19. fejezet

Amikor Enjolras másnap reggel hívta, Eponine csak hagyta csörögni a telefont. Válaszként csak egy rövid üzenetet tudott írni, mert nem akart teljesen seggfej lenni és tudomást sem venni róla. De nem tudott beszélni vele.

Most nem tudok beszélni. Nem tudom, mit mondhatnék.

Enjolras csak délután válaszolt.

Akkor mikor?

Nem tudom, írta visszaÉponine. Megígérem, hogy hívlak, ha készen állok.

Erre nem érkezett válasz, megadta neki az időt.

Egész Hálaadáskor Éponine csak üldögélt a pizsamájában, amikor nem kellett dolgoznia, és limonádé filmeket vagy sorozatokat nézett a Netflixen. Ez eléggé lekötötte a gondolatait, kivéve este, amikor nem tudott aludni. Össze-vissza forgolódott, és megpróbálta mérlegelni a lehetőségeit, és őszinte akart lenni magával, hogy mit érez. Kimaradt az egész Hálaadás ünneplésből; Enjolras nélkül biztos csak ezen kattogott volna és mogorva viselkedésével csak tönkretette és elrontotta volna a többiek kedvét is. Nem akarta, hogy szenvedésének a barátai, meg Cosette apja részesei legyenek.

Pár nap múlva, Eponine görcsöt érzett a gyomrában és tudta, mit kell tennie, még ha nem is volt könnyű. A Hálaadás utáni hétvégén végül felhívta Enjolrast. Épp elég sokáig húzta már.

- Szia – a fiú megkönnyebbülten sóhajtott a telefonba. – Örülök, hogy végre hívtál.

- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott - Éponine idegesen gyürködte a takaró szélét. – Még mindig esik a hó?

- Igen. Ki se léptem a lakásból. Nagyon hideg is van, és az utcát még nem takarították el - Enjolras idegesen megköszörülte a torkát. - Éponine, még egyszer nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hazamenni. Megígérem, hogy kárpótollak valahogy.

Eponine összeszorította a szemét és elöntötte a csontjáig hatoló bűntudat.

– Nem a te hibád. Nem kell kárpótolnod semmivel.

- Akkor hogy tegyem jobbá az egészet? Tudom, hogy még szomorú vagy.

- Nem lehet… semmivel… - Éponine megállt, levegőt vett és nagyon ügyelt a szavaira. – Ez nem olyan, amit bármelyikünk is jobbá tud tenni. Így nem, ahogy és ahol most vagyunk.

Enjolras nem felelt, és Eponine elképzelte, ahogy földbe gyökerezett lábbal áll az ablak előtt és nézi a hóesést, álla megfeszülve, karjait összefonva. Olyan tisztán látta maga előtt, hogy szinte előre nyújtotta a kezét, mintha megérinthetné. De a valóságban mérföldekre van tőle és lehetetlen elérni.

- Nem hiszem, hogy ezt tovább tudom csinálni, Enj - bökte ki végül könnybe lábadt szemmel. – Én nem… nem szeretném ezt tovább. Ki nem állhatom a gondolatát is, hogy ilyen kurva messze vagy tőlem még legalább két és fél évig. Túlságosan hiányzol és úgy érzem, egyre csak távolodunk egymástól.

Enjolras még mindig csendben maradt, és Eponine hagyott neki időt, hogy összeszedje a gondolatait és válaszoljon, még ha rettegett is tőle.

- Biztos vagy benne? – kérdezte végül. – Tényleg szakítani akarsz?

- Nem, nem akarok. Veled akarok lenni, és boldog akarok lenni. De így nem vagyunk boldogok.

- Én nem gondolod, hogy majd jobb lesz? Tényleg nem? - kétségbeesettnek hallatszott.

- Addig nem, amíg az ország két végén vagyunk egymástól – felelte őszintén Éponine. – Soha nem találkozunk, és az ilyen váratlan szarságok, mint ez a havazás, csak még inkább megnehezítik. Ki tudja, mi történhet még, ami megváltoztatja a terveinket és elszakít minket?

- Az élet tele van ki tudjával és mi lenne hákkal – érvelt Enjolras. – És ezzel máris lebeszélted magad mindenről.

- Tudom, de ez nem változtatja meg azt, amit érzek. Azt érzem, hogy elszakadtunk; és ez akkor elkezdődött, amikor elmentél. Túl nagy a távolság.

- Akkor költözz ide – mondta halkan egy kis eltökéltséggel a hangjában. – Soha nem kértelek rá, mert tudom, hogy nem akarod magára hagyni az öcséd és a húgod, de Éponine, én veled képzelem el a jövőmet. Ha ez nem működik ilyen messziről, akkor költözz ide. Tudna működni. Jók vagyunk együtt.

Éponine megtörölte a szemét, mert nem akarta, hogy a másik hallja, hogy sír.

– Nem költözhetek Bostonba. Nem tudom elhagyni a testvéreimet. Már csak ők vannak nekem.

- Nem, te nem akarod elhagyni őket, nem pedig nem tudod.

- Ez nem igazság.

Enjolras pár percig nem szólalt meg, végül finoman mondta.

- Sajnálom. Megértem, miért nem akarod elhagyni őket. Csak íat kívánom, bár máshogy éreznél.

- Tudom. Sajnálom.

Eponine érezte, hogy egyre több érzés kavarog benne, most hogy hangosan kimondott mindent, és le akarta tenni a telefont, mielőtt teljesen összetörne.

– Szóval akkor… vége – suttogta. – Még mindig szeretlek. Mindig is foglak. Csak ez így nem jó.

Enjolras keserűen felkacagott.

- Az volt - tiltakozott. – De már tök mindegy.

- Szerinted maradhatunk barátok? – kérdezte Éponine.

- Előtte sem voltunk, szóval nem igazán – emlékeztette Enjolras és Eponine érzékelte a hangjában a haragot. Tudta, hogy most összetörte a szívét és pocsékul érezte magát miatta. – De megpróbálom.

- Oké. Figyelj, majd… hívlak, rendben?

- Jó. Szia, Éponine.

- Szia – Éponine ledobta maga mellé az ágyra a mobilt. Míg a beszélgetés jobban sikerült, mint ahogy várta, mert nem volt ordítozás, sikoltozó bömbölés egyikőjük részéről sem, mégis érezte magában a keserű veszteséget.

Eponine összegömbölyödött az egyik oldalán, és a szobáját nézegette. Pillantása az asztalán landolt, ahol a szinte befejezett Bostoni Főiskolai jelentkezése hevert. Egy fájdalmas jajdulással Eponine felemelkedett, felkapta, aztán kiment a konyhába és a szemetesbe hajította az egészet. Már nincs miért kidobnia ötven dollár felvételi díjat, és nem akarta, hogy szem előtt legyen tovább.

A következő hetek homályosan teltek. Mielőtt bárkinek is elmondhatta volna, szakításuk híre futótűzként terjedt, mindenki tudott róla, az is, akitől a kávét szokta rendelni a pékségben, és talán még a sarkon fetrengő csövesek is. Éponine már válasz nélkül hagyta, amikor valaki azzal jött, hogy: - Sajnálom, hogy te és Enjolras szétmentetek! –vagy: – Én azt hittem, hogy örökké együtt lesztek.

Grantaire-t és Courfeyrac-t hibáztatta – ők voltak a pletykafészkek. Bár ha nem beszéltek volna róla hangosan, akkor is kiderült volna. De túltette magát rajta és nem reagált semmit; megérdemelte azt az éles fájdalmat, amit akkor érzett, amikor valaki kimondta előtte a fiú nevét.

Amikor bement a Musainba, sokszor kínos csend támadt a baráti asztal körül, és Éponine tudta, hogy egész biztosan róla beszélnek, vagy Enjolrasról vagy mindkettőjükről. A közvetlen környezetéből senki nem hozta szóba előtte Enjolrast, és ettől legszívesebben a falnak ment volna. Nem akarja kitörölni a fejéből, csak azért mert szakítottak, és nem akar úgy tenni, mint ha nem is létezne. Mert nagyon is létezett, és szeretett volna hallani róla, mint azelőtt, mert hozzászokott. Csak azt akarta, hogy legyenek túl ezen. Az idő nem old meg mindent, de talán egy kicsit begyógyítja a sebeket.

Annyira telezsúfolta a napjait, hogy ne keseregjen a gondjain és olyan elfoglalttá tette magát, amennyire csak lehetett, hogy szinte észre se vette, hogy eljött a karácsonyi szünet, ami azt jelentette, hogy Enjolras hazajön, és ebben már semmilyen hóvihar nem akadályozhatja meg. Eponine nem tudta, hogy megváltoztatta-e a terveit vagy sem, de tudta, hogy hónapokkal ezelőtt december 16.-ára foglalt jegyet. Cosette volt az egyetlen, aki végre szóba hozta, egyik ritka estéjük egyikén, amit otthon töltött és nem Mariusnál.

- Szóval…Enjolras holnap hazajön. Beszéltél már vele? - kérdezte, miközben szájába nyomott egy szelet csokitortát, amit éppen most sütött. Az egész konyha tele volt különböző süteményekkel, amiket már megsütött, és a lakásban isteni illatok terjengtek. Bár idén nem volt igazán ünnepi hangulata, Eponine örült, hogy Cosette nem hagyott fel évi karácsonyi-süti dömpingjével.

- Nem – annak ellenére, hogy megígérte, hogy felhívja, soha nem tette, ahogy Enjolras sem kereste őt. Valószínűleg jobb volt így egy kis időt adni, mindkettőjüknek. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e találkozni vele. És ő különben sem akar látni, szerintem.

Eponine felsóhajtott és elvett magának is egy csokis sütit. Minél tovább beszélnek Enjolrasról, annál több sütire lesz szüksége.

- Tudom, hogy itt fog most lakni, a szüleinél lesz, 'Ferre szerint – világosította fel Cosette segítőkészen. – És nézd, tudom, hogy nem az én dolgom, de azt hiszem, jót tenne nektek, ha látnátok egymást.

- Csak nagyon kínos lenne – vett el egy másik sütit Éponine. – Valószínűleg még mindig csalódott és mérges rám, és nem akar velem beszélni. És nincs is miről beszélni.

- Azt mondtad, hogy még mindig a barátja akarsz lenni, nem? Valahol el kell kezdeni – mutatott rá Cosette. – Kétlem, hogy mérges lenne; tudod, hogy odáig van érted.

Eponine vállat vont és lezárta a témát.

Ennek ellenére Eponine másnap egész nap a telefonját bámulta, és azon gondolkodott, hogy Enjolras felhívja-e, hogy találkozzanak, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy neten keresztül nyomon kövesse a Bostonból New Orleansba tartó járatot. Hazatérése első napján a férfi nem telefonált, és a következőn sem, és Éponine azon tűnődött, hogy neki kellene-e keresnie, ahogy Cosette javasolta. Nem kockáztatta meg, hogy váratlanul összefussanak, és módszeresen távol maradt a Musaintól a következő napokban, ahol esténként mindenki lógni szokott.

Bárhova ment, mindig lopva a válla mögé nézett, figyelte az arcokat az utcán, készen arra, hogy elslisszoljon, ha esetleg meglátja a szúrós, kék szemeket vagy a szőke fürtöket a tömegben. De nem bukkant fel egyik törzshelyük környékén sem, ugyanazokból az okokból kifolyólag, amiért a lány is kerülte a Musaint.

Végül december 20.-án, éjjel 11:30-kor telefonja rezegve jelezte, hogy üzenete érkezett. Ösztönösen tudta, hogy ő az, anélkül, hogy a kijelzőre nézett volna.

Ébren vagy?

Éponine szíve egy ütést kihagyott, ahogy felült és bepötyögte a választ.

Igen. Minden rendben?

Alig egy perccel később a mobilja megint megrezzent.

Átmehetek?

Éponine harapdálni kezdte a száját és magára húzta a takarót. Habár tudta, hogy ez nem jó ötlet, és gyengítené az elhatározását, nem tudott hazudni magának; látni akarta. Tudni akarta, hogy jól van-e, hallani akarta a hangját, és újra a szemébe akart nézni.

Igen. Ha tényleg biztos vagy benne.

Eponine a fürdőszobába rohant és megfésülte kócos haját. Sápadt volt és óriási karikák ültek a szeme alatt, de biztos hülyeség most azon rágódni, hogy néz ki. Enjolrast ez sosem érdekelte, most pedig ez még kevésbé számít.

Öt perc múlva Éponine hallotta begördülni az autóját a parkolóba, és idegesen állt egyik lábáról a másikra a nappali közepén. Enjolras finoman kopogott az ajtón és Éponine elszámolt tízig, mielőtt átrohant volna a szobán, hogy ajtót nyisson. Figyelt arra, hogy egyenesen álljon, vállait hátrahúzza. Nem szabad, hogy idegesnek lássa.

Tekintetük azonnal összeakadt, ahogy ajtót nyitott és Éponine lélegzete elakadt. A férfi haja hosszabb volt, a szőke fürtök teljesen a szemébe lógtak és majdnem a válláig értek. Sápadtabb volt, mint szokott, talán a napfénytelen bostoni havas bezártság miatt. De még mindig magas volt, vékony és erős, kisugárzása szinte teljesen betöltötte a szobát, ahogy belépett. Szája kicsit feljebb húzódott egy mosoly félébe, miközben a lány arcát fürkészte.

- Szia – köszöntötte halkan.

- Szia - Éponine ellépett és egy finom mozdulattal betessékelte. Enjolras megállt a nappali közepén és körülnézett.

- Új függönyeitek vannak.

- Ja igen, Cosette választotta őket… nem tudom miért, hiszen alig van itt, de lecserélte a régieket. Új törölközőink is vannak. Sok változás, de – hangja idegesen elakadt és a padlót kezdte fürkészni, ahogy a férfi tekintetét érezte magán újra. – Bocsi. Kicsit izgulok.

Enjolras nem válaszolt, de Éponine érezte, hogy még mindig bámulja, és úgy néz rá, ahogy csak ő tud.

- Éponine… - Enjolras közelebb lépett és tétovázva megkérdezte. – Megölelhetlek?

Éponine bólintott, mert nem bízott a hangjában, és belesétált az ölelésébe. Mély lélegzetet vett, ahogy belefúrta arcát a férfi mellkasába, ugyan olyan illata volt, és karjaival szorosan átölelte a derekát. Szilárdan tartotta és percekig egyikük sem mozdult. Mikor elhúzódtak, Eponine az egész döntését megkérdőjelezte. Minden egyszerre hasított belé; hogy mennyire hiányzott neki, hogy milyen szar volt nélküle az a pár hónap, és hogy mennyire szereti valójában. Ezeket persze nem mondta ki, csak némán szidta saját gyengeségét.

- Szóval… - Enjolras megvakarta a tarkóját és a bejárati ajtó felé nézett. Ugyanolyan összezavarodottnak látszott, amilyennek a lány is érezte magát. – Csak látni akartalak személyesen. De késő van, és azt hiszem nem kéne sokáig maradnom.

- Ne menj el! – tört ki Éponine gondolkodás nélkül kivörösödött arccal. – Kérlek, még ne menj el.

– Nem hiszem, hogy maradnom kéne, Éponine – nézett rá óvatosan Enjolras. - Nem akarom nehezebbé tenni a dolgokat, mint amilyenek.

- Nem hiszem, hogy lehetnének – morogta. – Én csak… basszus. Nem kellett volna azt kérnem, hogy maradj. Nem fair. Még csak azt sem tudom, miről beszélgessünk.

Enjolras körülnézett, majd beletörődve bólintott.

- Maradok. Azt hallottam, Cosette egy életre elegendő karácsonyi sütit csinált.

Eponine elmosolyodott a hangulat feloldására szánt gyenge kísérleten, de bólintott, sarkon fordult és a konyhába sietett. Felkapott egyet a konyhaasztalon pihenő rengeteg karácsonyi doboz közül, és kinyitotta.

– Vegyél a méregből; csokidarabos, cukros, mogyoróvajas, zablisztes-mazsolás, fehér csokis, és fogalmam sincs mi az utolsó.

Enjolras füttyentett.

– Te jó ég. Meddig csinálta? – azzal belemarkolt és kivett pár különböző darabot.

- Kábé egész nap. Isteni illat volt a lakásban - Éponine is vett magának egy csokisat és bezárta a fedelet.

- Nagyon finom - Enjolras a pultnak támaszkodott és sütievés közben folytatta a lány tanulmányozását. –Na és, jól vagy?

Mindig egyenesen belevágott a közepébe.

Eponine egy pillanatig azt fontolgatta, hogy hazudni fog, de nem volt oka letagadni az igazságot. Nem volt jól. Egyikük sem.

– Nem. De egy szép napon majd jól leszek, asszem. És te?

- Nem. Tényleg jól kibasztál velem – felelte nyersen. – És hogy őszinte legyek, nagyon haragszom rád.

Éponine lehuppant a reggeliző asztal mellé és összerezzent az őszinteség hallatán.

– Gondoltam, hogy az leszel. De hidd el, én is haragszom magamra.

- Akkor miért csináltad?

- Tudod, hogy miért.

- Igen, tudom - Enjolras leült vele szemben és finoman megmagyarázta. – Mert megijedtél.

- Nem ijedtem meg. Nehéz volt. Szinte lehetetlen volt egymást öt percnél tovább elcsípni. Mindketten elfoglaltak voltunk, a szexuális életünk nem létezett… de hát tudod.

- Marhaság.

- Nem marhaság, Enjolras - tiltakozott Éponine és érezte, hogy kihúzza magát, ahogy elönti a düh. – Mi a fasztól ijedtem volna meg?

- Cosette elmondta, hogy majdnem jelentkeztél a Bostoni Főiskolára - Enjolras óvatosan figyelte a reakcióját. – Ez igaz?

- Én… igen – vallotta be, és megdöbbentette, hogy Cosette felfedte a titkát. Soha nem akarta, hogy ezt a férfi megtudja. – A majdnem a kulcsszó. De végül nem jelentkeztem,

- Miért nem?

- Tudod, miért. Itt akarok maradni – nem hagyhatom itt Gavroche-t és Azelmát.

- Ó, úgy érted, az öcsédet, aki egy megbízható családnál él már három éve, akik őszintén szeretik, és úgy gondoskodnak róla, mintha a saját fiúk volna? És a húgodat, akivel évente egyszer, ha beszélsz, mert nyakig van a saját problémáiban? Az a Gavroche és Azelma? Mert azt hittem valaki másról beszélsz, tudod, akikkel együtt élsz és minden napot együtt töltötök…

- A szarkazmus nem áll jól neked – vágott közbe Éponine.

- Ja mert a változástól félni és tényleg boldognak lenni nem áll jól neked - vágott vissza.

- Nem tudom megváltoztatni azt, hogy hogyan érzek.

- Igazából meg tudod – tiltakozott. – Dönthetsz úgy, hogy végre magadért csinálsz valamit, hogy boldoggá tedd magad. Ezzel nincs semmi baj.

- És mi van, ha mindent eldobok és Bostonba költözöm? Mi lesz akkor?

Enjolras lehajolt hozzá és mélyen a szemébe nézett.

- Éponine, mit dobsz el? A pincérnői állásod? Jövőre diplomád lesz. Itt egyelőre nem kaptál tanári állásajánlatot. Vannak barátaid, akiket nem vesztesz el csak azért, mert elköltözöl. Nem dobsz el semmit, ez egy változás, egy új élet kezdete, rengeteg új lehetőséggel.

- Veled – tette hozzá alig hallhatóan a lány. – Szóval tegyem beléd minden hitem? Hogy a dolgok működni fognak és boldogan élünk, amíg meg nem halunk?

- Nem - Enjolras idegességében ujjaival hátrafésülte a haját. – Még ha nem is működne, amit kétlek, mi a rossz abban, hogy egy kicsit kiszabadulsz itthonról? Új dolgokat tapasztalsz, új emberekkel találkozol, egy csodálatos iskolában diplomázol… És ha esetleg utálod is, és elbuksz, legalább azt mondhatod, hogy megpróbáltad. Megpróbálni és belebukni jobb, mint esélyt sem adni neki. Mi szól ellene, még ha én nem is vagyok a képben?

Eponine nem tudott rá logikus magyarázatot adni; szíve mélyén tudta, hogy a másiknak igaza van, de ugyanakkor össze volt zavarodva. Ilyen hatalmas változás megijesztette.

– Erre most nem tudok válaszolni – makacskodott.

- Sejtettem, hogy nem - Enjolras finoman hozzáérintette a lábát az asztal alatt.

Eponine még akkor is makacsul az asztalt bámulta, amikor a férfi a kezéért nyúlt, és hüvelykujjával finoman simogatni kezdte a kézfejét.

- Meg amúgy is lekéstem a jelentkezési határidőt a Bostoni Egyetemre – morogta.

- Jelentkezz késve. Nem tudhatod, mi történhet.

- Kezdek gyanakodni, hogy újra össze akarsz jönni velem – vádolta meg és végre felnézett.

- Nem kell felcímkéznünk a dolgokat. Ahogy az elején se tettük.

- Alig egy évvel ezelőtt.

Enjolras vállat vont.

– Az idő nem számít. Nézz Mariusra és Cosette-re.

Pár percig némán ültek, és Enjolras továbbra is a kezét simogatta.

- Késő van – suttogta végül Eponine. Nem tudta, hogy milyen választ szeretne hallani.

- Maradhatok? – szorította meg a kezét a fiú. – Nem akarok erőltetni semmit. Csak hiányoztál, és az elmúlt három éjszaka alig aludtam valamit a szüleim házában, tudva, hogy pár percnyire vagy tőlem.

- Én sem – ismerte be a lány. – Nem tudtam, hogy akarsz-e egyáltalán látni.

- Persze, hogy akartalak.

Eponine felsóhajtott és jobbik esze ellenére így felelt:

- Azt hiszem…maradhatsz. Csak aludni. Még nem tudom, mit akarok, és…

- Értem – szakította félbe Enjolras és megint megszorította a kezét. – Jó lesz így. Csak hiányzott az, hogy mellettem legyél.

- Nekem is - Éponine megfogta Enjolras kezét és talpra húzta, amikor felállt a székéből. Útközben lekapcsolták a villanyt a konyhában és a nappaliban és Éponine addig el sem engedte a kezét, míg a hálószobába nem értek. Egy darabig a szekrényében kotorászott, és végül átadta neki az egyik itt felejtett pólóját, amiben az elmúlt hónapokban sokszor szeretett aludni.

- A fogkeféd még mindig a fürdőben van – vallotta be szégyenlősen, és visszamászott automatikusan az ágy azon oldalára gördülve, ahol gyakran aludt, mielőtt a fiú elment volna a Harvardra.

Enjolras pár perce elvonult a fürdőszobába, amikor visszatért, csak a pólója és az alsónadrágja volt rajta. Leoltotta a lámpát, és Éponine lehunyta a szemét, hogy hozzászokjon a sötéthez. Az ágy megsüllyedt, ahogy Enjolras bemászott mellé, és nemsokára érezte, hogy finoman átveti karját a csípője fölött és megsimogatja a bőrét a nadrág dereka fölött. Eponine közelebb ficánkolt a mellkasához, és felsóhajtott, amikor Enjolras gyengéden megpuszilta a nyakát a válla fölött.

Egyszerre gyűlölte és szerette, amit érzett.

- Szóval, ha mondjuk Bostonba költözöm…- kezdte lassan. – Mi történik akkor?

- Bérlünk egy lakást közösen, legalábbis ezt kellene. Felfedezzük az új várost, új éttermeket és bárokat, mint a hülye turisták és elmegyünk Salembe Halloweenkor… - Eponine felhorkantott, de Enjolras folytatta. – Talán hétvégenként felmegyünk egy erdei kunyhóba, vagy meglátogatjuk New Yorkot. Aztán majd pár év múlva mindketten lediplomázunk. És felfedezzük együtt a világot, ott, ahol akarod.

- Ez elég drágának hangzik – jegyezte meg Eponine halványan, de szíve hatalmasat dobbant a mellkasában. Biztos, hogy ezt a férfi is megérezte.

- Megoldjuk.

- Persze.

- Gyengül az ellenállásod – jegyezte meg pár perccel később Enjolras és Éponine észrevette, hogy kezével a fiú pólója alatt kalandozik, ujjaival a gerincének vonalát cirógatva.

- Nem – és elhúzta a kezét.

- Persze – visszhangozta, nevetés bujkált a hangjában. – Jóéjt, Éponine.

- Jóéjt.

Annak ellenére, hogy a férfi karja megnyugtatóan újra a derekára siklott, Eponine csak nagy sokára tudott álomba szenderülni.

Másnap reggel Éponine egyedül ébredt fel és azon tűnődött, hogy csak álmodta-e az egészet – Enjolras átjött, beszélgettek, és végül békésen nyugovóra tértek. Lassan felült és körülnézett, akkor vette észre a férfi ruháit összehajtogatva az asztalán. Akkor nem álom volt, és valahol még itt van.

Eponine megnyújtózkodott és felállt, kócos haját lófarokba kötve kiténfergett az előszobába a konyha felé. Az ajtófélfának támaszkodva megtorpant és Enjolrast nézte, aki háttal állt neki a konyhapultnál, éppen palacsintatésztát keverve. Még mindig alsónadrágban volt és abban a pólóban, amit Éponine-tól kapott, és erre Éponine egy ismerős tőrdöfést érzett a szívében, mikor eszébe jutott minden, ami történt. Nem akarta elveszíteni, de fájdalmas volt újra arra gondolni, hogy pár hét múlva újra elmegy.

De nagyon hiányzott neki. És most itt volt, itt állt előtte, szóval miért kínozza még mindig magát? A picsába a következményekkel. Enjolras világossá tette az éjjel, hogy még mindig akarja őt.

Éponine vett egy mély levegőt és átlibbent a konyhán, majd megállt Enjolras mögött. Mikor karjait átfonta a dereka előtt, Enjolras felugrott, de meg is nyugodott, mikor érezte a lány arcát a hátához simulni. Befejezte a kavargatást és eltolta a tálat maga elől.

- Jó reggelt.

- Jó reggelt – mormogta Éponine. Kezei a póló alá siklottak, ujjaival követte a puha szőrcsík vonalát, ami a mellkasától indult és eltűnt az alsónadrág derékgumija alatt. Enjolras figyelmeztetőn felköhögött, mintha tiltakozni akarna az érintése miatt, de nemsoká örömtelten felsóhajtott, és egyik kezét elkapva megszorította a lány csuklóját. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Eponine hirtelen becsúsztatta őket az alsónadrágba, megragadta a herezacskókat és kedvesen megszorította. Elvigyorodott a férfi azonnali reakcióján; hiányzott neki, hogy meglepje.

- Baszki - nyögte Enjolras és támogatásért megkapaszkodott a konyhapult szélében. – Éponine – sóhajtotta, mikor a lány megint megszorította, majd kezével keményedő péniszére vándorolt és ujjaival megérintette a makkját. Lassan elkezdte fel és le húzogatni a kezét, újra élvezte a kezében tartani és érezte, hogy keménysége minden egyes simogatással nő.

- Azt hittem, hogy nem karod ezt – Enjolras egyre szaporábban szedte a levegőt, ahogy a lány folytatta a kis akcióját és Eponine érezte, hogy saját belsejében is növekszik a forróság. Olyan erősen vágyott a férfira, ahogy azelőtt.

- Most itt vagy. És az ellenállásom gyengült, ahogy olyan segítőkészen rámutattál az éjjel – ugratta, apró csókokat lehelve a gerincére. – Meg kell érintselek.

Enjolras felnyögött, mikor a lány felgyorsította a kézmozdulatait és megadva hátraejtette a fejét. Amikor Éponine érezte, hogy a férfi közel van a végéhez, és csípőjét a lány kezébe tolja, megállt és finoman megszorította az erekcióját, amíg kicsit lenyugodott. Enjolras megragadta mindkét csuklóját és kihúzta boxeréből, és lassan felé fordult. Eponine beleborzongott, amikor felismerte a sötét tekintetet, mikor végre szemtől szemben álltak egymással. Belemarkolt a fiú pólójába, közelebb lépett, egyik kezével átkarolta a nyakát és ajkai kétségbeesetten keresték a másikét.

Enjolras az utolsó pillanatban elfordította a fejét, mire a lány szája csak az állát tudta megérinteni, és Eponine rácsodálkozott. Enjolras határozottan megfogta a lány állát, és ahelyett, hogy vadul szájon csókolta volna, elkezdett apró puszikat lehelni a homlokára, az arcára, az orrára. Végül visszatért a szájához, de azonnal lejjebb haladt és fejét belefúrta a nyakába, a füle alá, ahol a lány nagyon szerette és elkezdte nyelvével nyalogatni. Eponine elolvadt az érintésétől, hevesen beletúrt a férfi hajába és megnyugtatta az az érzés, hogy újra ujjai közt érzi a dús fürtöket. Éponine közéjük nyúlt és újra megszorította a farkát, már nagyon eszeveszettül szerette volna magában érezni. Enjolras szinte dorombolt, mikor megérintette és Eponine-nek volt egy kis ideje levegőt venni, mielőtt ajka a férfiéhoz ütközött volna vadul és mohón.

Gyorsan megpördítette a lányt, és most Éponine állt háttal a pultnak, Enjolras pedig olyan szorosan préselte magához, amennyire csak lehetett, a szájuk és fogaik őrült harcot vívtak egymással, a férfi merevedése a lány hasának feszült. Enjolras könnyedén felemelte és odanyomta csípőjét a csípőjéhez, mire Eponine erősen beleharapott az alsó ajkába. Ez volt a legdurvább kínzás, amit eddig valaha átélt. Enjolras csak annyira törte meg a kontaktust, amíg Eponine felsőjét át nem húzta a fején és könnyedén feldobta a konyhapultra.

- Istenem, de hiányoztál – sóhajtotta a férfi a bőrébe, mikor lehajtotta a fejét és a lány mellei közé fúrta. Eponine türelmetlenül markolt bele a hajába, megpróbálta vezetni a fejét, ahová akarta, és Enjolras ellenállás nélkül hagyta. Egyik mellét a szájába vette és mohón szívta be a hegyes mellbimbót, miközben tenyerével a másik mellét simogatta. Eponine fájdalmasan nyöszörgött, mikor a forróság elöntötte a hasa alatt; bugyija már lucskos volt a vágytól. Enjolras felemelte a fejét és vigyorogva hallgatta a lányból feltörő hangokat, melyeket ő váltott ki belőle, majd a szájával áttért a másik cicire.

- Csak dugj meg, kérlek – sikította Éponine. Nem szokott könyörögni, de most a várakozás szinte elviselhetetlen volt.

- Fogd be és legyél türelmes.

Eponine dühében megragadta a kezét és a combjai közé húzta és beleült az érintésébe. Szüksége volt rá, kétségbeesetten vágyott rá, és mozgatni kezdte a csípőjét, hogy a férfi kezének dörzsölje a punciját, ahogy az visszatért szájával a nyakához. Enjolras hátrahajtotta a fejét, de kezét nem vette el, csak üveges tekintettel nézte.

- Olyan gyönyörű vagy - azzal Enjolras lerántotta a lány pizsama nadrágját és a bugyiját a lábáról és hagyta, hogy a földön landoljanak, és teljesen meztelenül üljön előtte. Eponine megborzongott, ahogy a konyhapult hűvösét érezte a feneke alatt, de szinte rögtön meg is feledkezett róla, amikor Enjolras szétnyitotta a lábait, letérdelt a padlóra, és figyelmeztetés nélkül száját a puncijára tapasztotta.

- Oh! Oh, Istenem…oh, baszki… - sikította és megragadta a konyhapult szélét, mikor Enjolras közelebb húzta a csípőjét, és nyelvével mindenhol körbenyalta, mielőtt a csiklóját támadta volna meg.

Éponine felszisszent és teste ívbe rándult, de megpróbált nem izeg-mozogni, hogy ne nehezítse meg az odalent ügyködő fiú dolgát, de nem volt önmaga ura, csípője vadul megrándult, ahogy Enjolras hozzáadta egy ujját és elkezdte finoman ujjazni.

Minden érintésétől, az ujjai bedugásától a nyelvjátékáig Éponine fel-feljajdult. Enjolras elégedetten felsóhajtott, és ettől az apró rezgéstől, amit odalent érzett, a gyönyör szélére került. Eponine a nevét sikította, mikor elélvezett, izmai eufórikusan összeszorultak az ujjai és nyelve körül. Enjolras hagyta, hogy teljesen végigfusson rajta az orgazmus, mielőtt elhúzódott és felállt, arcán enyhén fájdalmas mosollyal. Eponine csak akkor vette észre miért, amikor lenézett a férfi alsójára és elnevette magát.

Enjolras elemelte a pultról, mire Eponine gyorsan körülölelte lábaival a derekát.

– Ezúttal a hálószobába? – csak ennyit tudott kinyögni, mielőtt ajkuk újra összeért.

- Igen. Siess - Eponine elhúzódott a szájától, ahol még mindig érezte saját levének ízét, és duzzadt ajkait a férfi nyakának vetette. Enjolras átcipelte a lakáson és óvatosan lefektette az ágyra. A lány mosolyogva mérte végig, teljesen meztelenül és kitárulkozva. De egyáltalán nem érdekelte. Amikor vele volt, már nem érezte, hogy el kellene rejtenie bármit is; a férfi olyannak akarta, amilyen volt.

Enjolras ledobta magáról a pólóját, de amikor Eponine érte nyúlt, hogy magára húzza, megrázta a fejét és hátralépett.

- Fordulj meg – parancs volt és nem kérés, Eponine megborzongott a kéjtől.

Úgy tett, ahogy a férfi parancsolta, egy párnát a medencéje alá helyezett, hogy jobban elemelje csípőjét az ágytól. Vágyakozva behunyta a szemét, és mikor Enjolras megragadta a csípőjét, egy kéjes hang hagyta el a torkát, mikor ágaskodó péniszének hegye a hüvelyéhez ért. Hirtelen, egy gyors lökéssel a lányban volt, és Éponine meglepetésében felsikkantott. A férfi teljesen kitöltötte, és ahelyett, hogy mozogni kezdett volna benne, megállt, hogy legyen ideje mindkettőjüknek hozzászokni az új érzéshez. Eponine hátranyúlt és megérintette a férfi csípőjét, és egy kicsit eltávolodott tőle. Enjolras vette a célzást és egy stabil tartást felvéve csípőjét elkezdte toló mozdulatokkal mozgatni, és minél mélyebben elmerülni, ahogy Éponine is vele összehangoltan billentette csípőjét, hogy minden döfésnél középen összeütődjenek.

Ujjai a lány oldalába vájtak, és felnyögött, ahogy egyre erőszakosabban kezdte dugni, és olyan mélyre próbált behatolni, amennyire csak tudott. Eponine a takaróba markolt, ahogy érezte második orgazmusának közeledtét, és szinte felüvöltött, mikor Enjolras előrehajolt és megharapta a fülcimpáját, majd nyelvével simogatta.

- Éponine… - hörögte a lány nevét, és Eponine felsikoltott a fájdalomtól és az örömtől, mikor a férfi a hajába markolt és hátrahúzta a fejét, hogy jobban hozzáférjen a nyakához. Láthatólag azt akarta, hogy nyomot hagyjon a vékony bőrön.

Pár perc múlva Enjolras felgyorsított, ahogy az ő beteljesülése is közeledett. Könyörtelenül dugta, miközben a lány nevét hajtogatta. Bőrük egymáson csattant, és a hang vad és állatias volta miatt szinte elvesztette a kontrollt. Éponine érezte, hogy újra elélvezett, ahogy Enjolras farka keményen döngölte, gyorsabban és gyorsabban. Második orgazmusát a párnájába üvöltötte, izmait megfeszítette, egész teste megremegett a döfések erejétől.

Még abban a percben Enjolras is reszketve élvezett el, és Éponine érezte, hogy lassan lenyugszik, miközben spermáját belélövelli az utolsó néhány lökéssel. Enjolras mély levegőket vett, ahogy feltornázta magát és hagyta, hogy Eponine a hátára forduljon, aki végre újra tudott tisztán gondolkodni, és teljes súlyával ránehezedett, ujjaikat összefűzve a fejük felett, fejét pedig a lány nyakába temette.

A férfi súlya jól esett és visszahozta a földre egy ilyen szárnyaló eufória után, és Éponine megszorította a kezét, mielőtt egyik lábával átölelte volna és combjaik összekulcsolódtak. Mindkettejük testét vékony izzadság borította, és Enjolras lustán ízlelgette a lány nyakán a sós bőrt.

- Nem adom fel olyan könnyen – mondta végül Enjolras, hangja még mindig mély és rekedt volt. – Nem, amikor ez van nekünk.

Végigsimított a lány oldalán és Eponine libabőrös lett. Nem tudott megszólalni, csak bólintott.

Talán a férfinak elég hite van kettőjük helyett is.