A szemeszter elején jártak, amikor a baj máris elkezdődött; azaz alig két hete. Hát igen, mióta Éponine az Amis körül kezdett lógni, a bajok csak egymást követték.

Azzal indult, hogy Enjolras azonnal elkezdte leszoktatni a zsebtolvajlási szokásairól, hiszen ha azon kapják, hogy diáktársaitól vagy az ott dolgozóktól lop el dolgokat, nyomban eltanácsolják az egyetemről. Arról nem is beszélve, hogy a joghallgató erkölcsileg és morálisan is ellenezte, és még a gondolata is felháborította. Aztán Éponine mégis börtönbe került, mert segített az apjának pár ügyletben, és a többieknek hajnali 3-kor kellett kihozniuk. (Na akkor aztán milyen heves vita volt kettejük közt! Különösen a jegyzőkönyv miatt. Arról nem is beszélve, hogy Enjolras annyira ideges lett, hogy Éponine egész végig attól félt, hogy a fiú még a falhoz löki és könyörtelenül elnáspángolja.)

És aztán, természetesen, a nagy veszekedés után, miután megfogadta, hogy soha többé nem segít az apjának, annak egyik embere egyik este durván megverte. Enjolras soha nem mondta el neki, végül hogyan győzték meg az apját, és haverjait, hogy szálljanak le róla, de azt el kell mondani, hogy az Amis eléggé meg volt lepve, mennyi fegyver van az apja széfjében. Még Thenardier is ijedtnek látszott, amikor a dühös Enjolras pisztolyt nyomott a fejéhez.

Enjolrasnak mostanra már hozzá kellett szoknia a bajokhoz, tekintve, hogy több, mint egy éve felbukkant a fiúk életében. De ha több, mint 21 évet viszonylag nyugodtan élsz le, egy hurrikánhoz hasonló Eponine-hoz lehet, hogy kicsivel több kell, mint egy év, hogy megszokd.

Enjolras először felugrott ültéből, mikor Eponine ledobta a mellette álló székre a könyveit, de aztán alig nézett rá. Nem akarta, hogy ma este bármi is elterelje a figyelmét, és legfőképp nincs szüksége azokra a nevetséges szex-álmokra, melyek az utóbbi időben gyakran kínozták, ha a lányt látta.

-Húha, Ep...minden rendben? – kérdezte kedvesen Joly.

- Nem, semmi sincs rendben. Ezek a seggfejek nem fizették még ki az ösztömdíjamat, és anélkül nem tudom kifizetni a kurva bérleti díjamat. Nem tudom, mit csináljak.

Enjolras erre felhúzott szemöldökkel felnézett.

-Miért nem fizették ki a pénzt? – kérdezte az ajkába harapva, nehogy kiccsússzon az intelem, hogy a lány vigyázzon a szájára.

-Nem mondták, hogy miért, csak azt, hogy késik-akármit is jelentsen ez. De enélkül meg vagyok lőve.

Enjolras együttérzett; még ha néha rá is ijesztett és mindenkinél jobban fel tudta idegesíteni, az összes barátját összevéve, Éponine kitűnő tanuló volt és az egyik legkeményebben dolgozó ember, akit ismert. Ezért különösen tisztelte.

-Biztos, hogy hamar elutalják, Éponine – jegyezte meg Marius. – Én nem aggódnék annyira emiatt.

Éponine bólintott, de még mindig zaklatottnak tűnt.

-Figyelj, Ep, kell segítség? Kölcsön tudok adni, hogy kifizesd a lakbért erre a hónapra, ha kell – ajánlotta Courfeyrac.

Eponine felsóhajtott és beletúrt a hajába. Egy dolgot mindenki megtanult Eponine Thenardier-ről az elmúlt évben, méghozzá azt, hogy nem fogad el adományokat. Szóval ha most elgofadja, azt jelenti, hogy nagyon kétségbe esett.

-Igazából… igen, Courf, azt nagyon megköszönném. Esküszöm, visszafizetem, ahogy a suli utalja – a hangja halványabb volt, mint szokott, és ezt Enjolras észrevette. Tudta, hogy nehezére esik segítséget elfogadni, habár soha nem értette, miért. Mindenkinek elkelhet a segítség néha, és ezt ő mégis nehezen tudta kezelni.

- Semmi gond, Ep. - Courfeyrac azonnal elővette a tárcáját és írt egy csekket. – Az összeget üresen hagytam, mert elvárom, hogy ne használj ki.

Eponine megeresztett egy mosolyt, és eltette a papírt, majd Enjolrasta nézett, amikor feltűnt neki, hogy a fiú még mindig figyeli.

-Figyelj Ep, ha még szükséged van bármilyen segítségre, nyugodtan szólj – mondta őszintén. - Csak idő kérdése, hogy az ösztöndíjad megérkezzen, szóval ez így csak egy kis kölcsön a részünkről. Igaz? – a többiek bólintottak.

Eponine egy darabig az arcát fürkészte, az alsó ajkába harapott, majd félszegen bólintott. És ezzel véget ért a beszélgetés.

Alig két héttel később, amikor Enjolras és Grantaire a gazdasági irodában találták a dühöngő Éponine-t azt követelve, hogy azonnal beszélni akar a dékánnal arról, hogy az ösztöndíj pénzek hogy tűntek el ilyen hirtelen, inkább kívül maradtak. A lány annyira dühös volt, hogy már majdnem sírt.

A fiúk tudták, hogy jobb kint megvárni, mint beleavatkozni a kitörésbe.

-Ez nem hangzik jól – mondta halkan Grantaire. – Eléggé úgy hangzik, mintha nem kapta volna meg a pénzt.

- Nem tudom, ez hogy lehetséges. Nem adhatnak valakinek ösztöndíjat úgy, hogy aztán meg szó nélkül visszavonják anélkül, hogy a hallgató bármit is tett volna. Hacsak nem hazudik nekünk...

- Hazudtat – vigyorodott el Grantaire. – Hiszen Éponine-ről beszélünk…

Enjolras vállat vont és nyugodt maradt.

-Most inkább nem kételkednék benne.

Éponine éppen ekkor lépett ki az irodából, vörös arccal és szikrákat szóró szemekkel. Annyira feldúlt volt, hogy szinte beleütközött a kint ácsorgó fiúkba.

-Jézus srácok, mi a fene?

Grantaire védekezőn felemelte a kezét. – Sajnálom! Ne lőjj!

-Most nem vagyok abban a hangulatban, seggfej – morogta Éponine és megpróbálta kikerülni őket.

Enjolras óvatosan megragadta a könyökét, mire Éponine megpördült, és reflexszerűen ami az évek alatt beleivódott, majdnem támadásba lendült, de végül csak durván megrázta a vállát és kiszabadította a kezét. – Ne érj hozzám, Enjolras!

-Éponine, állj meg! Hallottuk, mit mondtál. Mondd el, mi történt – Enjolras megpróbált nyugtató hangon beszélni. Felemelte a kezét, mint Grantaire, hogy megmutassa, nem áll szándékában újra tettlegességhez folyamodni.

Éponine mélyet sóhajtott, és kicsit megnyugodva hátával a falnak támaszkodott. – Az történt, hogy eltűnt az ösztöndíjam. Összevissza beszélnek – azt mondják, hogy valaki összekeverte a pénzügyeket vagy véletlenül más számlára utalták a pénzt, de… mindegy, mert a lényeg, hogy nincs meg. És enélkül nem maradhatok itt – a végére Éponine szemébe megint könnyek gyűltek és Grantaire szemei is elkerekedtek.

Enjolras mellé dőlt a falnál, és közben járt az agya. –Hát ez nem hangzik jól.

-Egy kis együttérzés azért kibaszott jól esne, Enj – horkantott Éponine. Enjolras megrázta a fejét.

- Együttérzést akarsz vagy hogy helyrehozzam?

- Nem tudod helyrehozni. Nem vagy olyan hatalmas, Enjolras. Nem oldhatsz meg mindent. És én nem is kértem, hogy oldd meg helyettem.

- Tudom, Éponine – felelte türelmetlenül Enjolras. – De lehet, hogy valami másról van szó. Elég zavaros az egész, ennyi pénz nem tűnhet el csak úgy.

Combeferre a pénzügyi segély és támogatások osztályán dolgozik. És számítógép-zseni...

Enjolras Grantaire-re nézett. - Szerinted Combeferre találhat valamit?

-Nem akarom belekeverni 'Ferre-t – szisszent fel Éponine. – Nem kéne szaglásznia és bajba keverednie. Annyira kell neki a meló, mint nekem az ösztöndíj.

Enjolras már éppen válaszolt volna, amikor Grantaire megrázta a fejét, elhúzta Époninet és a válla köré fonta a kezeit. – De Ponine, már a barátunk vagy. Vigyázunk egymásra.

És így Grantaire megelőzött egy újabb szócsatát, ami hatalmas veszekedéssé fajult volna köztük. Az igazat megvallva Enjolras egy kicsit csalódott volt. Ő jobban szeretett vitatkozni Éponine-nal.

Egy héttel később Combeferre érdekes híreket hozott. Amilyen okos is volt, Enjolras nem igazán tudta követni, hogy hogyan nyomozta le a pénz útját különböző számlákon, eleinte az iskolaiakon, majd pedig egy kis bank különboző városbeli számláin.

-Na, itt lesz érdekes – hajolt előre Combeferre. Önkéntelenül mindenki közelebb húzódott hozzá, ahogy lehalkította a hangját. – Egyetlen ember sem használja ezt a bankot, aki itt tanít vagy dolgozik. A semmi közepén van, komolyan, egy kis bank egy kis városkában, ahol kábé van egy ló meg egy jelzőlámpa. Kivéve ezt a fickót – Combeferre elővett egy mappát és átadta Éponine-nak.

-Glenn Claiborne? Mit tanít?

-Történelem professzor - felelt Enjolras és egy kissé meglepődött a név hallatán. – És le tudtad követni a pénzt hozzá, Ferre?

- Nem egészen. A pénz ebben a bankban van. De a neve nincs a számlán; viszont vannak különböző megtakarítási és hitel számlái. Ez az egyetlen kapcsolat, amit találtam az egyetemhez közhető emberek és az eltűnt pénz között.

Éponine átadta a mappát Enjolrasnak, és amikor kinyitotta, Bossuet és Joly vele együtt nézet bele.

-Ez a csávó egy igazi fasz – mondta Bossuet. – Az előző szemeszterben tanított. Tiszta szívás.

- Ha ő volt – szakította félbe Éponine. – Úgy értem, ha ő nyúlta le a pénzt… hogy bizonyíthatjuk rá? Ha nem találtál semmit, szerinted még lehet?

- Nem tudom – ismerte be Combeferre. – Őszintén, megtettem mindent, amit tudtam. Még tovább próbálkozom, de nem ígérek semmit.

Marius az asztal túlsó végén ráncolta a homlokát. – És tudjátok, még azt sem mondhatjuk meg ezeknek ott az irodában, hogy hol a pénz, igaz? Mert az csak minket keverne gyanúba.

Cosette, Marius barátnője és Éponine szobatársa dühösen felcsattant, (ami azt jelentette, hogy úgy hangzott, mint egy dühös kismacska). – De Éponine-nak kell az a pénz! Ez nem igazság! Ha tudjuk, hogy hol van és nem szerezzük vissza!

-Bizonyítékra van szükségünk – mondta határozottan Enjolras. – Találnunk kell valami konkrétat, és hogy ezt anonim módon az egyetem tudomására hozzuk. Ez az egyetlen mód, hogy tiszták maradjunk és remélhetőleg visszaszerezzük a pénzt.

-Betörhetnék az irodájába – jelentette ki komolyan Éponine, és Marius majdnem félrenyelte az italát, döbbenten hallgatva a tervet.

- Éponine! – tiltakozott Cosette. – Ezt nem teheted! Mi van, ha elkapnak? Ki is rúghatnak az egyetemről, nem számít mit találtál!

- Ó, kishitűek – vigyorodott el Éponine. – Nem kapnak el.

Enjolras szemöldöke a magasbe emelkedett, és egy percre elgondolkodott.

-Szerinted mit találnál ott?

-Nem tudom… talán valami banki kivonatot vagy valami bizonylatot, ami összeköti azzal a számlával, amin a pénz van. Megéri csekkolni, nem?

Enjolras egy pillanatra lenézett a mappára, aztán megköszörülte a torkát. – Nos, Combeferre, folytatod a kutakodást, nem?

-Igen, természetesen.

Enjolras visszafordult Éponine-hoz és közelebb hajolt. – Van egy ajánlatom, Éponine.

-Ó, és mi lenne az, Enj?

- Ha Combeferre nem talál semmit egy héten belül, betörök Claiborne irodájába veled.

Eponine harsányan felnevetett, még a fejét is hátrahajtotta, hogy Enjolras tudomására hozza, mit gondol arról, hogy az megszegi a szabályokat miatta. Végülis mindig azzal vádolta, hogy túl sokat beszél, de nem csinál semmit. Amikor befejezte a hisztérikus nevetést, Éponine kinyújtotta a kezét.

-Oké, Szépfiú. Áll az alku.

-Siess - suttogta Enjolras. – Valaki jön.

Eponine egy gyilkos pillantást küldött felé, miközben fürge ujjakkal a záron dolgozott. –Olyan gyors vagyok, amennyire csak tudok.

Enjolras soha életében nem képzelte volna, hogy valaha be fog törni egy professzor irodájába, főleg nem egy olyan lánnyal, aki pontosan tudja, mit csinál, és a legkevésbé sem tűnt zaklatottnak. (Basszus, igazából elég izgatónak találta. Már túl volt azon, hogy becsapja magát.) De itt vannak, Eponine nyugodt és összeszedett, ő pedig tökig izzadt, ahogy álldogál a folyosón. Combeferre nem talált semmit a pénzről és Claiborne professzorról, így állta a szavát, és Enjolras elkísérte Éponine-t az irodai betörésre. Az Amis többi tagja idegesen várta őket a Musainban, a kedvenc kávézójukban, és szigorú utasításokat kaptak, hogy ha este 10-ig nem érnének vissza, menjenek az örsre és szabadítsák ki őket.

Végre, Enjolras hallotta, hogy kattan a zár és Éponine diadalmasan elmosolyodott, gyorsan kitárva az ajtót és besurrant az irodába.

-Oké – sóhajtott Enjolras, majd még egyszer körülnézett az üres folyosón, mielőtt követte volna a lányt (és nem felejtette el bezárni az ajtót maguk mögött.) – Szóval akkor olyat keresünk, ami nem tartozik ide, banki kivonatot, számlát, átutalási jóváhagyást. Vagy bármit, amin szerepel az ösztöndíj.

-Igen – válaszolt halkan Éponine, és már nagyon óvatosan a férfi íróasztalának fiókjaiban kutatott hangtalanul. Igazán tehetséges, ismerte be Enjolras.

Enjolras csatlakozott hozzá, az asztal másik oldali fiókjaiban kotorászva, gyorsan papírokat és tollakat pakolászva. Claiborne professzor nem igazán volt rendszerető.

-Te mi az istent csinálsz? – torkollta le Éponine és elhessegette az asztaltól. – Így nem csinálhatod, te idióta!

- Hogyan?

- Ilyen rendetlenül! Nagyon kell vigyáznod, hogy mindent oda tegyél vissza, ahol volt! Vagy különben tudni fogja, hogy valaki járt itt. Ugyan már Enjolras, nem lehetsz ennyire hülye. Tudom, hogy nem csináltál még ilyet, betörést meg minden, de Jézus.

Enjolras érezte, hogy elvörösödik. – Bocs. Nem vagyok olyan képzett bűnöző, mint egyesek itt.

Éponine sokatmondón ránézett, majd felsóhajtott, de aztán visszatért a fiókokhoz. Apránként végignézték csendben a fiókokat pár percig, majd Éponine egy papírt dugott Enjolras orra alá.

-Ez az, aminek gondolom?

Enjolras elvette a papírt és szemügyre vette. Annak a bankszámlának letéti igazolása volt, amit Combeferre felfedezett, pontosan azzal az összeggel, amennyi Éponine titokzatosan eltűnt ösztöndíja. És a nyugta dátuma is stimmelt.

Enjolras felpattant és gyorsan a fénymásolóhoz sietett a papírral. Összehajtotta a fénymásolatot és zsebrevágta, az eredetit visszaadta Éponine-nak, aki visszatette a fiókba.

-Ez egy jó kezdet - bólintott Enjolras, de rögtön ledermedt, amikor ismerős sangokat hallott a folyósóról.

- Ó basszus – káromkodott Éponine és gyorsan bezárta a fiókot. Körülnézett és végül az ablak fele indult, de Enjolras megrázta a fejét és kijózadodva karonragadta a lányt.

-Nem tudjuk megcsinálni. – suttogta. – Csak bújjunk be a szekrénybe.

Éponine összerezzent, de követte a ruhásszekrényhez. Besurrant, míg a fiú tartotta az ajtót, majd ő is követte kissé nekinyomódva, mivel alig fértek el ketten ebben az egyételműen a" világ legkisebb szekrényében". Éponine épphogy becsuka a fiú mögött az ajtót, amikor Claiborne professzor befejezte a beszélgetést a folyosón és belépett az irodájába. Éponine megdermedt, egyik keze még mindig Enjolras derekán, a másik az ajtógombon. Teljesen Enjolrashoz simult, mire Enjolras felnyögött magában. Nem igazán volt a legjobb pozíció így, vele.

-Nem tudsz kicsit hátrébb menni? – kérdezte halkan.

- Nem. Teljesen a falnál vagyok – suttogta vissza. – Sajnálom, hogy ilyen közel vagyok, ami nyilván hihetetlen visszataszító a számodra.

- Nem az – tiltakozott Enjolras. Valójában épp az ellenkezője, és hacsak nem tudja kontollálni a testét, ezt a lány is meg fogja tudni, kevesebb, mint 30 másodpercen belül. Enjolras lehunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a lány lélegzetét a nyakában. Hátranyúlt, hogy megtámaszkodjon a szekrény hátuljában. Hirtelen zene kezdett szólni hangosan az irodában, biztos jeleként annak, hogy a professzor nem fog egyhamar távozni, és ezzel meggyőzve Enjolrast arról, hogy ez volt élete legrosszabb ötlete. Behunyt szemmel megpróbált nem izgató, undorító dolgokra gondolni, és kétségbeesetten megpróbált megfeledkezni arról a tényről is, hogy Éponine keze még mindig a derekán van, a feje pedig a mellkasán.

Éponine hirtelen megmozdult, és mielőtt Enjolras észbekapott volna, az egyik lába a lány combjai közé került. Azonnal kemény lett. Nagyon, nagyon kemény, és most, hogy teljesen hozzásimul, esélye sincs elrejteni. Kétségbeesetten felnyögött és érezte, hogy Éponine a nyakába fúrva magát elvigyorodik, ahogy megérezte, kezével pedig hirtelen megmarkolta a pólóját.

-Na, hello odalent – suttota és nevetés bújkált a hangjában. – Talán mégsem tartasz annyira visszataszítónak. Esetleg az összes kis veszekedésünk is ennyire felizgat téged?

- Éponine, én esküszöm, hogy…

- Mi az? – Éponine most már a fiú fülébe suttogott és jól hallhatóan élvezte a helyzetet. – Szeretnéd, hogy tegyek valamit ellene? Segíthetnék, tudod…

Enjolras tudta, hogy csak szórakozik vele, mint rendesen és élvezi azt a hatalmat, amely most a kezébe került.

-Azt akarom, hogy befogd – suttogta erőteljesen, ahogy csak tudta és megragadta a derekát, hogy eltolja olyan messzire, amennyire csak tudta, ami alig jelentett pár centiméternyi helyet.

-Nagyon bosszantó vagy – csattant fel Éponine, de néhány percig csukva tartotta a száját, közben odakint szólt a zene. Úgy tűnt, nem igazán tud sokáig ellenállni a kínzásának, mert egy pillanat múlva csípőjét a fiúéhoz nyomta és karjait a nyaka köré fonta. Enjolras alig hitte el – a lány általában olyan messze maradt tőle, amennyire csak lehetett, és ha a lábuk véletlenül összeért az asztal alatt azonnal elhúzta.

-Éponine, hagyd abba – suttogta Enjolras, ezúttal könyörögve. Alig tudta megállni, hogy hozzá ne érjen, de mégis megragadta a csípőjét és beleborzongott.

-Nem akarom – a lány hangja fojtott volt és teljesen hiányzott belőle az az incselkedő szín, amitől bufencet vetett a gyomra.

Enjolras nyelt egyet és azon gondolkozott, hogy a világ teljesen megőrült-e. Hogy jutottak el a veszekedésektől és a betöréstől ehhez a szekrényben való erotikus dörgölőzésig?

-Ismerd be, Enjolras...az összes veszekedésünk… Bejön neked – Éponine csábosan a nyakába fúrta magát. Csak két lehetséges forgatókönyv létezhet: vagy zsarolni fogja ezzel életük hátralevő részében, vagy komolyan gondolja.

- Nem csinálhatjuk itt, most, odakint vele… - tiltakozott erőtlenül Enjolras.

Éponine elmosolyodott és elkezdte merészen harapdálni az ádámcsutkáját. – Akkor még jó, hogy hallottam pár perccel ezelőtt elmenni.

Enjolras megállt hallgatózni és észrevette, hogy a zene elhallgatott. Annyira elfoglalt volt, hogy észre se vette. Keze azonnal a szekrény ajtajára tapadt, de Éponine egy erőteljes szorítással megállította, csípőjével pedig megpróbálta visszalökni, miközben egy nyögés szakadt fel belőle. Megragadta a kezét és közéjük húzta. Enjolras annyira megdöbbent, hogy nem maradt ereje tiltakozni.

-Kérlek, Enj – szinte már idegesnek tűnt, ahogy ujait a fiú derekára fűzte.

- Honnan tudjam, hogy nem szórakozol velem? – kérdezte Enjolras, és szabad kezével megrakadta Éponine haját. Óvatosan hátrahúzta a fejét, hogy a szemébe nézhessen; annak ellenére, hogy sötét volt a szekrényben, látta, hogy csillognak a szemei. Éponine az ajkába harapott, és Enjolras kezét elkezdte lefelé vezetni, míg el nem ért a combjai közé.

- Úgy érzed, hogy szórakozom veled?

Enjolrast elhagyta egy visszafojtott nyögés, ahogy megérintette a lányt. Forró volt és nedves, nyilvánvalóan olyan állapotban volt, mint ő. Újra a szemébe nézett, a lány még mindig őt fürkészte. Olyan arckifejezéssel, amit még soha nem látott, és ha nem téved, úgy nézett ki, mint aki egy kicsit fél, talán a visszautasítástól.

-Te… - de nem tudta befejezni a gondolatot. Az elméje annyira ködbe borult, ujjaival pedig óvatosan elkezdte dörzsölni Éponine bugyiját, pedig nem akarta.

- Nem kell jelentenie semmit – mondta Éponine mohón. – Még mindig lehetünk.. akármik is vagyunk….csak….

- Oké – egyzett bele Enjolras és félretolta a vékony anyagot, hogy ujjaival behatoljon a lányba.

Éponine felnyögött és szorosan megkapaszkodott Enjolras vállában, lehunyt szemmel. Nem várta a másiktól, hogy ilyen hirtelen átveszi az irányítást. Enjolras belátta, hogy ebben nem olyan jó. Nincs olyan sok tapasztalata, eltekintve attól, hogy párszor lefeküdt a gimnáziumi barátnőjével, és egy-két lánnyal még az első évben az egyetemen, és őszintén szólva nem nagyon erőlködött, hogy kielégítse őket. De Éponine arckifejezése, miközben ő az ujjaival megpróbál ügyetlenül örömöt szerezni neki, elbűvölő volt, és a lágy, mélyről feltörő sóhajok hihetetlenül hangzottak. Éponine-nak hirtelen elállt a lélegzete és megragadta a csuklóját.

-Ó, ott… csináld mégegyszer – kérte, mire Enjolras összeráncolta a homlokát. Fogalma sem volt, mit csinált.

Éponine csalódottan felsóhajtott, megfogta a fiú csuklóját és vezette a kezét, miközben szélesebbre tárta a lábait. Az alsó ajkába harapott, mikor Enjolras ujjai újra megtalálták azt a pontot, felnyögött és fejét hátrahajtotta. – Ott… ezt… ezt akartad – tájékoztatta tárgyilagosan.

-Ó - Enjolras kicsit merészebb lett, amikor megérezte azt a kis pontot az ujjaival. Éponine nemsokára vonaglani kezdett és a leghihetetlenebb hangokat adta ki, amit Enjolras valaha hallott tőle. Másik kezével veszélyesen közel került saját, mereven álló farkához. Olyan kemény volt, hogy szinte fájt.

Amikor Éponine elkezdte suttogni a nevét és arcát belefúrta a pólójába, valami feltört benne. Már nem bírta sokáig. Egy gyors mozdulattal kihúzta az ujjait Éponine nedves szeméremajkai közül, figyelmen kívül hagyva a lány tiltakozását, és felemelte, nekidöntve a szekrény hátának. Nekinyomta a csípőjét a lányénak, majd a nyakára vetette magát, erősen szívni kezdte a füle alatti pulzus pontján.

Éponine a fiú dereka köré fonta lábait, a csípőjét pedig a másikéhoz nyomta, amikor találkoztak. – Ó basszus – nyögte.

Enjolras nem mondott semmit, csak lejjebb vándorolt a lány mellére. Nem érdekelte, hogy útban van a ruha, és harapta, szopogatta az anyagon án. Ez volt a legintenzívebb szex-de nem szex élménye, és egy kicsit zavarba jött, amikor úgy érezte, hogy néhány perc múlva elmegy és egyre gyorsabban kezdte mozgatni a csípőjét.

-Enjolras, én...oh istenem... – Éponine szorítása erősödött és lábai remegni kezdtek egy kicsit, mire Enjolras méggyorsabb tempót vett fel és erősebb lökéseket, mellkasában hevesen dobogott a szíve. Éponine Enjolras nevét nyögte, ahogy elment, és Enjolras alig néhány lökés után követte, nem kis rendetlenséget okozva a nadrágjában. Lehajolt és Éponine vállgödréhez támaszotta a homlokát, nehezen lélegzett.

Éponine a fiú haját tekergette ujjai közt, és megcsókolta a feje búbját. Néhány percig így maradtak, megpróbálták mindketten összeszedni magukat, lenyugtatni a légzésüket, végül Enjolras óvatosan visszaengedte a földre a lányt. Egy tincset visszasimított a füle mögé és kínosan rámosolygott, ráébredve, hogy az egész dolog alatt egyszer sem csókolóztak. Mármint a szájukkal. És most nem tudta, hogy megcsókolja-e vagy ne, így inkább nem tette.

-Megvagy? Indulhatunk? – kérdezte csendesen.

Éponine bólintott és a fiú mellett elnyúlva kinyitotta az ajtót. Hang nélkül elsuhant mellette, és észrevett egy tükröt a falon, gyorsan odaszaladt és beletúrt a hajába, hogy kicsit rendbeszedje magát. Kipirult és hosszú haja összeborzolódott, és kis izzadság csillogott a homlokán és a mellkasán.

Enjolras csak nézte őt, és arra gondolt, ő a leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott, de fürkészés közben összerezzent, amikor meglátta a lány nyakán a kis vörös foltot, amit a hirtelen támadásával ő okozott nemrég. Csak egy sállal lehet majd eltakarni. Enjolras végül kilábalt a nézelődésből és megpróbálta helyrehozni a saját megjelenését. Fájdalmasan egyértelmű volt, csak rájuk kellett nézni, hogy valami történt köztük, és Enjolras csak remélte, hogy nem futnak össze senkivel, amíg haza nem érnek és le nem zuhanyoznak.

-Kész vagy? – kérdezte végül Éponine és az ajtóhoz lépett.

-Ja, menjünk.

Éponine egy kicsit hallgatózott, hogy van-e valaki a folyosón. Amikor úgy tűnt, tiszta, óvatosan kinyitotta az ajtót és kilibbent. Hátramutatott a fiúnak, hogy jöhet, és amilyen hamar csak lehet, végigsiettek a folyosón, mintha misem történt volna… sem a betörés, sem a ruhás szex a szekrényben.

Mikor elérték a főbejáratot, Éponine elmosolyodott. – Találkozunk a Musainben egy óra múlva?

Enjolras bólintott, de a lány már el is tűnt, mire válaszolhatott volna, és fogalma sem volt, mi a csudát várjon majd, amikor legközelebb találkoznak.