Úgy tűnik, fehér Hálaadásra készülhetnek az északiak. Egy erős téli vihar éri el a térséget, ami akár 60 centiméteres fehér hótakaróval lepi el New York és Boston városát. A vihar, amelyet Annának neveznek, rémálommá varázsolja az utazásainkat, és biztos nagy veszteséggel sújtja a légi társaságokat, tekintve, hogy a Hálaadás az év egyik legforgalmasabb időszaka…
Eponine kikapcsolta a tévét, a távirányítót a kanapéra hajította, elhatározta, hogy meg se hallotta azt, amit az időjárás előrejelzés jósolt.
- Eszünk valamit, mielőtt elmegyek dolgozni? - kérdezte Eponine mindig jókedvű lakótársától, aki most érdeklődve tanulmányozta.
- Persze, de ne csinálj úgy, mintha nem hallottad volna, Eponine. Tudom, hogy aggódsz – nézett rá Cosette.
- Nem aggódom.
- Akkor nem is zavar, hogy Enjolras talán nem is tud hazajönni Hálaadásra?
- Nem – válaszolta makacsul Éponine. – Mert hazajön. Az időjósok mindig tévednek. Kilencven százalékban pont mindig az ellentétje történik annak, amit mondanak – Éponine mobilja abban a percben rezegni kezdett a zsebében, és Cosette felé tartotta, hogy lássa Enjolras nevét a képernyőn.
- Szia – szólt bele a telefonba és a saját szobájába vonult, hogy nyugodtan, négyszemközt tudjon beszélni a barátjával.
- Szia! Láttad az előrejelzést? – kérdezte azonnal a tárgyra térve.
- Ne kezd te is. Hagyd abba. Nem fog havazni!
- Ööö… szerintem igen, Éponine - mondta Enjolras bocsánatkérőn. – Megpróbáltam holnapra áttenni a repjegyem, hogy a vihar előtt eljöjjek, de úgy tűnik, mindenki másnak is ez jutott az eszébe. Minden hely foglalt.
- Semmi baj, majd jössz a szombat reggelivel, ahogy tervezted.
- Remélem. De ha mégsem tudok…
- Tudsz – szakította félbe Éponine. – És kevesebb, mint 48 óra múlva itt leszel. Ne merj mást mondani.
- Jól van na – hagyta jóvá a szőke. Még valami. Alig várom, hogy lássalak.
- Én is. Végeztél az óráiddal?
- Holnap délután még van egy. Ha kapok korábbi repjegyet, akkor kihagyom, de ha nem, akkor elmegyek.
- Biztos vagyok benne, hogy nem akarod megszakítani a tökéletes hiányzásmentességed rekordját – ugratta. – És nincs okod kihagyni egy órát sem, mert nem fog havazni.
Enjolras felnevetett.
- Örülök, hogy ilyen magabiztos vagy. Remélem igazad lesz.
- Elismerem, hogy sokszor tévedek, de ebben most igazam lesz.
Még pár percig beszéltek, és megpróbáltak jókedvűek maradni a fenyegető előrejelzés ellenére is, mikor Éponine-nak eszébe jutott, hogy Cosette még mindig rá vár, hogy elmenjenek ebédelni, és vonakodva letette a telefont. Még mindig óriási kihívást jelentett, hogy pár percnél többet tudjon beszélni Enjolrassal a héten. Alig beszéltek 10 percnél többet az elmúlt héten, mert mindkettőjüknek brutális vizsgáik voltak és Eponine nem is emlékezett, mikor volt legutoljára intim percük egymásra. Mégis kitartott, megpróbált emlékezni az illatára, amit már alig érzett a párnáján, vagy ahogy mindig hozzábújt esténként a takaró alatt. Már olyan régóta egyedül volt azelőtt, hogy ez az egész dolog kialakult volna Enjolrasszal, és olyan kevés időt töltöttek együtt a költözés előtt, hogy néha azon tűnődött, nem csak egy iszonyatosan furcsa hallucináció volt-e az egész.
Puha kopogás zökkentette vissza Éponine-t a jelenbe.
– Mehetünk végre ebédelni? – hallotta Cosette selymes hangját.
- Igen, bocsi - Eponine felkapta a táskáját és egy bocsánatkérő mosollyal kinyitotta az ajtót. - Enjolras csak azért hívott, hogy megmondja, megpróbálta elcserélni a járatát, de nem sikerült. Szóval csak reméljük, hogy ez a durva vihar csak ijesztgetés és nem lesz semmi komoly.
- Biztos minden rendben lesz. Eddig is működött az egész, nem?
- Természetesen - Eponine követte Cosette-t a bejárati ajtóhoz és ki a balzsamos időbe. – Itt most olyan nehéz elképzelni, hogy létezik hó ezen a világon.
Két nappal később már nem volt olyan nehéz elképzelni, mikor Enjolras Bostonban ragadt, mert az összes járatot törölték és lezárták a várost. Eponine a híradóban nézte a hóval torlaszolt Bostont és más északi városokat, és elöntötte a méreg. A legrosszabb fajta méreg, aminek nem volt egyéb oka, csak saját maga. Könnyebb volt haragudni a helyzetre, mintsem szomorkodni miatta, habár mindkettőt egyformán érezte.
- Ne haragudj - magyarázkodott Enjolras már legalább ötvenedik alkalommal, most, túl a napi harmadik telefonhívásukon, amelyek mindig egyre nyomorúságosabbak voltak, mint a korábbiak. – Tegnap el kellett volna lógnom az órát és kocsiba pattanni, nem tudom, miért vártam.
- Mmm – hümmögte Eponine együttérzőn. – Ne kérj bocsánatot, Enj. Nem a te hibád.
- Még mindig elindulhatok - mondta Enjolras. – Ha most azonnal elindulok és egyenesen jövök, akkor már holnapra, New Orleansban lehetek.
- Ez nagyon hülye ötlet, te is tudod. Baleset nélkül nem úsznád meg az utazást. Egyfolytában arról beszélnek, hogy milyen életveszélyesek az utak.
- Attól még megpróbálnám. Jobban érezném magam, mintha csak itt ülnék és semmit nem csinálnék. Ha te azt mondod, menjek, én máris repülök.
Eponine összeszorította az állkapcsát.
- Komolyan? Ha én akarom? Szóval én legyek a szomorú, szánalmas barátnő, aki arra kér, hogy kockáztasd az életed, csak hogy haza gyere? Kösz, Enj.
- Nem úgy értettem - morogta Enjolras. - Sajnálom. Csak mérges vagyok. Alig vártam, hogy hazamenjek és most itt kell töltenem ezt a rohadt Hálaadást.
- Én is nagyon vártam – vágta rá a lány. – bár nem tudom, hogy miért, mert már alig beszélünk.
Ahogy kimondta, már meg is bánta a szavakat, de nem tett semmit, hogy visszaszívja.
Enjolras egy darabig nem felelt, majd lágyan megszólalt.
- Úgy teszek, mintha ezt meg se hallottam volna, mert tudom, hogy mind a ketten zaklatottak vagyunk és kimondunk olyanokat is, amit nem gondolunk komolyan.
Eponine dühösen forgatta a szemét, mert gyűlölte, hogy a férfi az egyetlen, aki el tudja érni, hogy egy hisztis kisgyereknek érezze magát. A legjobbat is ki tudja hozni belőle, de néha a legrosszabbat is. Kurva érzések.
– Mennem kell. Itt ülni és keseregni a telefonba semmi értelme nincs és egyikünkön sem segít.
- Hát nem.
Egy darabig még némán ültek és várták, hogy a másik hozzáfűz valamit, bár Eponine nem tudta, mit vár. Amikor világossá vált, hogy nincs mit mondani, Eponine beledünnyögött a telefonba.
- Később beszélünk – azzal gyorsan kinyomta a mobilt.
A következő néhány órában csak ült a számítógép előtt és befejezte az óravázlatot a következő óráira, és azt a tanári jelentést is megírta, amit még hetekig ráért volna. Könnyebb volt az igazi munkába feledkeznie, mintsem valami bugyuta Netflixes sorozatba temetkeznie. (Bár később ez be fog következni, mert ez még csak a Hálaadás szünetének első napja volt.)
Később este amikor megcsörrent a telefonja, anélkül vette fel, hogy megnézte volna, ki keresi, mert biztos volt benne, hogy Enjolras hangát fogja hallani a túlvégről.
- Helló?
- Szia Éponine. Combeferre vagyok.
Felhúzta a szemöldökét.
- Huh, szia – nem tudta, mit mondjon, nem igazán beszéltek négyszemközt mostanában, de szinte abban is biztos volt, hogy soha nem beszéltek még telefonon. - Szükséged van valamire?
- Végülis… Csak azt akartam tudni, hogy jól vagy-e - Combeferre óvatos volt, de folytatta. – Épp most dumáltam Enjolrasszal és tökre ki van akadva, hogy nem tud eljönni Bostonból. És arra gondoltam, hogy te is eléggé kilehetsz…
Eponine felsóhajtott.
- Kösz, hogy csekkolsz, 'Ferre, de jól vagyok. Tényleg. Miért kéne kiakadnom? – kérdezte gúnyosan, és érezte, hogy felduzzadnak benne a szavak és nem tudja megállítani a kitörésüket. - Ki a fasz ez az Enjolras? Már nem is emlékszem, hogy néz ki, tekintve, hogy hónapok óta nem láttam, és már telefonon is alig beszélünk. Szerintem a munkahelyemen azt hiszik a többiek, hogy csak kitaláltam a barátomat, szóval végül is mi van? Folytatom a színjátékot!
A szájába harapott, hogy megakadályozza a további áradást. Ettől a naptól már semmi jóra nem számíthat, és az lenne a legjobb, ha bekuckózna a takaró alá, és hagyná magától zajlani az eseményeket.
- Ööö, oké - Combeferre köhögni kezdett. – Figyu, sajnálom. Tudom, hogy ez nehéz lehet neked, úgy, ahogy neki is. Egyikőtöknek sem volt igazán tartós kapcsolata eddig, és ez a távolság sem könnyíti meg igazán a dolgokat…
- Ferre? – sóhajtott fel Éponine. – Tudom, hogy jót akarsz, de most komolyan? Most nem akarok beszélni róla, megérted? Most szeretnék dühös lenni. Nem Enjolrasra, hanem csak… úgy általánosságban. Csak hagyj dühöngeni, okés?
- Persze, persze, jól van. Egyébként ma este felhívod? Szerintem szeretné tudni, hogy minden rendben van-e veled.
- Persze. Kösz, hogy hívtál, Ferre.
Éponine visszafordult a gépe felé, amikor letette a telefont és folytatni akarta a munkát, de aztán ráébredt arra, hogy már akkor sem tudna koncentrálni, ha akarna. Elkezdte kikeresni Enjolras nevét a telefonkönyvből, de beléhasított a felismerés, hogy nem tudja felhívni, hogy megnyugtassa. Még magát sem képes megnyugtatni ebben a pillanatban.
Mert semmi sem oké.
Kicsit kábán, de végül megnyomta a zöld gombot, és két csengetés múlva odaát a másik felvette.
- Szia – fáradtnak hangzott, Eponine is így érezte magát, az elmúlt hónapok stresszei egyszerre törtek ki rajta.
- Szia. Szóval…Combeferre hívott, hogy megnézze, hogy vagyok.
Enjolras kedvesen felnevetett.
– Engem is.
- Hallottam hírét – Éponine becsukta a szemét, és megint a halántékát kezdte masszírozni, mert érezte, hogy erősödik a fejfájása. - Enj…
- Ne haragudj – szakította félbe a férfi. – Egy fasz voltam, és elnézést kérek miatta. Csak kurvára utálom, hogy itt ragadtam. Honvágyam van és rohadtul hiányzol, meg mindenki, és annyira vártam, hogy veletek töltsem ezt a hetet. Ez a gondolat tartott életben az elmúlt hetekben. És az én hibám, hogy még itt vagyok, hülye voltam, mert el kellett volna indulnom kocsival, ahogy korábban mondtam. Nagyon sajnálom.
Eponine a könnyeivel küszködött. Hallotta, hogy a férfi is mennyire kétségbeesett és szomorú, és nem számít, hogy a lány milyen rosszul érezte magát, Enjolrasnak sokkal rosszabb, mert bent ragadt egyedül egy idegen városban, távol az otthonától. A szünetben. Egyáltalán, van hová elmennie Hálaadáskor?
- Én is sajnálom. Nem téged hibáztatlak. Csak nagyon ideges vagyok, és annyira hiányzol, és…
Visszatartotta a lélegzetét, ahogy érezte, hogy a zokogás fojtogatja, és megpróbálta leszorítani, hogy nehogy a másik meghallja a vonal túlsó végén, de ahogy az első könny kibuggyant, nem tudta tovább tartani és eltörött a mécses.
– Bazdmeg! – zokogta. - A kurva életbe, Enjolras, mi értelme van ennek?! Miért csináljuk ezt?!
- Éponine… - ugyanolyan összetörtnek és kimerültnek hallatszott, mint amilyen ő volt. – Kérlek ne sírj. Kérlek. És hogy érted ezt?
- Úgy értem, hogy miért csináljuk ezt magunkkal? Én ezt nem tudom még három évig csinálni. Nem akarom. Azt akarom, hogy itt legyél, vagy csak… simán veled akarok lenni, nem pedig a telefonommal a fülemen üldögélni, és azt hallgatni, ahogy olyan emberekről mesélsz, akiket nem ismerek, és olyan helyekről, ahol soha nem jártam… - hangja újra elcsuklott, és csendesen sírt egy darabig, és hallgatta Enjolras szaggatott légzését a vonal túloldalán. – Nem akarok reménykedni, hogy végre láthatlak, hogy aztán ilyen szarság történjen, mint most. Ez nem igazság.
- Mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte a másik halkan.
- Nem tudom. Nem tudom!
- Szakítani akarsz? Most? Csak így?
- Nem tudom! – zokogta újra. – Nem tudom, mit akarok.
- Akkor kurvára találd ki, Éponine - kiabálta, hirtelen dühösen. – Miért csinálod ezt velem? Mint ha én nem érezném kibaszott szarul magam emiatt!
- Tudom! – már mindketten kiabáltak, de Éponine nem tudta megállni. – De ez semmin nem változtat! Mindkettőnknek szar ez így, mert nem működik, Enj! Nem működik, hogy jársz valakivel pár hónapig, és aztán hirtelen próbálj meg egy kapcsolatot, úgy, hogy a kibaszott kontinens két oldalán vagytok! Ez. Nem. Működik.
- Azért nem működik, mert esélyt sem adsz neki. Könnyű egyszerűen csak feladni – sziszegte Enjolras. – Ez az első dolog, ami nem jött össze és hirtelen besokalltál.
Eponine felhörrent a megjegyzésre és kiszaladt belőle.
– Ez nem az első dolog, ami nem jött össze.
- De igen - tiltakozott Enjolras.
- Nem – kezdte Éponine szipogva. – Alig van időnk beszélni egymással. Fogalmam sincs a mostani életedről. Nem ismerem az új barátaidat, nem tudom, hogy néz ki a lakásod… szinte nem is látlak – fejezte be szomorúan.
Enjolras percekig nem szólalt meg, addig Eponine-nak sikerült összeszednie magát és abbahagyni a sírást.
- Ne haragudj – suttogta végül Enjolras és Eponine úgy hallotta, ő is sír. – Szeretlek, Éponine. Esküszöm.
- Én is szeretlek – felelte. – Soha nem mondtam, hogy nem.
- Akkor könyörögve kérlek, hogy pár napig gondold át ezt. Ne így fejezzük be. Kérlek, ne csináld ezt velem most, most, amikor itt ragadtam és nem láthatlak – most az ő hangja is megtört, Eponine úgy szorította össze a szemét, ahogy csak tudta. Gyűlölte, ha fájdalmat kellett okoznia neki.
- Rendben – suttogta. – Akkor később beszélünk róla – az órára nézett, és meglepődött, hogy már 11 óra elmúlt. Annyira kikészítették az események, hogy ma ki sem mozdult. – Most lefekszem aludni. Azt szeretném, hogy vége legyen ennek a borzalmas napnak.
- Én is - Enjolras hangosan kifújta a levegőt és Eponine maga előtt látta, hogy idegességében beletúr a saját hajába, amitől a szőke tincsek össze-vissza állnak. A gondolattól majdnem elmosolyodott. – Reggel felhívhatlak?
- Igen – vágta rá Eponine automatikusan. – Kérlek.
- Jól van. Szeretlek. Akkor majd beszélünk még.
- Szeretlek – ahogy Éponine letette a telefont, előrehajolt és a kezén pihentette a fejét néhány pillanatig. Úgy érezte magát, mint egy zombi, ahogy lassan a fürdőszobába ténfergett, aztán pedig vissza a szobájába. Mire bebújt a takaró alá, már nem maradtak könnyei, csak a zsibbadt érzés, hogy mindent elveszít és a bizonytalan jövő.
Már majdnem elaludt, amikor újra megszólalt a telefonja Enjolras nevével a kijelzőn.
– Igen? - szólt bele kábán.
- Veled akarok aludni – jelentette ki Enjolras csöndesen. – Ne tedd le a telefont, jó?
Eponine csukott szemmel visszafeküdt a mellkasában égő fájdalommal, amit ezek a szavak okoztak benne.
- Jó. Jó éjszakát, Enj.
- Jóéjt, Éponine.
A másik oldalról jövő édes szuszogás végül álomba ringatta. Azt képzelte, hogy ez a mai nap nem is történt meg, és a férfi valóban ott fekszik mellette. Amikor másnap reggel Éponine felkelt, a mobilja még mindig mellette hevert a párnán, de a kapcsolat megszakadt. Mintha soha nem is létezett volna.