Éponine hazafutott olyan gyorsan, ahogy csak tudott, és idegesen lezuhanyozott, mielőtt elindult volna a Musain felé. Mindenhol Enjolras illatát érezte magán (nem mintha bánta volna), de tudta, ha így megjelenik, a fiúknak 5 másodpercig se tart, hogy összerakják, mi történt köztük. Ilyen állapotban nem hitte, hogy bármit is eltitkolhatnának. Habár elég jó színésznő volt, Enjolrasnak meg jó volt a póker arca, szóval végülis, talán lenne esélyük.
Ami ennél is aggasztóbb...hogy a fiú most hogy fog vele viselkedni? Úristen, gyakorlatilag ő mászott rá szegényre és erőltette a dolgot. Híres volt a bátorságáról, és hogy mindenben benne van, de Enjolrassal? Szexuálisan? Még azok a csodaszép fiatal lányok, akik azt hitték magukról, hogy ellenállhatatlanok, és általában szinte bármilyen férfit megszereztek maguknak, még őket is képes volt megrendíteni egy éles pillantás azoktól a gyönyörű kék szemektől. Eponine-nak legalább hét lány jutott eszébe, akiket tavaly látott úgy elmenekülni a fiú tekintete elől, mintha tűz égette volna őket. Meglepődött, hogy nem kapott tőle szívrohamot ott helyben a szekrényben, amikor átkarolta a nyakát és neki dörzsölte a csípőjét, a kis szüzecske. (Nos nyilvánvalóan nem szűz, de nem is túlságosan tapasztalt.)
Bár meglepően gyorsan tanul, ha őszinte akar lenni. És úristen, mennyi mindenre szeretné megtanítani… de most nem gondolhat erre, mert akkor a zuhanyzás egészen másféle irányt vesz...
Éponine igyekezett gyorsan lezuhanyozni, miközben megpróbálta kiverni a fejéből Enjolrast, és hogy a feszültséget kioldja az izmaiból, kicsit tovább folyatta a forró fizet, mint akarta. Tiszta ruhába öltözött, a koszosat pedig a mosógépbe hajította. Kifelé menet meglepve tapasztalta, hogy verdeső pillangókat érez a gyomrában, mert arra gondolt, nemsoká újra látja Enjolrast, és a Musainba vezető 10 perces utat majdnem egy órának érezte. Már így is késésben volt a hosszabbra sikerült zuhanyzás miatt. Basszus.
Amikor kibontakozott előtte a Musain látványa, izgatottsága a tízszeresére nőtt, de megpróbálta gyorsan magára ölteni a jól megszokott pókerarcot. Mély levegőt vett és megacélozva magát kinyitotta az ajtót. Nem lenne jó, ha bárki is rajtakapná, mitől ilyen zaklatott. Enjolras már ott volt, ott ült a többiek közt és éppen azt mesélte, mit találtak Clairborne irodájában, persze egy jelentős részét kihagyva a történetnek. Éponine hangtalanul a többiek közé osont és leült Enjolras mellé, ami az egyetlen szabad hely volt a szobában. Hát persze.
-Hej srácok – köszönt, és maga is meglepődött, milyen normálisan szól a hangja.
- Szia Ep; úgy látszik, hogy most hasznodra vált a bűnös múltad – vigyorgott rá Courfeyrac ahogy átadta Claiborne számlájának másolatát Jolynak.
-Ja de elég lesz? Nem terhelő bizonyíték. Nincs rajta a neve – mutatott rá Éponine. – És azt nem mondhatjuk, hogy betörtünk az irodájába és ott találtuk a fiókjában….
-Több, mint amink volt – szólalt meg halkan Enjolras és alig nézett rá, bár tekintete diadalmas volt.
-Hát talán akkor vissza kell mennünk és még keresni – vágott vissza Éponine és idegessége azonnal eltűnt, ahogy az ismerős vitatkozás átvette a helyét. - Ki tudja, talán megint el kell bújnunk a szekrényben?
Éponine titokban gratulált magának, ahogy Enjolras lassan elvörösödött, és tekintetük találkozott. Győzedelmesen elmosolyodott, mikor látta, hogy a fiú többször nyitja és csukja be végül a száját, egyszer végre jól láthatóan kifogyva a szóból.
Igen, megint megcsinálta.
A következő héten sajnos egyáltalán nem sikerült fejlődést elérni az ügyben és összekapcsolni Claiborne-t a pénzzel, amitől Éponine egyre kétségbeesettebb lett, mégha nem is próbálta mutatni a barátai előtt. Mégis érezte, hogy átlátnak rajta - a szemei alatt csak nőttek a sötét karikák és a megjelenése is csapzottabb, mint szokott. Egy hét múlva újra lakbért és tandíjat kell fizetni, és még az előzőt sem tudta visszaadni Courfeyracnak. Bár volt egy heti 30 órás pincérnői állása (amire nem lett volna szüksége, ha megvan az ösztöndíja), hogy ki tudja fizetni az egyéb költségeit. És az biztosan nem lesz elég arra, hogy tovább tanulhasson az egyetemen.
Így hétfőn, korán reggel még az első órája előtt elhatározta, hogy bemegy a gazdasági irodába és beadja az igényét a rohadt ösztöndíj kifizetésére így vagy úgy. Vagy ez, vagy a McDonald's üzletvezetője lesz rövidesen, de utóbbi gondolatára is összefacsarodott a szíve, annyi kemény munka után. Éponine nem várta, hogy már ott találja Enjolrast, aki élénken beszélgetett egy egyetemi alkalmazottal, és a látvány megtorpanásra késztette. Enjolras nyugodtnak látszott, de ugyanakkor hűvösnek, és sziklaszilárdnak, mint a jég. A jelenléte érezhetően betelítette az irodát. Mindenki csak őt figyelte, még egy diák segítő is félretette a füléről a telefont, miközben le sem tudta venni a szemét Enjolrasról, aki látszólag lenyűgözte.
-Nézze, a barátom a lelkét kidolgozza minden egyes nap – kezdte dühösen Enjolras a középkorú nőnek az asztalnál. – Mindent megtesz azért, hogy itt tanulhasson, jó jegyeket kap, hogy legyen ösztöndíja. Én gyakorlatilag minden nap korrepetáltam tavaly, habár semmi szüksége nem volt rá. De ő ilyen. És most csak úgy eltűnik a pénz, ami lehetővé teszi, hogy itt tanulhasson? Ez teljes mértékben abszurdum.
- Uram, értem, hogy zaklatott és dicséretes, hogy próbál segíteni a barátjának. De biztosíthatom, hogy mi mindent megteszünk, ami módunkban áll, hogy előkerítsük azt a pénzt, és kiutalhassuk Ms. Thenardiernek. Addig azonban meg van kötve a kezünk. A többi ösztöndíjat már kiutaltuk, jelenleg nincs több pénzünk.
- Minden tiszteletem az Önöké, de ez nem elég. – füstölgött Enjolras. – Ha ez magával történne, biztos vagyok benne, hogy nem üldögélne itt ilyen tétlenül. És én nem nézem tovább, ahogy a barátom szenved. Ha Éponine nem kap határozott választ, vagy az ösztöndíját egy héten belül, biztosíthatom, hogy felhívok minden egyes újságot és tévé csatornát ebben a rohadt városban és kérem, hogy hozzák le a hírekben. Ha így se működik, akkor kiposztolom minden internetes felületre, ami létezik, mert ez a lány megérdemli az ösztöndíját, nagyon keményen megdolgozott érte, és nem érdekel, ha az épületfelújítási vagy fejlesztési költségvetésből kell kifizetni. És ezt nyugodtan továbbadhatja a dékánnak, vagy akár a jóistennek is, vagy bárkinek, aki felelős érte az egyetemen. Világos voltam?
Eponine álla leesett a csodálkozástól, amint végighallgatta. Egyszerre volt elragadtatva a parancsoló hangjától, ráadásul attól a ténytől, hogy miatta harcol, és dühítette is fel az, hogy harcol érte, ami pedig dilemma elé állította. Először nem tudta, mit érezzen, de mivel a harag ismerősebb érzés volt, főleg, hogy Enjolrasról van szó, ezt választotta.
-Igen Mr. Enjolras, teljesen világos – felet összeszorított ajkakkal a nő. Látszott, hogy a szőke férfi teljesen megijesztette.
- Nagyszerű. Csak hogy tudja, minden délután 3 órakor eljövök, és megkérdezem, hol tart az ügy. Már így is tovább húzódik, mint kellene.
Azzal Enjolras választ sem várva sarkon fordult, mint aki jól végezte dolgát, és az ajtó felé indult, ahol a lány állt elképedten a jelenettől, aminek az imént szemtanúja volt. Enjolras megtorpant, amikor szembetalálkoztak, és hirtelen félénknek látszott. Eponine automatikusan megragadta a karját és magával húzta, ki az ajtón, a Hallgatói Önkormányzat kihalt folyosóján át. Enjolras egy árva szót sem szólt, ahogy befordultak a sarkon, de végül visszahúzta a kezét, hogy megállítsa Eponine lendületét.
-Hova megyünk? – kérdezte nyugodtan.
- Valahova, ahol kinyírhatlak és nincsenek szemtanúk.
-Miért haragszol rám? - kérdezte, és őszintén zavarodottnak tűnt. –Éppen megpróbálok segíteni!
-Kértem tőled?! -Éponine végre szembefordult vele, és öklével a fiú mellkasát ütötte. – NEM. Nem kértelek.
Enjolras szemei elkerekedtek és elkeseredetten megpróbált védekezni a kitörés ellen. – Hogy haragudhatsz valakire, aki megpróbál segíteni? Vagy azt akarod, hogy kirúgjanak?
-Hogy kérdezhetsz ilyet? – Éponine szemei résnyire szűkültek és egy lépéssel előrébb lépett, kicsit letaglózva, amikor a fiú állta a pillantását. – Tudod, hogy ez mennyit jelent nekem!
- Hát nekem pedig nagyon úgy tűnik, hogy csak kifogást keresel vagy valamit, mikor hagyod, hogy ezek a barmok átgázoljanak rajtad, Éponine. Legalább az én stratégiám működött. Erre majd lépnek valamit.
-Tudok vigyázni magamra, Enjolras. Mindig tudtam, és mindig fogok. És kurvára nem értékelem, hogy megpróbálsz segíteni, mintha valami bajba jutott királylány lennék. Nincs szükségem a segítségedre!
- Olyan kurva makacs vagy! Veled nem lehet mit csinálni! Még ha megpróbálok veled kedves lenni, még akkor is csak veszekedni tudsz velem! - Enjolras hangja egyre hidegebbé bált, már amennyire ez lehetséges.
-Nézd, csak azért, mert múlt héten gyakorlatilag hagytam magam megdugni, nem azt jelenti, hogy beleszólhatsz a dolgaimba… - szaladt ki Éponine száján, de nem tudta befejezni, mert Enjolras hirtelen megragadta a felkarját.
Dühösnek látszott, dühösebbnek, mint valaha látta, a szemei szinte égették a bőrét. Ha lehetséges lenne tüzet fújni, ő most azt csinálná. Éponine hirtelen megrémült tőle, és ezt valószínűleg észrevette, mert Enjolras rögtön elengedte és hátralépett, miközben beletúrt a hajába és vett egy mély lélegzetet. – Ez nagyon aljas volt, még tőled is, Éponine.
Csak nézték egymást egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig, majd Éponine végül felsóhajtott, becsukta a szemét és fejben lassan elszámolt tízig.
-Igazad van. Sajnálom. Talán kicsit túlreagáltam… - mondta. A szavak, mintha hamuból lettek volna a szájában. Utált bocsánatot kérni.
-Nézd, ha tényleg nem akarod, hogy segítsek, akkor csak mondd azt, hogy nem, és kimaradok belőle. Én csak… - magyarázkodott Enjolras és egy lépéssel közelebb lépett, bár bizonytalannak látszott. – Mégha állandóan vitatkozunk is, nagyon tisztellek, Éponine. Iszonyatosan keményen dolgozol. Én csak azt akarom, hogy megkapd, ami a tied, mint ahogy bárki más a te helyzetedben.
Éponine lassan bólintott és érezte, hogy az arca lángol. Enjolrasnak teljesen igaza van, természetesen; tiszta idióta, hogy mérgesen kiáltozik azzal, aki egy ilyen kedves és őszinte gesztust tesz felé. - Nem, én… sajnálom, oké? Értékelem, amit értem teszel. Csak kiakadtam kicsit. Nem vártam, hogy odamegyek, és ott talállak téged így, és azokat a csodás dolgokat mondod rólam, és… ez... Nem tudom. Furcsa volt. És azt hiszem könnyebb mérgesnek lenni rád, mint hálásnak, azt hiszem…
Enjolras félszegen elmosolyodott, majd kinézett az ablakon, ami mellett megálltak. – Na, csak nem zavarba hoztalak azzal, hogy kedves dolgokat mondtam?
-Talán. És furcsa a te szádból hallani.
Enjolras megfordult, hogy ránézzen, majd kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Úgy mondod, mintha én soha nem mondtam vagy csináltam volna valami kedveset.
-Nem! Néha úgy érzem, alig tudsz elviselni - magyarázta Eponine és az arca bíborszínűvé vált. – És most, a múlt hét óta, fogalmam sincs mit gondoljak.
Most Enjolras pirult el. – Hát igen. Ja. Hm, nem kedvellek, ha ezt akarod hallani
Eponine forgatta a szemét. – Áú. Ez fájt. Ja,. Értem, Enjolras. Nincsenek érzések a márvány szívedben irántam.
A fiú szavai valójában egy kicsit furcsa mód megütötték, de most nem volt abban az állapotban, hogy analizálja ezeket az érzéseket.
-Ez russzul jött ki…
- Nem, azt hiszem pont úgy jött ki, ahogy értetted – vágta rá Eponine, miközben érezte, hogy újra dühös lesz a másikra. Ez volt a könnyebb út, és istenem, ő a legzavarbaejtőbb férfi a földön. És a legtisztább. És persze a leglovagiasabb. És nyilvánvalóan a legszexibb. A fene vinné el.
Enjolras idegességében beletúrt a hajába és megdörzsölte az arcát. – Nézd, sajnálom. Nem úgy értettem. Én csak… szóval nyilván nem olyanok vagyunk, mint akik kedvelik egymást. De ahogy mondtad, ahogy megtörtént, és megtörténik… valahogy… élveztem… harcolni veled. Azon kevés nők egyike vagy, akiket ismerek, aki nem szarja össze magát, ha ránézek, aki nem fél vitába szállni velem és próbára tenni. És ez…
-Felizgat? – fejezte be helyette Éponine és egy óriási mosoly terült szét az arcán. Enjolras egy darabig bámulta, majd röviden és tömören így felelt:
-Igen, ha tudni akarod.
- Ezt összeraktam a múlt heti jelekből, Szépfiú. És ha te is tudni akarod… én ugyanezt érzem.
-Igen? – élénkült fel kicsit és már kevésbé tűnt olyannak, mint egy bánatos kiskutya.
- Igen. Elég izgató, amit csinálunk – most jön a mindent vagy semmit. – És hogy ne akarjalak megfojtani, amikor vitatkozunk, egy ideje elkezdtem azt képzelni, hogy milyen lenne, ha dugnánk.
Enjolras szemei elkerekedtek és néhányszor becsukta és kinyitotta a száját. –Óh…
Éponine elnevette magát, ahogy látta a fiú döbbenetét és vállat vont. Tudta, hogy kicsit nyersen fogalmazott, de valami furcsa kéjt érzett, hogy megint szótlanná tette. – Ezen a ponton már nincs értelme nem őszintének lenni, Enjolras. Megtörtént. Jó, nem teljesen, de nagyon közel voltunk hozzá.
-Ja - Enjolras hirtelen zavarba jött és egyik kezével idegesen megvakarta a tarkóját és küzdött azzal, hogy a lány szemébe nézzen, de végül megtette. – És szerinted megtörténhet újra? Esetleg?
Éponine felkapta a fejét, és erőteljesen tanulmányozni kezdte a másikat, állva annak tekintetét. Egy darabig elgondolkodott a kérdésen, mérlegelve a pro és kontrákat a fejében. Őszintén, soha nem képzelte azt, hogy tartja majd a kapcsolatot Enjolrasszal, ha végeztek az egyetemen. Talán Grantaire-rel vagy Courfeyrac-kal, és persze Cosette-tel (és Marius-szal, természetesen); szóval ha ő és Enjolras összekavarnak, mennyire fájhat valójában? Nem lehet semmi komoly – hat hónap múlva végez, és a viszony valószínűleg véget ér. Érzelmek biztos nem lesznek, hacsak nem fekszenek le egymással dühükben (ami valószínű). És a szekrényben lezajló forró helyzetből kiindulva Éponine arra gondolt, hogy lefeküdni Enjolrasszal valószínűleg még szenvedélyesebb lenne. Amikor ott a férfi felkapta és átvette az irányítást, Eponine először életében érezte, hogy a térdei kocsonyássá gyengülnek. Hát igen...a szex Enjolrassal egész biztosan nem lenne rossz ötlet. De attól még nagyon szeretné egy kicsit még kínozni.
Kicsit sokáig nem szólalhatott meg, mert Enjolras újra felsóhajtott. - Komolyan, Éponine. Meg fog történni?
-Amikor a legkevésbé várnád - válaszolta végül, ahogy egy cézári vigyor terült szét az arcán.
És ez volt a tökéletes alkalom a távozásra. Éponine ellibbent Enjolras mellett, majd egy kicsit pajkosan megmarkolta a fenekét futólag. Nem kellett hátrafordulnia, hogy elképzelje a kissé megdöbbent, kissé dühös, és remélhetőleg felizgatott fiú arcát.
A köztük kialakuló dolog vagy felejthetetlen mókás vagy iszonyatosan veszélyes lesz. Talán mindkettő. De bármi jöjjön is, Éponine készen állt a kihívásra.