Késő délutánig Éponine még mindig nem jött ki a szobájából, legalábbis nem több, mint néhány percre. Lezuhanyozott, berakta a mosást, bevitte a laptopját a szobájába és kerülte Cosette pillantását, és bebújt a takarója alá.

Aznap reggel megdöbbentő, egetrengető, megrázó felfedezést tett, amit nem tudott kezelni.

Kedvelte Enjolrats. Kurvára tetszett neki.

Édes istenem, mennyire szánalmas? Már több, mint egy hónapja lefekszenek egymással, és most elkezdett érezni valamit egy férfi iránt, amikor garantálta neki, hogy ez nem fog megtörténni. És az igazán szánalmas része az, hogy valahol az agya mélyén ezt már kezdetektől fogva gyanította, de nem akarta beismerni, még magának is. És akkor ez a félisten tegnap este elaludt az ágyában, miközben átölelte, és ahogy békésen feküdt mellette, olyan gyönyörű volt, hogy mindenről elfeledkezett.

És ahogy ránézett tegnap éjjel, amikor szerelmeskedtek, olyan volt, mintha ő lenne a leggyönyörűbb lény a földön...a csöpögős romantikus regényekben létezik csak ilyen.

És minél többet szexeltek, legalábbis Éponine a maga részéről egyre inkább úgy érezte, ez valójában szerelmeskedés. Már nem csak alkalmi kaland. Ahhoz túlságosan szenvedélyes. De ezt csak az ő fejében van így? Vajon a másik is így gondolja, vagy teljesen egyedül van az érzéseivel?

És akkor ezen a reggelen Éponine mindent elrontott, teljesen túlment minden határon azzal, hogy kiakadt egy teljesen jelentéktelen, ártalmatlan megjegyzésen. Gyakorlatilag jó, hogy szerelmet nem vallott a túlreagálásával. Teljesen idiótán viselkedett.

Eponine annyira elveszett a töprengésben, hogy alig vette észre, hogy Cosette újra bedugja fejét az ajtaján. - Éponine? Alszol?

- Nem. Gyere be.

Cosette óvatosan belépett, és hunyorgott a sötétben, mert lámpa nem égett, a redőny lehúzva. - Um...édesem, minden oké? Nem is jöttél ma ki. Olyan itt, mint egy kriptában.

Eponine elhatározta, hogy hülyének tetteti magát. Nem volt hajlandó beszélni az újonnan felfedezetté érzéseiről és azt hallani Cosette-től, hogy én megmondtam. Már így is épp elég hülyén érezte magát, csak tegnap beszéltek erről, az isten szerelmére. Valamiért mindig olyan férfiakba sikerült beleesnie, akik csak barátként vagy egy jó dugásként tekintenek rá. És habár ez az ő hiába, attól még nagyon fájt.

- Jól vagyok – erőltetett magára egy mosolyt Éponine, ahogy felült és félretette a laptopját. – Csak nagyon fáradt vagyok. Nem sokat aludtam az este – azzal pajkos pillantást vetett a kuncogó Cosette-re.

- Hát igen… bocsi a reggeli miatt. Ez volt eddig a legcikibb dolog, ami valaha történt velem.

Éponine felnevetett. – Édes istenem, láttad volna Enjolras arcát! Soha nem fogom azt elfelejteni. De te is elég vicces képet vágtál.

- Fogd be, borzalmas volt. Soha többé nem leszek képes a szemébe nézni.

- Ne aggódj, ő is pontosan ezt érzi.

Cosette somolyogva megütögette Éponine lábát.

– Te viszont nagyon is úgy tűntél, mint aki élvezi, amikor rátok törtem – Éponine elpirult.

- Hát igen. A szája másra is jó, nem csak azokra a hosszú beszédekre.

- Ahogy mondtam, soha többé nem fogok tudni a szemébe nézni - Cosette drámaian felsóhajtott. – Remélem a ma reggeli pszichés sebek nem tettek kár az én szexuális életemben! Ma elmegyek vacsorázni Mariusszal, és valószínűleg nála fogok aludni. Élvezd ki a regenerálódást - azzal megsimogatta barátnője haját.

- Igen… érezd jól magad – megpróbált mosolyogni egész addig, míg Cosette be nem csukta maga mögött az ajtót. Azonban hamar leolvadt róla, amikor ismét egyedül maradt a gondolataival és bajaival.

Nem sok választása maradt; egy, bevallja az érzéseit Enjolrasnak és szembenéz a visszautasítással. (Ez nem fog megtörténni.)

Kettő, befejezi fele a dolgokat és megpróbálja túltenni magát rajta.

Három, folytatják a dolgot, és élvezi a vele töltött időt, amíg az el nem megy megváltani a világot.

Az első biztos nem opció, a másodikban semmi jó dolog nincs, szóval így a harmadik lehetőség marad csak. Nem lehet olyan rossz. Ő a tettetés királynője, és zseniálisan el tudja rejteni az érzelmeit. Nem lehet olyan nehéz.

A hármas számú lehetőség nehezebb volt, mint Éponine várta. Ahelyett hogy a dolgok normálisan folytatódtak volna, elkezdte kerülni Enjolrast. Amikor látta, mindig eszébe juttatta, hogy pár hónap múlva elmegy, és akkor ő megint itt marad szívösszetörve. Alig vette fel neki a telefont, az üzeneteire, ha lehetett egy szóval válaszolt, és csak egyszer voltak együtt azóta, hogy két hete ott aludt nála. Nem tudott nem gondolni rá, és ez felhúzta. Olyan szerelmes volt Mariuszba egy éven át, és olyan keményen dolgozott azon, hogy túllépjen rajta, és boldog legyen Cosette-tel. És megcsinálta; őszintén elmondhatta, Marius már nem több, mint egy barát, és azt akarta, hogy neki és Cosette-nek boldog jövője legyen. És most mit csinált? Beleesett egy másik teljesen elérhetetlen paliba, aki sokkal fontosabb dolgokra vágyik, ezért hamarosan el fogja hagyni. És amilyen szánalmas, Éponine arra vágyott, hogy most bár ő lenne a fontosabb dolog.

Több, mint bosszantó.

Annak érdekében, hogy a lehető legkevesebbet rágódjon borzasztó szerelmi életén, Eponine elkezdett több órában dolgozni pincérnőként; legalább jó kifogása volt, hogy lerázza Enjolrast, amikor az megkérdezte, ráér-e. Ráadásul a pénzre is szüksége volt, de ez nem újdonság.

Egy este azonban, majdnem záróra tájékán a fiú meglepte a munkahelyén. Felnézett a pultból, és ott volt, ott ült előtte egy széken és komoran vizslatta.

- Enj! Szia – megpróbált nem tudomást venni a gyomrában szálldosó pillangókról, amikor meglátta. – Mit keresel te itt?

- Gondoltam, hazakísérlek. Már elég régen láttalak – fürkésző tekintettel tanulmányozta, és Eponine kicsit bizonytalannak hallotta. Valószínűleg feltűnt neki az a sok lehetetlen kifogás, és rájött, hogy valami nincs rendben kettejük közt.

- Hát igen… persze… Meg kell csinálnom a zárást, az legalább 45 perc. Nem kell megvárnod, tényleg, ha van valami más dolgod, tudom, hogy elfoglalt vagy - Éponine felkapott egy rongyot és idegesen elkezdte törölgetni a pultot, megpróbálta kerülni a másik tekintetét. Nemsokára érezte, hogy megfogja a karját.

- Éponine, te kerülsz engem?

- Hogy mi? Nem! Ezt miből gondolod?

- Hát nem is tudom. Talán mert nem úgy viselkedsz, mint szoktál, és alig engedet, hogy találkozzunk, legalább két hete. Mi a baj?

- Semmi – megpróbált a másik szemébe nézni és vidám maradni. – Nincs semmi baj, esküszöm. Csak dupla műszakban dolgozom, hogy szerezzek egy kis pénzt, hogy az öcsém el tudjon jönni a tavaszi szünetben látogatóba, és a suli is őrület, és…

- Várj, az öcséd? – húzta fel a homlokát Enjolras.

- Igen… a kisöcsém. Shreveportban él.

Enjolras visszaült és előrehajolt a pultra. – Nem is tudtam, hogy van egy öcséd.

- Ó. Komolyan? Nos, hát igen. Van. Tizenhárom éves, majdnem tizennégy – néha nagyon nehéz volt Gavroche-ra gondolni, talán ezért nem említette soha Enjolras-nak. Azt hitte, hogy mindenki tud a bonyolult családi helyzetéről. (Hiszen sajnálatos módon már az apjával is közelebbi kapcsolatba kerültek egyszer.)

- Miért él Shreveportban? A szüleid nem New Orleansban vannak?

- Hát… - kicsit kellemetlen volt erről beszélnie, mint bármikor, amikor a családja került szóba. – Nevelő szülőknél van.

- Oh... - Enjolras zavarában felköhögött és másmerre nézett. Zavarba jött, mintha nem tudná, mit kezdjen ezzel az új információval. – Sajnálom. Nem lehet könnyű, hogy ilyen messze van.

- Igen, de jobb ott neki. Biztosabb. És nem kell aggódnia, hogy mit eszik, hol alszik. Ez nagyon sokat számít – mielőtt a szőke férfi válaszolhatott volna, hátat fordított és folytatta az asztal törölgetését. Nem akarta látni a szánakozást a másik arcán.

A többi kolléga hamarosan távozott, ahogy befejezték a munkájukat, de Éponine folytatta a pakolászást, remélve, hogy Enjolras előbb utóbb feladja és hazamegy. Folyamatosan érezte magán a tekintetét.

Miután 10 perce már csak ketten voltak, Éponine megpróbált megszabadulni tőle.

- Enjolras, tényleg nem kell megvárnod, ha nem akarsz. Még egy csomó dolgom van, úgyhogy…

- De meg akarlak.

- Akkor oké.. – folytatta a takarítást, mindent lelassítva, és áttörölve, még a mosdókat is még egyszer felmosta, pedig tudta, hogy azt már más megcsinálta. Amikor az egész hely ragyogott, és nem talált több kifogást, kedvetlenül bement a raktárba, hogy összeszedje a cuccait. Felsóhajtott, és egy pillantást vetett a tükörre, amikor ledermedt. Borzalmasan nézett ki. Dupla műszakban dolgozni egy huzamban két napig, közte nem sok alvással... Lófarokba fogta a haját és kihúzta magát, amikor hirtelen Enjolras kezét érezte a derekán. Ijedtében felugrott és megpördült, kezét a szívére szorította.

– Basszus, ezt ne csináld többet!

- Bocs – vigyorodott el a férfi és odahajolt, hogy megcsókolja. – Csak nagyon szép vagy ma este.

- Hazug. Úgy nézek ki, mint egy rakás szar.

- Miért csinálod ezt? – Enjolras elhűlve elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. – Mindig ezt csinálod, ha mondok egy bókot.

- Mit?

- Letagadod vagy hazugnak nevezel és lealacsonyítod magad. Miért nem hiszed el és egyszerűen csak fogadod el?

- Én… nem tudom - Éponine félre fordította a fejét, de Enjolras megragadta az állát és visszahúzta. Finoman egy-egy puszit nyomott mindkét arcára, majd apróbbakat lehelt végig az állára, majd visszatért a szájához. Végül csendesen megszólalt.

- Legközelebb, ha kapsz egy bókot, csak köszönd meg. Talán ha befejezet a tagadást, akkor majd elkezded elhinni, hogy milyen jó nő vagy.

A szavai összezavarták. Azért ennyire nem nézem le magam, gondolta, vagy legalábbis korábban nem fordult elő. (Kivéve azt az évet, amikor Marius megszállottjává vált és megelégedett azzal, hogy a fiú árnyéka legyen.) Mindig tudta magáról, hogy jól néz ki és okos, és soha nem volt problémája vele, hogy ezt ki is használja. Azelőtt Enjolras-szal is így tett; hiszen az egész dolog ebből indult ki.

Csak az elmúlt két hétben, mióta rájött, hogy a barátságon kívül mást is érez, kezdte el azt gondolni, hogy nem elég jó, legalábbis a férfinak nem elég jó. Milyen szánalmas helyzetbe hozza magát (már megint).

És nem érezte jól magát emiatt. Most minden hatalom az ő kezében van, jött rá Éponine. Hagytam, hogy az érzéseim átvegyék felettem az uralmat, és ez… hülyeség. És gyengeség. Így csak… tettesd tovább, amíg vége nem lesz.

Eponine vett egy méély lélegzetet és magabiztosabban Enjolras szájára vetette magát és átkarolta a nyakát. Végigfuttatt nyelvét a férfi alsó ajkán, mikor résnyire kinyitotta, majd becsúsztatta a szájába. Néhány perc forró játszadozás után Éponine mosolyogva elhúzódott. Ismét önmagának érezte magát.

- Szeretném érezni magamon a szád – duruzsolta a fülébe, és diadalmámor töltötte el, mikor érezte, hogy a férfi egész testében megremeg.

Enjolras öntudatlanul megnyalta duzzadt száját, majd lehajolt, hogy mohón megcsókolja a lány mellét és a közte lévő völgyet. Éponine kigombolta a nadrágját, majd kicsúszott belőle és sietve odább rúgta.

Eponine lejjebb irányította Enjolrast, és egyre magabiztosabbnak érezte magát. A férfi ajkai és nyelve a hasát csiklandozták, és beleborzongott, amikor elértek a bugyija vonaláig. Már nem csak Éponine volt az egyedüli, aki magabiztosan érezte magát ilyenkor. Enjolras sem félt tőle. Egy mini szörnyet csinált belőle.

Éponine becsukta a szemét, ahogy a férfi lehúzta a bugyiját és a falnak támaszkodott. Enjolras már a földön térdelt és felnézett rá, mielőtt szétfeszítette volna a lábait és egyiket átvetette a vállán, hogy könnyebben hozzáférjen a belső combokhoz, amiket magabiztosan csókolgatott. Éponine belemarkolt a szőke tincsekbe és közelebb húzta a fiú fejét, ahogy nőtt benne az izgalom. Enjolras kinyújtotta a nyelvét és válaszul belenyalt Éponine puncijába, aki erre kéjesen a szájába harapott. Lüktetni kezdett és türelmetlenül a fiú szájának feszítette csípőjét.

Enjolras szorosabban tartotta és kezelésbe vette a szeméremajkakat, nyelvével simogatva őket.

- Ó, basszus – Éponine a gyönyörtől hátrahajtotta a fejét, és nagyon remélte, hogy nincs biztonsági kamera sehol a helységben. Ha mégis, akkor búcsút mondhat a munkahelyének, de a kurva életbe, akkor is megéri. Már majdnem a csúcsra ért. Még nem találkozott senkivel, akinek ilyen tehetséges nyelve lett volna, mind a szavakkal, mind...más örömökben.

Összerándult, amikor Enjolras két ujját is hozzáadta a kényeztetéshez, és óriási szakértelemmel mozgatta benne, miközben nyelvével kis köröket írt le a csiklóján. Néhány gyötrelmes perc múlva Enjolras felkapcsolta a tempót, ujjai és nyelve is sebesen mozogtak. Éponine felnyögve belemarkolt a hajába, és egyik öklével betapasztotta a száját, hogy elnyomjon egy sikítást. Néhány másodperc múlva elélvezett, hüvelyét összeszorította Enjolras ujjai körül.

Hátradőlt a falhoz, felsóhajtott, nehezen vette a levegőt. Szemeit még mindig csukva tartotta, lába pedig olyan volt, mint a kocsonya. Enjolras hirtelen megragadta és felkapta, a lány lábait a dereka köré fonta. Belemarkolt a fenekébe és hirtelen beléhatolt, Éponine meglepetésében felsikkantott. Karjaival átölelte a fiú vállát és szorosan tartotta, ahogy Enjolras a falnak préselve dugta. Közben a lány nevét ismételgette, szinte mint egy imádságot. Kicsit megtört a ritmus, ahogy fejével a lány nyakába bújt, hogy megcsókolja a füle alatti érzékeny pontot.

- Gyönyörű vagy – suttogta a bőrét csókolgatva.

Most megint az egész sokkal kevésbé tűnt alkalmi, tüzes szexnek, hanem inkább volt szenvedélyes szerelmeskedés. Egyszerre volt zavaros, csodálatos és rémisztő.

Eponine-nak eszébe jutott, mit mondott nem is olyan rég a férfi a bókokról.

– Köszönöm.

Enjolras felnevetett, majd újra lökött egyet, amitől ismét elakadt a lány lélegzete.

– Ugye? Nem is volt olyan nehéz.

- Fogd be – nyögte Éponine. – Csak hallgass és csináld gyorsabban.

Enjolras azonnal teljesítette ezt a kívánságot, Éponine-nak a vállába kellett harapnia, hogy elfojtson egy sikoltást, amikor másodszor is elélvezett. A férfi hamarosan követte és mint akkor a szekrényben, az első váratlan kalandjukon lehajolt, és arcát a lány vállának ívébe temette, hogy összeszedje magát.

- Éponine...- lélegzete égette Éponine bőrét, aki felnyögött, amikor végtére kihúzta magát belőle és óvatosan letette a földre.

- Hmm? – ujjait végigfuttatta a férfi haján és csodálkozva nézett azokba a hihetetlenül kék szemekbe.

- Mit szólnál hozzá, ha megint megszegnénk az egyes számú szabályt? Már egyszer úgyis megszegtük, most már mit számít?

Éponine szíve egy ütést kihagyott, talán kettőt; a férfi hangja reménykedő volt, mintha ő is igazán akarná.

- És mi van, ha… - Éponine a szájába harapott és elnézett egy pillanatra, mielőtt összeszedte magát és ismét a másikra emelte pillantását. – És mi van, ha ma este már nem akarok lefeküdni veled? Akkor is velem akarod tölteni az éjszakát?

Enjolras okos volt. Pontosan tudta, mire kérdez rá a lány, és hogyan érti. És szünet nélkül rávágta. – Igen. Jó volt múltkor csak… veled lenni este és melletted felkelni. És én még egyszer akarom - hirtelen elbizonytalanodott. – De tudom, hogy ez megszegi a felállított szabályaidat, amiket elég világosan megmondtál, szóval semmi baj, ha te nem akarod.

- Nem! – kicsit talán túl gyorsan vágta rá, elárulva az érzéseit. – Akarom. Igen, maradhatsz estére. Egy feltétellel.

Enjolras vett egy mély lélegzetet, de szája felfelé görbült.

- Oké...és mi lenne az?

- Reggel hoznod kell nekem fánkot. Csokoládé fánkot, csoki öntettel, a belvárosi Blue Donutból.

- Ez elég speciális kérés.

- Ez a feltétel, Szépfiú.

- És mi van, ha nekem is vannak feltételeim?

- Amik…?

Enjolras megdermedt. – Először ki kell találnom őket.

Éponine elnevette magát és hajánál fogva magához húzta.

– Ez nagyon aranyos. Na elfogadod vagy nem?

- Igen, elfogadom.

- Király, akkor menjünk haza.

Enjolras a szokásos időben, reggel hatkor kelt fel, habár hajnali egyig nem feküdt le aludni. Nem is olyan rossz, hiszen megígérte Éponine-nak, hogy hoz neki fánkot. A Blue Donut 6:30-kor nyitott, szóval ha most elindul, még az egész kínálatból tud majd választani. Megcsókolta Éponine csupasz vállát, majd felemelte a takarót, hogy kisurranjon, amikor érezte, hogy a lány átöleli a derekát.

- Hova mész? - dünnyögte.

- Teljesítem a feltételeidet, Éponine. Küldetésem van a Blue Donutban.

A lány somolyogva kinyitotta a szemét. – Meggondoltam magam. Azt akarom, hogy ágyban maradj.

Enjolras is elmosolyodott, ahogy ránézett és lehajolt, hogy kisimítsa a barna tincseket az arcából.

- Biztos? Én is szívesebben maradnék itt, de megígértem…

- Nem kell, maradj. Kérlek – azzal odagördült a fiúhoz.

- Oké –Enjolras beleegyezőn visszafeküdt, újra átvetve rajta a karját és lábaik összekavarodtak. A lány olyan tökéletesen passzolt a testéhez, ahogy senki más. Lesz-e még valaki ilyen az életében?

Nagy bajban volt, ahányszor eszébe jutott a lány. Annyira csak ő járt a fejében abban a két hétben, amikor az láthatóan kerülte őt, hogy ennek a tanulás látta kárát. Alig kapott kitűnőt a dolgozataira, pedig hozzá volt szokva a jó jegyekhez. Egy esszéjére alig kapott egy négyest, ami elfeledve és elsüllyesztve hevert a fiókja mélyén. Persze a legtöbb ember nevetne az ilyeneken, de Enjolrasnak ez nagy dolog volt. Soha nem hagyta még, hogy egy lány elvonja a figyelmét. És gyengének érezte magát; akárhányszor meglátta, csak arra tudott gondolni, hogy milyen gyönyörű, és hogy el akarja mondani, mit érez...

Éponine lélegzete megint lelassult, ami azt jelentette, hogy máris visszaaludt, de Enjolras nem tudott várni.

- Éponine?

- Huh? - a lány egy ásítás kíséretében felnézett rá.

- Szeretek… szeretek együtt lenni veled – vallotta be. – És nem bánom, ha ezt az ottalvás dolgot gyakrabban csináljuk.

A lány már figyelmesebben hallgatta és állát a férfi mellkasán pihentette, ahogy felnézett rá.

– Én is szeretem, de…

- De micsoda?

- Hát két dolog. Először, ha ezt folytatjuk, a srácok rá fognak jönni. Nincs annyi kifogás a világon, ami megmagyarázza, hogy hol alszol, amikor nem vagy otthon.

- Igen, erre én is gondoltam. De nem érdekel. Tudják meg. Mit számít?

- Rengeteget fognak baszogatni miatta. Felkészültél az örökös szívatásra?

- Igen – egyik ujjával óvatosan végigcirógatta a lány gerince mentén, aki izgatottan beleborzongott. Enjolras szerette, ahogy a lány reagál az érintéseire.

Basszus, most jön a kettes szabály, gondolta. Tök hülye vagyok.

Eponine felsóhajtott és komoly arcot vágott, kibontakozott az öleléséből és arcát a párnájába fúrta.

- Állj. Várj. Én…ugh.

- Mi az? – kérdezte a férfi ijedten.

- Én csak...Enjolras, te elmész – mutatott rá. – Szóval mit csinálunk? Miért bonyolítjuk?

Játszd a hülyét, játszd a hülyét.

- Ezt hogy érted?

- Ne játszd nekem a hülyét.

Jézus, mi ő, gondolatolvasó?

Enjolras az oldalára fordult és tanulmányozni kezdte. Nem tudta, hogy kezdje a beszélgetést és pontosan mit mondjon. – Bocs. Értem, mit mondasz, oké? Csak… mondd el, mit érzel.

- Ez már nem csak sima szex – suttogta. – Olyan, mintha… mintha már lennének valódi érzelmek. És nem tudom, hogy mit csináljak vele.

- Én ugyanezt érzem - vallotta be Enjolras. – Kedvellek, oké? Nem számítottam rá és próbáltam elnyomni, de így van - megakadt, amikor észrevette, hogy a lány tátott szájjal mered rá . – Mi az?

- Komolyan kedvelsz?

- Igen.

- Ó. Húha. Oké. Hát… én is kedvellek.

- Remek. Oké - furcsa, hogy ezektől a szavaktól a nap egy kicsit derűsebbnek tűnt. És odakint komolyan csicseregnek a madarak?

- De… és ez egy hatalmas de – folytatta határozottan a lány. - még mindig el akarsz menni, nem?

Enjolras egy darabig hallgatott, nem tudta, hogy bevallja-e, vagy ne, hogy végül a Tulane-ra is beadta a jelentkezését a többi mellett. Nem akart reményt ébreszteni a lányban, mert tudta, hogy még ha érez is iránta valamit, nem akarja feladni az álmait egy lány miatt, az álmait, hogy bejusson a Yale vagy a Harvard jogi karára. Egy bizonytalan kapcsolat és az ingadozó érzelmek nem olyan dolgok, amikért feladná a biztos jövőjét. Ha teljesen őszinte akar lenni.

- Igen, ha bejutok – mondta halkan. – Nem akarok hazudni neked, Ep. Még ha kedvellek, nagyon is, ez csak… még annyira új és nem tudom, hogy megbocsájtanám-e magamnak, ha feladnám az álmomat azért, hogy ott maradjak, ahol nem akarok, egy lány miatt.

Éponine lassan bólintott és a szájába harapott.

- Én… én megértelek, komolyan. Értem és én nem akarok az lenni, aki miatt nem kapod meg azt, amit igazán akarsz – csukott szemmel kifújta a levegőt és felmordult. – Kurvára utálom, hogy megértem. Mérges akarok lenni miatta, de nem tudok.

- Szóval akkor nem haragszol rám?

- Nem. De még mindig nem tudom, mit csináljak. Nem akarok csak úgy simán visszalépni és a barátod lenni. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá egyáltalán.

- Én nem tudok – vallotta be őszintén a fiú. – Nem tudok már csak simán a barátod lenni.

- Akkor mit csináljunk?

Egy percig csak bámulták egymást, majd Enjolras lágyan körberajzolta ujjával a lány arcának vonalait. – Nem tudjuk csak egyszerűen élvezni, amíg itt vagyok? És csak akkor beszélni a továbbiakról, ha már ott vagyunk?

Éponine lassan bólintott.

– Azt hiszem egyet értek. Jobb ez, mint a semmi.

Mert én még nem vagyok hajlandó lemondani rólad.