A következő hetek eseménytelenül teltek. Teljesen körüljárták azt a témát, hogy Enjolras Bostonba költözik, és Eponine-nak így jobban megfelelt. Agya cinikus oldala azt susogta, csak az idejét vesztegeti, és amint észbe kap, már nem is lesz itt, és beigazolódik a lány igaza. A távolság túl nagy, és kábé néhány hét különválás után végképp szakítanak. Még ha biztos is volt ebben, az agya másik oldala viszont nem engedte, hogy ha Enjolras közelében van, akár egy karnyújtásnál is távolabb legyen tőle.

Bosszantó volt és megmagyarázhatatlan, hogy hiába érezte magát legyőzve, hiszen a fiú elmegy, minden egyes nap egyre közelebb került hozzá. Az egész kapcsolatuk olyan volt, mint egy színjáték, ahol ő most még játssza a boldog naivát, míg végül arcon csapják. De még mindig boldog volt, még akkor is, hogy közben rettegett attól, ami előttük hever, mert megőrült a férfiért.

A vizsgák előtti szombaton, Eponine a hatalmas egyetemi könyvtárban találta magát, tanult. Utált a könyvtárban tanulni és nem is tette túl gyakran. Túl sok volt neki a csend. Megállapította, hogy ha nem tud 10 percenként egy kicsit mozogni, vagy felállni, egyáltalán nem tud tovább koncentrálni. Enjolras másfelől jól érezte magát, nyugodtan és hatékonyan tudott figyelni a dolgára. Viszont korlátozott mennyiségű idejük miatt Eponine kényszerítette magát a síri csendbe, felváltva bámulva a barátját, vagy ki az ablakon, majd vissza a jegyzeteihez. Három óra alatt csak két oldalt tudott átolvasni, és tudta, ha nem jut ki innen azonnal, sikítani fog és erőszakkal dobják ki őket.

Eponine az asztal alatt kibújt a cipőjéből és lábát felemelve megsimogatta Enjolras lábszárát. Az kurtán felpillantott, intően, azzal visszatemetkezett a könyvébe. Eponine nem adta fel, ezúttal magasabbra emelte a lábát és Enjolras combjain finoman végigcsúsztatva végül a férfiasságához ért. Talpát a férfi golyóihoz nyomta és lassan dörzsölni kezdte teljes hosszában, és elvigyorodott, mikor meglátta Enjolras elvörösödő füleit.

Meglepő módon nem állította le, ehelyett egyik kezét az asztal alá csúsztatta és simogatni kezdte a lány bokáját. Csak akkor kezdett el kényelmetlenül pislogni, mikor félig megkeményedett a lány játékától, akkor megszorította a lábfejét, hogy megállítsa az erotikázást.

- Kiszórakoztad magad? – kérdezte suttogva és végre a szemébe nézve.

- Szórakozás? Ezt nevezed te szórakozásnak? – mutatott körbe Éponine fojtottan susogva.

- Tudod, hogy értem. Folytathatom a tanulást anélkül, hogy egyéb vándorló végtagok miatt kéne aggódnom?

- Igen, persze. De nekem el kell tűnnöm innen. Nem bírom tovább - Eponine kihúzta lábát Enjolras szorításából és beszórta jegyzeteit a táskájába. – Éhes vagyok és kell egy kávé. És zaj – suttogta határozottan.

Enjolras szinte lebiggyesztette a száját.

– Azt hittem, velem akarod tölteni a délutánt. Vissza fogsz jönni?

- Te óriásbaba - Eponine az asztalt megkerülve melléguggolt, beleborzolt a dús szőke hajzatba, majd kezébe fogta az arcát és incselkedve a szemébe nézett. – Olyan vagy, mint Marius, amikor Cosette után epekedik.

Enjolras játékosan felháborodott.

– Hogy mered? Én nem epekedek. De most komolyan nem jössz vissza?

- Nem – Éponine egy gyors csókot cuppantott a szájára és felkapta a maradék holmiját. – Itt nem tudok koncentrálni. Tudom, hogy te igen, szóval csak gyere át hozzám, amikor végeztél, és megvacsizunk meg ilyenek.

- Hát… - Enjolras végigmérte a munkáját, majd vállat vonva ő is elkezdte összeszedni a holmiját. – A picsába. Ha minden tesztemet elrontom a jövő héten, akkor is átmegyek vizsgákon. Tarthatok egy órás kávészünetet.

Eponine meglepetted felsikkantott és a szívére szorította kezét.

– Micsoda? Komolyan azt mondod, hogy megkockáztatod, hogy esetleg megbuksz egy teszten, csak hogy eltölts egy kis időt velem? Gabriel Enjolras, már lassan nem ismerek rád!

A fiú arca rózsaszínbe váltott a cukkolásra, de egy futó puszit nyomott a lány szájára.

– Hát, igen...Tök mindegy.

Nem a legjobb visszavágás, miután a lánynak minden szava igaz, és ezt mindketten tudták. Hiába voltak együtt legalább ezerszer, Eponine testét forró bizsergés járta át, ha a férfi ránézett. Bár gyanította, mi ez az érzés, de még egyikük sem mondta ki hangosan, és nagyon remélte, hogy nem is fogják. Attól csak minden sokkal nehezebb lenne.

- Jobb már? - kérdezte Enjolras, mikor kiértek és újra hallhatták a forgalom zaját.

- Sokkal. Én nem tudok ilyen nagy csendben gondolkodni. A gondolatok szinte üvöltenek a fejemben.

- Én szeretem a csendet. Lehet ez valami gyerekkori fura szokás.

- Meg kell tanulnom megszeretni – morogta Éponine. – Biztos megnyugtató tud lenni. Csak még nem jöttem rá, hogyan.

Eponine belecsúsztatta kezét barátjáéba, ahogy az egyetem előtt elsétáltak. Kávét és muffint rendeltek a Musainban, majd átmentek a St. Charles Avenue-n, hogy végül leüljenek az Audubon Parkban.

- Virágzik a kedvenc fám! - Eponine átrohant a pázsiton, ahogy meglátta kedvenc pihenő helyét és azonnal levetette magát, és addig fészkelődött, míg meg nem találta a legkényelmesebb pozíciót, hátát a vastag fatörzsnek támasztva. – Na ez az én kedven tanuló-helyem...sok természetes zaj, kiszakadva a mókuskerékből, tudom nézni az embereket lazításképpen, kinyújtózni...

- Ha te mondod - azzal Enjolras leült mellé és óriásit kortyolt a kávéjából. – Basszus, nagyon fog ez az egész hiányozni. Remélem legalább a kávé jó lesz Bostonban.

- Szerintem biztos van Bostonban is iható kávé. Dunkin Donuts meg bőven, legalábbis. De ha mégsem, akkor egyel több okod van rá, hogy haza gyere.

Enjolras elvigyorodott, de a szeme sarkából barátnőjére sandított.

- Ó, a kávé az egyetlen indok?

- És a szex, persze - Eponine megrezegtette a szempilláit, mire Enjolras felprüszkölt.

- Hagyd abba, nem tudsz flörtölni.

- Hogy mi? Már megbocsáss, Szépfiú, elcsábítottalak vagy nem?

Enjolras felnevetett.

– Hát igen, de az nem a flörtölési képességeid miatt volt. Ha esetleg nem vetted volna észre, alig flörtöltünk, mielőtt bebújtunk a szekrénybe; inkább vitatkoztunk.

- Jó, de az nálunk flörtnek számít. Vagy előjátéknak, ha úgy vesszük.

- Akkor jobban is szeretem ezt, mint az „igazi" flörtölést. Attól csak nevetségesnek érzem magam.

Eponine letört egy falat muffint és Enjolras szájába rakta. Az habozás nélkül megragadta a csuklóját, bekapta a süteményt és lassan elkezdte lenyalogatni a lány ujjait. Éponine hitetlenkedve nézett rá és lazán közölte vele.

- Ez a flörtölés, te hülye.

- Nem, ez nem az. Ez gyengédség és kényelem a partnereddel szemben.

- Őrült vagy.

- Ha te mondod – az utolsó korty kávé után Enjolras hanyatt feküdt, fejét Éponine ölébe hajtva. – 23 perc múlva vissza kell mennem a könyvtárba.

- Egy percet se késs. Isten ments, hogy a sok száz asztal közül ne találj helyet. Mert tudod, ez biztos megtörténik egy csodás, napfényes szombat délutánon - Enjolras csak forgatta a szemét, mikor a lány körbemutatott, de egyébként mindenhol csend és nyugalom. Csak pihentek, Eponine tanulmányozta a környezetüket, egyik kezével az ölében fekvő Enjolras tincseit babrálta, míg másikkal apró köröket cirógatott a felsőtestén. Pár perc múlva azt hitte, a fiú elaludt; légzése mély volt és lassú, teste ellazult a simogatása alatt. Amikor lenézett rá, akkor látta, hogy tévedett, a tiszta kék szempár őt figyeli.

- El tudod hinni, hogy két hét múlva diplomázol? És jövő ilyenkor meg én is. Tiszta őrület – szólalt meg végül csendesen.

- Olyan szürreális. Mindig azt hittem, hogy egy örökkévalóságig tart, de szinte csak elrepült. Egyáltalán nem tűnt négy évnek.

- De kész vagy továbblépni.

Enjolras felsóhajtott és megszorította a kezét.

– De tőled nem. Túl fogjuk élni.

- Nem így értettem – tiltakozott Eponine. – A költözésre gondoltam, végezni a Tulane-nal és elmenni New Orleansból. Egyszer azt mondtad, ha végeztél, akkor se akarsz visszaköltözni. Valószínűleg New Yorkban végzed, vagy esetleg Bostonban maradsz. Mindegy, egy nagy városban.

- Ezt még nem tudom, Éponine. A dolgok változnak. Nem tudom, mit akarok három év múlva, vagy hol akarok lenni - Enjolras felült és szembefordult vele, izgatottan beletúrt a hajába, és úgy hangzott, mintha magát is győzködni akarná. – Rengeteg minden változhat annyi idő alatt – már rengeteg miden változott így is néhány hónap alatt, veled.

- Ha annyi minden változhat három év alatt, akkor hogy mondhatod, hogy még akkor is velem akarsz lenni? – kérdezte gúnyolódva. Mióta újra összejöttek, ezt a kérdést már többször körbetáncolták, de Eponine soha nem kapott kielégítő választ. Általában témát váltottak és annyiban hagyták a dolgot.

- Nem tudom, oké? Ezt akartad hallani? - Enjolras megdörzsölte az arcát. – Már rengetegszer megkérdeztem magamtól, hogy mire gondolok és mit akarok. És arra jutottam, hogy a dolgok idővel változnak, és változniuk is kell. A prioritások is eltolódnak, néha észre sem vesszük. Nem tudok semmit sem 100 százalékosan megígérni, de hiszem, hogy ez a dolog megérdemel egy esélyt. Nem szeretek feladni semmit anélkül, hogy megpróbáltam volna.

Eponine lassan bólintott és a kezeit szuggerálta.

– Sajnálom, én csak…

- Elég - tiltakozott Enjolras. – Ne kérj bocsánatot. Tudom, hogy máshogy gondolsz erre, mint én, és ez egy kicsit frusztrál, de ezért ne kérj bocsánatot. Csak ígérd meg kérlek, itt és most, hogy, napról napra megpróbálod egy kicsit, és aztán meglátjuk mi történik, rendben?

- Mennyi az a kicsi?

- Karácsony? - javasolta Enjolras elgondolkodva. – Az csak pár hónap. Akkorra már talán kiderül, hogy mennyire működik neked a hosszú távú kapcsolat. És akkor az is kiderül, hogy látsz-e esélyt arra, hogy mi lesz három év múlva. És – folytatta puhán Enjolras megszorítva a lány egyik kezét. – ha karácsonykor azt mondod, hogy nem tudod tovább csinálni, akkor nem ellenkezem veled többet. És békén hagylak.

Ésszerű érvek voltak, de Eponine megrémülve vette észre, hogy ettől még jobban ellenérzései támadnak az egésszel kapcsolatban. Félidő, és Éponine nem tudta, mi fog kicsúszni a száján – vitáról vitára mindig egyfolytában felmerült, hogy valószínűleg miért nem fognak működni, és igazából amit Enjolras mondott, azt akarta hallani. Ő is erre gondolt állandóan.

És most egy másik része, amit még nem ismert fel, de egyre erőssebbé vált benne, azt akarta, hogy a férfi küzdjön érte, mindenáron. És azt hallani, hogy ha majd később nemet mond, akkor feladja, megrémisztette.

Az egyetlen dolog, amiben biztos volt, hogy ha Enjolrasról van szó, semmi sem egyszerű.

Bár tudta, hogy lehetetlen, Eponine szinte biztos volt benne, hogy a napok annál gyorsabban telnek, minél kevesebb van hátra, és mielőtt észbe kapott volna, egy sorban ült Enjolras szüleivel a diplomaosztón.

Nem is tudta, miért egyezett bele hogy találkozzon velük és az ünnepség után elmenjen velük vacsorázni, mert a kis hangocska azt susogta a fülébe, hogy ez az egyetlen alkalom, hogy találkozik velük, és akkor meg mi ételme? De Enjolras megkérte, kedvesen, éppen akkor, mikor a legsebezhetőbb volt (vagyis amikor éppen fejével a lány lábai között időzött, szájával a csiklóján, az alattomos gazember) és köszönhetően bódult elméjének, igent mondott.

Így most itt találta magát az ünneplő tömegben, sikítozva Cosette, Courfeyrac, Jehan, és Joly társaságában, a többiek pedig épp a színpadon álltak egy sorban és vették át az okleveleiket. Bossuet, aki mindig magabiztos volt, megbotlott, mikor kimondták a nevét, de összeszedte magát, mielőtt elesett volna. Arca vörösbe színeződött, de egy szégyenlős vigyorral megpróbálta elrejteni, amitől a többiek csak hangosabban éjjeneztek.

Bár Eponine egész vacsora alatt tiszta ideg volt, Enjolras kezével a térdén és egy pohár borral, amit a férfi apja rendelt nekik, egy kissé sikerült lenyugodnia, és egy elég kellemes beszélgetést lebonyolítania. Szerencsére nem hozta magát kínos helyzetbe és Enjolras anyukája még meg is ölelte, amikor elváltak és megjegyezte, hogy reméli, nem sokára újra látja, amitől Eponine gyomra vetett egy bukfencet. Soha nem hitte volna, hogy bárkinek a szülei is szeretnék még látni, főleg olyanok, mint Enjolras szülei, de úgy tűnt, őszintén megkedvelték.

Egész este ezen töprengett, késő éjjel, az alvó Enjolrasszal az oldalán. Valahogy éjszaka minden olyan másnak tűnik. Van valami nyugtató hatása a sötétnek, és elfelejt mindent, amitől fél a nap folyamán.

Furcsa volt belegondolni, hogy a barátai fele már nem lesznek ott az utolsó évében. Sokuknak már van állásajánlata vagy terveik. Orvosi egyetem például Combeferre-nek. Már nem lógnak majd annyit együtt, legalábbis nem a teljes csapat. Nincs több esti mulatás a Musainban, vagy házibulik, ahol Grantaire leissza magát a sárga földig, hogy egy szál alsógatyában rohangáljon az utcán. Nem bosszantja tovább azzal Enjolras-t, hogy papírrepülőket dobál neki, amikor az tanulni próbál. Musichetta nem fog többé karaoke dalokat énekelni Jolynak és Bossuetnek, hogy zavarba hozza őket.

Eltávolodnak egymástól, mindenki megy tovább a saját útján, valaki még marad, hogy befejezze az utolsó évét, mások elmennek. Olyan más lesz nélkülük, gondolta Eponine, de főleg Enjolras nélkül. Ő ott volt minden emlékében, elsőéves korától fogva. Tény, hogy az elején csak épphogy, ennyire közel pedig csak az utolsó hónapokban kerültek egymáshoz, de a lényeg, hogy mindig ott volt mellette.

És most már nem lesz.

Éponine a könyökére támaszkodott és alaposan megnézte a mellette fekvő alakot. Enjolras mélyen tudott aludni, de szerencsére nem horkolt. Mindig olyan békésnek látszott alvás közben, és nem annyira szigorúnak. Percekig csak az arcát bámulta, emlékezetébe véste a szemöldökének ívét, orrának hajlatát, az arcélét és állának kemény szélét. Egy idő után nem elégedett meg csak a látvánnyal, és óvatosan kinyújtotta egyik ujját és végigfuttatta a kulcscsontján. Majd tovább kalandozott, először a bicepszeken és a sötétebb ereken az alkarja vonalán a csuklójáig. Felemelte egyik kezét és összemérte saját tenyerével, és megjegyezte, mennyivel nagyobb az övénél. Ujjai hosszúak voltak és elegánsak, és egy kicsit kérgesek a sok írástól meg a szombatonkénti softballtól a srácokkal. Amikor pillantása újra az arcára siklott, és meggyőződött arról, hogy Enjolras még mindig alszik, Eponine feljebb emelkedett és áttért a felsőtestére. Vigyorogva futtatta végig ujjait a puha szőrzeten, ami sötétedett lefelé, a hasa alatti részen, majd pedig eltűnt az alsónadrágja dereka alatt. Enjolras után minden férfi, akivel korábban dolga volt, hozzá képest csak kisfiúnak tűnt számára. Bármennyire is úgy nézett ki, akár egy angyal, egyáltalán semmi kisfiú nem volt benne.

Ahogy Éponine végigsimított a hasán és egy kicsivel lejjebb, Enjolras megmoccant, de a szemét nem nyitotta ki. Eponine vigyázva felült és lehúzta a takarót a lábáról. Az arcán tovább szélesedett a vigyor, amikor konstatálta, hogy érintése még álmában is hatással van rá, elnézve a duzzanatot a nadrágjában. Szemeivel továbbsiklott a combokra és felsóhajtott. Úristen, neki voltak a legcsodálatosabb combjai. Hatalmasak és izmosak, és tökéletesek, szinte könyörögnek, hogy megérintsék őket. Éponine lassan végigcsúsztatta rajtuk a kezét, és megpróbálta emlékezetébe vésni, hogy milyen érzés az izmok tapintása a tenyere alatt, mielőtt az ágyékához ért volna és megszorította.

Éponine visszatartotta a nevetését, amikor a férfi még mindig nem nyitotta ki a szemét és arra gondolt, hogy vajon sokszor álmodott-e ilyesmit, és ezért nem ébred fel. Lecsúsztatta az alsónadrágot annyira, hogy kiszabadítsa az ágaskodó férfiasságot és köré fonta ujjait. Enjolras kezei egy kicsit megrándultak, a lány érezte a megfeszült izmokat, de szemei még mindig csukva voltak. Éponine lovagló ülésbe tornázta magát és lehajolt, lassan nyalogatva a hímvesszőjét, mielőtt a makkjához érve a szájába vette volna.

Végül Enjolras lélegzete elakadt, és a lány érezte, hogy a férfi megmozdul alatta, ezért gyorsan felnyújtotta egyik kezét, a mellkasára szorította, hogy megnyugtassa és az egész hímvesszőt a szájába csúsztatta.

- Éponine... – neve fojtott suttogásként hagyta el Enjolras ajkát, és pár perc múlva érezte a kezét a haján. A lány felnézett és a férfi pillantásától sürgető vágyat érzett végigrohanni egész testén, Enjolras szája nyitva és nehezen vette a levegőt, és félelemmel nézett le rá. Felnyögött, mikor a lány mosolyogva, finoman végigkarcolta fogaival farka egész hosszát, majd elhúzódott.

- Elég mélyen alszol – felelte csendesen, azzal megtörölte a száját és felkúszott addig, míg Enjolras erekciója nedves puncijához nem nyomódott. – Biztos, hogy már ébren vagy?

- Nem igazán – vallotta be, és visszasimított egy barna tincset a füle mögé. – Azt hiszem, már párszor álmodtam ilyesmit.

- Hm. Hát reméljük, hogy a valóság jobb – sóhajtott fel Éponine és hozzádörzsölte magát, ám átnedvesedett bugyija kényelmetlenül szorította. De nem sietett, lehajolt és lassan megcsókolta a férfit, akinek kezei szorgosan bekúsztak a lány topja alá a cicijeihez. Belenyöszörgött a csókba, ahogy azok az elegáns ujjak megszorították a mellbimbóit, és elektromos szikrát küldtek lefelé, minek hatására erősebben nyomta magát a fiúhoz. Enjolras kezei a fenekére siklottak, és benyúlva a bugyi alá megszorította.

- Ó… basszus – hörögte Éponine és arcát a férfi nyakába fúrta, összeszorította a combjait és gyorsabban kezdte mozgatni a csípőjét, és ahogy egymásnak dörzsölődtek, majdnem elég volt, hogy eljuttassa a csúcsra. Egy perc múlva Enjolras megdobta annyira a csípőjét, hogy le tudja húzni a bugyiját, Eponine felült, egyik kezével megragadta a péniszét és finoman magába vezette. Megállt, mikor combjai a fiúéhoz értek, és megpróbálta elraktározni az érzést, hogy milyen tökéletesen illeszkednek egymásba, és milyen csodálatos, hogy mindenestül kitölti.

Enjolras bőre kipirult, és Éponine észrevette, hogy az arcán és felsőtestén verejtékcseppek csillognak, ahogy a saját bőrén is. A férfi keze megszorította a csípőjét és a fenekét, mire válaszként Éponine combjait szorosabban összefogta, és elégedetten fújta ki a levegőt, mikor hallotta a fülének oly kedves hangot, ami a férfi torkából szakadt fel.

- Olyan hatalmas vagy bennem – suttogta Éponine, és lehajolt hogy nyalogatva és csókokat szórva a férfi mellkasáról itassa fel az izzadságot, miközben érezte, hogy barátja a hátát simogatja.

- Baszki, Éponine. Mozogj – suttogta Enjolras kétségbeesetten, mire Eponine engedelmeskedett, lassan billentve a csípőjét előre és hátra miközben a férfi továbbra is teljesen kitöltötte. - Basszus - suttogta újra, szinte hevesen, és inkább a kezébe vette a dolgokat, megragadta a lány csípőjét és elkezdte mozgatni teljes hosszán. Éponine nyöszörögni kezdett, elkapta a férfi kezét és a melleire húzta őket, miközben csípőjét mozgatta, néha le és föl, néha előre és hátra, és néha lassú körökben.

Enjolras felhúzta mellkasáról a felsőt és erősen megszorította az izgalomtól duzzadt melleket, magához húzta a lányt és az egyik szúrósan álló mellbimbót a szájába vette. Éponine szinte feljajdult, ahogy harapdálta és szívogatta az érzékeny bőrt, míg a másik keze vadul masszírozta a másik mellét. Enjolras már zihált, mire végre letépte róla teljesen a felsőjét, apró, nedves csókokat hagyva a nyakáig vezető ösvényen, míg végre a szájához nem ért. Csípője magától átvette az irányítást és összehangoltan mozgott a lánnyal, a vágytól kétségbeesetten teljesen eszét vesztve.

Éhesen csókolták egymást, mielőtt Éponine újra ülő helyzetbe tornázta magát, kezével a férfi mellkasán megtámasztva magát és keményen lovagolni kezdett rajta. Enjolras szíve hevesen kalapált a lány kezei alatt, akár csak a sajátja. Enjolras szorosan tartotta, és egyre keményebben vonta magához a lányt, mikor az fel és le mozgott a farkán. Végül szinte egyszerre sikoltottak fel, és Éponine érezte, ahogy Enjolras elélvez benne, csípője vadul megremegett mindkettejük orgazmusa alatt. Enjolras pénisze még mindig lüktetett benne, amikor végül lelassította a mozgásukat és megállt, mély levegőket szippantva, hogy megnyugtassa hevesen dübörgő szívverését. Éponine ragacsos volt az izzadságtól, a nyáltól, és Enjolras spermájától a lába közt, de még mindig képtelen volt megmozdulni, képtelen volt kihúzni magából.

Enjolras nem mondott semmit, mikor felnézett rá, de kezeivel még mindig a lány testét simogatta, a melleit, végül pedig az arcát.

- Ki akarom mondani, de nem tudom, hogy hallani akarod-e – suttogta csendesen.

Eponine megdöbbent, mivel tudta, hogy értette ezt, és végül hagyta, hogy a férfi pénisze kicsusszanjon belőle és leült mellé az ágyra. Hirtelen szégyellősnek érezte magát, és maga elé húzta a takarót, és csak bámult maga elé, elméje furcsán üres és nyugodt volt.

Enjolras is felült, egyik kezét a lány térdére ejtette és hüvelykujjával körözni kezdett rajta.

– Nem akarod hallani, ugye? Akkor nem mondom.

Eponine kinyitotta a száját, hogy helyeseljen, de a szó a torkán akadt.

– Én…nem. De...tudod mit? Nem – mondta határozottan, de meglepve vette észre, hogy nem azt jelenti, amire gondolt.

- Jól van, jól van... – emelte fel védekezésképpen a kezét Enjolras és elmosolyodott, de Eponine közbevágott, mielőtt mást is mondhatott volna.

- Nem. Úgy értem…akarom. Hallani akarom! És én is ki akarom mondani.

- Igen? - Enjolras kétkedve húzta fel a szemöldökét. – Biztos vagy benne?

- Igen. Biztos. Mert… - Éponine kereste a megfelelő szavakat. – Mert ez az egész, velünk, és minden, ami történt és történhet… A jövő még nincs itt, és még ha pár hónap múlva rá is jövünk, hogy ez így nem működik, és túl sok, nem tudjuk megcsinálni… Az nem azt jelenti, hogy most, ebben a percben nem vagyok őrülten szerelmes beléd, és… - Éponine megállt, mert érezte, hogy arcát elönti a forróság. Ez nem volt túl ékesszóló. Bezzeg ő biztos sokkal szebben fogalmazott volna.

Enjolras elmosolyodott és közelebb hajolt, egyik kezével átölelte a lány nyakát, hogy egy csókban forrjon össze vele. Éponine kicsit megnyugodott, de amikor elhúzódott, még mindig ideges volt.

– Na?

Enjolras felnevetett.

– Szóval azt akarod mondani, hogy ha mégsem működik úgy, hogy elmegyek, és szakítunk, akkor is oké, hogy itt ezt kimondod, mert most így érzel? És csak a most számít?

Eponine bólintott.

- Legalábbis az elcseszett logikám szerint.

- Asszem tudom követni az elcseszett logikádat. Egyébként szerintem nem elcseszett.

- Ó, az jó - Eponine megkönnyebbülten elmosolyodott, de aztán azonnal meg is dermedt. – Várjunk csak. Én kimondtam, de te kurvára nem.

Enjolras felhorkantott, de közelebb húzódott a lányhoz, hogy biztos a szemébe nézzen.

– Szeretlek – mondta határozottan, hangja olyan volt, mint a bársony. – Azt hiszem, már hónapok óta szerelmes vagyok beléd – felemelte a lány kezét és megcsókolta a tenyerét, majd a csuklóját. - Szeretek benned mindent: az intelligenciád, a hűségedet, a büszkeséged, a humorérzéked...

Tovább csókolta végig a karját, a nyakát, átkarolta a derekát, és hagyta, hogy a takaró leomoljon köztük, és a nyomaték kedvéért hozzányomta meztelen felsőtestét.

– Szeretem a tested, és szerelmeskedni veled, és néha csak megdugni téged...és még azt is szeretem, hogy makacs vagy, és hogy soha nem könnyíted meg a dolgomat.

Eponine elernyedt, szinte azt érezte, kilebeg a saját testéből. Ilyen lehet a boldogság? Magához térve észrevette, hogy átöleli a férfi vállát és mosolyog, mert végre hitt neki.

- Nem könnyítem meg a dolgokat, ugye? Könnyűnek kéne lennie? Szeretni valakit?

- Nem - Enjolras elhúzódott annyira, hogy a szemébe nézhessen, és szerelmesen orrát az orrához érintette. – Nem hiszem, hogy könnyűnek kéne lennie. Azok, amik túl könnyűek, sokszor nem is érik meg.

Eponine egy percig fontolgatta a szavakat és egyet értett. Egyszerű volt Mariusnak és Cosette-nek, gondolta, de ők viszont teljesen mások. Enjolras mindig a nehezebb utat választotta, azt, amit helyesnek érzett, mindenben, amit csinált. És, ahogy átgondolta, ő is. Szóval talán igaza van; azért nem egyszerű nekik, mert így kell lennie. Akkor nem lennének azok, akik.

- Talán igazad van – Éponine szeretetteljesen beletúrt a szőke hajába. – Szeretlek. És ez nem egyszerű. És soha nem is lesz az.

- És talán egyszer majd elmúlik – tette hozzá Enjolras komolyan. – És ha elmúlik, és már nem szeretsz, az is oké… mert ahogy mondtad… most igaz. És ha csak ennyi jut nekem, akkor elfogadom.

- Ha ez az egész nem fog működni, Enjolras...- hebegte Éponine és megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Vagyis, ha úgy döntök, hogy nem tudom tovább csinálni, akkor se hiszem…- előrehajolt és lehunyt szemmel, homlokát összeérintve vele halkan befejezte. - Nem hiszem, hogy azért lesz, mert már nem szeretlek téged. Sőt, nem hiszem, hogy valaha is előfordul, hogy ne szeresselek.

Mellkasa fájdalmasan összerándult egy ilyen őszinte vallomástól, amiről nem is álmodta, hogy valaha valakinek mondani fogja, sőt, még önmagának sem. És most tessék, nem csak kimondta, de olyannak mondta, akitől fél, és akibe halálosan szerelmes. És ettől megszédült, mert ráébredt, hogy ezzel egész szívét a férfi kezébe helyezte és hagyta, hogy teljesen belelásson.

- Engem is megijeszt – vallotta be őszintén Enjolras, akár csak a gondolataiban olvasna, és ki akarja egyenlíteni a számlát. – Leteszem magam a lábad elé, Éponine. Elfogadhatsz vagy elhagyhatsz, de azt érzem, hogy hozzád tartozom, majdnem annyira, mint saját magamhoz. Csinálj velem, amit akarsz.

Nem maradt más hátra, mint hogy Éponine megcsókolja.