Enjolras ígéretéhez híven, a következő napokban minden délután 3 órakor megjelent az irodában Eponine ügyében. Csütörtökön 3 órakor, amikor Eponine pénzét még mindig nem találták meg (legalábbis az egyetem), Grantaire írt neki egy smst.
Ugye tudsz róla, hogy fel akarja hívni a 4es csatornát a sztoriddal?
Grantaire üzenete pánikba ejtette Eponine-t. Nincs az az isten, hogy ki akarná teregetni a szennyesét egész kibaszott New Orleansnak, vagy még távolabb. Nem lehet tudni, milyen bajt hozhatna rá. Annak ellenére, hogy legalább hat hónapja nem hallott a szüleiről, még mindig paranoiás volt, hogy ha a neve feltűnik a hírekben, elkezdenek a Tulane körül, és bármit tehetnek vele.
És ez nem történhet meg.
Hol van? írta rögtön vissza.
A szobájában.
Eponine nem vesztegette az időt, összepakolta a szociológia jegyzeteit és könyveit és gyakorlatilag sprintben futotta le a távot a Tulane kampusz és a két háztömbnyire levő épület közt, ahol Enjolras Combeferre, Courfeyrac, és Grantaire lakott. Kopogás nélkül robbant be, mire Courf ijedtében a falig tántorodott, aki épp akkor haladt el a bejárati ajtó előtt.
- Kopogásról nem hallottál?!" – kiáltotta utána, de a lány már félúton volt Enjolras szobája felé.
Éponine megdöngette az ajtót, miközben a válla fölött jelentőségteljesen Courfeyrac-ra nézett. Enjolras azonnal kinyitotta, riadtnak tűnve, mikor felismerte a látogatót.
- Eponine?
- Ugye még nem hívtad fel?
- Kit?
- A kurva híradót, Enjolras! Grantaire írt. Kérlek, mondd, hogy nem!
Néhányszor pislogott, majd lassan nemet intett a fejével. – Valami azt mondja, hogy nem akarod…
- Nem! Kérlek, ne - kérte Eponine határozottan. – Mármint… tényleg. Ha egyszer az életben hallgatsz csak rám, akkor kérlek, az most legyen.
Eddigre megérkezett a közönség is. Grantaire megállt az ajtóban egy doboz mogyoróvajjal és egy kanállal lustán nyammogott, míg Courfeyrac és Combeferre az előszobában izgatottan várták a fejleményeget, kíváncsian, hogy ebből megint egy mindent elsöprő, kiütéses veszekedés alakul-e.
- Tényleg jól átgondoltad? – kérdezte nyugodtan Enjolras. – Ennek az ügynek a nyilvánosságra hozatalával ösztönzőleg hatnánk az egyetem lendületére.
Éponine felhorkantott; ki beszél így manapság?
- Igen, Enjolras, végig gondoltam. Nem akarom kiteregetni az ügyeimet - azzal szélesre tárta a karját.
Enjolras felsóhajtott, majd vállat vont.
– Ahogy akarod, de szerintem ez nagy hiba. Biztos vagyok benne, hogy ha egy kíváncsi riporter felhívná a dékánt, az azonnal személyesen kérne bocsánatot tőled és saját kezűleg adná át a csekket.
Eponine nekidőlt a falnak és felsóhajtott. Most nem volt abban a hangulatban, hogy vitatkozzon. – Tudom, hogy valószínűleg igazad van, de én csak… ez bonyolult, okés?
- Mi bonyolult benne? – kérdezte kíváncsian Combeferre. – Úgy értem, persze, értem, hogy nem akarsz felhajtást, de ha ettől van arra esély, hogy visszakapod a pénzed, akkor érdemes fontolóra venni, ha már kifutottunk minden más ötletből, nem?
Grantaire tanulmányozni kezdte Eponine-t, aki észrevette a mindentudó pillantását. Ő és Cosette volt az egyetlen, akik teljes mértékben ismerték a családi hátterét és múltjának minden apróbb részletét, és Grantaire valószínűleg pontosan tudja, miért nem akarja Eponine a nevét viszont látni a híradóban.
- Látom az értelmét, persze, esküszöm. De nem érdemes róla többet beszélni, mert nem fogom meggondolni magam.
Enjolras keresztbefűzte a karját a mellkasa előtt és felnézett a plafonra. – Olyan makacs vagy.
- Ha annyi zsém lenne, ahányszor ezt már mondtad, több pénzem lenne, mint az a szaros ösztöndíj – csattant fel Éponine.
- De ez az igazság.
- Na, helyben vagyunk - morogta Courfeyrac és visszament a konyhába. Eleinte Eponine és Enjolras vitáit nézni szinte mindennapos esemény volt az Amis életében, akár egy brazil szappanopera; de aztán olyan gyakran került rá sor, hogy a végén már teljesen hidegen hagyta őket. Kismilliószor hallották Eponine színgazdag és káprázatos káromkodásait, Enjolras szentségeléseit, ami egy életre elég volt, és amikor úgy tűnt, ezek megint egymásnak esnek, mindenki szép lassan elvonult. Eponine Enjolras felé fordult és rosszkedvűen a szobájára mutatott.
– Befelé. Most.
Úgy tűnt, hogy Enjolras ezt vissza akarja utasítani, de végül sarkon fordult és bement a hálószobájába. Eponine követte és becsapta maga mögött az ajtót, majd egy percig némán szemügyre vette a szobát, és meglepődött, milyen átlagos. Régi, steril környezetre számított, nem egy tipikus 22 éves férfi szobájára – élére vasalt, ropogósan friss ágyneművel, hófehér párnákkal és szépen rendszerezett könyvespolcokkal, leginkább ábécé sorrendben, műfaj vagy kiadás dátuma szerint.
Ehelyett az ágy gyűrötten, nem volt beágyazva, az éjjeli szekrényen halomban álltak a könyvek és a szekrény melletti kosár tele szennyessel. Néhány fénykép elszórtan a barátairól (Eponine észrevette, hogy ő egyiken sincs rajta), a falakon pedig néhány régi térkép lóg bekeretezve. Teljesen átlagos volt. Annyira lekötötte a szoba berendezése, hogy Eponine el is felejtette, hogy egyébként haragszik rá.
Enjolras nem mondott semmit, csak leült az ágy szélére, miután letakarta a pléddel a széttúrt ágyneműt. Az íróasztal melletti székre mutatott, mire Éponine lassan leült, és maga mellé dobta a táskáját a földre. Olyan sokáig hallgatott, hogy a köztük lévő feszültség szinte teljesen elpárolgott.
- Miről akartál beszélni velem? – kérdezte végül Enjolras.
- Semmiről. Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem kavarsz nyilvános vihart a szaros életemből.
- Ahogy akarod, Éponine – Enjolrastól annyira unottnak és elutasítónak hangzott az a néhány szó, hogy Éponine-ban újra fellobbant a düh. Nemsoká infarktust kap, ha ilyen sűrűn ugrándoznak benne az ellentétes érzelmek.
- Tudod, mondhatod, hogy makacs vagyok, de te… te meg teljesen érzéketlen. Nyilván van oka annak, hogy én ezt nem akarom, és ez az én magánügyem. De csak azért, mert te nem érted, máris elítélsz és azt gondolod, hogy meggondolatlan vagyok.
Enjolras ráemelte nagy, kék szemeit és hitetlenkedve kitárta a kezét. – Akkor világosíts fel, Eponine. Mi az indok?
– Nem mondom el. Nem a te dolgod.
- Talán segíthetek.
- Nem tudsz.
- Honnan tudod?
- Mert tudom! Van ez a megmentési kényszered, és én tényleg, tényleg nem akarok a következő kiválasztott alanyod lenni, Enjolras.
- Nincs is megmentési kényszerem - tiltakozott Enjolras.
- De igen. Mindent meg akarsz javítani. Mindig. Sokszor még azokat a dolgokat is, amik nincsenek is elromolva.
- Talán csak neked akarom helyrehozni dolgokat, Éponine – csattant fel villogó szemekkel. – Tudom, hogy azt hiszed, valamiért utállak, de ez nem igaz. A barátomnak tartalak és a barátok segítenek egymásnak. És a barátok néha megnyílnak egymásnak, amit úgy gondolom, te is megtehetnél időnként.
Eponine meredten nézte, hátrahajolt a székben és karba tette a kezét. Na, pont ő beszél – Enjolras soha nem osztott meg egy árva személyes információt magától az úgynevezett barátaival, akkor miért várja el ugyanezt tőle?
Néhány percig nem szólalt meg, mert eltökélte, hogy olyan makacs lesz, mint amilyennek a fiú állítja, és a levegő azonnal olyan sűrűvé vált, hogy késsel vágni lehetett volna.
Végül nem bírta tovább. Egy dühös nyögéssel Eponine felállt, és egy gyors mozdulattal levette a pólóját és a székre dobta.
– A picsába – morogta. – Ne beszéljünk többet, ha csak ugyan azokat a köröket futjuk állandóan.
Enjolras szemei elkerekedtek a lány lépésére, és a szemei azonnal lejjebb vándoroltak a melleire. Éponine örült, hogy egy viszonylag csábosabb melltartót sikerült aznap felvennie. Enjolras elvörösödött meglepetésében, de aztán lassan bólintott. - Hm. Oké.
Éponine kérdőn felhúzta a szemöldökét, amikor a fiú még mindig nem mozdult.
– Ott fogsz ülni végig?
Enjolras megköszörülte a torkát és felállt, és egy félszeg lépést tett felé. – Összezavarsz.
Annyira elveszettnek hangzott, hogy Eponine szája felszaladt. – Megpróbálom.
Nyugodtan a fiúra nézett és bátorította a következő mozdulatra. Az néhány pillanatig fürkészte a másik arcát, végül halkan feltette a kérdést. - Megcsókolhatlak?
- Szerintem azzal már engedélyt adtam rá, amikor levettem a pólómat.
Enjolras megeresztett egy mosolyt a gúnyos válaszra és óvatosan lehajolt, egyik karjával átölelve a derekát és közelebb húzta magához. Éponine vágyakozva hátradöntötte a fejét és lehunyta a szemét, amikor szájuk végre összeért. Ajkai puhák voltak és teltek, és meglepően ügyesek. Jól csókolt, finoman játszott vele, és amikor kinyitotta a száját, a nyelvével fedezte fel a másikat, majd finoman beszívta a lány alsó ajkát. Eponine felnyúlt, és beletúrva a szőke tincsekbe közelebb húzta. Enjolras szorosabban markolta a derekát, és másik kezével óvatosan felfedezte a lány hátának görbületeit és gerincének ívét.
Enjolras az ágy felé hátrált és hátradőlt, mikor a térde beleütközött az ágy szélébe, magával húzva Éponine-t az ölébe. Néhány perc meglehetősen szemérmes csókolózás után (a múltkorihoz képest), Enjolras végül elhúzódott, kezeivel lejjebb simított a lány testén, magához húzta és megszorította a fenekét. Amikor hagyja beindulni, tűnődött el Éponine, mint a legutóbbi alkalommal, a félénksége elpárolgott. A fiú mindig szeretett irányítani mindent, még a szexet is, nyilvánvalóan.
Enjolras ajkai Éponine nyaka felé kezdtek kalandozni, mire az felsóhajtott, és ellazulva hátrahajtotta a fejét. Ott volt az egyik gyenge pontja, ahol épp a fiú szája rátapadt a füle mögötti pontra a nyaki artériáján. A fiú megint megharapta ott, mint amikor a szekrényben voltak, és ettől elgyengült a térde. Érezte, hogy növekszik benne a forróság, ahogy a bőrét csókolgatta.
Ahogy Enjolras a nyakáról a mellkasa felé vette az irányt, mohón nyalogatva a mellei közti völgyet, kopogtak. Eponine megdermedt és a kellemetlenkedő hang felé fordult. Enjolras is, és szorítása nőtt a lány derekán, lélegzete szaggatott volt.
– Mi van? – kiabált ki egy kicsivel erőteljesebben, mint kellett volna.
- Srácok, ugye nem nyírtátok ki egymást? Nagy a csend odabent – kiabált vissza Combeferre és hangjában valódi aggodalom csengett.
Eponine visszafojtotta a nevetést és megrázta a fejét. Ha tudná…
- Nem. Még élünk – felelte tömören Enjolras. – Csak… megbeszélünk pár dolgot.
- Biztos?
- Igen, Ferre. Eddig senki nem szenvedett maradandóbb sérüléseket. Nagyjából – tette hozzá halkan Eponine és megérintette a nyakát ott, ahol Enjolras egy elég észrevehető foltot hagyott.
Az elvörösödött és tekintetével követte a lány kezét, majd saját kezével odanyúlt és elhúzta a másikét a pontról.
– Nem olyan csúnya. – ujjai gyengédek voltak.
- Tudom. És nem baj - Éponine előrehajolt és gyorsan megcsókolta, aztán kicsusszant az öléből, felállt és visszavette a pólóját.
Enjolras lehervadt, amikor megszakadt a kontakt, és úgy nézett ki, mint egy morcos kisfiú. Nagyon vonzó volt ez egy mindig komoly arcon.
– Végeztünk?
- Nem teljesen. De ha tovább maradunk, akkor biztos gyanakodni kezdenek, és azt nem hagyhatjuk. Vagy azt akarod, hogy megtudják?
Enjolras szemei elkerekedtek és hevesen megrázta a fejét. - Nem. Egyáltalán nem.
- Pontosan. Szörnyű ötlet – helyeselt Éponine. – Szóval…. Később találkozunk?
Enjolras bólintott és felállt, beletúrt a hajába, miközben az ajtóig kísérte. – Persze. Talán holnap.
Éponine még megfordult, mielőtt kinyitotta az ajtót, elmosolyodott, és megmarkolta a pólóját. Magához húzta és vadul megcsókolta, ám el is húzódott, amikor érezte, hogy többet akar – és remélte, hogy a másik is ugyanezt érzi. A pupillái tágulásából ítélve- ahogy ránézett, valószínűleg igen.
- Szia, Enj - azzal Eponine kinyitotta az ajtót és kiszökött, majd finoman becsukta maga mögött. A többieknek is kiáltott egy viszlátot, mielőtt kiment volna a bejárati ajtón és elindult hazafelé. Amikor félúton járt, vette észre, hogy a táskáját Enjolras szobájában felejtette.
Egy percig bosszús volt – de csak addig, amíg rá nem jött, hogy ez egy tökéletes ürügy lesz arra, hogy egyedül fogadja a lakásában. Talán ezúttal nem zavarják meg őket.
Másnap reggel nyolc órakor, túl korán Eponine megítélése szerint, aki soha nem kelt fel ilyen korán, ha nem volt muszáj, megszólalt a mobilja. Azonnal felébredt és káromkodott egyet, és elkezdett az ágya mellett matatni, hogy megtalálja az átkozott telefont valahol a takaró alatt. Valaki megváltoztatta az csengőhangját a Walking on Sunshine-ra a tudta nélkül, valószínűleg Courfeyrac vagy Grantaire. Mindegy, mindkettő egy hülye állat.
- Hálló – hangja még álmosan csengett.
- Jó reggelt, Éponine Thenardier?
- Igen, én vagyok - elnyomott egy ásítást és visszadőlt a párnájára.
- Üdvözlöm, itt Ms. Theriot, a Tulane gazdasági osztályáról. Csak tájékoztatni szerettem volna, hogy a mai nap folyamán az ösztöndíját átutaljuk a számlájára, És elnézését szeretnénk kérni a késedelemért. Tényleg nagyon kínos nekünk, és mindenki szörnyen érzi magát miatta.
Eponine hunyorgott, mert csak lassan fogta fel a hallottakat. – Várjon… akkor minden rendben? Meglett a pénz?
- Igen, meg. Igazából még lehet, hogy ma fogják keresni, az egyetem ügyvédje, egy-két óra múlva. Eljárás indult ugyanis egy magánszemély ellen, aki az egyetemünkön dolgozott, és pénzmosás gyanújával vádoljuk, aki több szerveznek is anyagi károkat okozott, beleértve a Tulane-t is.
- Oh...uh, hűha. Oké. Köszönöm, hogy szóltak - Éponine felült és elmotyogott egy visszhallt Ms. Akármi is volt a neve hölgynek a vonal túlsó végén. Olyan szép, hogy nem is lehet igaz. A teste még nem ébredt fel teljesen az izgalomra; még mindig kómás volt.
Végül újra felemelte a mobilját, Enjolras számát hívta, és meg se lepődött, amikor már a második csengésre felvette.
- Éponine? Minden rendben?
Eponine egy percre elvette a füléről a telefont és elfintorodott, miért gondolja mindig azt a fiú automatikusan, hogy baj van, ha egyszer felhívja?
- Ja, minden rendben, Igazából csodás. Miért gondoltad, hogy…?
- Reggel 8:15 van. Még soha nem keltél fel 10 előtt, hacsak nem volt kötelező vagy vészhelyzet.
- Oh - Eponine elvigyorodott. – Ez igaz. Na de mindegy, csak azért hívtalak, mert…
- Ma visszakapod a pénzt? – szakította félbe Enjolras. Ismét.
- Igen - Éponine csettintett a nyelvével és az arca megremegett, mert nem szerette, ha félbeszakították. – Csináltál valamit?
- Combeferre volt - vallotta be csendesen Enjolras. - Névtelenül elküldte a dékánnak és a Hallgatói Önkormányzatnak is az információinkat, amiket kiderítettünk Claiborne professzorról néhány napja. Ezzel és a fenyegetésemmel, hogy felhívom a híradót, meg a napi szintű kérdezősködéseimmel úgy tűnik felgyorsítottuk kicsit a megoldáshoz vezető utat – Éponine hirtelen melegséget érzett a mellkasában, amikor rájött, hogy a barátai milyen messzire mentek, hogy segítsenek neki. Különös érzés volt tudni, hogy vannak emberek az életében, akikre számíthat, és nem csak saját magára kell támaszkodnia. –Figyelj, Enjolras, tudom, hogy lehet nem köszöntem meg, amit értem tettél és nem igazán tűntem hálásnak az elmúlt időben, de az vagyok. Nagyon, nagyon hálás. Köszönöm.
- Szívesen. Bármikor.
Hirtelen eszébe jutott a táskája és a szájába harapott, miközben egy cérnaszálat húzogatott a takarója szélén. – Ó, egyébként tegnap nálad felejtettem a táskám.
- Igen, észrevettem. Igazán kifinomult húzás, Thenardier.
Édes istenem, most flörtöl vele? Felnevetett és megrázta a vállát.
- Hát igen. Cosette a hétvégét Mariusnál tölti. Ami azt jelenti, hogy egyedül leszek itthon. Nem bánod, ha ma este hozod vissza, ugye?
- És mire számítsak?
- Életed legjobb dugására – felelte komolyan Éponine. Elképzelte, hogy a vonal túlsó felén a másik tetőtől talpig elvörösödik.
- Hát, ebben az esetben… persze.
- Jó. Akkor ma este 8?
- Ott leszek.
Éponine letette a telefont és azonnal egy jóleső kuncogás tört ki belőle. Visszakapja az ösztöndíját és lefekteti Enjolrast egy azon napon? Alakulnak a dolgok.