Hazafelé egyikőjük sem szólalt meg. Nem tudták, mit mondhatnának. Ahogy Eponine bezárta a bejárati ajtót maga mögött, legyőzötten felsóhajtott.
- Akarsz róla beszélni?
Gavroche lehuppant a kanapéra.
- Erre most mit lehet mondani?
- Nem tudom. Mindig úgy érzem, hogy rengeteg mindenről kellene beszélni, de fogalmam sincs, mit mondhatnék, vagy hol kezdjem el.
Gavroche, hogy elkerülje a pillantását, kibámult az ablakon. Hirtelen arra a kisfiúra emlékeztette Eponine-t, aki régen volt, és nem az a nyakigláb kiskamasz volt, de amikor megszólalt, hangjában nem volt éretlenség.
– Hogy csináltad, Eponine?
- Mit hogy csináltam? - azzal leült vele szemben a dohányzóasztalra.
- Hogy tudtál kiszabadulni otthonról és elmenekülni a szüleinktől? Bekerülni az egyetemre? És hogy nem kezdtél el… szereket használni?
Eponine megdöbbent. Még soha nem kérdezett ilyet tőle, és még semmiféle érdeklődést nem tanúsított eziránt. Igazából soha nem is beszéltek az azelőttről, és még akkor sem, amikor éppen benne voltak – lopások, betörések, utcai alvások – Gavroche mindig túllépett azon, ami történt.
- Hát én… nem is… nem is tudom. Vagyis tudom, de ez bonyolult. Nem tudom, hol kezdjem.
- Hát talán ott, hogy te miért gondoltad úgy, hogy többet érsz meg akarsz, és ő miért nem?
- Ez egy nagyon jó megfigyelés, Gav - Eponine önkéntelenül is elmosolyodott, mert nagyon büszke lett, hogy milyen okos öccse van. És figyelmes és jó megérző, és minden olyan, amiben az apjuk is kivételesen jó volt, eltekintve attól, hogy az egy seggfej. – Őszintén, nem tudom, hogy miért. Egy darabig nekem is eltartott, hogy rájöjjek, de most már úgy érzem, a helyemen vagyok. És nem tudom, hogy Azelma miért nem tudja, vagy miért nem képes rá. És a helyzet még bonyolultabb lett. Kábítószerfüggő, Gavroche, és ha egyszer az vagy, akkor nagyon-nagyon nehéz leállni. És helyetted senki nem oldhatja meg. Neki kell akarnia, és ő még nem akarja. Lehet, hogy soha…
- Még a kurva vacsoráig se bírta ki – fakadt ki Gavroche. – Szánalmas.
Eponine majdnem leszidta a csúnya beszédért, de végül úgy döntött, most az egyszer elengedi.
– Tudom.
Mindketten csendben ültek, majd Eponine a kanapéra ült és megfogta a vállát.
- Tudom, hogy a vacsora egy katasztrófa volt, de mit tudunk csinálni? Tudom, hogy szörnyű rágondolni, és azt kívánod, bárcsak segíthetnél neki, de nem hagyhatjuk, hogy tönkretegye a mi életünket is – szavaiban szomorúság csengett, de megpróbált vidám maradni, ha már elrontotta Gavroche látogatását.
Gavroche elgondolkodott majd megkérdezte.
- Szerinted Courfeyrac ráér most? Megígérte, hogy tartunk egy Call of Duty marathont, mielőtt elmegyek.
Éponine kivette táskájából a mobilját, hogy rákérdezzen.
- Várj, máris megkérdezem - Courfeyrac a második kicsengésre felvette. - Csáó, Courf...szóval Gav és én azon gondolkodtunk, van-e valami terved ma estére?
Miután megnyugtatta őket, hogy semmit sem tervezett, Courfeyrac áthívta őket.
- Gav itt aludhat, ha akarod...hogy te és Enjy egy kicsit magatokban legyetek - búgta Courfeyrac sejtelmesen, és Eponine felhorkantott, mikor a szavait ritmikus döngetéssel toldotta meg, végül pedig fájdalmasan felordított. – Áú! Bazd meg! – valószínűleg ez válasz volt Enjolras reakciójára, aki pofon vágta.
- Köszi, Courf. Nemsokára ott leszünk.
Miután Gavroche milliószor biztosította, hogy tényleg nagyon-nagyon szeretné az éjszakát Courfeyracnál tölteni, Eponine beleegyezőn bepakolt neki egy váltás ruhát és a fogkeféjét. Szinte ahogy kirakta öccsét, Enjolras kocsijának első ülésén találta magát, hazafelé tartva, hogy 'magukban' legyenek, ahogy Courf nevezte a telefonban. Volt egy kis bűntudata, hogy örül annak, hogy lepasszolhatta Gavroche-t éjszakára, pedig alig tölthetnek együtt pár napot, de szüksége volt arra, hogy nyugodtan duzzoghasson és szomorkodjon. Az, hogy látta Azelmát, teljesen letörte.
Enjolras megérezte, hogy nem akar beszélni, és Eponine rossz hangulata ellenére a csend közöttük nem volt kényelmetlen vagy zavaró.
- Kérsz valamit? – kérdezte végül, és Éponine felugrott. Amikor kinézett az ablakon, meglepődött, hogy a Starbucks előtt állnak, az egyetlen kávézó előtt, ami a Musainon kívül a környéken volt.
- Mi a franc? Észre se vettem, hogy nem haza hoztál.
Enjolras elmosolyodott.
- Úgy láttam, jól esne neked egy kávé – egyébként ő is annyira függő volt, mint a férfi.
- Nekem mindig jól esik a kávé. Egy jéghideg fehércsokis mokkát kérek szépen.
Enjolras felhúzta a szemöldökét.
– Kávé és csoki? Akkor tényleg szörnyű este lehetett.
- Elképzelni sem tudod.
- Maradj itt, rögtön jövök.
Éponine tekintetével követte, míg be nem ért az épületbe és hangosan kifújta a levegőt. Annyira hihetetlenül jóképű volt és gondoskodó, amit soha nem gondolt volna róla, mielőtt még elkezdték volna ezt a… bármi is ez. És tudta, hogy nem mindenkivel ilyen ám; főként csak vele, és bár ettől elképesztő különlegesnek és egyedinek érezte magát, ma este csak még üresebb lett benne minden.
Mert el fog menni. És a picsába, nem akarja elengedni. Tetőpontként az Azelma katasztrófával, azon kattogva, hogy Enjolras a Harvardra megy és soha többé nem jön vissza, csak elkeserítette és majdnem sírni kezdett, amit pedig nagyon ritkán tett.
Enjolras pár perc múlva visszatért, kezében az italokkal.
Eponine csukott szemmel, elégedetten szürcsölte az éltető nedűd.
- Pont erre volt most szükségem.
- Pompás - Enjolras elfordította az indítókulcsot és hazafelé indult. – El akarod mondani, mi történt ma este? – kérdezte pár perc múlva.
- Nem igazán.
- Oké.
Eponine oldalra fordult az ülésen, amennyire tudott, hogy jól lássa.
– Ezt hogy csinálod?
- Mit hogy csinálok? – nézett rá kíváncsian.
- Hogy tudod csak… elfogadni a hülye válaszaimat? Biztos kíváncsi vagy, de nem faggatózol.
- Miért erőltessem? Abból csak veszekedés lenne.
- De te szeretsz veszekedni.
Enjolras összeráncolta a homlokát.
– Nem, nem szeretek. Utálok veszekedni. Vitatkozni szeretek. Nagy különbség, nem? A veszekedés csak azért van, mert elragadnak az érzelmek és dühös leszel, mert nem tudsz tisztán, érthetően kommunikálni. A vitatkozásban pedig megosztod a gondolataidat, a személyes véleményedet, és remélhetőleg arra ösztönöz, hogy nyitott legyél más véleményére is.
- Asszem igazad van – sóhajtott Éponine csendesen. – De ahogy mondtad, a veszekedés a kommunikáció hiánya miatt van, és én most pont azt csinálom. Ez nem idegesít fel?
- Úgy gondolom, hogy majd elmondod, amikor akarod – kis szünet után óvatosan hozzátette. – Bár azt hiszem, te most megpróbálsz belerángatni engem egy veszekedésbe.
- Lehet – ismerte be Éponine. – Egy kicsit. A veszekedés egyszerűbb nekem.
- Tudom - Enjolras kényelmesen megpihentette kezét a lány combján és hüvelykujjával kis köröket írt le a térdén. Eponine csukott szemmel hátradőlt és megfogta a férfi kezét. Miért érzi úgy, hogy vele minden sokkal könnyebben megy?
Még akkor sem törték meg a csendet, amikor a nappaliba érve lezuttyantak a túlméretezett fotelba és Eponine Enjolras mellkasára gömbölyödve a lábai közé fészkelte magát. Normális esetben a hálószobában bújtak össze, de ma este Enjolras nem tiltakozott. A tévét a CNN, MSN, között kapcsolgatta és néha a Fox News-ra is ránézett, bár csak azért, hogy gúnyos megjegyzést tegyen az elfogult híradásaikra, de Éponine nem figyelt, hanem elmerült saját gondolataiban.
Egy óra múlva Eponine megmozdult és felnézett Enjolras arcára.
- Ne haragudj, hogy ma este nem vagyok a legjobb társaság.
- Te vagy a legjobb társaság, végre meg tudom úgy nézni a híradót úgy, hogy senki nem zavar.
- Igaz. Ez nálatok elég ritka.
- Nagyon-nagyon ritka. Nem véletlen, hogy Courfeyrac ilyen jól kijön az öcséddel; hasonló érettségi színvonalon vannak.
Eponine vigyorogva megbökte a mellét.
- Ha tényleg annyira zavarna, már réges-rég elköltözhettél volna. Jót tesz neked, hogy ott van melletted Grantaire-rel; megóvnak attól, hogy olyan komoly legyél.
- Ahogy te is – felelte elgondolkozva.
- Hm...ez igaz. Már nem olyan gyakran akarsz kinyírni minket, most hogy rendszeresen megfektetnek – csipkelődött Eponine és elnevette magát, amikor Enjolras nyaka vörösre váltott zavarában. – Mit fogsz csinálni nélkülem a Harvardon?
- Sokat Skype-olunk.
- Ja, persze. Ahhoz túl szégyenlős vagy. Nem tudnád kezelni a telefonszexet.
Enjolras sértettnek látszott.
– De tudnám!
- Úgysem számít.
- Miért nem? - Enjolras kikapcsolta a tévét és minden figyelmét a lánynak szentelte. – Ezt hogy érted?
- Egyáltalán nem fogunk szexelni, miután elmész, szóval nem az én dolgom - vont vállat Eponine, kerülve a tekintetét, és az este folyamán először a tévére nézett. – Kapcsold vissza.
- Nem – azzal a kanapéra dobta a távirányítót és lágyan megszorította a karját, hogy maga felé fordítsa. - Éponine, még ha el is megyek a Harvardra, attól mi még...
Eponine gyorsan befogta a fiú száját a kezével.
– Ne! Ne mondj ilyet. Ez nem fair.
Enjolras lesöpörte magáról a kezét és bosszúsan felkiáltott.
- Mi nem fair benne? Én éppen kész vagyok elkötelezni magam, és te úgy viselkedsz, mint ha ez lenne a legundorítóbb dolog, amit valaha hallottál.
- Nem akarok ma este erről beszélni. És egyáltalán nem akarok beszélni róla - Eponine megnyomta az orra tövét, amikor érezte, hogy elkezd hasogatni a feje, majd kislisszolt Enjolras öléből. – Lefekszem aludni.
- Éponine! Egy perccel ezelőtt még minden rendben volt!
Eponine nem vett tudomást róla, csak a szeme sarkából látta, hogy Enjolras feláll a fotelből, valószínűleg elmegy és itthagyja ezután a hirtelen kitörés után, és jól teszi. Szükségtelenül hangosan becsapta maga mögött szobájának ajtaját, kibújt a ruháiból és az ágyra huppant, még a pizsamáját sem vette fel. Az egyetlen jó dolog, ami ma történt vele az, hogy a takaró alá bújhatott.
Az anyag hűvösen fedte be a testét és Eponine megborzongott. Érezte, hogy könnyek csípik a szemét. Azt se tudta megmondani, miért viselkedett így az előbb. Minden annyira összekuszálódott benne, és nem akart még egy dologgal szembenézni. Igen, teljes mértékben túlreagálta, és csak azt érte el vele, hogy elüldözte Enjolrast. Aki valószínűleg már félúton jár hazafelé.
A kurva életbe, mennyire gyűlölt sírni. És most sem fog! Összeszorította az állkapcsát és elkezdett magában számolni, csak a feladatra koncentrált és minden mást megpróbált kiszűrni az elméjéből. Egy perc múlva szíve lecsendesült, aztán felült, átnyúlt az éjjeliszekrényéhez egy hajgumiért és laza kontyba kötötte a haját. Telefonja rezegni kezdett a földre dobott farmerja zsebében, és Eponine vonakodva lemászott érte, hogy megnézze.
Enjolras neve villant fel a kijelzőn, ezért tétován nyitotta meg az üzenetet.
Most már biztonságos odabent?
A szája sajka önkéntelenül is megremegett az örömtől, hogy mégsem ment el, majd egy egyszerű Igen-nel válaszolt. Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó, Enjolras belépett, de megállt a küszöbön és onnan vizslatta a lányt.
- Haragszol rám? – kérdezte.
Eponine lassan megrázta a fejét.
– Nem.. én csak… a ma este szar volt. És ma este tényleg nem akarok erről beszélni, nem amíg Gavroche itt van és ez az egész Azelma dolog...
- Beszélni rólunk?
- Aha. És te haragszol?
- Nem. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet ezt most felhozni – ismerte be. – De ez nem azt jelenti, hogy nem akarok róla beszélni. Nemsokára.
Eponine vitatkozni akart, de időben visszanyelte a szavait. Már kifejtette, hogy ez nem a legjobb idő és hely, és majd később úgyis megtalálja a módját, hogy elkerülje ezt a kellemetlen beszélgetést a kapcsolatuk jövőjéről.
– Oké – hagyta rá, és megütögette maga mellett az üres helyet, jelezve, hogy csatlakozhat hozzá.
Enjolras átszelte a szobát és már majdnem leült, de Eponine a mellkasára tett kézzel megállította. A férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét, de Éponine csak elvigyorodott, feltérdelt és elkezdte kifűzni az övét.
– Túl sok ruha van rajtad – kigombolta és lehúzta a cipzárt is, majd letolta a farmert a férfi keskeny csípőjén, és megpróbált a legcsábosabb pillantásával felnézni Enjolrasra, mikor az lerúgta magáról a nadrágot.
Kinyújtotta a kezét és finoman végighúzta ujjait a kék csipkés melltartón, mielőtt áthúzta volna fején a pólóját.
- Szóval ezt ezentúl így csináljuk?
- Van más lehetőség? - Éponine hirtelen magára húzta, lábait átkulcsolva a derekán, és ahogy a férfi súlya ránehezedett, újra önmagának érezte magát.
Enjolras összefogta a kezeit és a feje fölé emelte, finom csókokat szórva a nyakától a kulcscsontjáig.
– Sajnálom, hogy rossz estéd volt – suttogta.
- Mmm – hümmögte Éponine. – Biztos vagyok benne, hogy te segítesz elfelejteni – kedvesen megcsípte a fenekét és kuncogni kezdett, ahogy a férfi ráemelte tekintetét. Látta rajta, hogy még mindig megpróbálja megfejteni és hiába volt megértő és édes, Éponine nem volt abban a hangulatban, hogy lelkizzen vele.
Eponine elnevette magát az arckifejezésén, de azonnal abbahagyta, amint Enjolras lejjebb kúszott és a felsőtestét kezdte csókolgatni, miközben keze a bugyija alá csúszott és elkezdte simogatni a csiklóját. Láthatólag ő meg abban a hangulatban nem volt, hogy játszadozzon. Eponine felnyögött és megremegett alatta, majd Enjolras addig helyezkedett, míg szinte mellé feküdt, amitől Éponine kényelmetlenül kitárulkozónak érezte magát, de még mindig hihetetlenül felizgultnak.
Megragadta a fiú karját, hogy egy helyben tartsa.
– Ne, ne...ne mozdulj. Miért mozogsz?
- Mert látni akarlak - mormogta, miközben szájával már a lány csípőjén kalandozott és fogaival húzta le e bugyiját. Éponine lehunyta a szemét, ahogy érezte, hogy a fiú ujjaival szétnyitja a szeméremajkakat és egy ujját becsúsztatja, hüvelykujjával továbbra is a csiklóját izgatva.
Érezte magán a fiú tekintetét, és makacsul összeszorította a szemét, de az arca égett.
Enjolras odahajolt és száját rátapasztotta az övére, alsó ajkát szívogatva, miközben még egy ujját becsúsztatta, majd behajlította, ahogy a lány először mutatta neki, és Éponine a szájába sóhajtott. Csípője magától a férfi kezének feszült, mire az elmosolyodott és hátra hajolt, hogy jobban lássa. Hüvelykujja továbbra is a csiklót ingerelte, és Eponine érezte közeledő orgazmusát, nőtt a hasában és vonaglott a férfi keze alatt.
- Nézz rám – kérte gyengéden, mire Eponine engedelmesen kinyitotta a szemét, és ahogy meglátta a férfi tekintetét, még jobban elvörösödött. Enjolras szeme most szinte fekete volt a vágytól, de volt benne más is – minden, amiről ma este beszélni akart, és Eponine úgy olvasott benne, mint egy nyitott könyvben. A galád. Biztos az egészet kitervelte, mert tudta, hogy tudja szerelmeskedéssé változtatni sima szex helyett. Bár mostanában ez nem igazán volt nehéz.
Mindezek ellenére Eponine nem tudott tovább haragudni rá, nem, amikor éppen ezt csinálja vele, és átkozni kezdte, amikor kihúzta az ujjait belőle, és tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a szöszi huncut oldalpillantással lenyalogatja róluk a nedvet.
– Ó baszki, Enjolras – könyörögte és megpróbálta ismét megára húzni, de az megrázta a fejét és eltolta a kezét.
- Lassíts le – parancsolta a férfi, és Éponine rekedt és mély hangjából megtudta, hogy mennyire be van gerjedve. Újra mozgolódni kezdett, míg lejjebb araszolt a lábaira, apró csókokat lehetve a térde belsejére, majd a belső combjára, először az egyikre, majd a másikra. Ahogy szájával lassan középre ért, Éponine türelmetlenül belemarkolt a szőke fürtökbe és odahúzta, majd nyögdécselni kezdett, amint az harapdálni és nyalogatni kezdte. Enjolras felnyúlt, megfogta a kezét és ujjaikat összefűzte, mire Eponine újra becsukta a szemét, és kapkodni kezdte a levegőt, mikor érezte, hogy közeledik a beteljesülés. Amikor a csúcsra ért, tekintete elhomályosodott, és Enjolras addig nem húzta el a száját, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy teljesen kielégült. Eponine felhúzta, a férfi fölé kúszott és megtámaszkodott a feje mellett a kezén.
- Oké? – kérdezte, miközben kisöpörte arcából a haját.
Eponine bólintott és átölelte a hátát, magára húzva a maradék súlyát is. Merevedése az alsógatyáján keresztül a lány combjához feszült, és Eponine csípőjét nekitolva, lábaival átölelte a derekát.
Enjolras lélegzete elakadt az érintésre, arcát a lány nyakába temette, és nyelvével végigsimított az vékony bőrön.
- Éponine –lihegte, és Éponine elolvadt, ahogy a férfi a nevét mondogatta, lábaik összegabalyodtak a paplanon.
Éponine soha senkinek nem akarta még úgy kimondani, hogy „szeretlek", mint a férfinak abban a pillanatban, és hogy meggátolja magát benne, megragadta Enjolras arcát és erősen megcsókolta, az alsó ajkába harapott, hogy még ne húzódhasson el tőle. Enjolras egy kicsit még kényeztette, de aztán ismét lelassított, finom, szinte szellőfuvallatra emlékeztető csókokat lehelve mindenhová, és mikor abbahagyta, Éponine úgy érezte, hogy mindenhol ég, és szája szinte sebes a nyelvcsatájuktól. Enjolras olyan arckifejezéssel nézett rá, amilyet Eponine még soha nem látott rajta, és szívverése felgyorsult – biztos volt benne, hogy az ő arca is tükörképe a fiúénak, és az a kis szócska kimondatlanul és fenyegetően lebegett a fejük felett.
Enjolras hirtelen elhúzódott, felült és magával húzta. Átnyúlt mögötte és seperc alatt megszabadította a melltartójától, egy laza mozdulattal félredobta, és végigmérte. Eponine megint hihetetlenül kiszolgáltatottnak érezte magát, itt ülve meztelenül előtte, de hagyta, hogy addig nézze, amíg akarja, és úgy érezte, hogy a pillantása nyomán felforrósodik a bőre. Ezelőtt még soha nem húzták el ennyire az előjátékot, legalábbis nem ilyen elképesztően intenzíven, és ez teljesen kikészítette az idegeit, szinte az összeomlás határán volt.
Végül Enjolras finoman megérintette a melleit, egyik karjával átölelte a derekát és az ölébe húzta. Éponine behunyta a szemét, mikor érezte, hogy mellbimbói megkeményednek, és a férfi kínzóan lassan bekapja őket. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen nagyok a férfi kezei, és hogy mennyire illeszkedik minden testrészére. Felnyögött és a férfi nevét dorombolta, ami végre felrázta Enjolrast a bódulatból. Kezeit szorosabbra fonta körülötte és magához vonta. Ezúttal durvábban esett neki a lány melleinek, harapdálta, ami valószínűleg nyomokat hagy a puha bőrön. Éponine araszolva végigsimított körmével a férfi hasán, finoman benyúlt a boxerébe, és megmarkolta kőkemény merevedését.
Enjolras felnyögött az érintésére, ami Éponine fülének a legszexibb hang volt, amit valaha hallott, és türelmetlenül az izmos vállakba harapott.
– Dugj meg. Most.
Enjolras nem pocsékolt több időt, még az sem érdekelte, hogy az alsónadrágja félig rajtamaradt, mikor Eponine-t beleültette ágaskodó férfiasságába, még mindig ülő helyzetben. Eleinte ügyetlenül mozogtak, de hamarosan rátaláltak a megfelelő ritmusra ebben az új pozícióban; úgy tűnik testük minden helyzetben rá tudott hangolódni a másikra, és tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Éponine szorosan átfonta Enjolras nyakát, aki meg belefúrta az arcát a lány bőrébe, lélegzete szinte felperzselte.
Teljesen összesimultak, Éponine érezte Enjolras szívverését a mellkasán, ahogy össze-össze ütődtek, és Éponine megpróbált olyan mélyen beleülni a férfiba, amennyire csak tudott. Amikor Enjolras lenyúlt és dörzsölni kezdte a csiklóját, Éponine-t elárasztotta a gyönyör, ami olyan erősen tört rá, hogy szinte fájt, és egy sikkantás kíséretében hátraejtette a fejét. Enjolras a hajába markolt, szorosan tartva a tarkójánál, mire a lány megint a férfi nevét nyögve belemélyesztette körmeit a bicepszébe, és olyan szorosan tartotta, amennyire csak tudta. Füle szinte csengett, ahogy elélvezett, és sokadjára Enjolras nevét kiáltotta, mint valami klisé romantikus regényben, de nem érdekelte. Lehet, hogy klisé is; barátok, akik szexpartnerek lesznek, majd pedig egymásba szeretnek. Enjolras hamarosan követte, csípője kitartóan csapott össze az övével, ahogy a lány még mindig lovagolta. Mikor elélvezett, felnyögött és magával rántotta, amikor hátradőlt az ágyon, közben a lány vállát harapdálta és lassan próbáltak lenyugodni.
Éponine a szőke hullámokat simogatta, Enjolras pedig szorosan tartotta a derekát, mire váratlanul fojtogatni kezdte a sírás; felszínre tört benne az, amit az elmúlt időben megpróbált magába szorítani. Összeszorította a szemét és a szájába harapott, és átkozta magát, amikor érezte, hogy egy könnycsepp mégis kigördül a szeméből. Baszki, ki sír élete legcsodálatosabb kúrása után?
- Hé, hé, nyugi - suttogta Enjolras és a lány érezte, hogy hüvelykujjával lesimít egy könnycseppet a szeméből. – Semmi baj, itt vagyok, Éponine.
Ettől csak még jobban rájött a zokogás, mert már a férfi is tudja, hogy miért sír, csak éppen ő nem biztos még benne.
- Bocsánat. Ez...csodálatos volt. Mi a faszért sírok? Nem miattad, esküszöm. Iszonyú jó voltál. Jézus, annyira hülye vagyok, tiszta idióta…
- Hagyd abba. Nem vagy hülye – biztosította a fiú a hátát simogatva. – Semmi baj, minden rendben lesz.
- Még csak azt sem tudom, miért sírok! - Eponine dühösen dörzsölgette a szemét, és megpróbált elhúzódni, de a férfi erősen tartotta és a mellére húzta, mire újra feltört belőle a szipogás. Eponine végül feladta a tiltakozást és belebújt a felkínált felsőtestbe, miközben majdnem szörnyet halt, hogy a férfi így látja, meztelenül, vörös orral és bucira-sírt szemekkel. Egyáltalán nem volt vonzó vagy aranyos, amikor sírt, nem úgy, mint Cosette.
- Az hiszem, jó okod van sírni Ep – mondta Enjolras csendesen, amikor kissé lenyugodott.
- Ó igen? És mi az, Sherlock? – szipogta Eponine és megbékélten pihentette fejét a vállán, miközben a felkínált zsebkendővel törölgette az arcát. Olyan jó érzést volt hozzábújni, még akkor is, ha nevetségesen érezte magát, hogy öt perccel egy varázslatos orgazmus után zokogó görcsben tört ki.
- Nos egy részről biztos megkönnyebbülés – kezdte tétován Enjolras. – Mármint mi. Ez. A szex. A szerelmeskedés. Bárhogy is nevezzük, ez egyfajta érzelmi feloldódás - Eponine felhorkantott.
- Folytasd, hallgatom az elméleted.
- Szar estéd volt. Hiányzik az öcséd, és hogy tudod, hogy nemsoká elmegy, elszomorít, ráadásul valami történt a húgoddal is, ami felzaklatott.
Eponine bólintott és mélyen beszívta a levegőt, és gyorsan elhadarta a történteket, hogy később ne kelljen foglalkozni vele.
- A vacsora felénél bedrogozta magát. Kiment a fürdőbe, és bevett valamit, amitől gyakorlatilag leesett a székről. Ez olyan szar. Gyűlölöm. És nagyon haragszom, hogy Gavroche látta így, és olyan csalódott lett, hogy nem tehetünk ez ellen semmit, hogy nem segíthetünk rajta és… - mélyet lélegzett, hogy megnyugtassa magát és folytatta. – Én csak rettegek attól, hogy majd jön egy olyan telefonhívás, hogy holtan találták, vagy ilyesmi. És csalódott vagyok, mert a telefonba úgy hangzott, mintha jól lenne, pedig semmi sem változott. Soha nem is fog.
Enjolras kedvesen megpuszilta a homlokát és elidőzött még a bőrén néhány percig.
- Sajnálom. Bárcsak jobbá tudnám tenni neked.
- Általában nem szoktam sírni – vallotta be halkan Eponine. – Nem segít és nem vezet sehová.
Enjolras játékosan elkezdett egy barna tinccsel játszadozni.
– Néha segít kitisztítani a fejedet. A pszichológia professzorom szokta mondani, hogy a sírás egészséges. Katarzis. Talán szükséged volt rá ma este.
- Ó, tényleg? Te mikor sírtál utoljára?
- Amikor Courfeyrac kutyája elpusztult – vágta rá azonnal Enjolras, mire Eponine elhúzódott és hitetlenkedve felnézett rá.
- Komolyan?
- Igen! Nagyon felzaklatott. Courf maga alatt volt, én meg elkísértem az állatorvoshoz, amikor elaltatták szegényt. Nagyon durva volt látni, hogy az egyik legjobb barátod ennyire szomorú.
Eponine együttérzően hümmögött és visszabújt a férfi mellkasához.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzelmes típus vagy. Ez nagyon édes.
- Hát, nem toporzékoltam a zokogástól, inkább kontrollált sírás volt – vallotta be Enjolras, és Eponine meglepődve felkacagott, hogy milyen gyorsan elmúlt a rosszkedve attól, hogy a fiú megpróbálta felvidítani.
- Hát persze.
Pár perccel később Enjolras újra megszólalt.
- És talán egy kicsit az is felzaklat, hogy a Harvardra megyek?
Eponine összeszorította a szemét és megpróbált nem megfeszülni, és szánalmasnak látszani, leleplezve, hogy a fiú szavai az elemébe vágtak. Nem tudta, mit feleljen; nem érte meg hazudni, de hogy bevallja, hogy mennyire érdekli, attól kikészült.
- Ep? – kérdezte egy perc múlva Enjolras. – Tudom, hogy most nem akarsz róla beszélni, de…
- Elég – elhúzódott, hogy újra a szemébe nézzen. – Elismerem, hogy szomorú vagyok miatta, rendben? Utálom a gondolatát is, hogy elmész. De most ezt tényleg nem akarom kielemezni és a jövőről beszélgetni, hogy elrontsak egy tökéletes éjszakát és tönkretegyem egy hihetetlenül csodálatos szex emlékét. Szóval légyszi, csak pár napig ejtsük a témát. Légyszi!
Enjolras összeráncolta a szemét, és így vizslatta a lányt, míg végül kurtán bólintott.
- Rendben.
- Köszönöm. Ezt és azt, hogy felvidítottál - Eponine odahajolt, hogy finoman megcsókolja, majd elhúzódott, felállt, de magával húzta a fiút is, átkulcsolta a nyakát, aki követte. – Mondtam már, hogy nagyon-nagyon begerjeszt, amikor meztelen vagy? Mert igen – elvigyorodott, amikor látta, hogy a fiú elvörösödik, aztán folytatta. – És azt hiszem, akkor még jobban begerjedek, amikor meztelen vagy és nedves.
- Ó tényleg?
- Ahha. És talán vennék most egy jó forró zuhanyt, szóval óriási szerencséd van.
- Mutasd az utat.