Eponine kábultan ért haza, ledobta magát a kanapéra és nem mozdult, míg Cosette és Marius meg nem érkeztek a tavaszi kiruccanásukból órákkal később. Alig tudatosult benne, hogy beléptek az ajtón, és csak egy futólagos „helló"-t dobott feléjük, majd újra a tévének szentelte minden figyelmét. Nem akart gondolkodni, és nem akart szocializálódni, de hogy felkeljen és bemenjen a szobájába, hogy egyedül legyen, túl nagy erőfeszítésnek tűnt.
Mivel annyira kikapcsolt, nem vette észre, hogy Cosette aggódó pillantásokat vált Mariusszal, és meg sem hallotta sugdolózásukat az előszobában. Csak amikor Cosette leült mellé és gyengéden megérintette a vállát, akkor nézett föl.
- Eponine? Történt valami, édesem?
Vállat vont és körülnézett a nappaliban, és észrevette, hogy Marius már nincs itt, valószínűleg hazamenekült a gyászos hangulat elől.
- Szakítottam Enjolrassal.
- Ó, jaj, sajnálom, Ep - Cosette megpróbálta elrejteni döbbenetét, de Eponine észrevette. Tudta, hogy kezelje Eponine különböző hangulatait, hogy legyen óvatosan együtt érző, de ne szánakozó, amit Éponine gyűlölt. – Akarsz róla beszélni?
- Nem.
- Oké. Tehetek érted valamit? Rendeljek kaját, vagy tegyek be egy filmet? A szobámban is maradhatok, ha egyedül akarsz maradni - Cosette óvatosan és anyáskodón megsimogatta a hátát.
Eponine magára erőltetett egy mosolyt és megrázta a fejét.
- Nem kell semmi. Csak egy darabig így maradnék. Nem kell bemenekülnöd a szobádba, jól vagyok.
- Jól van, édesem. Főzök spagettit vacsira. Majd hagyok neked a hűtőben, ha esetleg később megéheznél - Cosette megszorította a vállát, ahogy felállt és eltűnt szorgoskodni a konyhába. Éponine hálás volt Cosette készségességéért, hogy nem gyakorol rá nyomást, mielőtt ő maga kész lenne beszélni róla. Valószínűleg csúnyán kifakadna most, ha bárki elkezdené erőltetni, hogy beszéljenek róla, és Cosette ezt biztosan nem érdemelné meg.
Hallgatta, hogy barátnője a konyhában pakolászik, majd azt is észrevette, hogy esőcseppek kopognak az ablakokon. Hirtelen azt kívánta, bárcsak Enjolras itt lenne és vele nézné a híradót (természetesen Brian Williamsszel, és csak vele.) Amikor Eponine mobilja berregni kezdett, ijedtében majdnem felugrott, és csak bámulta a kijelzőn megjelenő nevet, az ő nevét, és amikor nem vette fel, nem egyszer, nem kétszer, hanem legalább háromszor hívta sorozatban. Addig bámulta a készüléket, míg végül nem szólalt meg többet, és remélte, hogy ez volt az utolsó hívása.
De nem az volt.
A következő héten minden nap felhívta. Többször is. És Eponine soha nem vette fel. Mindig elszorult a szíve, amikor meglátta a nevét a kijelzőn, és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az önutálatban. Gyűlölte magát, amiért epekedik utána, és hogy láthatóan ő is a lány után és tudta, hogy ez rossz ötlet. A férfi élete egyenes úton haladt, mielőtt útjaik keresztezték volna egymást, és ő csak összezavarta az egészet, a sziklaszilárd, ambiciózus terveit. Nem akarta, hogy a fiú megváltoztassa a döntéseit, miatta ne.
Cosette aggodalma napról napra nőtt, Eponine tudta, de még mindig hallgatott az ügyről, és hagyta, hogy Éponine fetrengjen a saját nyomorúságában. Mindig csinált vacsorát, amikor hazaért a suliból vagy a munkából, mindig emlékeztette, hogy ne felejtse el megírni a beadandóit, vagy hogy időben induljon el dolgozni, és a fizikai szükségleteiről is gondoskodott azzal, hogy etette. Hálás volt, hogy Cosette soha nem ejtette ki a fiú nevét.
A szakítás utáni nyolcadik napon azonban Cosette végül felhozta a témát, halkan bekopogott Eponine ajtaján, mikor az tanult.
- Eponine? Bejöhetek?
- Persze – becsukta az előtte heverő könyvet és örült az elterelésnek, mert már legalább 20 perce bámulta ugyan azt az oldalt és egy árva szót sem fogott fel belőle, szóval nyugodt szívvel ledobta a földre.
Cosette belépett és óvatosan leült az ágy szélére.
– Hogy vagy?
Eponine vállat vont és nem szólalt meg. Az igazat megvallva soha nem érezte még ilyen depressziósnak magát egész életében. Még akkor sem, amikor Mariuszon lógott, és látta a kibontakozó szerelmet közte és Cosette között, az sem fájt ennyire. Vajon ez az igazán összetört szív, amiről annyi ember beszél?
- Nézd, megpróbáltam teret adni neked, és nem mondtam, vagy kérdeztem semmit – kezdte Cosette és bátrabban folytatta annak ellenére, hogy Éponine megrezdült mellette és elnézett. – De ma találkoztam Enjolrassal, és szerintem tényleg beszélned kéne vele. Nagyon feldúlt az egész miatt, ami veled történt, és összezavarodott. Nem érti, hogy robbant ki ez ekkora üggyé.
- Én se - motyogta Eponine. – És nem akarok beszélni vele. Nincs mit mondanom. Jobb elengedni.
- Szerintem meg igenis van miről beszélni, csak nem tudod, hogyan vagy csak simán nem akarsz szembenézni vele.
Éponine rábámult, mert meglepte Cosette kitörése, és érezte, hogy arca felforrósodik zavarában, de csak azért, mert tudta, barátnőjének igazsága van. Soha nem figyelt jobban arra, hogy leplezze magát, ha az érzelmekről volt szó, és most sem szívesen beszélt róluk.
- Figyelj – folytatta Cosette ezúttal kedvesebben. – Szerintem ki kéne találnod, hogy valójában mit érzel és mit akarsz, mert tartozol magadnak azzal, hogy rájöjj, mitől félsz igazából, és legyőzd.
- Én… hű, ez úgy hangzik, mint egy pszichológus.
- Talán azért, mert évekig jártam pszichológushoz – mondta Cosette csendesen, mire Eponine szemei elkerekedtek. Ezt nem tudta. – Amikor édesanyám meghalt kiskoromban, és minden olyan kusza volt körülöttem, szóval igen, lehet, hogy úgy hangzik, mintha pszichológus mondta volna. Rengeteg dologgal néztem szembe, a saját félelmeimmel és elemeztem az érzéseimet sok-sok terápián.
- Én… ó. Nem tudtam – hebegte Éponine. – Bocsánat.
- Semmi baj. Nincs mit szégyellni rajta – mosolyodott el Cosette és finoman megszorította a kezét. – Őszintén, szerintem mindenkinek el kellene menni életében legalább egyszer pszichológushoz. Jó kibeszélni a dolgokat valakinek, aki nem ítélkezik.
- Ebben biztos vagyok.
- Én sem ítélkezem, Éponine.
Éponine vett egy mély lélegzetet, pislogni kezdett, hogy visszaszorítsa a könnyeit.
- Tudom, hogy nem. Én csak… nem tudom, hol kezdjem. Nem tudom, mit mondjak. Soha nem beszéltem még azokról a dolgokról, amik bántanak. Csak továbbléptem.
Cosette hallgatott és hagyta, hogy Eponine összeszedje magát, majd komolyan megszólalt.
- Biztos, hogy túl akarsz lépni Enjolrason? Mert ha továbbra is ezt csinálod, amit most és nem veszel róla tudomást, akkor nem lesz más választása, és tényleg elmegy.
- Egy részem ezt akarja – vallotta be Éponine. – Mármint ezt így terveztük már az elején. Elmondta, hogy nem akar New Orleansban maradni, és hogy mindig a Harvardra akart járni. Ez az álma. És oda is kell mennie.
- De? – erőltette Cosette.
Eponine felnyögött és visszahanyatlott az ágyra és a fejére húzott egy párnát. Nem felelt. Talán ha azt tetteti, hogy Cosette nincs ott, akkor feladja és elmegy.
Egy perc múlva Cosette lerántotta róla a párnát és eldobta, majd rámeredt.
- Éponine, beszélned kell róla. Egész héten csak szenvedtél. Beszéljük meg és jobban fogod érezni magad.
- Inkább letagadom a problémáimat.
- Ha valóban letagadnád, akkor nem éreznéd magad ilyen nyomorultul - Cosette már a kiakadás szélén táncolt, pedig Éponine tudta, hogy nem könnyen veszíti el a fejét. De neki most mégis sikerül kiakasztania.
- Talán kezdjük azzal, hogy mikor elkezdődött, mit éreztél. Amikor először feküdtél le vele. Most erre koncentrálj. Na, ülj fel és beszéljünk - Cosette felhúzta Eponine-t, aztán ő is kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, nekidőlve a háttámlának, és megütögette maga mellett a takarót. Eponine tudta, hogy ezen a ponton már nem mondhat nemet – beszélni fog, akár akar, akár nem.
- Jó - Eponine végül beadta a derekát, és hosszan fészkelődött, hogy addig is összeszedje a gondolatait.
- Szóval… mit éreztem, amikor először lefeküdtem vele? - Cosette bólintott és Eponine folytatta. – Hú, hát… nyilván fizikailag rohadtul vonzónak találtam. Előtte nem annyira jöttünk ki, éppen hogy el tudtuk viselni egymást, de aztán amikor egyszer csak segített nekem ebben az egész ösztöndíjas dologban, és kiállt értem, az olyan…. fura volt.
- Mit éreztél? Hogy segített, az hogy érintett?
Eponine nyelt egyet, mikor, eszébe jutottak a repkedő pillangók a hasában, amikor meglátta Enjolrast a titkárnővel vitatkozni, hogy segítsen neki, mert úgy gondolta, ezt kell tennie. Soha semmit nem kért cserébe. A lány egy kezén meg tudta számolni, hogy hány ember segített neki csak úgy. Habár nem volt bajba jutott királylány típus, akit meg kell menteni, az, hogy látta, hogy a férfi érte küzd, váratlanul érte és valahogy izgalommal töltötte el.
- Azt hiszem biztonságban éreztem magam. Különlegesnek. Értékesnek. Még ha sok dologban nem is értettünk egyet és az idegeimre ment, mindig tiszteltem, és amikor kiderült, hogy törődik velem, az… váratlanul ért. És jól esett. Nyilván elkezdett vonzani is… - De még milyen vadul.
- Mikor jöttél rá, hogy érzel valamit iránta? - Cosette Eponine vállára hajtotta a fejét és bátorítóan simogatta a térdét.
- Mindig is éreztem – vallotta be Éponine. - Csak nem gondoltam rájuk. Tudom, te nem ilyen vagy, de én mindent félretolok. Nem foglalkozom azzal, hogy mit érzek, mégha tisztában is vagyok velük. Mindig is ezt csináltam – mintha egy ablakon át néznék magamra.
- Rengeteg mindenen mentél keresztül, Eponine. Azért csináltad, hogy megvédd magad a múltban.
Eponine szeme megtelt könnyel. Összeszorult a torka és nem tudott megszólalni, így csak bólintott, és kisöpörte a sós cseppeket, elkenve az arcán.
- Nem hittem volna, hogy minden ennyire bonyolult lesz. Úgy érzem magam, mint egy hülye kisgyerek. Ezért nem vagyok kész erre. Nem érzem azt, hogy olyan lennék, aki képes igazi érzéseket érezni egy másvalaki iránt, nem, amikor minden, amit érzek, ennyire kikészít.
Cosette felsóhajtott és ráemelte hatalmas kék szemeit.
- Mondhatok valamit? – mikor Éponine bólintott, Cosette folytatta. – Megértem, miért vagy kiakadva attól, hogy érzel valamit iránta; mert ilyen még nem történt veled. De szerintem túlbonyolítod, és megnehezíted azt, amit nem kéne.
Eponine meglepve ránézett.
- Te szereted. Ő is szeret. Talán a végén itt marad. Talán nem. Bármi is lesz, te mi a francért érezted úgy, hogy szakítanod kell vele?
- Én… a picsába. Nem tudom. Kiakadtam, oké?
- Mitől? Hogy jelentkezett a Tulane-ra? De hát nem azt akarod, hogy itt maradjon?
- Nem tudom. Tényleg nem! – Éponine becsukta a szemét és hátradőlt az ágyon. – Nem akarok többet beszélni róla. Egy kicsit átgondolhatom egyedül?
- Megígéred, hogy tényleg átgondolod, és nem keresel több kifogást? - Cosette megragadta Eponine karját, hogy biztos legyen abban, hogy barátnője figyel rá.
- Igen. Megígérem.
- Jól van. Szólj, ha kellek - Cosette megszorította a karját és már majdnem ajtón kívül volt, mikor Eponine hirtelen utána szólt.
- Cosette? - Éponine előre hajolt, az ajkába harapott, és nem volt benne biztos, mit fog mondani, amikor a szavak kiszaladtak a száján. – Amikor hozzám ér, én... én nem akarom, hogy elengedjen. Soha nem akartam még semmit ennyire, és ez megrémiszt, és félek. Félek, hogy őt akarom.
Cosette az ajtónak támaszkodott, és tűnődve mustrálta.
- Ne vedd sértésnek, mert nem úgy értem. De nem gondoltál még arra, hogy ő egy kicsit érettebb, mint te? Mindig viccelődünk azzal, hogy Enjolras milyen alkalmatlan, ha szóba kerül a párkapcsolat, de talán mégsem az. Talán csak azért nem randizott igazán senkivel, mert nem találta meg a megfelelő lányt. Talán mindig is készen állt, és azonnal belevágott volna, ha tudja, hogy az az igazi.
Éponine csak pislogott, gyomrában köveket érzett. Hogyan lehetne ő bárkinek is az igazi, nem is beszélve Enjolrasról?
- Csak hívd fel szerencsétlent, Eponine. Megérdemli, hogy elmondd neki a gondolataidat, még ha azok ilyen kuszák is.
A következő nap Éponine az egyetemre ment, leült egy padra az épület elé, ahol Enjolrasnak volt órája, és várt. Gyomrában ólomsúlyú köveket érzett, és lábával idegesen dobolt, de addig fel nem áll innen, amíg nem látja. Felhívhatta volna, hogy átmegy, de tudta, hogy egész nap órája van és ha már úgy gondolta, hogy beszélnie kell vele, akkor annak azonnal meg kell történnie. Szinte már tövig rágta a körmeit, ezért ráült, mert a végén még véresre harapja a kezét. A telefonja 4:03-at mutatott, és Enjolras órája 4ig tartott. Talán az volna szerencsés, ha a fiú ma nem jött volna órára.
Eponine szeme az épület ajtajára tapadt, és majdnem hanyatt vágódott, amikor felpattant, mert meglátta a lépcső tetején. A fiú félúton észrevette és földbe gyökerezett a lába, csak üresen bámult felé.
Éponine félszegen intett neki, mélyen beszívta a levegőt, és mintha a kivégzésére vinnék, megindult az épület felé vezető ösvényen. Enjolras lassan lépkedett fokról fokra, de szemét egyszer sem vette le a lányról, mígnem találkoztak a lépcső alján.
Amikor közelebb ért, Éponine sötét karikákat vett észre a szeme alatt, arcán pedig fülétől az álláig többnapos borosta növekedett tovább. Legalább a haját megfésülte, és a ruhái is tiszták voltak. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben elájul a kimerültségtől, ami nem lenne meglepő, tekintve ritka alvási szokásait. Most komolyabbnak tűnt, mint szokott, tekintve, hogy kicsit felderült az elmúlt hónapokban, míg együtt voltak.
- És én már majdnem azt hittem, hogy kerülsz engem – hangjából tisztán kihallható volt a gúny, és Éponine összerezzent, olyan áthatóan nézett rá, szája pedig kiszáradt.
- Hát…hmm...Bocsi. Tudom, fel kellett volna vennem a telefont. És ma is telefonálnom kellett volna, ahelyett, hogy csak idejövök és megleplek, de beszélni akartam veled és…
- Ha beszélni akarsz, akkor miért nem vetted fel a telefont, mikor a múlt héten legalább százszor hívtalak?
Eponine vállat vont és arcát fintorba húzta.
– Talán azért mert egy óriási seggfej vagyok, asszem.
Enjolras szemforgatva átdobta táskáját egyik válláról a másikra.
- Akarsz beszélgetni? Biztos sok dolgod van, meg kellett volna kérdeznem. Basszus, fel kellett volna hívjalak, ugye? - Éponine abbahagyta a remegést, mikor Enjolras kezét érezte a hátán, finoman megbiccentette, hogy sétáljanak.
- Én közelebb lakom, mindenki vagy dolgozik, vagy órán van. Ezt a beszélgetést nem szeretném nyilvánosan lebonyolítani – hangja lágyabb lett és kevésbé éles, ami egy kis megkönnyebbüléssel töltötte el, de Enjolras levette róla a kezét, ahogy tovább sétáltak és a csend egész a lakásig nem tört meg.
Enjolras ledobta a cuccait a szobájában, amikor megérkeztek, míg Eponine kínosan ácsorgott a nappaliban azon agyalva, hogy kezdje el megmagyarázni Enjolrasnak mit érez, mikor még magának sem tudja tisztán megfogalmazni.
- Ülj le – kérte csendesen a férfi, majd ő is levetette magát a kanapéval szemben egy székre, miközben mélyen a lány szemébe nézett.
A bőrkanapé hidegen tapadt Éponine bőréhez, mikor leült a szélére, kezeit pedig a térde közé szorította, hogy nyugton maradjon.
– Hogy vagy? – kérdezte kínosan.
Enjolras vállat vont, de még mindig farkasszemet nézett vele. Ő látszólag nem érezte magát olyan kellemetlenül a helyzetben, mint a lány.
– Jól. Jobban lennék persze, ha a barátnőm nem dobott volna ki csak úgy, de azt hiszem nem lehet minden tökéletes.
Eponine pupillája kitágult; Jézus, milyen rideg tud lenni néha. De persze azzal, ahogy kiakadt és egy hétig hírt sem adott magáról egy egész héten át, valószínű, megérdemli a haragját. Nehezen tudta csak kimondani a szavakat, de megerőltette magát és a földet kezdte fürkészni.
– Sajnálom.
Enjolras egy darabig nem válaszolt, de végül felsóhajtott.
– Semmi baj.
A kanapé besüppedt alatta, mikor átült a lány mellé és Eponine nemsoká megérezte kezét a hátán. Csodálkozva kapta fel a fejét.
– Hogy csinálod ezt? - kérdezte. – Csak egyszerűen megbocsájtasz, mintha nem lenne nagy dolog? Úgy viselkedtem, mint egy idióta.
- Azt hiszem azért, mert még nem tudlak feladni.
Enjolras pillantásában annyi volt az őszinteség és a szeretet, hogy Éponine azt hitte, itt kap szívgörcsöt; olyan gyorsan tudott a jégből tűzbe váltani, ahogy senki, akit ismert. (Kivéve talán saját magát.)
– Én… köszönöm.
- Azt hiszem, ez még mindig nem old meg semmit, vagy igen? - Enjolras kényelembe helyezte magát a kanapén, fejét hátrahajtotta és a plafont kezdte tanulmányozni. – Még mindig nem tudjuk, hányadán állunk.
Eponine megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában.
- Azt akarom, hogy a Harvardra menj. Nem azért, mert nem akarok veled lenni, vagy mert ez az egész csak alkalmi dolog köztünk, hanem mert megérdemled, és azért, mert mindig is ezt akartad.
Enjolras bólintott és megköszörülte a torkát.
– A Harvardra akarok menni. Azért nem hagytam jóvá azonnal a felvételt, mert... nem vártam, hogy találok valakit, aki olyan, mint te.
- Ez mit jelent?
- Melyik része?
- Hogy nem vártad, hogy találsz valaki olyat, mint én.
Enjolras szórakozottan vonta fel a szemöldökét.
– Azt hittem, ez elég egyértelmű.
- Nem az – nézett vissza Eponine.
- Úgy értettem – kezdte Enjolras. – Hogy nem vártam, hogy találok valakit, aki ennyire érdekel, akivel törődöm, és aki sehol máshol nem akar élni, ezért felmerült bennem a kérdés, hogy vajon én tényleg el akarok-e menni… vagy inkább vele akarok maradni. Nem hittem, hogy ez valaha megtörténik velem. Így most már elég egyértelmű?
Eponine elpirult és földet nézve bólintott.
– Asszem.
Enjolras hallgatásba burkolózott, és hagyta, hogy Eponine megeméssze a hallottakat.
Pár perc múlva Éponine felemelte hatalmas szemeit és csendesen megkérdezte.
– De el fogsz menni, nem?
- Igen. Mert ha nem tenném, akkor is elrontanánk valahogy, igaz? Neked bűntudatod lenne, én valószínűleg sajnálnám, és szakítanánk.
- Már szakítottunk.
- Igazából reméltem, hogy visszacsináljuk és nem szakítunk - Enjolras megvakarta a tarkóját és imádnivalóan nézett rá.
- De az mit old meg, ha így is elmész? – kérdezte elkeseredetten Éponine.
- Akkor most azt akarod, hogy maradjak?
- Nem! Jézusom, én nem… vagyis igen. Azt akarom, hogy maradj. De úgy akarom, mint egy másik univerzumban vagy valami ilyesmi. Ha valaki más lennél, aki nem akar elmenni, akinek nem az az álma, mint neked...ha a dolgok egy kicsit másmilyenek lennének, akkor igen, azt akarnám, hogy maradj. Ennek ugye most nincs értelme?
- Hát…nincs. Vagyis egy kicsit. De én nem másvalaki vagyok, és a Harvardra akarok járni. Szóval azt akarod, hogy elmenjek.
- Azt akarom, hogy azt csináld, ami boldoggá tesz. És ez az igazság - Eponine érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de megpróbálta elrejteni.
Enjolras is meglepődött, és eltartott egy darabig, míg válaszolni tudott.
– Akkor én is elmondhatom az igazat? - mikor Eponine bólintott, Enjolras markába fogta mindkét kezét és hüvelykujjával simogatni kezdte a kézfejét. – Te teszel boldoggá.
Eponine nem tudta, mit mondjon, és nem tudta, hogy nevezze azt az érzést, ami belülről kezdte melegíteni a férfi érintésére, ami végigbizsergeti egész testét. Igazából mégis meg tudná nevezni, morogta, de nem fogja kimondani.
- Szóval akkor hajlandó vagy nem szakítani velem? - kérdezte halkan. – Távkapcsolatban is működhet, tudom, hogy meg tudjuk csinálni.
A melegség hirtelen eltűnt és Eponine visszakozott.
– A nagy távolság soha nem működik. Soha.
- Honnan tudod, amíg nem próbáltad?
- Csak tudom! És ha nem hiszel nekem, akkor komolyan, kezdj el kérdezősködni. Kérdezd meg az embereket, hogy mit gondolnak a távkapcsolatokról. Túl nehéz.
- Tudod, én mindig is azt hittem, hogy te nem hátrálsz meg a kihívásoktól – támadta Enjolras. – És te máris feladod, pedig meg sem próbáltad. Ez simán gyávaság.
Eponine összeszorította a száját és megfogadta, hogy nem enged.
– Nem tudsz meggyőzni.
- Nem-e?
- Nem.
Figyelmeztetés nélkül, Enjolras gyorsan előre hajolt és száját a lányéra tapasztotta, egyik kezével pedig a nyakánál fogva húzta magához és tartotta szorosan. Ajkai puhák és teltek voltak, a csók eleinte gyengéd volt, hamarosan dühöngő szenvedélyessé változott. Éponine felszisszent, mikor Enjolras beszívta az alsó ajkát és kicsit megharapta, majd engedékenyen kinyitotta a száját, és bebocsájtotta a fiú nyelvét. Enjolras hozzádörgölőzött és Eponine kezei maguktól találták meg az utat a szőke fürtökig. A férfi fájdalmában felszisszent, amikor Éponine meghúzta a haját, és megtorlásként hasonló erővel markolt a lányéba, annyira, hogy hátrahúzza a fejét és jobban hozzáférjen a torkához.
- Ezt nem adhatod fel, Éponine – mormogta elbűvölő és mély hangján, miközben a lány bőrét harapdálta és nyalogatta. Amikor Éponine nem válaszolt, még mindig makacsul, Enjolras bebizonyította, hogy tényleg nem kész feladni. Szájával visszatért a lányéhoz, olyan erősen csókolta meg, hogy fájjon, és Éponine lélegzete elakadt, mikor alsó ajkát beszippantotta és szopogatni kezdte. Úristen, hogy tud csókolni. Úgy tűnt, eltökélte, hogy övé legyen az utolsó szó, tekintve, hogy alig engedte levegőhöz is jutni Éponine-t, mert szájával teljesen betapasztotta az övét. Szédítő volt, és teljesen elvesztette minden józan ítélőképességét, amikor Enjolras kezét megérezte a mellén.
A vágy már akkor is fájdalmas volt, amikor még csak csókolóztak, de ettől Eponine háta ívbe rándult és megharapta Enjolras alsó ajkát elég erősen ahhoz, hogy tudassa vele, mit gondol az efféle manipulációról.
- A hálószobába. Most – követelte rekedten, szemeit még mindig összeszorítva, ahogy Enjolras beletemette fejét a dekoltázsába.
- Nem, amíg nem mondod ki - válaszolta lélegzetvisszafojtva. – Mondd, hogy meg tudjuk csinálni. Ismerd be, hogy meg akarod próbálni, még akkor is, ha félsz tőle.
- Nem félek! – kiáltott fel Eponine és ezt azzal nyomatékosította, hogy teljes erejéből megütötte a férfi hátát.
Enjolras csak felnevetett és pólón keresztül megmarkolta az egyik mellét, erősebben, mint szokta, és elvigyorodott, mikor a lány megpróbált elfojtani egy nyögést.
- Mondd ki – erőltette ismét, ezúttal a fülébe duruzsolva. Éponine majdnem felugrott, mikor megérezte a férfi kezét a két lába közt, aki a farmerján keresztül elkezdte dörzsölni. A teste elárulta, csípőjét erősen Enjolras kezének nyomta és felnyögött.
- Ó. Bazd meg. Enjolras - könyörögte. – Nem beszélhetnénk meg ezt később?
Egy váratlan köhögés szakította félbe őket, mely a hátuk mögül érkezett. Enjolras úgy ugrott le róla, mintha megégette volna, és arca lángolt, mikor Courfeyrac ledöbbenve megszólalt.
- Igen, Enjolras, nem beszélnétek meg ezt később? Mert most úgy nézem, neked és szíved hölgyének más sürgősebb dolgaitok akadtak. Leginkább a hálószobában.
Enjolras felkapott egy párnát és makacsul a pénisze elé húzta, hogy elrejtse nem olyan kicsi merevedését, és bár vélhetően zavarban volt, hangja határozottan szólt.
– Teljesen igazad van. De addig nem, amíg azt nem mondja, hogy újra együtt vagyunk és maradunk is, még akkor is, ha elmegyek a Harvardra.
Courfeyrac színpadiasan felkiáltott.
– Ó Jézusom. Akkor estig itt leszünk.
Eponine túl kábán és zavarodottan, a tiltakozástól kimerülve végül engedett.
– Basszátok meg! Rendben! Igen! Nyertél, te hülye fasz! – azzal egy másik párnát felkapva Enjolras fejéhez vágta, aki csak nevetett. Felállt és a hálószobába rohant, becsapva maga mögött az ajtót.
Enjolras alig egy perccel később kinyitotta, győzedelmesen vigyorogva, de Éponine eltökélte, hogy lemossa a helyes arcocskáról ezt a vicsort, ezért megragadta a hajánál fogva, magához rántotta és szájukat újra összeragasztotta. Enjolras kicsit megbotlott, az ajtóhoz hátrálva lenyúlt és a lányhoz nyomta magát, kezeivel a fenekét markolászva, míg merev farkát a combjának nyomta.
Eponine csak annyira húzódott el, hogy gyorsan levegye a nadrágját, amit a pólója azonnal követett, Enjolras hasonlóan. Még át se húzta a fején, és ideje se maradt mielőtt Eponine a földre ereszkedett és magával húzta, alsónadrágját lerántotta és hanyattfeküdt a szőnyegen, lábai közt a szőkével.
- Itt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Enjolras.
Eponine bólintott, sürgetésképp nekifeszítette a csípőjét, és felnyögött, amikor a férfi értette a célzást és egy határozott döféssel már teljesen ki is töltötte.
- Úristen, de hiányoztál - Éponine lehunyta szemét, ahogy Enjolras hosszú és kemény lökésekkel mozogni kezdett benne, miközben súlyával kellemesen ránehezedett.
- Tudtam, hogy feladod – vigyorgott rá, és fel is nevetett, mikor Éponine finoman megütötte az arcát.
- Csak a szex miatt.
- Akkor úgy csinálom, hogy megérje - Enjolras lehajolt, hogy megcsókolja, miközben gyorsabban és erősebben kezdett mozogni, belemosolygott a lány szájába, mikor az felnyögött. Eponine homorított, felvette a fiú ritmusát és érezte, hogy az orgazmusának első hullámai végigfutnak rajta, ahogy Enjolras mozog benne. Brutális volt, minden egyes döfés erejét érezte és egyszerre volt finom, de fájdalmasan éles is. Egy sikítással elélvezett, és biztos volt benne, hogy ezt Courfeyrac is meghallotta, bárhol is tartózkodott a lakásban, és talán még a szomszédok is, de nem érdekelte. Enjolras nem sokkal később követte, lelassult és beleélvezett, majd mikor végül megállt, kis izzadság csillogott a homlokán.
Mikor kicsit összeszedték magukat, átmásztak az ágyba. Enjolras finom köröket rajzolt a hátára, a könyökére támaszkodva nézte a hasán fekvő lányt, aki fél arcát a párnába temette, de fél szemmel ő is a fiút fürkészte. Enjolras meleg ujjai jól estek hűvös bőrének és elégedetten elmosolyodott.
- Komolyan gondoltad, ugye? – kérdezte végül a férfi. – És nem csak azért mondtad, hogy.. ez legyen a vége?
Éponine kinyitotta a szemét és megpillantotta Enjolras aggódó arcát és sóhajtva az oldalára fordult. – Komolyan. Megpróbálom. Még mindig nem hiszem, hogy működni fog, ezerötszáz mérföldre egymástól – hangsúlyozta. - De megteszem, ami tőlem telik.
- Jó. Mert higgy nekem – mondta Enjolras komolyan. – Három év múlva, amikor meglesz a jogi diplomám, és még mindig együtt leszünk, nagyon jól fogok szórakozni, amikor majd azt mondom: én megmondtam, És te elismered, hogy igazam volt.
Éponine összeráncolta a szemöldökét, de mosolygott, még ha a gondolat halálra is rémisztette.
– Három év múlva? Ha ez tényleg ilyen sokáig kitart, akkor igen, boldogan fogom azt mondani, hogy igazad volt.
- Akkor máris kezdd el gyakorolni, mert ki fogod mondani.
Éponine felkacagott, a fiú mellkasához húzódott, átölelte az oldalát és fejét a vállán pihentette, míg a másik átkarolta.
- Hogy találtam meg az egyetlen embert, aki még nálam is makacsabb?
- Azt hiszem, csak szerencséd volt.