- Enjolras, gyere ide!
Enjolras felkapta a fejét, ahogy meghallotta, hogy Combeferre a konyhából kiáltja a nevét. Hangjának türelmetlenségéből arra következtetett, hogy barátja már nem először kiáltozik utána. Az sem segített, hogy Courfeyrac és Bahorel örökösen zajt csapott, és az sem, hogy bedugta a fülét ez ellen, hogy végre nyugodtan olvashasson.
- Jövök már – kiáltott vissza, becsukta a laptopját és letette maga mellé az ágyra.
Szinte lehetetlen volt kikerülni Courfeyrac és Bahorel össze-vissza álló és minden helyet elfoglaló lábait, a saját tankönyveit és a jegyzeteit anélkül, hogy rá ne lépne vagy bele ne rúgna valamibe, és Enjolras csúnyán átkozódni kezdett, amikor átakrobatikázva magát a nappalin, térdét beütötte a dohányzóasztalba.
- Enjolras! – kiáltott újból Combeferre, ezúttal hangosabban. - Komolyan, siess. Kaptál valami levelet a Yale-ről és a Harvardról is!
Enjolrasnak földbe gyökerezett a lába és Courfeyrac is abbahagyta a videó játékot, miközben füttyentett.
– Húha, ember. Ez életed nagy pillanata.
Enjolras bólintott és teleszívta a tüdejét levegővel, lassan közeledve a konyha felé, ahol Combeferre ült a levelekkel. Hallotta, hogy Courfeyrac és Bahorel mögötte motoszkál, és meglepődött, hogy képesek voltak miatta szüneteltetni a játékukat, és gyomra görcsbe rándult. Ez az – a két legjobb iskola. Percek múlva megtudja, hogy valóra vált-e gyerekkori álma.
Combeferre mindkét levelet a kezében tartotta; a Yale-s egy hagyományos borítékban érkezett, de a Harvardé vastagabb volt, inkább csomagszerű pakk. Volt egy megérzése, hogy tudja, mit jelent ez.
- Melyiket nyitod ki először?
- Yale – felelte Enjolras azonnal. – Ez az első a ranglistán.
- Haver, szerintem igazából nincs különbség a Yale és a Harvard között – jegyezte meg Courfeyrac.
Combeferre átnyújtotta neki a borítékot, és Enjolras egy darabig csak bámulta, míg Courfeyrac hangja vissza nem rántotta a valóságba.
- Mire vársz? Dobpergésre vagy mi?
Enjolras feltépte a borítékot és óvatosan kihajtotta a levelet, megpróbálva elrejteni remegő kezeit. Ahogy elolvasta az első szót, tudta, hogy elutasítás és a szíve a gyomrába zuhant, mint a tóba pottyantott kő. Szusszanva a pultra dobta a levelet és vállat vont.
- Túl későn jelentkeztem. Még a várólistára se tettek fel. Sima visszautasítás – habár tudta, hogy nagy a valószínűsége, hogy ez megtörténik, Enjolras mégsem tudta elfojtani csalódottságát. Mindig is a Yale-re akart járni.
- Hát az… szívás. De még mindig ott a Harvard - Bahorel kikapta a másik levelet Combeferre kezéből és odanyújtotta. – Na, ez viszont hatalmas. Biztos, hogy egy fullos üdvözlő csomag van benne.
Igaza volt. Láthatólag több papír van benne, mint a Yale-esben, ami jó jel. A jóváhagyott jelentkezések mindig több információt tartalmaztak, mint az elutasítások. És hé, ha a Yale-re nem mehet, a Harvard sem rossz választás; az ország második legjobb egyeteme, közvetlenül a Yale után. Vigyázva, hogy jól elrejtse izgatottságát és reménykedését, Enjolras nagyon lassan nyitotta ki a borítékot és pakolta ki a tartalmát. Gondosan megvizsgálta a lapot, és kétszer is átolvasta, hogy megbizonyosodjon, nem képzelődik, majd vigyorra húzva a száját felnézett.
– Bejutottam.
Combeferre ujjongásban tört ki és megveregette a hátát.
- Ez nagyszerű, Enjolras. Gratulálok!
Courfeyrac átnézte a többi papírt, mielőtt átadta volna őket.
- Gratulálok, Enjolras, de baszódj meg. Harvard Jogi Kar? Kevés helyen lennék szívesebben, mint ott, de örülök neked.
- Felhívod Eponine-t és elmondod neki? - kérdezte Bahorel.
Enjolras összerezzent a név hallatán. Basszus, eszébe se jutott a lány, amikor elolvasta a visszaigazoló levelet. Nem gondolt arra, hogy ez mit jelent a kapcsolatukra nézve. De ez jó jel, nem? Mert úgy tervezték amúgy is, hogy ő majd elmegy. Éponine tudta ezt. És az, hogy nem gondolt a lányra, azt jelenti, hogy talán mégsem ragaszkodik hozzá annyira, mint ahogy azt az utóbbi időben érezte. Az álma fontosabb, mint egy hülye kapcsolat, amibe csak azért esett bele, mert 21 év alatt most az egyszer nem tudta a farkát a nadrágjában tartani.
- Később elmondom neki. Még itt van az öccse és ma találkoznak hosszú idő óta először a húgával, szóval most nem akarom még ezzel is terhelni.
- Éponine-nak van egy húga? – fintorgott Courfeyrac. – Te tudtad ezt?
- Tegnapig nem – vallotta be. – Őszintén, rengeteg dolog van, amit nem tudunk róla – vont vállat és ismét a Harvardról küldött csomag felé fordult. Nem volt benne sok információ, csak utasítások, hogy hogy tudja megerősíteni a jelentkezését, és egy rövid áttekintés, hogy mi fog történni ezután, és persze egy kurzus katalógus. Csak négy egyszerű lépés van hátra és hivatalosan is a Harvard Jogi Karának hallgatója lesz.
- Meg akarod most csinálni? - mutatott Combeferre az utasításokra, amiket Enjolras felolvasott; csak be kellett jelentkeznie a honlapon a levélben ismertetett felhasználónévvel és jelszóval, és kész is. Két percig sem tart az egész.
Nem értette, miért habozik.
- Hm...eh, majd később – figyelmen kívül hagyta barátai döbbent tekintetét és a Yale visszautasító levelét a szemetesbe hajította. – Összeszedem a cuccaim és lemegyek egy kicsit a Musainba. Van egy kis dolgom a jövő heti első órámra.
Senki nem szólt semmit, amikor elhagyta a konyhát és Enjolras tudta, barátai csak arra várnak, hogy hallótávolságon kívül kerüljön, hogy aztán jól kibeszélhessék a különös viselkedését. Beszéljék ki nyugodtan, hozzászokott már. Felkapta a laptopját, pár könyvét, és alig pár perc múlva máris megérkezett a Musain-ba. Kedvenc sarokasztala szabad volt, tekintve, hogy délután 4 órára járt az idő. A Musain nem volt zsúfolt ilyenkor.
Lezuttyant az asztalhoz és elővette a telefonját meg a Harvard köszöntő csomagját, amit sietősen dobott be a táskájába. Lassan még egyszer végigtanulmányozta, elolvasta, mire számítson, a kurzusleírásokat böngészte, majd a felénél hirtelen felkapta a mobilját, és mielőtt meggondolhatta volna magát, Éponine számát tárcsázta.
A lány a harmadik csöngésre vette fel, valamitől kapkodta a levegőt.
- Háló?
- Hé, én vagyok. Hogy vagy?
- Jaj, szia, csak épp Gavroche-t szórakoztatom, mielőtt elmennénk.
- Hogy találkozzatok a húgoddal?
- Igen - a háttérből csörömpölés zaját hallotta, majd Eponine káromkodását az öccse nevét kiabálva, majd pedig utasította, hogy takarítson fel mindent maga után. - Bocsi. Nem tudja még uralni a testét. Olyan, mint az a felfújható táncoló bábú, amit a kocsimosóknál lehet látni, mindent lever a nyurga karjaival, amerre jár.
Enjolras elmosolyodott, mert eszébe jutott saját esetlen kamaszkora.
– Ja, emlékszem az érzésre. De amúgy minden oké? Ideges vagy a húgod miatt?
- Őszintén, igen – elképzelte, hogy a lány homlokán összetorlódnak a ráncok és a szemében csillog a félelem. – Mikor legutóbb láttam, nem nézett ki valami jól. Remélem, hogy összeszedte magát és Gavroche nem látja olyan állapotban.
- Hogy érted, hogy nem nézett ki jól? – Enjolras őszintén nem tudta, mit ért ezalatt.
- Láttál már drogfüggőt? - kérdezte Eponine türelmesen, és felsóhajtott a nemleges válaszon. – Sovány volt, sápadt és betegnek látszott. Amikor gyerekek voltunk, a haja gyönyörű volt, csillogó, szebb, mint az enyém, most meg fénytelen, vékony, egy része ki is hullott… És a bőre… nem is tudom, nem úgy nézett ki, mint ha önmaga lenne.
Enjolras hallgatott, és film jelenetek jutottak az eszébe; el se tudta képzelni, hogy milyen lehet így látni valakit, akit szeret.
– Azt mondtad, a telefonban úgy hangzott, jól van – felelte végül optimistán.
- Igen. Mindegy, szükséged van valamire? Vagy csak felhívtál, hogy jó barát legyél? – kérdezte pajkosan Éponine.
- Hát… van egy hírem.
- Igen?
- Igen… - megköszörülte a torkát, mert hirtelen elöntötte az idegesség, hogy most bevallja a lánynak a történteket. – Ma megtudtam, hogy bejutottam a Harvardra.
Csend, túl nagy a csend.
- Ó – mondta végül Éponine hamis lelkesedéssel a hangjában. - Húha! Gratulálok, Enj. Tényleg nagyon örülök neked.
- Kösz – lehet, hogy mást átverne ezzel, de Enjolras jobban ismerte ennél, és a tétova válasza nyilvánvalóbb volt, mint egy vallomás. – Bár nem hittem, hogy ez fog történni.
- Ezt hogy érted?
- Én csak... úgy értem, örülök, hogy bekerültem, ne érts félre, csak… nem tudom – nem tudta rávenni magát, hogy kimondja, vagy hogy megfogalmazza, miért vonakodik még hivatalosan megerősíteni a felvételijét.
- Ugyan már. Csak annyira sokat álmodoztál már róla, hogy most sem tűnik valóságnak. De boldog leszel, amikor elhiszed végre. A Harvard Jogi Karára fogsz járni! Ez csodálatos, Enjolras – le a kalappal, a csaj zseniális színésznő lehetne.
- Hát, ja…
- Most mennem kell, nem baj? Gavroche és én nemsoká indulunk. Neked is ki kéne mozdulnod, ünnepeljetek a srácokkal.
Enjolras körülnézett a Musainban és forgatni kezdte a szemét. Ja, micsoda ünneplés. Inkább önkéntes száműzetés, hogy foglalkozzon a kétségeivel és az undorával.
- Igazad van. Sok sikert. Remélem a tesóddal minden rendben lesz – már majdnem elköszönt, amikor meggondolta magát és hozzátette. - Figyu, hívj, ha kell valami, oké? A környéken leszek.
- Oké, köszi. Szia, Enjolras.
- Szia – letette a telefont, és meredten bámulta maga előtt a Harvard levelét.
Ennek nagyon, de nagyon nem ilyen érzésnek kellene lennie.
Eponine letette a telefont és leroskadt az ágyára.
Harvard. Most már hivatalos.
Tudta, hogy eljön ez a perc; nem volt titok, hogy Enjolras el akar menni a városból, hogy valahol máshol kamatoztassa a tehetségét. De most, tudva, hogy ez tényleg megtörténik, mindent megváltoztat.
Belepillantott az öltözőasztal feletti tükörbe; annyira szerelmi bánatban letörtnek látta magát, mint amikor anno Marius miatt szenvedett. Eponine gyűlölte azt a lányt, aki akkor volt és nem akart megint az lenni, főleg, hogy ma este már-már csinosnak érezte magát; haja apró hullámokban rugózott a vállán, bőre pedig tiszta volt és egyenletes az alapozótól. Még a szemét is kifestette füstös-sötétre, hosszú szempilláit is bepödörítette. Nem kéne szomorú, szerelmi csalódásos kiscsajnak látszania, hanem egy erős, magabiztos fiatal nőnek.
Állát dacosan felemelte, ahogy szokta, majd belebújt a cipőjébe, hátrahúzta a vállát és vett egy mély levegőt. Nem fontos, hogy Enjolrast felvették a Harvardra, nem jelent semmit. Ami most fontos, hogy bégre újra látja Azelmát; a három Thenardier végre (remélhetőleg) boldogan újra találkozik annyi év után. És most erre kell fókuszálnia, nem holmi szerelmi drámázásra.
- Gavroche, indulás! Vedd fel a cipődet! – felkapta a táskáját, telefonját belecsúsztatta az első zsebébe, megbizonyosodva arról, hogy nem csak rezeg, hanem hangosan is megszólal, ha esetleg Azelma felhívná útközben.
- Mi van veled? – kérdezte Gavroche feltápászkodva a kanapéról és az ajtó felé lépett.
Eponine felsóhajtott meglepetten ránézett; vajon mióta tud úgy olvasni benne, mint ahogy ő a fiúban?
– Miből gondolod, hogy baj van? Nem csináltam semmit.
- A hangodból. Azelma nem hívott? Nem mondta le, ugye?
Eponine ugyanazt a kétségbeesést és csalódottságot fedezte fel Gavroche szemében, ami benne is megvolt, de megrázta a fejét és gyorsan megnyugtatta, hogy nem kell aggódni, és remélte, hogy nem lát át rajta.
- Nem! Nem mondta le. Minden rendben, Gav. Csak kicsit ideges vagyok, hogy újra látom, ez minden. Tényleg semmi baj.
Gavroche egy darabig még fürkészte, de aztán bólintott és követte az ajtón át. A legközelebbi megállóhoz sétáltak és negyed óra múlva a Camellia Grill előtt álltak. Kicsit korábban értek ide, ami szokatlan volt az örökké késő Eponine-nál.
- Na menjünk be. Ha Azelma egy kicsit is hasonlít rám, akkor késni fog... – Éponine hangjában bujkált egy kis aggodalom, ahogy beléptek és leültek a pult mellé, az egyetlen szabad asztalhoz az étteremben, már ha ezt lehet annak nevezni. Nem volt óriási hely, csak egy régi burgerező. Az itt dolgozók mindig nagyon kedvesek voltak, és a férfi sem volt kivétel ez alól, aki felvette a rendelésüket. Gavroche beszélgetésbe is merült vele, így Eponine-nak volt lehetősége rendbe szedni magát és megnyugtatni az idegeit. Jobban szerette volna, mint bármit, ha Azelma nem ad több okot az aggodalomra, és hogy épen és egészségesen fog felbukkanni; még az se baj, ha kicsit fáradt a munkától, de valami nem ment ki a fejéből.
Eponine tudta, milyen nehéz lejönni az anyagról és tisztának maradni, és Azelma nagyon benne volt. Szinte lehetetlen volt kiszállnia.
Eponine folyton kitekintgetett az ablakon, az utcát figyelte és elkezdte rágni a körmét. Pár perc múlva megállt egy autó és egy ismerős, vékony alak mászott ki belőle, aki ugyanolyan idegesnek tűnt, mint Éponine.
Éponine szíve megdobbant a mellkasában, ahogy meglátta a húgát, és megpróbálta gyorsan felmérni az állapotát, nehogy a vacsora alatt bámulja meg. Azelma még mindig iszonyatosan sovány volt, és a sárga tanktop sem igazán takarta el ezt, csontos karjai ernyedten és hosszan lógtak az oldalán. A legfurcsább az volt, hogy haját piszkosszőkére festette. Eponine elfintorodott, ahogy meglátta; egyáltalán nem állt jól neki, csak még betegesebbnek mutatta amúgy is sápadt bőrét, még ekkora távolságból is. Szóval egyáltalán nem nézett ki jól. És egészségesnek sem; Eponine még innen, az utca túloldaláról is meg tudta állapítani.
Elfordította a fejét és összeszorította a szemét, megpróbálva felkészíteni magát lelkileg a következő eseményekre. Ha Azelma még mindig drogozik, ami valószínű a külsejéből kiindulva, legalább még józan. Nem mintha Gavroche nem látott volna még rengeteg részeg vagy belőtt embert, de a nővéreit soha, és mióta nevelőszülőknél van, még enyhén spicces emberrel sem találkozott. Úristen, ez szörnyű lesz. Soha nem kellett volna belemennie, hogy felhívja Azelmát.
Az ajtón megcsendült a csengő, ahogy Azelma kinyitotta, majd Eponine és Gavroche is a hang felé fordult.
- Azelma! - Gavroche szinte kilőtte magát a székéből, akár egy rakéta és Azelma nyakába ugrott. Mostanra már nem érdekelte, hogy az ölelkezés ciki az ő korában...
- Húha, Gav. Wow, de megnőttél. Ó istenem, nézzenek csak oda! - Azelma hátrahajolt, és karnyújtásnyi távolságból szemügyre vette öccsét. – Tyhű – mondta ismét. – Már tényleg igazi kamasz vagy, nem egy kisbaba.
Eponine felállt és csökkentette a távolságot a testvérei felé lépve, és megpróbálta elhessegetni a vészharangokat, amik kényelmetlenül jeleztek a fejében Azelma kísértetszerű megjelenésére.
- Előfordul az ilyesmi – mondta lágyan és megerőltetett egy mosolyt. - Szia, 'Zelma. Jó újra látni.
Azelma végre ránézett, és a szájába harapott, ahogy pillantásuk összeakadt, mint aki tudja, mi járhat Eponine fejében.
– Téged is, Ep – és óvatosan megölelték egymást. Éponine attól félt, hogy összeroppantja Azelma csontjait, ha túl erősen ölelné meg, majd visszaültek a helyükre, Gavroche középen. Kínos csend telepedett rájuk, mert egyikük sem tudta mit mondjon, vagy hogy hol kezdje. Olyan sok közös volt bennük, és mégsem.
Azelma végül kicsit megköszörülte a torkát.
- Na és, Gav...hogy vagy? Hol laksz most? Igazából semmit se tudok rólad, csak azt, hogy már nem anyával és apával vagy.
Elképesztő, hogy Eponine egyszerre mennyi mindenre tudott figyelni; figyelt Gavroche közömbös magyarázatára, hogy milyen a mostani házuk, és úgy viselkedik, mintha az egész óriási szívás lenne, pedig a valóságban tudta, hogy milyen boldog ott, és közben Azelmát is figyelte. Eponine a húgát tanulmányozta, miközben Gavroche a nevelőszüleiről kezdett mesélni; fészkelődött a székén, az előtte levő szalvétát apró darabokra szaggatta, lábával pedig nyugtalanul dobolt az asztal alatt. Volt néhány zúzódás a karján, de aggodalomra nem adott okot, Éponine az érszorító nyomát nem fedezte fel rajta. Hiszen ha Azelmának van munkája, nem akarná, hogy lássák rajta. Fogalma sem volt, hogy Azelma mit használhat, még ha nincs is látható testi nyoma. Soha nem válogatott a drogokban, valószínűleg megelégszik azzal, amihez hozzáfér.
Mert az biztos, hogy használ valamit. Tompa volt és élettelen, bőre sápadt volt és elnyúlt, és még a smink sem fedte el a hatalmas karikákat a szeme alatt. Az arccsontja élesen kiállt, és azzal, hogy lófarokba kötötte a haját, még szembetűnőbben látszott. Haja is olyan száraz volt, hogy egy érintésre szinte kettétörik. Legalább a ruhája tiszta volt, bár egy kicsit kopott, de ez a lány nem az az Azelma volt, aki öt évvel ezelőtt. Persze, mindenki változik, de Eponine-nak volt egy olyan érzése, hogy ha egy idegen rájuk néz az utcán, meg nem mondaná, hogy csak 11 hónap van köztük. Azelma alsó hangon is minimum 5 évvel idősebbnek nézett ki, mint Eponine.
Borzalmas volt, főleg, hogy tudta, semmit sem tehet Azelmáért. Nincs az a pénz, ami segítene rajta, és még ha adna is neki, Azelma azt is drogra költené. Eponine nem tudja erőszakkal magához láncolni és elérni, hogy rehabra vigye; pedig már gondolt rá egy évvel ezelőtt.
- Milyen a suli, Éponine?
Éponine felriadt a gondolataiból, mikor a nevét meghallotta.
- Oh, nagyon jó. Jövőre diplomázom.
- És van egy pasija is! – vigyorodott el Gavroche. – Aki gazdag.
Eponine kedvesen adott egy tockost Gavroche-nak, és összefacsarodott a szíve, ahogy meglátta Azelma felcsillanó arckifejezését.
- Ó.
Eponine hírhedten független volt, beleértve azt is, amit Montparnasse mellett átélt, és azok nem voltak boldog napok.
- Nem gazdag, Gavroche. Jómódú, de ez nem meglepő, ő a legkeményebben dolgozó ember, akit valaha is ismertem, és mindent magának köszönhet – felelte Eponine határozottan, és szinte magán is meglepődött, hogy milyen vehemensen védi Enjolrast.
- Hogy hívják?
- Enjolras. Vagyis, Gabriel, de senki nem hívja így - magyarázta Éponine. – És ez csak alkalmi dolog, semmi komoly. Mindegy. Te hogy vagy? Hol dolgozol?
Azelma vállat vont és hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát.
- Oh, tudod. Jól vagyok. Főleg pultozom egy bárban. Néha kisegítem apát és Montparnasse-t - Azelma ezt túl természetesen közölte, elfordult és belekortyolt az üdítőjébe, de szeme sarkából még mindig Eponine reakcióját figyelte.
Mindhárman tudták, hogy mit jelent segíteni az apjuknak és Montparnasse-nak: számtalan illegális ügylet, beleértve betörések, zsebtolvajlás, és drogkereskedelem. Vagy még ennél is rosszabbak. Eponine láthatóan megborzongott, Gavroche csak lehajtotta a fejét, és az asztal szélét kapargatta, mikor egy másik kínos csend telepedett rájuk. Eponine nem tudta, Azelma miért mondta ezt; provokálni akarta? Látni akarta a reakcióját?
Na, hát nem fogja könnyen megadni ezt neki.
- Nos igen...- Éponine vett egy mély levegőt és bólintott. – Akkor jó, azt hiszem.
- Nem, nem az - dünnyögte Gavroche. – Tartsd távol magad tőlük, 'Zelma, mint Éponine.
Eponine finoman jelezve lábon rúgta öccsét az asztal alatt, és keményen megrázta a fejét, mikor a fiú tiltakozni akart. Gavroche azonnal elhallgatott, mert érezte, hogy Eponine most halálosan komoly. Nem tudott még két olyan embert mondani, akiről kevésbé beszélt vagy hallott volna szívesen, mint az apja és Montparnasse, és nem akarta megint ugyanazokat a köröket lefutni a húgával. Már mindent megpróbált, bátorította, hogy bízzon magában, hogy jelentkezzen felsőfokú iskolákba, vagy próbáljon meg valahogy kilépni a múltjából. Évekig küszködött vele, és amikor Éponine a saját jövőjét is elkezdte komolyan venni, és a középiskolában javultak a jegyei, azt remélte, ez elég bátorságot ad Azelmának is, és ösztönzi, hogy bármit elérhet, ha keményen dolgozik érte.
De semmit sem ért el vele nála, csak annyit, hogy elültette benne a féltékenység magját.
Szerencsére kihozták a rendelésüket, és mindannyian az evésbe merültek, hogy ne kelljen beszélgetni. Éponine meg akarta törni a kínos csendet és megkérdezte Gavroche-t.
- Na, ugyanolyan jó a hambi, mint amilyenre emlékszel?
- Ja, ahha – hümmögött tele szájjal.
Éponine elmosolyodott és belekortyolt a csoki shake-jébe.
- Ki kell mennem a mosdóba – jelentette be Azelma és hirtelen felállt és elsietett.
Eponine felnyögött, ahogy becsukódott mögötte az ajtó.
– Jézus – mormogta és Gavroche-ra pillantott.
A fiú keményen ledöfött a villájával néhány sültkrumplit, mintha ők lennének a felelősek az egészért, és Eponine-ra nézett.
– Rosszul néz ki, nem?
Eponine lassan bólintott. Nem volt értelme tovább áltatni magukat. Az elmúlt években is csak magukat verték át.
– Nagyon rosszul. Sajnálom, Gav.
Gavroche rácsapott nővére kezére.
- Fogd be, Éponine. Ne kérj bocsánatot azért, ami nem a te hibád. Mit csináljunk?
Eponine makacsul bámulta maga előtt a vacsoráját.
– Semmit sem tehetünk. Az egyetlen ember, aki segíthet Azelmán, az Azelma. Ha meg akar változni, tudja, hol talál. De én addig nem segítek neki lakást találni vagy nem adok pénzt addig, amíg komolyan nem gondolja. Mert különben csak időpocséklás.
Gavroche hallgatott és Eponine felsóhajtott, de tudta, hogy igaza van.
- Megérted, hogy miért, Gav? Vagy utálsz?
- Nem utállak. Felfogtam, oké? Csak… nem tetszik.
- Nekem sem tetszik.
Mindketten a mosdó felé néztek, mikor az ajtó újból kinyílt és Azelma felbukkant, és olyan csendesen siklott vissza a helyére, ahogy kiment.
Eponine-nak fogalma sem volt, mint kérdezzen vagy mondjon, de végül megtörte a csendet. - Gav, mondd el Azelmának, hogy múlt héten hogy szívattad meg az egyik tanárodat. Nem mintha egyetértenék vele, de tényleg nagyon vicces volt.
- Ó, na az zseniális volt, Zelma… – fordult Gavroche a nővére felé, és részletesen elmesélte, mit művelt a tanárral, végül pedig Azelma hangosan kacarászott rajta, és nem foglalkozott Éponine rosszallásával. Amikor egy kicsivel később Azelma először ejtett le egy sültkrumplit a földre, Eponine annak tudta be, hogy annyira elvonja a figyelmét Gavroche bohóckodása, hogy észre se veszi, de a második és harmadik alkalommal megállt benne az ütő. Aztán amikor Azelma kábán elkezdte dicsérni Gavroche zsenialitását, bár biztosan tudta, és Eponine tekintete a mosdó ajtajára siklott, és mindent megértett. Azelma bevett valamit, amíg odakint volt, és az most kezdett beütni.
Gavroche úgy tűnt, nem vett észre semmit és egy új sztoriba kezdett Ryan barátjáról, aki arra gondolt, mekkora ötlet egy hörcsögöt becsempészni az iskolába, és egyszer be is vitte a táskájában. Ahogy mesélt, Azelma egyre zavarodottabb lett, majdnem leesett a székről is, ezért könyökére támaszkodva próbált figyelni. Nevetgélt, de az asztal szélébe kapaszkodott, hogy biztosítsa magát, mire Eponine összeszorította fogait, és látta, hogy a pultnál figyelő pincér is sejti, mi történhetett.
Gavroche végül elhallgatott és Eponine felé fordult egy lemondó intéssel, sokatmondó tekintettel az arcán. Eponine remélte, hogy nem tőle várja a megoldást, mert a múltban már annyiszor próbálkozott, és mindig kudarcot vallott.
- 'Zelma, mit szedtél be? –kérdezte suttogva Eponine és közelebb hajolt, hogy mások ne hallják.
Azelma vállat vont és felcsippentett egy krumplit.
– Nemtom.
Eponine hirtelen a táskájáért nyúlt, elővette a pénztárcáját, a pultra tett annyi pénzt, ami biztos elég mindhármójuk vacsorájára, és még jattra is, ami egyfajta bocsánatkérés a pincérektől.
- Végeztél, Gav?
A fiú bólintott és csalódottan Azelmára nézett.
– Igen, befejeztem.
Azelma meglepetten rájuk nézett.
- Mi az, máris mentek?
- Igen, és neked is haza kellene menned. Talán legközelebb nyugodtan be is tudjuk fejezni a vacsorát, mielőtt úgy döntesz, hogy… felpörgeted magad.
Gavroche a cipőjét nézte, amikor elköszönt.
- Viszlát, Azelma.
A lány nem válaszolt, ezért Eponine finoman megfogta Gavroche kezét és az ajtó felé indultak. Várta, hogy Azelma felpattan és jelenetet rendez, de minden csendes maradt, és Eponine nem nézett vissza.