Két nappal később Eponine újra Enjolras autójában ült, hogy visszavigye Gavroche-t ahhoz az állomáshoz, ahol egy hete felvette. A nevelőanyja már ott várta őket, és Eponine a könnyeivel küszködött, míg vissza nem huppant a kölcsön kocsiba. Örült, hogy Gavroche-nak van egy új családja, aki szereti őt, csak rá kellett néznie Marie arcára, hogy lássa, mennyire fontos neki a kisfiú, de másfelől pedig kicsit el is szomorította. Mióta az eszét tudta, gondoskodott az öccséről, de most már nem élnek együtt, és Azelmát is elvesztette… hát így Éponine teljesen egyedül érezte magát.
Csak pár percre Eponine elengedte magát, zokogástól rázkódva fejét a kormánykerékre hajtotta és azokra a szép emlékekre gondolt, amit ő és Gavroche együtt éltek át. Amikor mindig elesett és ő minden alkalommal gondosan bekötözte a térdét; amikor megmosta és utána megfésülte kócos haját; cipőt lopott, amikor a régieket már kinőtte; és amikor vigyázott rá akkor éjszaka , mikor a Városi park padján nyomta el őket az álom. El sem tudta képzelni, hogy valaki annyira szeresse a testvérét, ahogy ő, ilyen hevesen, védelmezőn és kényszeresen.
Pár perc múlva összeszedte magát és mély levegőket szippantott. Nem akart egész nap egy benzinkútnál rinyálni, még ha egy kis részének jól is esett egy kicsit elmerülni a nyomorúságában, de Enjolras valószínűleg szeretné visszakapni az autóját. Annak lenne értelme, hogy egyenesen odamenjen hozzá, és ne foglalkozzon azzal a ténnyel, hogy egyszerűen csak látni akarja. Eponine forgatni kezdte a szemét saját hülyeségén, de aztán hamar megnyugtatta magát azzal a hazugsággal, amellyel minden nap áltatta magát, mióta rájött, hogy mit érez Enjolras iránt. Gyorsan csekkolta magát a visszapillantó tükörben, letörölte a lesírt szempillaspirált és felkanyarodott az utópályára.
Az út vissza New Orleansba hullacsendben telt – a rádiót se kapcsolta be. Megnyugtató volt semmi másra nem koncentrálni, csak a vezetésre, és végig megpróbálta azt játszani, hogy kiürítse a fejét és csak arra gondoljon, hogy jövő héten milyen kurzusokra készüljön és vajon hány órát tud dolgozni anélkül, hogy két lábon járó zombi váljon belőle. (Kétség kívül nem eleget, hogy tudjon spórolni.)
Mikor leparkolt Enjolras lakása előtt, már sokkal jobb kedve volt. A vezetés és a csend elérték a céljukat. Az ajtón Courfeyrac kézírásával talált egy üzenetet. „Elkezdtünk bemelegíteni a nyárra, napozunk hátul. Gyere be, ha van kulcsod. Írj, ha nincs."
Eponine felhorkantott. Napozunk? Komolyan? Igazából volt kulcsa, így Éponine beengedte magát és kiment a hátsó udvarra. A hátsó ajtó könnyen kinyílt, kilépett a verandára és kiszakadt belőle a röhögés, amikor meglátta, hogy Courfeyrac és Grantaire egy gyerekmedencében hűsöl, kezükben sörrel. Combeferre, kicsivel ésszerűbben, egy kempingszékben aludt az árnyékban, mellkasán egy könyvvel.
- Ep! – örült meg Courfeyrac. – Elhoztad a fürdőruhádat?
- Sajnos nem - Éponine közelebb sétált, lehajolt és lefröcskölte őket. – És ha el is hoztam volna, akkor sem illenék hozzátok, majmok. Baromi nevetségesek vagytok. És szupermenők is, be kell ismernem.
- Olyan meleg van kint víz nélkül – panaszkodott Grantaire. – És cserélgettük a helyet, legalábbis amíg Ferre el nem aludt.
- Milyen kedves tőletek, talán mégis volt értelme az óvodának – Éponine leült melléjük a fűbe és ujját a vízbe lógatta. – De miért nem mentek le a tengerpartra?
- Hát, még nem az igazi. Majd májusban akarunk menni egyébként is. Enjolras még nem hívott el?
- Még nem! Hol van az a hülye? - Éponine felállt és leporolta a sortját.
- Még alszik. Egész éjjel fent volt és dolgozott valamin; egy munkamániás mindig munkamániás marad. Szerintem menj és vesd rá magad szexuálisan, hogy magához térjen - meregette felé a szemöldökét Grantaire.
- Hát amíg nem panaszkodtok a hangoskodás miatt… - Eponine csábosan hátradobta a haját a válla fölött, ahogy visszament a házba.
- Ú, kicsinálsz minket, Éponine! – sikított fel színpadiasan Courfeyrac.
Nevetve riszált át a nappalin Enjolras szobája felé. Vigyázva nyitotta ki az ajtót és elmosolyodott, mikor meglátta a hasán heverő fiút, aki nem viselt mást, mint egyik szűk alsónadrágját, és mind a mennyezeti ventilátor, és az ágya mellé állított ventilátor fújta rá a hideg levegőt. Nem viselte jól a hőséget.
Éponine kibújt a cipőjéből és feje búbjától a talpáig végigcsodálta az előtte heverő férfi testet. A vállai szélesek voltak, de a csípője keskeny, és a feneke… Ó Istenem, gondolta Éponine. Az a popó… Valahogy Enjolrasnak sikerült meghúznia a vonalat a csinos szépfiú és a borzasztó lazaság közt, és bár a legtöbb férfi erre képtelen volt, neki könnyen ment. Bár azt állította, hogy nincs tisztában azzal, milyen jól néz ki, Éponine nem hitte el, hogy annyira tudatlan, mint állítja. Egy része legalábbis biztos hiú egy kicsit, mert akkor nem venne ilyen drága holmikat és nem így öltözködne.
De egy Enjolras, aki csak alsónadrágot visel ezerszer szebb, mint egy teljesen felöltözött. Olyan csábító volt, így Éponine hangtalanul megközelítette az ágyat majd rávetette magát a hátára és hangosan felnevetett, amikor a fiú ijedten felugrott.
- Szép délutánt, Csipkerózsika – puszilta meg a vállát Éponine és kedvesen megcsikizte az oldalát.
- Szia – dünnyögte Enjolras még mindig félálomban. Hangja nyomott volt, tekintve, hogy az arca még mindig a párnába fúródott. – Van valami oka annak, hogy a hátamon ülsz?
- Olyan kényelmesnek tűntél. Nem tudtam ellenállni.
- Hm… - a fiú képtelen volt többet kipréselni magából, újra lehunyta a szemét és szája mosolyra húzódott, mikor érezte, hogy a lány keze az övére simul és ujjaik összefonódnak.
Éponine megpuszilta megint a vállát, majd fejét megpihentette a fiú puha bőrén. Így feküdtek egy darabig, de Éponine úgy érezte, Enjolrasnak nem sikerült visszaaludnia.
– Láttad, hogy Courf és R kint épp egy gyerekmedencén osztozkodnak? – kérdezte hirtelen, és hallotta, hogy Enjolras a párnájába röhög.
- Lefotóztad őket?
- Basszus, nem – épp azon volt, hogy felpattanjon és bepótolja a veszteséget, de Enjolras megállította azzal, hogy csuklóját elkapva visszahúzta, megfordította és a mellkasára vonta.
- Egész nap ott lesznek, majd később lefotózod.
Éponine felült lovagló ülésben a csípőjére és lenézett rá. Enjolras haja összekuszálódott a pihentető alvásban, és szemei még mindig álmosan csillogtak és egy kis mosoly bujkált a szája szélén.
- Igaz. Te sokkal szebb látvány vagy így félmeztelenül, mint azok ott – incselkedett Éponine és jólesően elmosolyodott, ahogy a fiú tetőtől talpig elvörösödik zavarában. Nem hitte, hogy valaha is megunja ezt. Éponine lehajolt és apró csókokkal perzselte végig a férfi bőrét, a mellkasától kezdve a nyakán át az álláig. – Az egész tested piros lesz, amikor zavarba jössz.
- Tudom. Ez nem túl szerencsés – mormogta Enjolras, ahogy félrehajtotta a fejét, engedve, hogy a lány hozzáférjen a füléhez. Eponine érezte, hogy az izmos kezek a combján és a fenekén vándorolnak, miközben csókolóztak, és pár perc bemelegítés után elhúzódott, elfeküdt mellette az ágyon, egyik lábát átvetve a férfi csípőjén és szembefordult vele.
Enjolras arca kipirosodott a felforrósodott levegőtől –mind a belső és külső hőmérséklettől, és Éponine biztos volt benne, hogy ő is hasonlóan fest. Amikor ránézett, ráébredt arra, hogy még soha nem látta a másikat ilyen boldognak vagy ellazultnak, és Enjolras felvonta a szemöldökét a lány elkomorult arckifejezésére.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian. – Miért nézel így rám?
Éponine vállat vont és a szájába harapott.
– Nem tudom. Csak.. annyi, hogy rájöttem, hiába ismertelek évek óta, alig tudtam rólad valamit. Most már olyan másnak látszol.
Enjolras ismét elpirult, kényelmetlenül érezve magát ilyen vizsgálat alatt, így Eponine gyorsan témát váltott.
– Visszahoztam a kocsidat. Még egyszer köszi, hogy kölcsönadtad.
- Ez csak természetes – szorította meg a lány combját Enjolras és óvatosan megkérdezte. - Jól vagy?
Éponine megpróbált közömbös maradni, mikor az oldalára fordult és rávette magát, hogy a másik szemébe nézzen.
– Aha, asszem. Máris hiányzik Gav, de nincs mit tenni. Tudom, hogy nem lehetséges, hogy én gondoskodjak róla, legalábbis nem tudnám neki megadni azt, amire szüksége van, és most ott van, ahol lennie kell. Jól megy neki a suli és vannak barátai, egy teljesen normális gyerek. Van egy családja is.
- Te is a családja vagy – emlékeztette Enjolras és a füle mögé simított egy tincset.
- Amikor itt van igen. De most, hogy elment, olyan érzés, mintha… - elakadt, mert eszébe jutott, hogy milyen hülyén hangzik, ha hangosan kimondja. Enjolras türelmesen várt, hogy Eponine folytassa. – Úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Neki van családja, és nekem nincs. Csak én vagyok.
Enjolras keze megdermedt, majd megnyugtatásképp megszorította a lábát és határozottan így szólt.
- Megértem, miért érzel így, de és rengeteg olyan embert ismerek, aki valószínűleg csalódott lenne, ha hallaná, amit mondasz.
Éponine kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Enjolras folytatta, kezével a terasz felé mutatva.
– Azok az idióták ott a gyerekmedencében, például. És Cosette és Musichetta. És Bahorel, aki szívesen behúz annak, akinek csak mondod, és Joly, aki mindig szívesen ír fel neked köhögéscsillapítót vagy Nyquilt, amikor megfázol…. És én – fejezte be, arcán a jól ismert pírral. – Mi mind a családod vagyunk, Éponine.
Éponine elmosolyodott és odahajolt, hogy megcsókolja.
- Te is, mi? – dünnyögte a szájába.
- Én - biztosította Enjolras és átdobta karját a derekán, hogy szorosan magához húzza. Puszit nyomott a vállára és folytatta. – Nem számít, mi történik köztünk, én mindig törődni fogok veled. Mindig is törődtem veled. Már azelőtt a családom voltál, mielőtt ez az egész elkezdődött köztünk, és mindig is az leszel.
Nem nézett rá, miközben ezt mondta, és Éponine kivette a tétovázást a hangjából, de szívverése mindazonáltal felgyorsult.
- Tudom, hogy ezt már mondtam, de... soha, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nyálas vagy.
Enjolras elhúzódott, hogy a nevető Éponine-ra nézzen, és a lány örült, hogy a férfi nem érzi, a felgyorsuló szívverését.
– De… nagyon köszönöm – tette hozzá magabiztosan. – Én is így érzek irántad… mindannyiótok iránt.
Enjolras elmosolyodott, és nem először az elmúlt hónapokban, Eponine pedig azt kívánta, bár lelassíthatná az időt, és a másodperceket órákká tudná változtatni – vagy bármit, hogy meghosszabbítsa az időt Enjolras távozásáig. De épp az ellenkezője történt, amikor együtt voltak, az idő csak úgy elrepült. Olyan boldog volt mellette, hogy öt óra alig tűnt egynek.
Csak feküdtek a csendben még egy darabig, amíg Éponine-nak eszébe nem jutott, mit mondott Grantaire a tengerpartról.
- Amúgy... nem akartál elhívni engem a tengerhez a vizsgák után?
- Ó, hát...asszem – most csalódottságot érez Enjolras hangjában? Bosszantja, hogy megtudta, mert nem is akarta elhívni? Éponine bizonytalanul elhúzódott. Viccelni akart, de ahogy barátja válaszolt, egészen úgy tűnt, hogy nem tervezte megkérdezni.
- Asszed? Vagyis, nem kell mennem, ha nem akarod. Együtt menni nyaralni, az… az lehet, hogy sok lenne. Vagyis azt az igazi párok csinálják, amikor komolyra fordul a dolog. Mint a Marius és Cosette fajták. Ők idén Európába mennek, hátizsákkal, és diákszállókon fognak lakni. El tudod képzelni, hogy Cos… - Éponine elhallgatott, amikor Enjolras betapasztotta a száját.
Egy perc múlva, amikor elengedte várakozón nézett rá.
- Éponine, azért nem kérdeztem még meg, mert én úgy akartam elmenni valahova, hogy csak te és én, de nem tudtam, hogy akarod-e. És ez a hét nem volt a legalkalmasabb a kérdezősködésre.
- Ó – harapott a szájába Éponine. – Hát, ajjaj.
- Ajjaj bizony. És fejezd be ezt az 'igazi pár' szarságot. Mert igazi pár vagyunk.
- Egyelőre – emlékeztette a lány.
Enjolras szúrós szemmel nézett rá, de mivel nem akart vitatkozni, inkább megkérdezte.
- Szóval a tengerpartra akarsz menni velük, vagy csak velem?
Eponine egy mély sóhaj kíséretében a hátára fordult és a plafont kezdte bámulni, még mindig egy kicsit hülyén érezve magát a melléfogása miatt, és megpróbálta elnyomni a gyomrában növekedő pánikot az „igazi pár" bizonygatás miatt.
- Ha lehet, mindkettőt szeretném... Néhány napot velük, és aztán néhány napot veled.
- Ez lehet. Ők a Gulf Shores-hoz mennek, a családomnak pedig van egy nyaralója Seagrove-ban, ami csak 40 percnyire van onnan. Úgy csináljuk, ahogy akarod.
Eponine csodálkozva nézett rá.
- Szeretném, nagyon. El akarok menni veled. De nem engedhetem meg magamnak.
- Nem érdekel a pénz – biztosította Enjolras. – A szüleim házában semmiért sem kell fizetnünk. És utána meg pár hét és elmegyek – emlékeztette. – Szóval hagyod, hogy egy kicsit megtegyem ezt érted, amíg lehet?
- Nem tudom, talán. Tudod, hogy vagyok a pénzzel... olyan furán érzem magam, ha valaki rám pazarolja, és még ha nem is úgy érti, akkor is adósnak érzem magam.
- Az adósom is leszel – felelte Enjolras, mire Eponine meglepve nézett rá. – Ha elviszlek nyaralni, akkor az azt jelenti, hogy neked meg el kell jönnöd Bostonba, hogy meglátogass – vigyorodott el önelégülten.
- Ó, igen? Ez így működik? - Éponine sem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Így is mondhatjuk.
- Pár nap múlva válaszolok, oké? Most még nem tudok igent mondani.
- Persze - Enjolras lehajolt, hogy megcsókolja, majd felállt és a szekrényéhez lépkedett. – Lezuhanyozom. Ebédelünk, ha végeztem?
- Aha – Éponine nézte, hogy felkap pár cuccot és addig nem mozdult, míg a fiú ki nem lépett a szobából. Aztán oldalra fordult, a párnába nyomta az arcát, és megelégedetten konstatálta, hogy még mindig teljesen Enjolras illata van. Talán azt se venné észre, ha pár pólót lenyúlna tőle, mielőtt elmegy.
Ja, biztos nem vagyok belé szerelmes.
Eponine elhűlt a hülyeségén, felküzdötte magát az ágyból és az íróasztalhoz csoszogott az ablak elé, a könyveket kezdte pakolászni, és megnézte a dögunalmas borítójukat, amikor odább tette őket. Lefagyott, amikor egy Harvard logós borítékon akadt meg a szeme, és olyan élesen meredt rá, mintha az attól eltűnne. Tétován felemelte és végigsimított rajta, mire gyomra görcsbe rándult. Mit tehetnék, hogy itt marasztaljam?
Elsápadt, amikor eszébe jutott egy gondolat, és visszadobta a levelet az asztalra, és egy pillanatra dühös lett magára. Nem az a fajta lány volt. Nem süllyedne ilyen mély és kétségbeesett lépéshez, csak azért, hogy megpróbáljon megfogni egy férfit. Nem akart játszadozni, hazudozni, ostoba trükköket bevetni, hogy megtartsa. Nem akart ilyen ember lenni. Még attól is szörnyen érezte magát, hogy egyáltalán eszébe jutott, és nagyon haragudott magára, hogy hagyta, hogy a gondolat befészkelje magát a fejébe.
Eponine még mindig az íróasztalt bámulta, mikor észrevette, hogy a Harvard logó helyett az ismerős zöld Tulane bélyegzőt látja maga előtt, egy másik levelet, amit a Harvard eltakart. Kíváncsisága feléledt, gyorsan felragadta és kivette az első lapot a borítékból.
Kedves Gabriel, Az egész Kar és a Tanulmányi osztály nevében örömmel értesítem, hogy felvételt nyert a Tulane Egyetem Jogi Karára a 2014-ben kezdődő...
- Szent szar – szisszent fel Eponine. Enjolras jelentkezett a Tulane-ra is? Ezt soha egyszer sem említette. Mi az ördögöt jelent ez? Itt akar maradni New Orleansban? Miatta? A remény feltört a mellkasában, amit hirtelen pánik és bűntudat követett. Azért nagyon rossz ez, mert mintha Enjolras csak miatta akarna itt maradni.
Eponine kezéből kiesett a levél, mintha égetné a kezét. Ez egyre bonyolultabb lesz. Ezek a benne fortyogó érzések– a remény, a szenvedély, a boldogság, a másik oldalon pedig a jeges rémület, ez az egész nagyon sok neki. Nem erre számítottam. Nem kellett volna megtörténnie. Ennek csak jó szexnek kellett volna maradnia.
- Látom, megtaláltad - hallotta Enjolras hangját maga mögül, mire ijedten hátraugrott, és rajtakapottan megpördült,
- Hát… aha. Vagyis… Nem akartam, csak a könyveidet néztem és…. – elakadt, mert rengeteg kérdést akart feltenni, de félt hallani a válaszokat. Most jött el a komoly beszélgetés ideje, és be volt szarva. Nem volt jó ebben. És nem is akart.
Enjolras szégyenlősen megvakarta a nyakát, és a padlót nézte, mielőtt a lányhoz fordult volna.
- Szóval.. Felvettek a Tulane-ra is, ahogy látod. Tegnap jött a levél.
- , Én…igen… láttam. Gratulálok?
Enjolras egy lépést tett felé.
- Hm…. Kösz.
Várt, de Éponine csak makacsul bámulta. Fogalma sem volt, mit mondhatna, és mit akar a fiú, mit mondjon, ezért inkább meg sem szólalt. Ehelyett megpróbált közömbös arcot vágni, hogy semmit se lehessen leolvasni róla. Ez a dolog köztük, hogy túl messzire mentek... Hogy hagyhatta, hogy megtörténjen, hogy nyaralásról tervezgessen, meg a bostoni látogatásról, és hogy egy szerelmes idiótának érezze magát? Nem számít, hogy Enjolras milyen csodálatosan játssza a jó pasit, mert ha van valaki, aki kevésbé sikeres a párkapcsolatokban a lányon kívül, akkor az ő. Ők ketten már az elejétől fogva kudarcra vannak ítélve. Semmi tapasztalata nem volt arról, hogy milyen egy jó kapcsolat, vagy igazán járni valakivel, ahogy a fiúnak sem. Meg se éri megpróbálni.
- Van valami hozzáfűzni valód? – kérdezte végül Enjolras és hangja botrányosan nyugodt és összeszedett volt. – Kérdés? – Enjolras is teljesen közömbösnek látszott és hallatszott, akárcsak a lány. A fenébe, rájött és most ugyanazt játssza vele, amit ő.
Eponine lazán felvonta a szemöldökét és megvonta a vállát.
- Nem. Miért, kellene?
- Hát talán érdekel, hogy hova fogok menni.
- Nem érdekel, mit csinálsz. Ez a te életed, Enjolras. A kibaszott holdra is mehetsz, ha akarsz – a picsába. Felhúzta magát. És ettől még nevetségesebbnek látszik.
Enjolras keze ökölbe szorult és egész állkapcsa megfeszült.
– Kösz a támogatást, Éponine. Jó tudni, hogy ennyire érdekel.
- Én.. baszki - Eponine megtörte a szemkontaktust, és pillantása az ágyra vándorolt, ahol olyan boldog volt még 15 perccel ezelőtt. – Én nem akarom ezt, Enjolras.
- Mit nem akarsz? Úgy beszélgetni, mint egy értelmes, emberi lény? - most őhallatszott kicsit leereszkedőnek.
- Nem akarok a barátnőd lenni. Nem akarok itt üldögélni és nem akarom, hogy hiányozz, amikor elmész. Nem akarok kapcsolatban lenni. Nem akarok semmit, csak dugni veled – tört ki. – És ezt mi teljesen elcsesztük. Vége – hangja hűvös volt, and Enjolras arca egyre zavartabbá, dühösebbé és fájdalmasabbá vált a lány kijelentésére.
- És mindezt csak azért, mert találtál egy levelet a Tulane-tól? Komolyan? Ugyan már, Éponine, nem lehetsz ennyire hülye - Enjolras meg akarta fogni a kezét, de Eponine azonnal ellépett.
- Csak ráébresztett, hogy mennyire nem akarom én ezt. Nem akarok arról beszélgetni, ahogy hova mész és mi lesz, ha elmész, mert nem tartozik rám! – észrevette, hogy felemelte a hangját, és szinte már kiabál, és a szája elé kapta a kezét, hogy egy kicsit visszanyerje az önuralmát. - Az életem így is elég bonyolult. Te csak rosszabbá teszed.
Enjolras kitágult orrlukakkal meredt rá.
- Én teszem rosszabbá az életed? Hogy mondhatsz nekem ilyet? Mivel teszem rosszabbá, azon kívül, hogy ezt az ostoba vitát folytatjuk erről a teljesen értelmetlen faszságról?
Éponine megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában, amikor rájött, hogy a férfi milyen keményen próbálja meg elrejteni a fájdalmát, hogy szavai mennyire belévágtak. Szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Enjolras hirtelen odaugrott elé és megszorította a csuklóját, hogy az arcába nézzen.
- Magyarázd el, hogyan teszem rosszabbá az életed, Éponine. Csak egyet mondj. Kurvára nem tudsz semmit mondani, mert semmit sem tettem azonkívül, hogy hónapok óta azt bizonygatom, hogy törődöm veled. Szóval ahelyett, hogy szembenéznél az igazsággal, és azzal, hogy mit jelentünk egymásnak, megpróbálod a szőnyeg alá söpörni az egészet. Nem értelek!
Éponine nem felelt; felvette a pókerarcát, amihez nagy tehetsége volt az ilyen helyzetekben, és ebbe menekült. Meredten bámulta a férfit, és nem akarta beengedni, egyszerűen csak bezárkózott előtte, ahogy lezárta elméjét vezetés közben a Baton Rouge-on alig egy órával ezelőtt. Mintha már egy napja lett volna az, hogy csendben vezetett az I-10-en.
Mikor Enjolras nem kapott választ, kiengedett egy dühös fújtatást, és megszorította a csuklóját.
- Bazd meg, Éponine. Marius után egy évig epekedtél, egy olyan pali után, aki soha nem nézett rád máshogy, csak barátként, és mégis nyakig merültél a szerelmi bánatban! És most, amikor boldognak látlak, velem, akkor csak egyszerűen eldobod az egészet, mert nem egyszerű? Ez szánalmas, Éponine, és ez pont tökéletesen az ellentéte annak, amit gondolok rólad.
Eponine összerándult, mikor kiérezte az undort a hangjából és vadul kitépte magát a szorításból, hogy az ajtóhoz szaladjon és feltépje.
- Befejeztük, Enjolras. Sajnálom.
Enjolras követte és becsapta előtte az ajtót, mielőtt kiszökhetett volna. Éponine visszapördült, hogy szembenézzen vele, miközben szíve vadul kalapált a mellkasában.
- Ne érj hozzám! – sikította. – És soha ne merj ilyet csinálni! Ne merj sarokba szorítani, mintha valami kibaszott állat lennék!
Enjolras feltartotta a kezét és hátrálni kezdett, látszólag megbánva az előbbit.
- Sajnálom! Nem kellett volna ezt tennem, de...baszki.
Beletúrt a hajába és mondani akart még valamit, de Éponine hirtelen sarkon pördült és kirohant a szobából. Csak homályosan vette észre Combeferre ledöbbent arckifejezését, mikor elrohant mellette az előszobában, és határozottan elengedte a füle mellett Enjolras hangját is, amint a nevét kiáltja, mikor kirohant a házból.
Ezt már egyáltalán nem lehet megmenteni.