6. fejezet
- Hogy a picsába jutottál erre a következtetésre abból, amit mondtam? - Éponine megpróbálta, hogy a hangja semleges maradjon, és ne árulja el, hogy Cosette következtetése helyes-e vagy sem.
- Mindkettőtöket nagyon jól ismerem. Látom, ahogy egymásra néztek és az elég durva. Ep. Őszintén úgy gondolom, hogy nektek össze kell jönnötök. Tényleg! Ez olyan izgalmas…
- Cosette, állj – Éponine felsóhajtott, állkapcsa megfeszült, és elkezdett ideges lenni. – Már mondtam, hogy nem randizok senkivel, csak lefekszünk egymással. Semmi érzelem. Csak szex, esküszöm.
Cosette egy darabig tanulmányozta, és Éponine tudta, hogy nem igazán hisz neki, így dacosan bámult vissza rá.
- DeEnjolras az, ugye? - kérdezte végül.
Egy darabig még állták egymás pillantását, majd Éponine végül feladta. – Jól van. Igen. Enjolras az. Lefeküdtem Enjolrassal. Most örülsz?
- Hát jobban örülnék, ha azt mondanád, hogy érzel iránta valamit – mondta Cosette. – De igen.
- Nézd, tudom, hogy mindent el szoktál mondani Mariusznak, mert „nem lehet egy kapcsolatban titkolózni", és blablablah.. de ha ezt elmondod neki, akkor ő elpletykálja mindenki másnak, és én még igazán, de igazán nem akarok ezzel foglalkozni.. Szóval légyszi – kérte Éponine. – Kérlek ez maradjon közünk, és ne mondd el Mariusznak.
Cosette felsóhajtott és végre megnyugodva hátradőlt a kanapén Éponine beismerésére. – Megígérem, hogy nem mondom el neki. Úgy értem, el akarnám, mert ez olyan szaftos pletyka, de nem fogom. Ez a te dolgod és nekem nincs jogom kikotyogni olyasmit, ami csak rád és Enjolrasra tartozik.
Cosette mindig állta a szavát, így Éponine biztos volt benne, hogy a titka biztonságban marad. Megkönnyebbülés volt.
– Köszönöm. Nagyra értékelem.
- Ugye tudod, hogy ez nem sokáig marad titokban, ugye? Még ha én nem is mondok semmit, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb valamelyik srác vagy Musichetta összerakja a dolgokat.
- Nem, ha vigyázunk - tiltakozott Éponine. Ha volt valami, amiben profi volt, az a titkolózás.
Cosette kétkedve nézett rá, de nem erőltette a kérdést.
– De tényleg vigyáztok, ugye? Vagyis nyilván láttam a gumikat, de…
- Igen anya, nagyon vigyázunk - Eponine maga alá húzta a lábait és összegömbölyödött a széken. Egy része kicsit izgatott volt, hogy van egy barátnője, akivel végre beszélhet ilyen dolgokról, de a másik része kínosan érezte magát. Összeszedve magát bevallotta: - Tényleg nagyon furcsa erről beszélni veled, tudod.
- Nem az! Ilyenek a barátok, Eponine. És komolyan, megígérem, hogy többet nem kérdezek, ha nagyon kényelmetlennek érzed, de megőrülök, ha nem tudhatom meg, szóval…. Milyen az ágyban, jó? - Cosette lelkes arckifejezéssel közelebb hajolt.
Eponine elsápadt és megdöbbentette Cosette nyílt kérdése. – Hát… ja.
- Csak ennyit tudsz mondani? Ugyan már, Éponine! Sokkal szívdöglesztőbb, mint amilyen egy átlagos emberi lény lehet. Az álla… hűha. És a haja szebb, mint az enyém. Szóval a tehetsége felér a vonzerejéhez?
- Nem hiszem el, hogy ezt kérdezed tőlem.
- Ez nem válasz. Na. A legjobb szex az életedben vagy nem?
- Igen. Habár ezt nem nehéz, figyelembe véve a múltamat…
Eponine felsóhajtott, és hirtelen lelkifurdalás motoszkált benne; valahogy meg akarta adni Enjolrasnak a jól megérdemelt elismerést. – De ha volt is jó szex az életemben korábban, azt hiszem ez benne van a topban. És van egy olyan érzésem, hogy ő olyan típus, aki az idővel csak jobb lesz, szóval basszus. Ja. Őrülten féltékeny vagyok arra, akit majd fénykorában fektet meg.
Cosette vidáman tapsolni kezdett. – Ó istenem, tudtam. Olyan szenvedélyes mindenben, és tudtam, hogy az ágyban is őrületes lehet. És mi van, ha még mindig téged fektet meg a fénykorában? Mi van, ha az egészből több lesz, mint szex? Tényleg jó lenne neked, Éponine, és te is neki. Annyira összepasszoltok és…
- Elég! - Eponine felemelte az egyik kezét, másodszor is leállítva Cosette romantikus képzelődéseit. – Komolyan mondtam, Cosette. Elég. Tudom, hogy nem azért mondod, és jót akarsz, én is szívesen mesélek a hihetetlenül szexi fiúról, akivel lefekszem. De esküszöm, ha megint érzelmekről kezdesz beszélni, sikítani fogok. Kedvelem Enjolrast, mint barátot, de ennyi. De ez a legtöbb, amit elmondhatok.
Eponine azon tűnődött, nő-e már az orra ennyi kamu hallatán. Amikor kimondta, még úgy gondolta, igazat mond, komolyan, de ahogy elhagyták a nyelvét, egy kissé hamisnak hangzott minden. Most már tényleg szereti, mint barátot, nem úgy, mielőtt még lefeküdtek volna. Meglepően könnyű volt vele beszélgetni, és lassan egyre többet és többet megtudott róla, ahogy egyre több időt töltöttek együtt. De még mindig ugyan annyit veszekedtek, mint előtte és Éponine még mindig tomboló viharként robbant az esetek 80 százalékában, míg Enjolras csendben őrjöngött magában.
Ez nem igazán lehet egy tartós kapcsolat alapja.
- Oké, oké...Többet nem beszélek róla. Égészen addig, míg azt nem mondom, én megmondtam – somolygott Cosette, majd felállt és eligazgatta a párnákat, mielőtt bement volna a szobájába. – Megígérem, hogy titokban tartom, Éponine. Jóéjt.
- Köszönöm Cosette...Jóéjt – sóhajtott fel Éponine és amikor hallotta Cosette szobájának ajtaját becsukódni, elővette a telefonját és írt egy üzenetet Enjolrasnak.
Cosette tud rólunk. Elküldte és egy perc múlva felvillant a válasz.
Ez azt jelenti, hogy Pontmercy is?
Nem. Megígérte, hogy nem mondja el neki.
Oh. Meglepő. Elmondtad neki?
Nem igazán. Rájött. Gyere át holnap 2kor és elmondom, oké?
Nem tudok. Rengeteget kell tanulnom.
Nekem is. Hozd el a cuccaid. Esküszöm tanulunk is a játék előtt.
… rendben.
A következő nap Enjolras pontosan két órakor megjelent az ajtóban. Mindig hihetetlen pontos volt, inkább korábban volt ott mindenhol, mert a gondolatát se bírta elviselni, hogy csak egy kicsit is késsen bárhonnan. Eponine a maga részéről akkor se tudott volna ennyire pontos lenni, ha az élete múlna rajta.
Amikor kinyitotta az ajtót és beengedte, Eponine meglepődött, milyen sötét karikák húzódnak Enjolras szeme alatt. Még csak február van, a félév csak pár hete volt; nem kellene ennyire fáradtnak lennie a szemeszter elején.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
Enjolras megvonta a vállát és ledobta a kanapé mellé a táskáját, leült és azonnal elővette a laptopját meg néhány hivatalosnak látszó dokumentumot. – Egész éjjel fent voltam és a jogi kari jelentkezéseken dolgoztam. Tiszta hülye voltam az előző félévben, hogy nem jelentkeztem mert azt hittem, halasztok egy évet, elmegyek dolgozni, vagy gyakorlatra vagy valami. De rájöttem, hogy tiszta hülye voltam. Mit kezdhetnék magammal egy évig?
- Hát nem tudom. Talán pihenhetnél? Spórolhatnál és dolgozhatnál? Vagy .,mit szólnál ahhoz, hogy… nem stresszelsz?
- Nem stresszelek.
- Ja, ja persze – azzal Éponine kinyitotta a saját laptopját, mert tudta, hogy most semmi nem terelhetné el a másik figyelmét. Nem, amíg meg nem elégedett azzal, amit éppen csinált. – Egyébként hova jelentkezel?
- Yale, Harvard, Stanford, Columbia, Chicago-i Egyetem, NYU...valami ilyesmi.
- Szóval amik benne vannak a top 10ben?
- Természetesen, ebben a sorrendben.
- És lekésted a felvételit?
- Egy kicsit igen, de még fogadnak jelentkezéseket – védekezett Enjolras. – Remélem elég jó vagyok, hogy felvegyenek – azzal hangosan gépelni kezdett, jelezve, hogy a beszélgetést berekesztette, Éponine pedig a kanapé másik végéhez húzódott és hagyta nyugodtan dolgozni egy darabig. Meglepte, hogy még nem kérdezte Cosette-től. De a kapcsolatuk nyilván elhalványult a potenciális jogi egyetemek fényében.
Amíg Enjolras belemerült a munkába, Eponine a saját óráira olvasgatott és megírt egy beadandót, ami már napok óta esedékes volt. Valószínűleg ez volt egyetemi karrierjének első olyan dolgozata, amit több, mint öt órával a leadási határidő előtt befejezett, és főleg mivel mostanában Enjolras közelében lógott, a fiú jelenléte kényszerítette, hogy időre megcsinálja a dolgait.
Végül kíváncsian megkérdezte.
- Szóval akkor nem tervezet itt maradni New Orleansban? Határozottan el akarsz menni?
Enjolras vállat vont és felnézett.
– Igen, asszem. Mindig úgy képzeltem, hogy olyan helyen végzem, mint New York vagy Washington D.C. Talán Chicago. Több értelme van egy nagyvárosba menni, ha azt akarom csinálni, amit akarok.
- Hm. Nem igazán – ellenkezett Éponine. – Te változtatni akarsz, segíteni az embereken, és szerintem New Orleansnál egyik városnak sincs nagyobb szüksége rá.
Enjolras ujjai megálltak a billentyűkön, és egy perc mérlegelés után a lány felé fordult. – Folytasd.
Éponine felnézett.
- Milliószor beszéltünk már erről a városról. Itt voltál önkéntes, láttad az iskolákat, találkoztál az emberekkel… tudod, mit lehet itt csinálni. Nem kell elmondanom.
Enjolras hallgatott és zaklatottnak tűnt. Végül ismét a lányra nézett. - . Hallottam már ezeket az érveket, Éponine. Magamnak is ezeket mondogattam...itt nőttem fel. Itt a családom is. De mégis egész életemben az járt a fejemben, hogy el kell mennem innen, valahova máshová.
- Akkor miért maradtál itt a fősulin? Bekerülhettél volna bármelyik általad említett iskolába alapképzésre is, de ehelyett Tulane-t választottad. Miért?
- Azért, amit az előbb mondtál. Úgy éreztem, van itt nekem valami – a hurrikán után, mindent újra kellett építeni. Lehetőséget láttam a korrupció csökkentésére és a valódi változás részévé akartam válni. Így itt maradtam – sóhajtott fel Enjolras és letette a laptopját az asztalra.
- És rengeteget tettél érte – a SNOLA elképesztő munkát végzett.
Még első évben, Enjolras, a barátai és egy tanára támogatásával elkezdtek egy diák önkéntes szervezetet alapítani, Students of New Orleans (New Orleansi Hallgatók) néven, vagy másként SNOLA, röviden. (Eponine mindeig felröhögött, amikor meghallotta a rövidítést, de miután Enjolras végül megfenyegette, hogy kidobja a Musainból, ha még egyszer csinálja, abbahagyta.) Diákokat oktattak a legrászorulóbb iskolákban, és hétvégi iskolákat, nyári táborokat szerveztek a hátrányos helyzetű gyerekek számára. Mára már több, mint 200 önkéntes dolgozott csak a Tulane-ból, és Enjolrasnak sikerült más egyetemeken is elindítania hasonló programokat.
- Kösz.
- Szóval akkor nem jelentkezel a Tulane-ba jogi karra? Tudod, ide biztos felvennének, még ha késve adod is be.
Enjolras összeráncolta a homlokát.
- Tudod, hogy a Tulane hol áll a rangsorban?
- Nem, de te biztos elmondod.
- Alig van bene a top 50-ben, Eponine. Ha jól emlékszem a 48. Ez nem igazán tekintélyes.
Eponine forgatta a szemét. – Mert egy hülye lista az aztán megmondja, hogy dönts és mire alapozd a jövődet. Tök sok értelme van, tényleg.
- Figyelj, nem vitatkozom többet erről. Nem akarok New Orleansban maradni. El akarok menni innen és valahol máshol szeretnék élni.
Hangja határozott volt és Éponine meglepődött, hogy egy kis csalódottságot érzett mélyen belül annak gondolatára, hogy a fiú elmegy. Előre hajolt és lehalkította a hangját.
- Nézd, én… én tisztelem a döntésed. Én is itt nőttem fel, sokkal rosszabb körülmények közt, mint amit el tudsz képzelni, és egész életemben az járt a fejemben, hogy tudnék innen eltűnni. De amikor a hurrikán miatt el kellett mennem, majdnem minden nap vissza akartam jönni ide. És most biztos vagyok benne, hogy annak akarom szentelni az életem, hogy jobbá tegyem ezt a helyet. És meglep, hogy te nem ugyanezt akarod.
- Ez csodálatos Éponine. De azt hiszem, az én utam máshol van.
Eponine nem akarta tovább erőltetni a témát, és megsérteni, ezért lassan bólintott és elmosolyodott. – Ó istenem. Most tényleg komolyan érvelve elbeszélgettünk, nagy összeveszés nélkül? Majdnem olyan volt, mint két értelmes, felnőtt lény közti eszmecsere.
Enjolras is meglepődött. - Huh. Lehet, hogy ennyire kimerültem.
Eponine elvigyorodott és visszafordult a laptopjához, amikor szeme sarkából látta, hogy Enjolras már vissza is tért a saját dolgához. Éponine most nem akarta elemezni azt az érzést, hogy miért érzi magát bosszúsnak vagy csalódottnak attól a gondolattól, hogy Enjolras nem akar New Orleansban maradni, és fejének egyik hátsó szegletébe dugta, ahova mindig elrejt minden olyat, ami kellemetlen. Könnyű nem gondolni azokra a dolgokra, amik elszomorítják vagy felidegesítik. És amikor ez az egész elkezdődött, egy része tudta, hogy a fiú júniusban vagy júliusban elmegy. Ez nem fog megváltozni.
Pár percig még dolgoztak, de Éponine fülét megütötte Enjolras gyomrának korgása. Felnézett rá és vidáman megkérdezte. – Éhes vagy? Fogadjunk, hogy elfelejtettél reggelizni meg ebédelni is, igaz? - Enjolras közismerten keményen dolgozott és képes volt megfeledkezni a testi szükségleteiről is. Ez nagyon nem volt egészséges.
- Hát igen…
- Rendelek kínait – azzal Éponine felpattant és kiment a konyhába, hogy megnézze az étlapot és rendelt, a kaja pedig röpke harminc perc múlva meg is érkezett.
Rávette a fiút, hogy menjenek ki a konyhába enni, csak a változatosság kedvéért, és ahogy csendben üldögéltek, észrevette, hogy a szőke férfi szeme újra és újra leragad.
– Mikor aludtál utoljára?
- Tegnap éjjel aludtam két órát, előtte meg hármat…
- Ez nem igazán sok, Enj. Beteg leszel.
- Legkésőbb hétfőn el kell küldenem a jelentkezéseket. És egy csomó szar van még a héten. Nem tudok aludni, amikor tudom, hogy mennyi mindent kell csinálnom. És ezzel a vitának vége - komolyan nézett a lányra, aki bólintott.
- Rendben. Legalább tarts egy kis szünetet, oké? – azzal csábítóan megsimogatta az asztal alatt a lábát. – Nem jöttél volna ide, ha nem akarnád…
Enjolras egy kicsit sértettnek látszott a megjegyzésre. – De igen.
- Komolyan? - szkeptikus volt, de nem érdekelte. Végül is erről szólt a kapcsolatuk. – Mert nem zavar.
- Tudom, de… hát…te nem olyan vagy, Eponine. Nem csak egy lány vagy, akivel lefekszem, hanem a barátom is, ahogy azt az egész ösztöndíjas dolognál már elmondtam. Nem tudom, miért nem hiszel nekem.
- Elhiszem… - felelte lassan. – Már elhiszem. Én is barátként gondolok rád.
Enjolras megeresztett egy őszinte mosolyt, ami ritka volt nála. – Jó.
- De a barátok nem csinálnak ilyet, szóval… most azt hiszem nem vagyunk barátok - mondta komolyan, azzal felállt, kinyújtotta a kezét, a másik elfogadta, engedte magát talpra húzni és némán követte a hálószobába. Eponine lekapcsolta a lámpát, hagyta, hogy szemei hozzászokjanak az ablakon beszűrődő holdfényhez és óvatosan elkezdte kigombolni az ingét. Enjolras lecsúsztatta a vállán és Eponine az ágyra mutatott. – Feküdj le. Érzem, hogy tök feszült vagy. Relaxálnod kell.
Enjolras felsóhajtott és arccal lefele az ágyra dőlt.
– Olyan fáradt vagyok – nyöszörögte a párnába.
Eponine szemforgatva az ágyra mászott, keresztbevetette a lábát Enjolras hátán és óvatosan ráhelyezte a súlyát a derekára. Ujjaival lassan masszírozni kezdte a széles vállakat, mire a fiúból kiszaladt egy fájdalmas nyögés. Az izmai hihetetlen merevek voltak a feszültségtől, és összerándult, amikor Eponine elkezdte erősebben gyúrni, sokszor fel is szisszent.
- Ó, ez fáj – hangját szinte elnyelte a párna.
- Te óriás baba – morogta Eponine. – Jobban fogod érezni magad, amikor befejeztem, Tényleg nagyon feszült vagy, el se hiszem, hogy hogy élsz még mindig.
Enjolras nem szólt semmit, csak hagyta dolgozni Éponine-t. Még ha lassan is, lélegzete egyre mélyebbé és egyenletesebbé vált, ahogy a lány szakszerűen nyomkodta az izmait, miközben Éponine tanulmányozta. Enjolras bőre tiszta és sima volt, a hátizmai szépen kirajzolódtak a keze alatt. Hihetetlenül izmos volt, de mégis karcsú, és most, hogy Éponine már ismerte a szokásait, tudta, hogy minden nap szokott edzeni az egyetemi edzőteremben. Eponine az ajkába harapott, és beletúrt a fiú hajába. Nem tudott ellenállni neki, olyan sűrű volt és szőke, és mindig tökéletes, még ha kócosnak is látszott. Eponine előre hajolt és egy halvány csókolt lehelt a tarkójára és elmosolyodott, miközben ujjaival végigcirógatta a férfi oldalát. Az egyenletes lélegzéséből ítélve azt hitte, elaludt, és eredeti szándéka ez volt, de a szőke hirtelen megszólalt.
- Ez csodás volt.
- Hogy a fenébe nem alszol, Enjolras? Jézus…
A férfi belekuncogott a párnába. – Egy elég vonzó lány ül rajtam. Nem hiszem, hogy ez sokat segít a helyzeten.
- Ebben az esetben… - vigyorodott el Eponine. – Azt hiszem, tudok egy jobbat, hogy ellazítsalak. De én irányítok, oké? Maradj fekve - hirtelen támadt egy ötlete és nagyon izgatott lett tőle.
- Meg fogom bánni? – Éponine gyakorlatilag érezte, hogy a fiú felvonja a homlokát.
- Kételkednék az épelméjűségedben, ha igen.
- Oké…
Eponine győzedelmesen felnevetett. – Azonnal visszajövök – lemászott a hátáról és Cosette szobájába sietett, kinyitotta a szekrényét és kivett két hosszú kendőt, amit Cosette ritkán hordott. Később visszaadom neki, Eponine ezt megígérte magában. Visszafutott a szobájába és letérdelt Enjolras mellé. – Fordulj meg.
Óvatosan engedelmeskedett, kíváncsian tanulmányozva, mit csinál. Szemei elkerekedtek, amikor a lány megragadta a csuklóját és elkezdte odakötözni az ágy támlájához, egy bonyolult kalózcsomót használva, amiről tudta, hogy nem fog kibomlani.
- Most komolyan? Honnan a fenéből tudsz ilyen tengerészcsomót kötni?
- Komolyan. És rengeteg olyan dolgot tudok, ami meglepne téged; vagy talán már nem. És nem muszáj csinálnunk, ha nem akarod.
Enjolras egy percig a megkötözött kezét bámulta, majd beleegyezőn odanyújtotta a másikat is. – Oké, rendben. Kíváncsi vagyok. Te irányítasz.
Eponine drámai örömmel felsikkantott. – Ó édes istenem, imádom ezeket a szavakat.
Miután megkötötte a másik csuklóját is, Eponine körmeit a férfi mellkasába és hasába vájta, de csak annyira, hogy épphogy fájjon. Enjolras megremegett az érintése nyomán, és egy kicsit aggódónak és óvatosnak látszott, de a szemei már elsötétültek a vágytól.
Éponine lassan levette a felsőjét és oldalra hajította, majd rámászott a férfira. Előre hajolt, hogy egy könnyű csókba forrjanak össze, de ez hamar átalakult egy szenvedélyes játékba, ahogy csípőjét lassan a másikénak feszítette. Néhány perc múlva Enjolras elérte tűréshatárát, és elhúzta száját a lányétól. - Jól van, vedd le. Már nem tetszik.
Eponine felkacagott és megrázta a fejét, majd elkezdett lefele haladni a fiú állára és nyakára, ami most megfeszült. – Nem hinném. Még nem. Csak nyugodj meg, ígérem, jó lesz.
Enjolras lehunyt szemmel visszafeküdt a hátára, és szaggatottan lélegzett. – Kapd be.
Eponine mosolyogva egyre lejjebb haladt a fiú mellkasa felé, apró csókokat szórva mindenhol a bőrén. Érezte, hogy Enjolras szíve zakatol, bár nyugodtan fekszik, szemei félig nyitva. Eponine nyelvét végighúzta a hasán és finoman haladt a szőrcsík mentén, ami végül eltűnt az alsónadrágja vonalában. Enjolras megemelte a fejét és káromkodott, miközben rángatni kezdte a kendőket. – Bassza meg.
Eponine tudomást sem vett róla, ujjaival benyúlt a boxer derékpántja alá, és lassan elkezdte lehúzni róla, szabadon engedve az erekcióját. Egyik kezével átfogta és megszorította a hímvesszőt, mire Enjolrasból eddig ismeretlen hang tört elő. Sokkal jobban szórakozott, mint először gondolta, teljesen elbűvölte, hogy látja, hogy veszti el az uralmát a másik.
Ártatlan tekintettel nézett fel rá, miközben húzogatta a férfiasságát. Enjolras még mindig harcolt a csomókkal, és szemével olyan erősen szuggerálta őket, mintha azon gondolkozna, hogy tudná őket kibogozni. – Valami baj van, Enjolras? Ugye nem akarod, hogy levegyem rólad, igaz?
Nem válaszolt, de ahogy ránézett, kék szeme teljesen kitágult a vágytól.
Magabiztosabbnak érezve magát, mint valaha, Eponine lassan lehajtotta a fejét és szájába vette Enjolras farkát, de tekintetét nem vette le a férfiról. Az felszisszent, ahogy Éponine lassan nyalogatni és szopogatni kezdte, és egyik kezével még mindig a tövét dörzsölte.
- Basszus, Eponine – nyögte végül, miközben feje hátra hanyatlott. Vonaglott a lány alatt, és a legerotikusabb hangokat adta ki, amiket a lány valaha hallott, és egészen addig folytatta, míg érezte, hogy itt az idő. Amikor hirtelen elhúzta a száját, Enjolras megint káromkodott és felemelte a fejét, hogy a lányra nézzen. Fogcsikorgatva követelte. - Kérlek, kösd ki ezeket.
- Nem. Még nem fejeztem be – mosolygott kedvesen Eponine, majd kikapcsolta a melltartóját és lecsúsztatta a vállán a pántját. Elhajította oldalra, majd előre hajolt és hagyta, hogy melle súrolja Enjolras mellkasát, miközben megcsókolta. Nyelvük őrült táncot járt, és Enjolras vadul beleharapott a lány alsó ajkába, jelezve, hogy mennyire nem örül a kialakult helyzetnek.
- Ezért büntetésből még később engedlek el – közölte szilárdan, de majdnem elnevette magát, amikor a szőke fájdalmasan felnyögött. Beletúrt a szőke tincsekbe, és nyugtatásképpen beszívta a férfi alsó ajkát, majd hátra hajolt és felült.
Enjolras szemei elkerekedtek, amikor Eponine egyik kezét a cicijéhez emelte, majd megszorította és húzogatni kezdte a saját mellbimbóját. Becsukta a szemét és csendesen így szólt.
- Jobban szeretem a te kezeidet, de… Azt hiszem, nézni is élvezet.
- Oh, baszki. Nem hiszem el, hogy ezt csinálod - Enjolras már zihált a vágytól, és csípőjével a lánynak próbált feszülni. Továbbra is káromkodott, ami egyáltalán nem hasonlított rá, és Eponine komolyan azt hitte, hogy eltöri az ágyat, annyira próbálja kiszabadítani magát, vagy legalábbis lazítani a csomón, amikor Éponine szabad kezével a lábai közé nyúlt és elkezdte dörzsölni a saját csiklóját. Kifakadt belőle egy kósza sóhaj, mire Enjolras gyakorlatilag felzokogott. - Engedj el, Eponine. Istenre esküszöm, ha nem engedsz el...
- Mi lesz akkor? - nyögte. – Csak fogd be.
Pár perc múlva, amikor már érezte, hogy közel van, Eponine felemelkedett és lassan belecsúszott Enjolrás duzzadt férfiasságába, és előre-hátra kezdett mozogni. Enjolras le se vette a szemét róla, arcai vörösen égtek, szinte lázasan, eszelős tekintettel nézett, Éponine pedig kapkodva szívta be a levegőt, amikor a fiú elkezdte vadul emelgetni a csípőjét, megpróbálva valami módon irányítása alá vonni a kialakult helyzetet. Éponine a fiú nevét sóhajtott, mire az felnyögött.
- Éponine...basszus… te...olyan gyönyörű vagy - teljesen bódultnak látszott, és Éponine meghökkent, hogy ezt az állapotot mind ő okozta.
Lassan elmosolyodott, hátrahajolt és a férfi lábaira támaszkodva próbálta tartani magát, minden egyes lökéssel felemelkedve, majd lesüllyedve újra, hogy teljes hosszában magába zárja a férfiasságát. Ez volt a legjobb érzés, amit valaha érzett; olyan gyönyörűnek érezte magát, amilyennek Enjolras mondta, és ahelyett, hogy a bóktól kényelmetlenül érezte volna magát, mint ahogy általában szokta, most élvezettel elfogadta. Összeszorította puncija falát, mire Enjolras ismét káromkodott, és megint könyörögni kezdett, hogy oldozza el.
Eponine ezt tervezte, habár arra gondolt, hogy ha nem tenné meg, az talán életük legdurvább orgazmusához vezetne.
– Biztos, hogy ezt akarod? - hergelte.
- Most azonnal. A kurva életbe, csináld már, Éponine.
Éponine megint előre hajolt és az első kendőért nyúlt, gyorsan kiengedve a csomót, hogy kiszabadítsa Enjolras csuklóját. A fiú keze azonnal a mellére tapadt, mire Éponine felnyögött, egy percre megállva, mielőtt a másik kendőhöz ért volna. – Siess – motyogta vágytól elsötétült szemekkel.
Eponine engedelmeskedett, és hamarosan a másik csomó is kioldódott. Enjolras egy gyors mozdulattal a hátára döntötte Éponine-t, aki egy meglepett sikolyt hallatott és megkapaszkodott a férfi vállában. Enjolras vadul megcsókolta és időt nem pazarolva dugni kezdte, egyre gyorsabban és erősebben.
Eponine lábaival átkulcsolta a derekát és szorosan tartotta, körmei pedig a fiú hátába vájtak. Hirtelen és erőteljesen élvezett el, egész teste rázkódott. Enjolras még nem ment el, ezért Éponine a fülébe suttogva bátorította.
- Erősebben, Enjolras. Kérlek. Kérlek... – majd amikor a fiú eleget tett a kérésnek, hátraejtette a fejét, mert érezte, hogy a második orgazmus máris növekszik benne. Ezúttal egyszerre érték el a csúcsot, Enjolras a lány nevével a száján, Éponine pedig sikítva.
Enjolras teste lassan megnyugodott, mikor a szemébe nézett, és elernyedt, mint a kimerültségtől, mind a kielégültségtől. Mindketten nehezen vették a levegőt, Eponine érezte, milyen hevesen ver a másik szíve. Egy lassú csók kíséretében Enjolras óvatosan kicsusszant belőle, közelebb húzva Éponine-t a mellkasára, és mindkettejüket betakarta.
Karjai átölelték, és Éponine elmosolyodott, amikor megérezte a fiú remegését. Egyik kezét magához húzta és a csuklóját kezdte tanulmányozni, amikor észrevette a friss vörös csíkokat a bőrén, amit a kendővel való harc okozott. Lágyan megcsókolta a sebeket, majd visszahelyezte a fiú karját a dereka köré, és egy újabb csókot nyomott a szíve fölé.
Ez volt az első alkalom, hogy összebújtak szex után, és Éponine továbbra sem állt meg panaszkodni vagy kielemezni az érzéseit, hogy ez miért esik olyan jól. Csak megtörtént, és ez számított. Hosszú idő óta először végre Enjolras lélegzete elmélyült és álmában ölelése ellazult.
Jó, gondolta Éponine. Szüksége van rá.
Óvatosan kibontakozott az ölelésből, magára kapta a fiú ingét és visszament a nappaliba a telefonjáért. Írt egy üzenetet Combeferre-nek és azonnal elküldte.
Hey. Enj elaludt a kanapémon, míg tanultunk. Olyan kurva fáradt volt, hogy azt hiszem, hagyom aludni. Csak azt akartam, hogy tudjátok, hogy hol van, és ne aggódjatok, ha nem megy haza.
Oké, király. Pihennie kell. Kösz, Ep.
És kész is. Az egyes számú szabály megszegve. Könnyű kifogás egyfelől, másfelől teljesen hihető. Combeferre-éknek nincs oka gyanakodni.
Eponine visszamászott az ágyba és Enjolrashoz húzódott, ezúttal hátával a mellkasának simulva. Éponine elmosolyodott, ahogy a fiú automatikusan átkarolta ismét, és úgy aludt el, hogy érezte a fiú meleg lélegzete simogatja a nyakát.