróbb államokból álló birodalmat, feloszlatta annyi harc után.

Poroszország kissé kiizzadva kell fel az ágyból. Körül néz maga körül és visszafekszik. ~Csak egy nem-király állom volt. A múlt árnyéka, nem több.~

Másnap reggel Olaszország nem érzi magát a legjobban. Romano egy higanyos lázmérővel nézi, hogy nincs e láza öccsének. Ausztria egy fotelban ül és mellette van akta táskája, amit az egyetemre szökött magával cipelni. Romano kiveszi a hőmérőt Veneziano szájából és morog egyet.

-Nem hiszem, hogy ma eljöhetsz.

-Miért vagyok beteg, hiszen egy...

-Az nem számít, még nem emlékszel pontosan a dolgokra, ami azt jelentheti, hogy marad benned kicsit abból a mágikus betegségből.-kimegy, de az ajtóban megáll.-Zene-nyomorék, te nem jössz?-Ausztria felkell a fotelből és elhagyja a szobát.
A fiatalabbik olasz éppen alszik és álmában a diploma osztón van, ahol hallgatja az igazgató beszédét. Mindenkin a fekete egyenruha és az a vicces sapka, amit mindig is szeretett volna felpróbálni. Éppen az ő nevét mondják, hogy menjen ki az oklevélért. Siet és kezet ráz mindegyik fontos személlyel. A mikrofonhoz áll és mondaná beszédét...

-Köszönöm a tanáraimnak és az osztálytársaimnak, különösen -nak-megakad a hangja és próbálná még egyszer kimondani azt a nevet, de ismét némaság. Lassan elsötétül minden és egyedül lebeg a sima egyenruhába, ami neki is meg van. Mintha vizet hallana, vagy eső zuhogást, nem biztos benne, de a semmiből hírtelen megjelenik az a nő, aki fogva tartotta őt eddig.-Te miért?

-Én még mindig fogva tartalak, addig, míg meg nem törik a varázst, teljesen. A kis német "haverod"-és közben mutatja a gondolat jeleket az ujjaival is, amiken fura karmok vannak.-egész ügyes volt, de nem teljesen.

-Mit akarsz tőlem?

-Nem tőled, hanem téged. Nyugi, nincs bajom veled, csak...-ekkor Olaszország felébred és félig nyitott szemeivel körül néz a szobában, mikor észre veszi az akta táskát, amit nem vitt magával Ausztria. Óvatosan felkell és felvesz magára valami egyszerű öltözetet. Kiviszi magával a táskát és a földszinti gardróbból kivesz egy melegebb kabátot. A házat becsukja maga után és úgy megy el otthonról, hogy viszi a csomagot is magával, nem felejtette el közben. ~Még csak 8:38, odaérek bőven a második órára, akkor is, ha lassan megyek ebben a nagy szélben.~ Közben hátra löki a zord szél, de ő tovább megy, kezd ébredni benne a kis vadállat, aki volt néha régen is, mikor egyházát kellett megvédenie. ~Várj, kezdek emlékezni milyen voltam kicsiként igazán.~ Tovább megy, de más nem ugrik be neki.

Az egyetemhez érve az óra már fél tízet is megütötte. ~Tökéletes, lassan kicsöngetnek, és akkor átadom a táskát.~ Az udvaron egy kicsi zavargást vesz észre. Próbál odakocogni és ekkor veszi észre, hogy az egyik Ivan a másik meg Alfred. ~Veeee, valamin nagyon összeveszhettek.~ Úgy megy tovább, hogy ne kerüljön nagyon a közelükbe, ami sikerült is.
Bent, a tanári elött álldogál, még mindig a nagykabátban, ami lehet Ausztriáé, így belegondolva. ~Nem baj, úgyse lesz nagyon mérges...talán.~ Beletemeti magát a meleg ruhába, mikor valaki megböki a vállát.

-Hai Itaria. Hogy vagy?

-Ciao. Meg vagyok, csak van egy kisebb lázam.

-Az ott mi?-Japán a táskára mutat, ami az olasz mellett van.

-Ja, csak Ausztria otthon hagyta.-végre megjelenik a várt személy is, aki úgy rohan a folyosón, mint valami versenyző, minden kollégáját és hallgatót kikerül és aggódva karolja át Veneziano-t.

-Köszönöm, hogy elhoztad, de meglettem volna enélkül is. Neked most otthon kell feküdned. Kiku Honda, megtennéd, hogy haza kiséred?

-Ay! Örömmel.

-Danke. Most mennem kell.

*Ella "megjelenik" majd az Utolsó Szál Margarétában is, de a neve sose lesz említve.