A nyarak mindig olyan gyorsan elröpülnek, mintha soha nem is lettek volna, és máris kezdődik az iskola. Ez a nyár sem volt kivétel, kivéve, hogy talán még őrültebb tempóban szállt el, mint az előzőek. Mióta Enjolras tudta, hogy elmegy New Orleansból július végén, mindent sokkal csodálatosabbnak látott: a sűrű, nedves levegőt, a forgalmi dugót, a terjengő sültrák illatot, és azt, ahogy Eponine testén megcsillant az ablakon beszökő lemenő nap fénye.
Haja kócosan terült szét a párnán és csiklandozta a mellkasát, és a nyári napon bronzosra barnult bőre csak úgy csillogott. Szerette nézni, ahogy az ő szolidabb márványszínű lába összegabalyodik a lányéval, és nem csak a színkülönbség, hanem a textúra is elbűvölte. Éponine minden porcikája puha volt és hajlékony, teljesen nőies. Hiába voltak együtt hónapok óta, Enjolras nem tudott betelni a kettejük közt fellelhető apró, finom különbségek csodálatával. Ahogy azt az erős, szorító érzést sem tudta megszokni a mellkasában, hogy amikor ránézett vagy hozzáért a lányhoz, ne akarná mindentől és mindenkitől megvédeni, aki és ami bánthatja.
Soha nem mondta ki hangosan, természetesen, mert a lány nyilván sértésnek venné, és azt is értette, miért. Mielőtt beleszeretett, Enjolras azt mondta volna minden ilyen férfinak, hogy elavult gondolkodású és régimódi, mert minden nő képes megvédeni magát és gondoskodni magáról, nem szorulnak rá a férfiak segítségére.
Eponine sem, egyébként, ebben biztos volt. De ez nem azt jelenti, hogy néha nem érez másként, és ez azért lehet, mert ki nem állhatja a gondolatát sem, hogy a lány valaha is boldogtalan legyen.
És az megölné, ha miatta lenne az.
Ahogy múltak a napok és júniusból július lett, egyre inkább azt akarta mondani, hogy meggondolta magát, hogy nem akar elmenni, és ez hülye ötlet volt, mert tökéletesen meg lenne elégedve azzal, hogy örökre itt marad. De tudta, hogy ez nem igaz. Ha eldobja ezt a lehetőséget, Enjolras tudta, hogy egész életében bánná, és bár minden hiányozni fog New Orleansból, nem csak Eponine, a Harvard Jogi Kar olyan, amit meg kell lépnie. Kihívást jelent a számára, jobb emberré teheti, és felkészíti az eljövendő változásokra, amiket véghez akar vinni, amikor végez. Csak remélni tudta, hogy nem azt az árat kell érte fizetnie, hogy feladja azt az egyetlen lányt akit szeretett, és az egyetlent, akit el tud képzelni, hogy valaha is szeressen.
A barátai mindig azzal szívatták, hogy egy nő iránt sem érdeklődik, és ez néha tényleg furcsa tudott lenni. De aztán, amikor Eponine berobbant az életébe, Enjolras rájött, hogy nem azért volt, mert ő képtelen egy erős, egészséges, szexuális kapcsolatra, hanem azért, mert ő ezt egyetlen nővel akarta. Egyetlen emberrel, aki iránt tényleg mélyen vonzódik, akivel törődik, és akiért bármit megtenne. Lehet, hogy 22 év kellett hozzá, hogy Eponine feltűnjön a színen, de el sem tudta képzelni, hogy valaki mást találna, aki olyan hatással lenne rá, mint a lány.
És most, miután a belátható jövő utolsó éjszakáját szerelmeskedték át, Enjolras éberen feküdt, megpróbálva mindent magába szippantani emlékül, ami Eponine. Tudta, hogy hajnal óta a lány is ébren van, akárcsak ő, de egyikük sem szólalt meg. Enjolras szorosabban ölelte, a lány hátát a mellkasához húzva, ujjaival pedig végigcirógatva testének kontúrját, a váll görbületét, a csípőjének ívét, a kulcscsontja élét.
Néhány óra és elmegy.
Végül, a napfelkelte után Éponine suttogását hallotta,
- Mennyi az idő?
- Valószínűleg ideje felkelni – felelte Enjolras arcát a lány nyakába fúrva. – De nem akarok.
- Éponine felsóhajtott és megszorította a kezét.
- Kilenckor indulnotok kell.
Combeferre, Courfeyrac, és Feuilly kocsival mennek vele Bostonig, ketten kisteherautóval a bútorokkal, és ketten Enjolras kocsijában. Eponine először velük akart menni, de rájött, hogy ez lehet nem jó ötlet.
Enjolras megpuszilta a föle mögött és magához szorította.
– Lezuhanyzol velem?
- Ha ettől felkelsz – Eponine hangja derűs volt és incselkedő, de Enjolras kihallotta mögüle a feszültséget.
Lassan kikászálódtak az ágyból, és Enjolras el sem engedte Eponine kezét a fürdőszobáig. Folyatni kezdte a forró vizet, belépett alá, szembefordult Eponine-nal, aki követte. A lány elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a fiú tekintete a testén kóborol, és odahajolt, hogy megcsókolja, karjai szorosan a nyaka köré fonódtak. Enjolras viszonozta, de hamarosan megtörte a csókot, megfordította a lányt, és egyik kezével a derekát fogta, másikkal pedig felfedező útra indult. Merevedése a fenekének nyomódott és felnyögött, amikor a lány odatolta, de Enjolras nem engedte megzavarni magát. A lány haját nyaka egyik oldalára söpörte, hogy szájával az ütőerére támadjon, apró csókokat hagyva végig a vékony bőrön a válláig. Kezeivel megragadta a melleit, azt memorizálva, hogy simul a tenyerébe, mikor érezte, hogy a mellbimbók megkeményednek a tenyere alatt. Amikor lejjebb csúsztatta a kezét, lassan a lábai közé nyúlt, Eponine lélegzete elakadt.
Amikor Enjolras érezte, hogy készen áll, maga felé fordította és óvatosan a falhoz lökte. Eponine felemelte a lábát és elhelyezkedett, majd amikor bólintott, Enjolras egy lassú, de határozott csípőmozdulattal behatolt. Egyik kezével a lány combját tartotta, magasan, miközben mozogni kezdett és ritmikusan hol a falhoz nyomta, hol magával húzta a lányt. Eponine az izmos vállakba kapaszkodott, miközben nyögdécselt és egyre magasabb hangokat adott ki, ahogy Enjolras gyorsított.
- Lassíts...lassasbban – kérte Éponine. – Az utolsót élvezzük ki – körmei a hátába vájtak és Enjolras felszisszenve engedelmeskedett. Arcát a lány vállába fúrta, mély levegőket vett, és elkezdett lassú, kimért lökésekkel behatolni, mindegyik után kicsit megállva, kiélvezve, hogy olyan mélyen van benne, amennyire csak lehet, de a lány ekkor összeszorította körülötte a hüvelyét, amitől az orgazmus határára került.
- Fejezd ezt be, ha azt akarod, hogy lelassítsak – nyögött fel Enjolras, és Eponine nevetve megszorította a fenekét.
- Csak folytasd, amit csinálsz.
Tudta, hogy nem bírja már sokáig, és hallotta, hogy Éponine légzése is felgyorsul, ami annak jele, hogy ő is közel van már. Döfései egyre kiszámíthatatlanabbá váltak, és összerándult, amikor Eponine körmei végighúzták a hátát a fenekéig, és csípőjét a férfiéhoz nyomta. Levegőért kapkodott, ahogy elöntötte az orgazmus, szemeit összeszorította és egész teste megremegett. Enjolras szinte azonnal követte, és nedves bőrébe káromkodott, ahogy elélvezett benne.
Mikor kicsit lenyugodtak, Enjolras kicsúszott Eponine-ból és két kezébe fogta az arcát, megcsókolta a szempilláit, az orrát és végezetül a száját. Soha nem volt még ennyire csábító, hogy felhívja a Harvardot, és azt mondja nekik, basszátok meg, de megacélozva magát mély levegőt vett, hogy szembenézzen élete legnehezebb három évével.
Eponine Enjolras autója után intett és egy hatalmas gombócot próbált meg lenyelni a torkán. Tényleg megtörtént. Elment.
És valószínűleg novemberig nem is látja, a Hálaadás szünetig. Hiába van őszi szünet októberben, nem ígért semmit a hazajövetelét illetően, mert az csak néhány nap, és nem biztos abban, hogy milyen lesz az órarendje, mennyi dolga lesz az új helyen. Eponine megértette, de nagyon utálta.
Az első nap volt a legnehezebb, amikor várta, hogy munka után bármelyik percben belép az ajtón, de aztán eszébe jutott, hogy már nincs itt. Végül este 8kor, miután napközben csak pár sms-t váltottak, hogy épp hol vannak, nem bírta tovább és felhívta. Courfeyrac vette fel helyette, és megmagyarázta, hogy Enjolras épp zuhanyzik.
- Na és hol vagytok, srácok? - kérdezte és idegesen a takarója szélét gyűrögette.
- Knoxville, Tennessee, vagy valahol arrafele - válaszolta Courf – Majdnem 9 órája jövünk, és még legalább ennyi van.
- Senki nem sérült meg vagy halt meg? Mindenki túlélte? – viccelődött.
- Igen. Kivéve, hogy Alabama határán vissza kellett fognunk, hogy meggyőzzük Enjolrast, hogy ne forduljon vissza.
Eponine felnevetett, de érezte, hogy valami a szívébe markol.
- Ó? Begyulladt?
- Egy kicsit. Sokkal mogorvább, mint szokott. Egyenesen goromba. Azt hiszem, tényleg hiányzol ennek a faszinak.
- Nekem is hiányzik – vallotta be Éponine, de megköszörülte a torkát és megrázta a fejét, mert elhatározta, hogy nem lesz szomorú. – De jól vagyok. Megmondod neki, hogy hívjon vissza, ha lezuhanyzott?
- Nem kell, kijött a Hős szerelmes. Cső, Éponine!
Eponine várt és megkönnyebbült, amikor meghallotta Enjolras hangját.
- Éponine?
- Szia! Milyen volt az első nap?
Enjolras felsóhajtott. Odaátról ajtócsapódás hallatszott, és Éponine arra gondolt, barátja valószínűleg kiment a hotelszoba folyosójára.
- Jó. Kicsit ideges vagyok talán. Olyan furcsa.
- Minden rendben lesz. Csak oda kell érned Bostonba, és berendezkedni. Az utazástól vagy ideges.
- És amikor megérkezem és berendezkedem, akkor csak azzal kell foglalkoznom, hogy rohadtul hiányzol? És a többiek is?
- Jaj, Mr. Naposoldal. Eléggé megnehezíted a dolgom.
- Bocsi. Csak nincs jó kedvem. Nem számítottam rá, hogy máris honvágyam lesz.
Eponine mosolyogva kinézett az ablakon. Esőre állt, épp kifejezte a napi hangulatát.
– Ha én a te helyedben lennék, azt mondanám, magamnak, hogy ne aggódj, mert minden sokkal könnyebb lesz.
Még pár percig beszélgettek, és mikor Eponine-nak sikerült egy kicsit fellazítania Enjolrast, az elmesélte, milyen ökörségeket csináltak a többiek az úton, csak röhögcséltek.
Amikor letették a telefont, Eponine érezte, hogy a súly csak még nehezebben nyomódik a vállára. Három év távkapcsolat. Lehetetlennek tűnt.
Először nem is volt olyan szörnyű. Az első hetekben, amikor újra indultak az óráik, mind Enjolras és Eponine legalább napi egyszer tudtak beszélni, általában Skype-oltak esténként egy órát.
Szeptember közepén azonban egy szerdai nap délutánján Eponine feleszmélt, hogy nem is látta Enjolrast egy szombat esti alig 10 perces chat óta, vagy hétfő óta nem hallotta a hangját, amikor csak egy hangüzenetet kapott tőle, mert épp diákokat tanított. Állandóan rá gondolt, természetesen, és éjszakánként nagyon hiányzott neki, és megpróbált aludni, de a hiánya miatt érzett fájdalom nem csillapodott a mellkasában. Csak olyan elfoglalt volt ahhoz, hogy üldögéljen és szomorkodjon. Harmadikos diákokat tanított hétfőtől péntekig, és legalább pár órát még az étteremben is vállalt szombaton és vasárnap. A maradék idejében a saját házi feladatait írta, a beadandóit.
Teljesen elszigeteltnek érezte magát tőle, és ez szívás.
Azon az estén már háromszor hívta, amikor végre 8:30-kor elérte.
- Hello? Ep, valami baj van?
Éponine ledermedt.
– Szia. Miért gondolod, hogy baj van?
- Háromszor hívtál. Azt hittem, hogy valami vészhelyzet…
- Csak nehogy beperelj azért, mert beszélni akarok a barátommal – forgatta a szemét Eponine. – Hiányzol, te hülye.
- Te is nekem. Jó rég volt.
- Tudom. Nem igazán sikerül betartani az ígéretünket – hanyattfeküdt az ágyon és egy párnát nyomott a feje alá, miközben eszébe jutott, hogy milyen hevesen esküdöztek, hogy majd minden nap beszélnek legalább néhány percet. De az eltérő órarendjük, az alvási szokásaik és úgy az élet általában könnyen megbolygatta és felborította a tervet.
- Nem igazán –sóhajtott fel Enjolras. – Sajnálom. Jobban fogok próbálkozni.
- Semmi baj. Én is – nyugtatta Éponine. Elkezdte bámulni a mennyezetet, majd félve belekezdett. - Szóval… máris megtörténik? Amitől féltem?
- Nem – vágta rá Enjolras nyomatékosan. – Ez csak egy átszokási időszak, Még csak pár hete kezdődtek el az órák meg a meló. Csak ki kell találnunk a megoldást. Nem adhatjuk fel az első nehézségnél, Eponine.
- Jó… - vett egy mély levegőt és bólintott. – Nem, igazad van. Akkor, hogy oldjuk meg?
- Szervezés.
Eponine felhorkantott a tipikus Enjolrasos válaszon.
– Szervezés?
- Igen. Figyelj… - a háttérből kotorászást hallott, valószínűleg egy tollat próbál meg kihalászni a zsúfolt táskájából. – Minden szombat este leülünk és átbeszéljük a következő heti menetrendet. Órák, munka, egyéb betervezett elfoglaltságok, hogy tudjuk, mikor nem ér rá a másik… és mikor tudunk nyugodta beszélgetni.
- Ez eléggé hivatalosnak hangzik.
- Hát ahogy eddig csináltuk, az nem működött. Legalább kipróbálhatnánk néhány hétig?
Eponine száját harapdálva felsóhajtott, és azon tűnődött (nem először), hogy tényleg van-e valami módja annak, hogy ezt az egészet túléljék.
– Jó. Néhány hétig.
- Jó. Köszönöm. A szombat este 10 órát mindig szabadon hagyom. És akkor meg tudjuk tervezni a következő hetet.
- Oké, te őrült. Milyen volt az elmúlt pár napod?
- Jó, asszem. Többet kellett eddig tanulnom, mint egész életemben, ami nagy szó. Rengeteg jegyzetet kell írni, mert eszméletlen bonyolult ügyeket vizsgálunk, szinte bele lehet őrülni.
- Nem hittem, hogy többet lehet tanulni annál, mint amit eddig csináltál.
- Én se. Még álmomban is könyveket lapozgatok.
- Ájj – cukkolta Éponine. – Vagyis akkor nem rólam álmodsz?
- Az olvasás a rémálom része. Amikor rólad álmodom, az a jó része. És a legrövidebb.
Eponine elmosolyodott és szívverése felgyorsult erre az egyszerű, kedves megjegyzésre. Épp mikor elfáradt és kételkedni kezdett az egész döntésében, akkor mond valami ilyet, amitől eszébe jut, hogy mennyire szereti.
- Hiányzol. Nagyon.
- Te is nekem. Már csak két hónap – a Hálaadás nincs olyan messze. És onnan csak három hét, és Karácsonykor lesz egy egész hónapunk. A végére már megbetegszel tőlem.
- Az biztos - Éponine becsukta a szemét, és eszébe jutott az ígérete, hogy karácsonyig megtesz minden tőle telhetőt. Talán ez az új terv, amiben előre megtervezik, hogy mikor beszélnek, segít.
Szemei kipattantak, amikor eszébe jutott még valami, amit meg kéne tervezniük.
- Egyébként...megígérem, hogy legközelebb, amikor Skype-olunk, valami olyan lesz rajtam, amit nagyon fogsz élvezni.
- Igen? - Enjolras hangja egy kicsit csilingelőbbé változott. – Úgy, mint...semmi?
Eponine felnevetett.
– Meglátjuk.
Eponine meglepetésére, Enjolras igazán találékony volt, ami a szexuális életüket illeti, miután olyan távol kerültek egymástól, bár még csak néhány hét telt el. Elég jó lett a szextingben, és úgy tűnt, eléggé jól szórakozik, mikor igazán forró hangú, érzéki üzeneteket küldözget neki, amikor tudja, hogy épp 8 és 9 éves gyerekeket tanít. De persze ezek mégsem elégítették ki annyira, legalábbis nem, miután hónapokig igazából együtt voltak.
- Nem akarom letenni, de sajnos órám van este...később visszahívhatlak?
Eponine elfintorította az orrát.
- Uh, mikor? Tudom, hogy most elég nyugdíjas mama vagyok, de este 10kor aludnom kell – azt kívánta, bárcsak viccelne, de ilyen óriási terhelés mellett muszáj volt aludnia.
- Ha 9:30-kor hívlak az jó? És akkor még lesz 30 egész percünk beszélni lefekvés előtt.
- Oké, Rómeó. Ez a megbeszélés, hogy mikor beszélhetünk, elég romantikus, tudod.
- Megteszem, amit tudok. Szeretlek, Éponine.
- Én is szeretlek - Eponine letette és félredobta a telefontját, és a szétdobált papírokat nézte az asztalán. Egy darabig csak bámulta, majd felpattant és szitkokat szórt, mikor levert egy halom javításra szoruló alsó tagozatos matematika dolgozatot a földre, de végül megtalálta, amit keresett: egy félig kitöltött jelentkezési lapot.
Egy Bostoni Főiskolai jelentkezési lapot.
Nem is tudta, miért jutott eszébe megnézni, ahogy azt sem, hogy befejezi-e a kitöltést egyáltalán. Nagy lépés, és ha még be is kerülne, annak az esélye csekély, hogy el is tudjon menni. Hacsak nem vesz fel kölcsönt vagy adja el a fél veséjét a fekete piacon, szinte esélytelen, hogy ki tudja fizetni. Amúgy is hülye ötlet az egész, mondogatta magának. Több ezer mérföldre költözni egy pasi miatt?
Nem az ő asztala volt ekkora kockázatot vállalni, főleg nem egy olyan megbízhatatlan valami miatt, mint egy kapcsolat.
Eponine egy perccel hosszabb ideig bámulta a lapot, mint kellett volna, majd visszasüllyesztette a fiókba. Majd később foglalkozik vele.
- És a kedd 4:30?
- Találkozóm van egy diákom szüleivel tanítás után – szorította össze a szemét Éponine és a halántékát masszírozta. Szörnyen hasogatott a feje. Ezt csinálta vele a "szervezés".
- Oké...uh...aznap este nekem is órám van. De talán 9 fele tudnánk egy kicsit beszélni, ha az jó?
- Jó - Ja, néhány egész perc a pasimmal, csodás. Eponine majdnem hangosan is kimondta a fejében megfogalmazódott gúnyos megjegyzést.
- Nem hangzol túl lelkesnek - hallotta Eponine a számonkérést Enjolrast hangjában, de nem vett róla tudomást.
- És mi van a szerdával? Aznap osztálykirándulás van, nem kell tanítanom.
- 5-kor végzek és aztán találkozom pár csoporttársammal, mert jövő hétre egy tárgyalást kell lemodelleznünk. Előreláthatólag egész este azzal leszek elfoglalva. Na és csütörtök?
- Csütörtök este az étteremben dolgozom.
- Miért? Nem iskola idő van?
- Hát mert nem is tudom, talán azért, mert eléggé le vagyok égve ebben a félévben.
Enjolras olyan hangosan szívta be a levegőt, hogy az a vonal túlsó végén tisztán hallható volt.
– Csak megkérdeztem, Eponine. Nem kéne felfortyannod egy tök egyszerű kérdésen.
- Nem fortyantam fel. Menjünk tovább, rendben? Péntek este 5:30tól dolgozom, de felhívhatlak 4:45 körül.
- Próbáljuk meg. Lehet a vonaton leszek még, de ha fel tudom venni, felveszem.
- Szombaton is megpróbállak hívni. Dupla műszakom lesz, de 10kor végzek, és hívlak.
- Hát, izé… nem igazán érek rá szombat este. Kimozdulok egy kicsit.
Eponine eltartotta fülétől a telefont és csúnyán nézett rá.
- Kimozdulsz? Miért? Hova mész? – a lány kíváncsisága az egekbe szökött. Úgy tudta, Enjolras kivételesen antiszociális lett Bostonban, és teljesen a tanulásra koncentrált. Az elején még ő erőltette, hogy próbáljon meg barátkozni, de aztán mikor a fiú megkérte, ejtette a témát.
- Emlékszel a tárgyalás lemodellező csapatra? Egy Emily nevű lánynak születésnapja lesz. Bulit tart. Nem lesz olyan nagy cucc. Talán már 10kor itthon is leszek, ki tudja. De ha mégsem, mindegy, hívj nyugodtan. Keresek valami csendes helyet és tudunk egy kicsit beszélni.
Emily. Egy lány.
Persze. A féltékenysége teljesen alaptalan és indokolatlan, tudta ezt. De mégis ezt érezte, bármilyen hülyeség is. Megbízott Enjolrasban; tudta, hogy soha nem bántaná meg, de azért látta, hogy zsonganak körülötte a lányok. A fiú általában vak volt az ilyesmire, kivéve ha a lányok nem tették teljesen egyértelművé (amikor is finoman leszerelte őket), de ha apróbb flörtölésről volt szó, észre sem vette.
- Oh! Oké, király. Örülök, hogy megpróbálsz barátkozni az órákon kívül is – jó, egész kedvesnek és semlegesnek hallatszott a hangja, és nem mint egy mániákus őrült. Biztos felhúzná magát, ha megtudná, milyen féltékeny, mert ezt csak egy alaptalan és ostoba érzés.
- Igen, egész jó fejek. Jó, hogy kicsit ki tudunk mozdulni.
- Igen... – Eponine hangja elakadt, ahogy a mellette ketyegő órára nézett. Megtervezték az egész hetet, emlékeztetőket és ébresztőket állítottak be a kijelölt időpontokra, de még mindig egyáltalán nem érezte közelebb magához a barátját.
Jóég, milyen nehéz volt.
- Mindegy, 10:30 van és reggel tényleg nagyon-nagyon korán kell kelnem – folytatta. – Szóval lefekszem.
- Jól van. Tartsuk a heti beosztást, jó? Meglátjuk, változik-e valami.
- Jó, jó, Főni. Holnap beszélünk!
Amikor letették, Eponine egy hatalmasat sóhajtva a naptárjára nézett. Persze, hiába a szervezés, alig néhány szánalmas telefonhívást tudtak leszervezni, és nem látott esélyt arra, hogy ezt túl sokáig húzzák így, veszekedés nélkül. Ha ez így folytatódik, Eponine érezte, hogy szétválnak útjaik. A távkapcsolat szopás.
Miután Enjolras elfoglalt volt szombat este és nem vette fel a telefonját, amikor Éponine hívta, a lány elment otthonról 10 óra fele, hogy megigyon Cosette és Musichetta társaságában néhány koktélt és egyéb innivalót. És elkövette azt a hibát, hogy bevallotta nekik, hogy befejezte a jelentkezési lap kitöltését a Bostoni Főiskolára, kiegészítve az anyagi segítség kérésekkel és a gyakornoki program, illetve ösztöndíj támogatási kérelemmel.
- Tyhű. Szóval annyira szerelmes vagy belé, hogy még Bostonba is elköltöznél miatta? – Musichettát felspannolta a hír.
- Hát persze, hogy az – vágott közbe Cosette. – Hát tökre látszik rajtuk.
- Ez nem csak Enjolras miatt van – magyarázta lassan Eponine. - Vagyis...persze. Miatta is. De közben meg… tényleg soha nem akarok máshol élni? Még egy kis ideig sem? Azt érzem, hogy jót tenne nekem.
- Egyet értek - helyeselt Cosette. - Itt New Orleansban egy burokban élsz, és még ha ez is a világ legjobb városa, rengeteg minden van még odakint. Főleg, ha tanulni akarsz!
- Igazad van! – Rengeteg sikeres magán iskola van Bostonban, amiket érdemes megnézni, és aztán itt kamatoztatni az ott megszerzett tapasztalatokat.
- És biztos több lehetőséged is lenne itt, amikor visszajössz – gondolkodott el Musichetta. A mesterképzéssel és az ottani gyakorlataiddal itt tuti állást kapnál bármelyik szervezetnél.
- Remélhetőleg. És… őszintén, Enjolras még nem biztos, hogy vissza akar jönni ide, miután befejezte a jogit. Szóval igen, ha elköltöznék, az javarészt miatta lenne, de két év múlva a dolgok simán véget érhetnek köztünk.
- Vagy esetleg te is úgy döntesz, hogy nem akarsz visszajönni – mutatott rá Cosette. – Ahogy te is mondtad, rengeteg minden van még a világon, amit nem láttál, és rengeteg más gyerek, akiknek szüksége van segítségre, mint itt New Orleansban.
- De ez az otthonom, és én is egy voltam közülük – érvelt csendesen Eponine. – Tudom, hogy itt akarok dolgozni. És ezt Enjolras is tudja. Ezzel majd akkor kell megbirkóznunk, ha már ott tartunk.
- Szóval ha bejutsz, és még ösztöndíjat is kapsz, akkor elmész? - kérdezte Cosette.
- Nem tudom – vallotta be Eponine. – Még mindig itt van Gavroche, akire gondolnom kell, és tényleg nem akarom itt hagyni. És a húgom…
Eponine nem tudta nem észrevenni azt a sokatmondó összenézést Musichetta és Cosette között, amitől egyből védekező üzemmódba kapcsolt.
- Mi? Mi volt ez?
- Csak szóval... – sóhajtott fel Cosette és lehalkította a hangját. - Azt hiszem, néha túl sokat gondolsz Gavroche-ra. Már nem kisgyerek, és tényleg biztos helye van egy boldog, megbízható családnál…
- Valószínűleg nincs annyira szüksége rád, mint ahogy te azt gondolod – jegyezte meg Musichetta nyíltan. Mindig is kimondta, amit gondolt.
Eponine a szemét forgatta.
– Tudom, hogy nem úgy van rám szüksége, hogy napi szinten, és alig találkozom vele. De ez nem erről szól. Itt vagyok, ha esetleg szüksége lenne rám. Pár óra alatt ott vagyok, ha bármi vészhelyzet van. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy a saját önző céljaim miatt feladom őt.
- Éponine, együtt lenni valakivel és egy életet felépíteni vele nem önzőség. Legalábbis nem ebben az értelemben – próbálta meggyőzni Cosette. – És biztos vagyok benne, hogy ha ezt felhozod az öcsédnek, azt fogja mondani, hogy menj.
- És mondhatok még valamit? Hú, szóval – folytatta Musichetta. – A húgod? Tényleg ezzel jössz? Történt valami jó kettőtök közt, amiről nem tudunk? Mert a legutóbbi értesüléseim szerint legalább hónapok óta nem beszéltetek, nem is láttad.
- Pár hete beszéltem vele – vallotta be Éponine. – Véletlenül összefutottunk. De ahogy láttam, semmi sem változott, és kábé öt percig dumáltunk. De ez megint ugyan az – mi van, ha valami történik vele, és az egyetlen ember, aki támogatná, több, mint ezer mérföldnyire van? Mi van, ha úgy dönt, hogy tiszta akar lenni és rehabra megy? Szüksége lesz valakire, aki segít neki.
Musichetta fejrázva belekortyolt a margaritájába.
- Jaj, Ep. Tele vagy kifogásokkal.
- Mindenkire gondolsz, csak magadra nem - bólintott Cosette. – Ez mind nagyon szép és jó, de most őszintén… ezt magadért kell csinálnod, és csak utána foglalkozni azzal, ami jön, akár jó, akár rossz. Ha egyáltalán jön.
- Nem tudom. Ejtsük a témát. Talán be se jutok, vagy ha igen, talán nem is kapom meg hozzá az anyagi támogatást, szóval ez az egész csak feltételezés.
És most a dolgok amúgy sem olyan fényesek Enjolrasszal, szóval mindegy, gondolta magában.
És ettől, jobban mint mástól függött minden. Majd karácsony után meglátjuk, mi lesz.