A következő napokban Éponine-t meglepte, hogy milyen könnyű normálisan viselkedni Enjolras közelében. Miután a lehető legintimebb helyzetben is találkoztak (legalább háromszor), de semmi sem volt kínos vagy furcsa. Még mindig összevesztek tök jelentéktelen dolgokon (mint hogy a Port of Call tényleg a város legjobb hamburgerezője-e) és nehezebb témákon is, (mint az Obamacare). Eponine biztos volt benne, hogy a kis baráti körük nem sejt semmit, szerencsére.
A következő szerdán mindannyian a Musainban gyűltek össze, mint mindig, elfoglalva néhány asztalt és a kényelmes kanapét. Eponine oldalt ült a kanapén, lába Bahorel ölében pihent, miközben egy alapképzéses órájára olvasott anyagot. Időről időre Enjolras tekintetét érezte magán, de már hozzászokott, – még mielőtt lefeküdtek volna, szokásává vált őt nézni. Nem tudta, hogy miért. Először arra gondolt, hogy azért, mert valami mély bizalmatlanság van benne irányában, de most már azon járt az esze, hogy talán azért, mert vonzónak találja, és mert nem tudja, hogy hogy viselkedjen emiatt.
És magából kiindulva, valakit vonzónak találni vagy valamit tényleg érezni iránta az két különböző dolog.
Eponine annyira elveszett a gondolataiban, hogy csak akkor eszmélt fel, amikor Bahorel megütögette a lábát és rámutatott Cosette-ra, aki már egy ideje szólongatja.
- Mi az? Bocs, csak olvastam...
Cosette mosolyogva megrázta a fejét. – Csak azt mondtam, hogy elmegyek Mariusszal. Nála alszom ma este.
- Úúúú - gügyögte Courfeyrac. - Hát nem ők a legaranyosabbak a kis ottalvós bulijaikkal?
Cosette behunyta a szemét és egy szalvétát összegyűrve fejbedobta Courfeyrac-ot. – Fogd be, Courf. Mert úgy vettem észre, neked nem igen volt szerencséd ilyesmiben az utóbbi időben.
Grantaire felhorkantott és megsimogatta Cosette szőke haját, akinek sikerült megszégyenítenie Courfeyrac-ot. – Kedvelem - közölte Mariussal.
Eponine elvigyorodott, letette a lábát a földre, felállt és elfoglalta Cosette helyét az asztalnál, épp szemben Enjolrasszal. – Oks, Cosette, holnap találkozunk.
Cosette és Marius elköszöntek mindenkitől és elmentek, a csoport többi tagja pedig visszamerült a házi feladatokba. A tudat, hogy egy üres lakásba fog hazamenni, valahogy azonnal feltüzelte Éponine-t, főleg Enjolras közvetlen közelében. Csak annyit kell tennie, hogy óvatosan odanyúl és…
A szájába harapott, a könyvébe temetkezett, és megpróbált iszonyatosan koncentrálni, de rengeteg oldalpillantást vetett Enjolras-ra. Az nagyon elmerült a tanulásban, lázasan jegyzetelt és kihúzta a lényeget a könyvben. Éponine feltűnés nélkül körbenézett, hogy felmérje, mit csinálnak a többiek. Grantaire és Bossuet valószínűleg bealudtak, tátott szájjal, fejüket hátrahajtva a kanapén. Mindenki más vagy tanult, vagy a másikkal beszélgetett; főként beszélgettek, figyelte meg Éponine.
Ideális, hogy egy kicsit megkínozza Enjolrast.
Éponine visszahajolt a könyve fölé, de kibújt az egyik cipőjéből az asztal alatt, miközben gratulált magának, hogy ma papucsot vett fel. Felemelte a lábát olyan lassan, amennyire csak tudta, és újból körbenézett, hogy megbizonyosodjon, senki nem figyel a sarokban álló kis asztaluk felé, majd óvatosan megbökte Enjolras lábát. Aki felnézett, gyilkos pillantást vetve rá és megpróbálta ellökni a lány lábát. Eponine elvigyorodott és nem hagyta magát eltántorítani. Most magasabbra húzta a lábát és lassan elkezdett a belső combja fele araszolni. Jött a következő gyilkos pillantás, és most már a fiú álla megfeszült. Szemével a körülöttük ülő emberek felé biccentett, jelezve, hogy itt az ideje megállni, de meglepetésére most mégsem próbálta meg magáról lesöpörni a lábát. Talán a múltkori egyéjszakás után a másik is úgy vágyakozott egy igazán jó szex után, mint ő.
Eponine felhúzta a szemöldökét, ahogy elkezdte a farmerján keresztül lábát odadörgölni a farkához és öntelten elmosolyodott, amikor érezte, hogy az asztal alatt megkeményedik. Enjolras hirtelen megragadta a talpát, majd kezét feljebb csúsztatta a bokájára, izgatóan megszorította és csak utána söpörte le magáról. Az érintése nyomán ezer apró villámütés kúszott fel a lábában, szinte parázslott. Éponine elpirult, és meglepődött, hogy a fiú nem akadt ki rá a közeledése miatt, pedig egy nyilvános helyen voltak, körülvéve a barátaikkal. Sőt. Enjolras tekintete a vágytól sötét volt, amikor ránézett és közömbösen az ajtó felé bökött a fejével néma kérdésként.
Éponine azonnal elkezdte összepakolni a cuccait. Senki se vette észre az asztal alatti kis játékukat.
- Most elmegyek srácok. Holnap korán kelek.
- Elkísérlek – ajánlkozott Joly, mire Éponine összerezzent.
- Semmi baj, majd én – vágott közbe Enjolras. – Épp befejeztem a beadandót, és úgyis arrafele megyek.
Éponine lefagyott, ahogy egyik fiúról a másikra pillantott, készen arra, hogy tiltakozzon, mint ahogy azt normálisan szokta, még ha most az is volt minden vágya, hogy Enjolras vele menjen. – Senki nem kísér sehova! Tudok vigyázni magamra.
- Nonszensz – vágta rá Enjolras hűvösen. – Késő van, és a belváros ilyenkor veszélyes lehet. Mindegy, akkor is veled megyek.
Éponine beleegyezően felsóhajtott.
- Tökmindegy. Akkor menjünk, Szépfiú. Sziasztok srácok.
Minden önuralmára szükség volt, hogy ne robbanjon ki a Musainból és szaladjon egészen hazáig. Bár az úton nem beszéltek, a kezeik össze-össze értek, ahogy mentek egymás mellett, és Éponine úgy érezte, hogy valami mágnesként vonzza a szőke férfi felé.
Alig értek be az ajtón, amikor máris egymásnak estek, ott csókolták a másikat, ahol érték, és nem sokkal később a ruháik az előszoba padlóján landoltak. Enjolras felkapta és a falhoz nyomta a lányt, kezeivel pedig minden porcikáját igyekezett felfedezni. Nem jutottak el a hálószobáig.
Éponine eszméletlen szexet ígért neki, de be kellett vallania, hogy meglepetésére ez fordítva is igaz.
Egy kicsivel később a kanapén ültek és pattogatott kukoricát ettek, Eponine már a pizsamájában és Enjolras is teljesen felöltözve (sajnálatosan, Eponine véleménye szerint. Sokkal jobban tudta tolerálni, amikor meztelen volt.) Enjolras némán olvasta a lány legutolsó politológia esszéjét, alkalmanként megjelölve valamit, amit később feltesz kérdésként a lánynak, amikor végez az egésszel. Néha felsóhajtott, amikor olyat olvasott, amivel nem értett egyet, de gyorsan abbahagyta, amikor észrevette, hogy Éponine minden egyes ilyen alkalommal finoman megpofozza. Éponine csendesen tanulmányozta, és visszajátszotta magában, mi történt először, amikor megérkeztek a lakásba. Lehet, hogy nem a legtapasztaltabb szerető, de lelkesedésben verhetetlen...
Enjolras végül összerezzent és felnézett rá. – Mi az ördögöt nézel rajtam így? Nem egy darab hús vagyok, Éponine. És éppen megpróbálok neked segíteni a beadandódban.
Eponine felcsattanva egy marék kukoricát dobott felé. – Ó Istenem! Most komoly? Te vagy az aki állandóan engem bámulsz!
- Nem.
- De igen! Mindig érzem magamon a tekintetedet.
- Ez teljes mértékben kizárt.
Eponine összehúzta a szemöldökét. – Ó, akkor a múltkor este azt se vetted észre, amikor véletlenül lehajoltam előtted és hagytam, hogy megnézd a mellem?
Enjolras állkapcsa megfeszült. – Talán észrevettem. Igazán kedves volt tőled, egyébként.
Eponine szélesre húzta a száját. – A kedvesség nem az erősségem. És nem tudsz hazudni, Enj. Ez az egyik dolog, amit igazából őszintén, nagyon szeretek benned. Olyan őszinte vagy, hogy néha már fáj nézni.
- Nincs értelme hazudozni. Csak bajt hoz rád.
- Vagy kihoz belőle, legalábbis nekem előfordult már az életemben.
– De utána nem érzed magad rosszul? A hazugságtól én egy darab szarnak érzem magam.
- Na akkor most annak érezheted magad, mert teljes mértékben kamuzol arról, hogy nem szoktál bámulni. És most már tudom, hogy nincs jövőd a politikában, hiába az a sok szép beszéd.
Enjolras felsóhajtott és a lányra nézett. – Jól van. Én. Téged. Néztelek. Most boldog vagy?
- Nagyon.
Visszamerültek a csendbe, és Enjolras befejezte az olvasást. – Oké, szóval van néhány megjegyzésem…
- Várj – szakította félbe Éponine. – Majd holnap beszéljünk róla, mert most le kell fektetnünk néhány új szabályt. Magunknak.
- Oké… akkor – Enjolras félretette a papírt a dohányzóasztalra és a lány felé fordult. - Feltételezem, hogy te már kigondoltad ezeket az alapszabályokat.
- Igazából igen. Szóval az első, nyilván, hogy nincs ottalvás. Ebben megegyeztünk már - Éponine folytatta, Enjolras bólintott. – Azt hiszem azt is le kell szögeznünk, hogy nem keverünk bele érzelmeket, a barátságon kívül. Biztos kinyírnánk egymást.
- Te hamarabb követnél el gyilkosságot, mint ahogy nekem esélyem lenne rá.
– Mi? Akkora fasz vagy. Hogy lehet valakinek ilyen mondani? – meredt rá Éponine. "
– Ez az igazság. Tudod, te olyan vagy, aki imán kinyírja a szeretőjét dühében vagy valami. Talán vigyáznom kellene.
- Na hát ezek után igen - azzal hozzávágott egy párnát, amikor rájött, hogy csak ugratja. Éponine nem is tudta, hogy a fiú tud ilyet; az utóbbi időben tele volt meglepetéssel. – Barom.
- Oké, oké. Mi a következő szabály?
- Ha valaki iránt esetleg támadnak érzéseid, ami elég valószínűtlen, mivel minden ki nem állhatsz bármiféle emberi társaságot, azonnal el kell mondanod, és befejeztük. Ne félj attól, hogy megbántasz vagy valami. És ugyanígy én is megteszem ezt érted.
- Nem is utálom az embereket. Csak inkább az intelligenseket kedvelem. De oké, egyetértek. Még valami?
- Nem veszekedhetünk a szex miatt.
Enjolras felnevetett és kételkedve a lányra nézett. – Mi? Nem veszekszünk?
- A szex miatt. Veszekedhetünk bármi másról. Még lehet veszekedős szex is, ami igazán csodás lehet. De a szex miatt nem veszekedhetünk.
- Mi a fenéről lehet veszekedni, amiben benne van a szex? Nem igazán értem.
- Csak nem használhatjuk fel egymás ellen. Van ennek értelme?
- Nem igazán, de gondolom ha előjön, majd úgyis szólsz – azzal lábával megütötte a lány combját, ahogy feltette mellé a kanapéra és összegabalyodtak.
- Számíthatsz rá – azzal belemarkolt a popcornba és megkínálta a másikat is, Enjolras belemarkolt, és gondolataiba merülve elrágcsálta. – Ez furcsa – jegyezte meg végül. – Igazából nem is voltam kiakadva rád azóta hogy… hogy elkezdtünk… elkezdtük.. ezt.
- Dugni? – mondta ki segítőkészen Éponine. – Nyugodtan hívhatod annak, ami, Enjolras.
- Bocs, ha megpróbálok egy kicsit tiszteletteljes lenni.
- Nem tiszteletlenség annak hívni, ami. Nem vagyok valami kis törékeny virágszál. És igen, én se voltam kiakadva rád azóta.
- De mi mindig veszekszünk – tiltakozott Enjolras.
- Ez a mi dolgunk.
- Szerinted gyanakszik valaki?
- Hát… - Éponine elgondolkodva megrázta a fejét. – Nem hiszem. Ma senkinek nem szúrt szemet. Hacsak nem érsz vissza, mielőtt a lakótársaid hazaérnek. Hazakísérni engem nem lehet hosszabb egy óránál.
- Igaz – sóhajtott fel Enjolras megnyújtózva, és lábait levette a kanapéról. Lassan felállt és a politológia esszére mutatott. – Holnap egy ebéd? Beszélhetünk róla. Van egy hatalmas luk az érvelésedben, ami…
- Fogd be - Éponine felállt, karon ragadta és finoman az ajtó felé terelgette. – Majd holnap elmondod, mert most inkább nem akarok kiakadni rád.
Enjolras vállat vont, miközben felvette a kabátját, megállt az ajtó előtt, visszafordult és kíváncsian a lányra nézett. – Én most… megcsókolhatlak búcsúzóul?
- Istenem, nem! - Eponine nevetve megrázta a fejét. – Nem csókolhatsz meg, hacsak nem vezet egy forró, őrült előszoba szexhez. De ezen ma már túl vagyunk. Szóval nem.
- Értettem. Akkor holnap találkozunk – azzal beletörődve kilépett az ajtón és eltűnt a lépcsőházban.
Eponine utánanézett és elmosolyodott magában. Igen, ez a furcsa viszony határozottan érdekesebbé teszi az életét.
A következő hetek bonyodalom nélkül teltek. Enjolras és Éponine komolyan betartották a szabályaikat, és senki nem sejtett semmit. Mindenki hozzászokott, hogy Enjolras rengeteg időt tölt a könyvtárban, és ha egy darabig nem látták, senki nem kezdte keresni. Diszkréten bonyolították le a találkozóikat, és soha nem voltak együtt egy vagy két óránál többet, bár Eponine-nak volt egy olyan érzése, hogy ha igazából lenne lehetőségük egy egész estés kalandra, az kibaszott maraton lenne.
Február közepén azonban valaki felfedezte a titkukat.
Époninde egész nap nem volt otthon, mert reggel-este órája volt vagy dolgozott ötórás műszakban az étteremben. Már gyakorlatilag majdnem elájult a fáradtságtól, és most először simán annyit válaszolt Enjolrasnak, Ma este nem, miután az egy árva kérdőjelet küldött neki.
Mikor hazaért, arra számított, hogy talál egy üzenetet Cosette-től, aki közli, hogy Mariusnál alszik, de ehelyett szobatársát a kanapén találta, ami éjjel 11kor elég intő jel volt.
- Szia – ásított Éponine.
- Szia. Milyen volt a napod?
Eponine hunyorogva Cosette-re nézett. Volt valami furcsa a hangjában. Kicsit magasabb volt, mint szokott, ami annak jele, hogy valami nyugtalanítja.
- Jó. Hosszú. A tied? És miért ülsz itt csak úgy a laptopod vagy a tévé nélkül vagy valami?
- Csak gondolkoztam. Mert tudod, ma kicsit takarítottam, csak mert lenne egy kis papírmunkám, és jobba tudok gondolkozni, ha közben mozgok, szóval…
- Igeeen… - Eponine lassan leült a kanapé melletti székre, és elkezdett gyanakodni, hogy valami nem stimmel. Még sosem látta Cosette-t ilyennek.
- És igen. Kivittem az összes szemetet, amikor eszembe jutott, hogy a te szobádban is van egy szemetes, és úgy gondoltam megnézem azt is, hátha tele van vagy valami, és kiürítem neked.
Éponine becsukta a szemét. Érezte, hogy hova fog kilyukadni.
- Éponine, találtam négy, igen, megszámoltam, négy, azaz négy használt gumit a szemetesben, ott kuksoltak. Ki az istennel feküdtél le? És miért nem mondtad el? Tényleg titkolni kell? Megijesztesz, Éponine! Remélem tudod, hogy én nem ítéllek el, hogy ha lefekszel valakivel, de… az hogy titkolod előttem, az megijeszt, mintha valaki rossz lenne. Mint… tudod….
Éponine összerándult, kezeivel idegesen beletúrva a hajába. Basszus. Lebuktak, talán most el kell búcsúznia élete legjobb szexétől. – Figyelj, Cosette, ez nem az, amire gondolsz. Nem egészen.
- Kivel feküdtél le, Éponine? Nem ő, ugye? Megesküdtél, hogy soha többé nem engeded, hogy kihasználjon. Kérlek, mondd, hogy nem volt itt, a lakásunkban - Cosette a sírás szélén állt.
- Nem Montparnasse, Cosette. Esküszöm. A kisöcsém életére esküszöm, hogy nem ő az.
Cosette néhány pillanatig hallgatott és teste fokozatosan lenyugodott. – Hú. Jó. Oké. Hálisten. Nem akartam volna elhinni, hogy újra belemész és ezt teszed magaddal. De ugye tudod, miért aggódtam? Nem hiszem el, hogy nem mondtad el nekem, hogy találkozgatsz valakivel, és amikor megtaláltam az óvszereket, azt hittem, csak arra tudtam gondolni, hogy azért tartod titokban, mert tudod, hogy azt mondanám, hogy hülyeséget csinálsz.
- Technikailag nem találkozgatok senkivel, Cosette. Csak lefekszem vele.
- Ó – Cosette szemöldöke a magasba szaladt. – De nem kedveled?
- Nem. Nem jobban, mint egy barátot.
Ez az egész teljesen idegen volt Cosette-től, Eponine tudta. Jó lány volt, szigorú erkölcsi érzékkel és teljes szívéből hitt a tündérmesébe illő szerelemben. És soha nem adta volna oda magát valakinek, akibe nem szerelmes, nem úgy, mint Éponine.
- Akkor oké. És mióta fekszel le ezzel a személlyel?
- Uh, kábé öt hete asszem – vont vállat Éponine és kényszeresen elkezdte rágcsálni a körmét. Cosette azonnal felfigyelt rá és összehúzta a szemét. Túl jól ismer, gondolta Éponine. Hogy abbahagyja, a feneke alá tette a kezét és ráült a biztonság kedvéért.
- Ismerem? - faggatta Cosette kitartóan.
- Nem tudom.
- Idősebb?
- Nem tudom.
- Mit tanul?
- Nem tudom.
- Itteni?
- Nem tudom.
- Az Egyetemről?
- Nem tudom.
- Mi a neve?
- Nem mondom el.
- Nagyon helyes?
- Igen.
Cosette a szája elé kapta a kezét. – ÉDES ISTENEM! Enjolras az! Tutira Enjolras! Ugye?
Basszus, gondolta Éponine. Na, szép volt, ameddig tartott…