- Elmegyünk Courfhoz ma este? – motyogta Éponine Enjolras vállába. Még csak félig volt ébren, és mióta felébredt egy mély, békés álomból, a teljesen éber Enjolrasra mászott. Sokkal több ideig tartott kikászálódni az ágyból, ahogy újra élvezhette a férfi testét a sajátjához feszülni, és egyáltalán nem akaródzott megmozdulni.
- Hogy azt nézzem, ahogy a barátaim lerészegednek Szilveszter éjjel? Persze, jobb dolgom biztos nincs, amivel hasznosan eltölthetném az időt - válaszolta Enjolras szarkazmussal.
- Nem is isznak olyan sokat. Csak becsípnek, nem részegek - tiltakozott Eponine. – Te olyan antialkoholista vagy, hogy hozzád képest már mindenki alkoholista.
- Nem vagyok antialkesz. És Grantaire mindig részeg.
- Jó, de ő nem számít.
Enjolras felhorkantott.
- Mi az hogy nem számít? Ő a barátunk, ott van minden buliban és még soha nem fordult elő, hogy be ne rúgott volna.
- Ő csak egy ember. Nem mondhatod, hogy mindenki be lesz rúgva, amikor ez csak egy emberre igaz, vagy maximum kettőre.
- Ez a beszélgetés nem világít rá fájdalmasan, hogy neki ez egy elég komoly kezelésre szoruló probléma?
- Ahha…ha kitaláltad, mit kezdjünk vele, akkor majd szólj – Enjolras megszorította a lány kezét és visszamerültek a hallgatásba.
Mielőtt újra elaludt volna, Enjolras hangja visszarántotta az ébrenlétbe.
- Mesélsz arról, hogy mi jár a fejedben, hogy mit tervezel? Velünk?
Éponine egy percig nem válaszolt, és egy gyerekes „nem" majdnem kicsúszott a száján, de még időben megállította magát. Ehelyett ráemelte hatalmas szemeit a fiúra és óvatosan megválogatta a szavait. Már 11 napja kerülte a témát, és bár az összeset együtt töltötték, beleértve a karácsonyt is, minden visszaállt majdnem a rendes kerékvágásba.
- Még nem tudom, hogy mit akarok.
A bosszúság azonnal meglátszott a férfi kék szemében, de nem hagyta kitörni, ehelyett nyugodtan kérdezte meg.
- De azt elmondod, min gondolkozol? Hogyan gondolkozol?
Éponine felült és megnyújtózkodott megfontolva a kérést. Nem arról volt szó, hogy még nem gondolkodott azon, mit akar, mert jól átgondolta. Csak még nem jutott döntésre. De ha esetleg a fiú nem kapja fel a vizet és végighallgatja, a beszélgetés lehet, hogy segít rajta.
- Beszélhetünk – kezdte Éponine. – De előtte nem zuhanyozhatnék le? Nem tudok józanul gondolkodni a pizsamámban.
Enjolras vigyorogva húzta fel a száját és a szemei éhesen próbáltak meg a vékony póló alá látni.
- De én szeretem a pizsamádat.
Éponine pajkosan rácsapott a fiú karjára és kipattant az ágyból.
- Várj rám a nappaliban húsz perc múlva egy kávéval, és megkapod a beszélgetésedet.
Húsz perccel később, szavát állva Éponine felbukkant a nappaliban, a tusolástól felfrissülten és hullámos haját fésülgette.
Enjolras pedig gőzölgő kávéval várta az asztalon. Éponine leült mellé a kanapéra, belekortyolt az éltető löttybe és elégedetten felsóhajtott. Enjolras türelmesen várta, hogy elkezdje, és közben ő is feltöltötte magát a szükséges koffeinmennyiséggel.
Miután Eponine összeszedte a gondolatait, egy elég egyértelmű kijelentéssel indította a beszélgetést és a az egyetlen helyzetre érvényes konklúziót tálalta elé.
- Szóval, szerintem ez kétféleképpen végződhet. Vagy végleg szakítunk, vagy Bostonba költözöm.
Enjolras letette a kávésbögréjét az asztalra és teljesen a lány felé fordult és nem tudta elrejteni a meglepetését.
- A távkapcsolat már nem opció? Egyáltalán?
- Nos, csak még néhány hónapig, amíg oda nem költözöm, mert itt ugye le kell diplomázom előtte – mondta Éponine. – De egyébként nem, nem vagyok hajlandó a végtelenségig egy olyan kapcsolatban ragadni veled, azt várva, hogy meglássuk, tartunk-e valamerre. Ezt kizárhatjuk, ha egyetértesz.
Egy darabig egymást tanulmányozták, míg Enjolras bólintott.
- Elfogadom. Nem akarod ezt a fajta bizonytalanságot, és tiszteletben tartom az érzéseid.
- Köszönöm – mosolyodott el hálásan Éponine. – De ettől függetlenül, még mindig nem tudom, mit akarok. Bostonba költözni hatalmas döntés.
- De erre hajlandó lennél?
- Nyilván – forgatta a szemét Éponine. – Mivel nem mondtam, hogy hagyj békén, ez szerintem elég nyilvánvaló.
- Akkor mi tart vissza? Máskülönben?
- Mi tart vissza attól, hogy szakítsak veled? - Eponine oldalra hajtott fejjel szúrós szemeket meresztve kérdezte. – Komolyan ezt kérdezted tőlem?
- Igen, halál komolyan. Honnan tudod, hogy megéri miattunk Bostonba költöznöd? Potenciálisan.
- Mert szeretlek, te fasz. Tudod ezt.
Enjolras elmosolyodott és megszorította a lány térdét.
- Igen, tudom. Ahogy azt is, hogy a szerelem néha nem elég. Szóval szerinted miért fog működni? Miért éri meg átutazni a fél országot?
Éponine megremegett. Az ilyesfajta beszélgetések, ami az érzésekkel kapcsolatos, meg a jövővel, kényelmetlenül érintették. Még nem volt soha olyan jövője, amiről érdemes lett volna beszélni, és fogalma sem volt, hogy kell gondolni vagy tervezni egyet.
- Ezt hogy érted pontosan? – kérdezte kétségbeesetten.
- Mit akarsz? Tőlünk, és a jövőnktől? Ha tényleg Bostonba akarsz költözni, akkor úgy tervezed, hogy sokáig együtt leszünk. Szóval mit akarsz az életünkkel? Házasság? Család? Mikor akarod ezeket?
Éponine elhűlt, és megrázta a fejét, hogy kicsit kitisztuljon a feje azoktól, amit most említett a fiú.
- Tőled olyan egyszerűen hangzik.
- Semmi sem egyszerű – jelentette ki Enjolras. – És megértem, ha nem akarsz róla beszélni. De ha folytatjuk ezt a kapcsolatot, és ilyen óriási lépésre szánod magad, akkor nem kellene mégis?
- Jó, akkor te mit akarsz? – fordult felé Éponine, mert kíváncsi volt, hogy a fiúnak van-e válasza, ha már tőle ezt elvárja.
- Feleségül akarlak venni – vágta rá habozás nélkül Enjolras. – Ez akkora meglepetés?
- Én… mi van?
- Nem azt mondom, hogy holnap, vagy jövőre. De egyszer majd, igen. El akarlak venni. Utazni akarok veled, megnézni a Kínai Nagyfalat, a Szajna-parton sétálni Párizsban. Fel akarom fedezni a világot, veled. Régen azt hittem, hogy ez olyan, amit egyedül akarok, de amikor ezekre gondolok, magam mellett látlak.
Éponine csak maga elé bámult és megpróbálta feldolgozni a férfi szavait, és elméje elhomályosult. Már korábban is mondott ilyesmiket, de nem vette komolyan akkor. De most ez az élet nem is hangzott olyan rossznak.
- Ez… jól hangzik – nyögte ki végül gyengén. Enjolras csuklott egyet és megrázta a fejét a lány zavarán.
- Oké. Most te jössz. Akarsz gyerekeket? Ne gondolkodj. Azt mond, amit tényleg az eszedbe jut.
Eponine óvatosan próbált fogalmazni, és megpróbálta szavakba önteni azt, amit még magának sem mondott ki soha.
- Azt hiszem, akarok gyerekeket, ha olyan férfitól lesznek, aki igazi apjuk lesz, aki gondoskodik róluk, szereti és soha nem hagyja el őket, még ha a mi kapcsolatunk valahol egyszer véget is ér. Valakitől, aki kedves és felelősségteljes, és aki mindig maga elé helyezi őket – vett egy mély levegőt és elpirult, de nem volt benne biztos, miért ejti zavarba a téma. – Szóval igen, szeretnék gyereket, ha veled csinálhatom, mert tudom, hogy amit mondtam, az veled így lenne.
- Na látod? Máris haladunk valamerre – szorította meg a térdét Enjolras megint. – Hogy hol akarunk élni, az olyan dolog, amit együtt dönthetünk el. Boston csak egy megálló – emlékeztette. – A jövővel kapcsolatban semmi nincs kőbe vésve számomra, csak azt, hogy azt akarom, hogy a része legyél.
- Én is ezt akarom – vallotta be Éponine, de aztán fájdalmasan feljajdult és megfogta a fejét. – De Bostonba költözni, még ha csak pár évre is, sokkal bonyolultabb, mint amilyennek most bebeszéltük.
- Tudom. Miért tétovázol?
- Suli. Mesterre akarok menni, de egy idióta vagyok és nem adtam be a jelentkezésemet Bostonba, szóval ősszel biztos nem fogom tudni elkezdeni. Ráadásul istentelenül drága, szóval baromi sok adósságom lenne…
- És nem akarsz várni a mesterrel? Elég sok pénzt kereshetek, amikor lediplomáztam a jogon. És ha összeházasodunk, akkor visszamehetsz tanulni és nem lesz anyagi problémád.
Éponine megrázta a fejét.
- Ahogy erről beszélsz… az egész kicsit kikészít, tudod? Ez olyan felnőtt dolog. Hogy állhatunk készen egy ilyen beszélgetésre?
- Nem tudom. Te készen állsz? Ha nem, akkor ez még egy érv a Bostonba költözés ellen.
Még ha a férfi megpróbált objektív maradni, Eponine látta a feszültséget és a reménykedést az arcán. Kétségbeesetten akarta, hogy a lány odaköltözzön, tudta ezt, de tényleg csak akkor, ha biztos benne és boldoggá teszi. És mert Éponine szerette, elhatározta, hogy félreteszi a saját bizonytalanságát és szorongását a felnőtt témával kapcsolatban, és szembeszáll vele.
- Készen állok. Valamikor el kell kezdenem felnőni, nem? Szóval, igen. Lehet, hogy kicsit elhalasztom a mesterképzést, amíg stabilabb lábakon nem állunk, és ez nem feltétlen rossz. A tanárok nem viszik sokkal többre a mesterképzéssel, és jó lenne, ha találnék munkát és dolgoznék pár évet, mielőtt visszamennék tanulni. De én tényleg nagyon-nagyon szerettem volna ezt most végigcsinálni.
- És én támogatlak, ha úgy döntesz, hogy most akarod elkezdeni – mondta Enjolras. – A döntés a tied, de vannak választási lehetőségeid.
- De nem ez a legnagyobb dolog – vallotta be Éponine. – Ott az öcsém. És a húgom is.
Ahogy a szavak elhagyták a száját, Enjolras hátradőlt a kanapén.
- Igen… tudom. Erről már beszéltünk.
Eponine figyelte a legyőzött pózban elfekvő Enjolrast, aki pontosan tudta, mit jelent neki az öccse. És azt látta rajta, hogy biztos volt benne, hogy nem fogja elhagyni Gavroche-t, hogy vele legyen.
- Nem hagyhatom itt – mondta csendesen. – Tudom, hogy szerető családban van, akik vigyáznak rá, de mi van, ha valami változik és én ezer mérföldnyire vagyok? A nevelőotthonok kiszámíthatatlanok. És kegyetlenek. De amikor lediplomázok és még itt vagyok, és egy kicsit stabilabb lesz az anyagi helyzetem, akkor akár magamhoz is vehetném.
Enjolras bólintott és kinézett az ablakon. Állán megfeszült az iszom, ahogy Éponine az arcát fürkészte.
- Tudom, hogy nem kell ezt bizonygatnom – felelte gyengéden. – És még Gavroche-sal a képben sem tartom kizártnak, hogy Bostonba költözzek. Csak egy kicsit megnehezíti a döntést. Egyel több dolog, amit fontolóra kell vennem.
- Tudom, Éponine, megértem – még mindig nem nézett rá, Eponine sóhajtva befúrta magát a férfi karja alá és megölelte.
- Úgy értem – magyarázta határozottan. – Hogy még nem döntöttem. Ne legyél mérges rám.
- Nem vagyok mérges tiltakozott Enjolras és hogy bebizonyítsa, hatalmas puszit cuppantott a homlokára. – Csak még meg kell emésztenem az egészet. Adj egy percet.
Miután egy darabig csendben üldögéltek, Enjolras gyengéden megszólalt.
- Na, akkor megyünk ma este abba a buliba, vagy mi?
- El se hiszem, hogy vége az évnek - sóhajtotta Cosette aznap este. – Mintha csak tegnap kezdtük volna az egész sulit, nem? És már csak egy félévünk van.
- Úgy érzem, ahogy öregszünk, egyre gyorsabban telik az idő - helyeselt Musichetta. – És komolyan, most hogy már végeztem, és nekem kell minden számlát fizetnem és aggódni minden szarért, nem egészen olyan felnőttnek lenni, mint ahogy régen gondoltam.
- Biztos nem olyan rossz – próbált vigasztalódni Éponine. Szorosabbra húzta magán a kabátot és benézett az ablakon a bulizók közé. Pár percre kimenekültek friss levegőt szívni az erkélyre, és jól esett a csend a bent tomboló zenéhez képest, ami Courfeyrac házában dübörgött. – De tudjátok, talán az idő még gyorsabban telik egy ismeretlen helyen, mint mondjuk, nem is tudom… Bostonban?
Cosette és Musichetta mindketten döbbenten bámultak barátnőjükre.
- Mi? – sikkantotta Cosette. – Akkor eldöntötted, hogy mész?
- Shh - sziszegte Eponine. – Halkabban! Nem. Még nem döntöttem el, de ma beszéltünk róla. Mármint tényleg beszéltünk, és Enjolras olyan megvalósíthatónak látja. És olyan kedves volt.
Musichetta elsomolyodott.
- Júúj, te szereted!
Eponine forgatta a szemét.
- Hát persze, hogy szeretem. Nem gondolkoznék azon, hogy a fél országon átmegyek egy olyan pasiért, akit épphogy csak kedvelek!
- Ez olyan romantikus - álmodozott Cosette. – Hogy csak ti ketten, új élet egy új városban… Biztos csodálatos kaland lesz.
- Már rengeteg kalandom volt életemben – morogta Éponine, de aztán megrázta magát. – Nem mehetnénk be? Hideg van.
Visszamentek a nappaliba és Eponine egy hátsó szobába osont, hogy oda menekítse a kabátját, dehogy valaki lehányja vagy ráöntse a piáját vagy valami.
Amikor vissza akart menni, az előszobában egy kéz ragadta meg hátulról. Eponine ijedten felugrott, szíve a torkában dobogott, és megpróbált kiszabadulni, de meghallotta Enjolras hangját.
- Shh, csak én vagyok – óvatosan behúzta egy szekrénybe és becsukta az ajtót, az egyetlen fényforrás csak az ajtó alatt szűrődött be.
- Mi az ördögöt csinálsz, te dilinyós?
Enjolras elnevette magát, átölelte a derekát, és kezeivel óvatosan cirógatni kezdte a lány fedetlenül hagyott hátát.
– Mit gondolsz? – lágyan megcsókolta a nyakát, és elvigyorodott, mikor érezte, hogy a lány beleborzong. – Mondtam már, hogy nagyon tetszik ez a ruha?
- Lehet, hogy már említetted - Eponine azért vette meg, mert tudta, hogy tetszeni fog a férfinak – vörös, csipkés, mély hátkivágással, de szorosan feszült a csípője körül. Először zavarba jött a ténytől, hogy csak a fiú miatt vette meg, de aztán mikor látta, hogy Enjolras le se tudta venni a szemét róla egész este, és ahogy a kezei automatikusan simogatni kezdte a hátát, amikor leült mellé, megérte. – De miért vagyunk a szekrényben, amikor épp most jöttem ki egy tökéletes, tök üres szobából?
- Hát talán mert kábé egy éve volt utoljára, hogy egy szekrényen osztozunk – emlékeztette a férfi. – És az olyan élvezetes tapasztalat volt, hogy gondoltam, nem lenne rossz, ha így köszöntenénk az újévet.
- Igen? - Eponine finoman eltolta magától, de kezét a mellkasán felejtette. - És szerinted ezúttal mi fog történni a szekrényben?
- Nem számít – felelte határozottan Enjolras. – Csak veled akartam tölteni egy kis időt kettesben.
- Hát… - Éponine csigalassúsággal csúsztatta lejjebb a kezét az oldalán, belenyúlt a férfi zsebébe és elővette a telefonját. Kicsit hunyorgott a hirtelen fényre a kijelzőn. - 23:41 van. Szóval akkor van 19 perced.
- Arra próbálsz utalni, hogy toljunk le egy gyors menetet itt a szekrényben?
- Lehet – Éponine ismét lenyúlt, de ezúttal elkezdte kioldani a nadrágja övét. – Készen állsz a kihívásra?
Enjolras nem válaszolt, csak lehajolt és vadul a szájára vetette magát. A csóktól a lány teljesen elszédült, mindenhol száj, nyelv és fogak csaptak össze. Mikor végre kigombolta és lecipzárazta a nadrágját, gyorsan lecsúsztatta a csípőjén és kezével átfogta a keményedő hímvesszőt.
Enjolras elhúzta a száját, és homlokát a lány vállára támasztotta az érintésre. Libabőrös lett a karja ahogy Enjolras a gerincének vonalát simogatta, és Eponine gyorsan kibújt a magas sarkúból, nehogy elveszítse az egyensúlyát a sötétben. Egyik kezével a férfi merevedésével játszadozott, míg a másikkal átölelte a vállát, ujjait végigfuttatta a szőke haján és a nyakán.
- Bárcsak láthatnálak – suttogta Enjolras és ellökte a lány kezét a péniszéről, de helyette csípőjét odanyomta a lányhoz és dörzsölni kezdte. Megszorította a melleit, szájával megtalálta a lány állát, és Éponine felnyögött.
- Lehet ez része a mókának – azzal lenyúlt és segített felhúzni a szoknyáját, majd a férfi kezét a combjai közé húzta.
Enjolras egy pillanatra megdermedt, mert azt várta, hogy majd az alsóneműjét tapintja, de ehelyett nem volt ott semmi, csak a lány nedves csupaszsága.
- Nincs rajtad bugyi – állapította meg.
- Hát persze, hogy nincs. Tudtam, hogy tetszeni fog neked ez a ruha – vigyorgott a lány, és felnyögött, amint a férfi megérintette.
Fejét az ajtónak támasztotta, miközben a pajkos ujjak játszottak vele odalent, és szorosan kapaszkodott a férfi másik kezébe, hogy össze ne rogyjon a gyönyörtől.
- Ó, baszki – az ujjai varázslatosak voltak, mint mindig. Éponine sokszor nézte őket, főleg, amikor írt valamit. És ezek a hosszú, csodaszép ujjak csak azért készültek, hogy őt érintsék.
- Nem azért, hogy siettessem, de azt hiszem, már csak 10 percünk van… - mormogta Enjolras a csókok között.
- Akkor haladjunk - Eponine mindkét kezét a férfi nyaka köré fonta és térdét enyhén felemelte, hogy érezze a merevedését a lábai közt. Enjolras egy lassú, hosszú lökéssel már benne is volt és Eponine felnyögött. Enjolras felemelte a lány egyik lábát, hogy kicsit stabilabban álljon, másik kezével a szekrény falának támaszkodott.
Lassan és csendesen kezdődtek a dolgok, még valamennyire irányítottan is. A lökések mélyek voltak, csípője ritmikusan ütődött a lányéhoz, akinek elöntötte a forróság a hasa alsó részét. Éponine minden apró rezdülését érezte, ahogy mélyen és teljesen kitölti, és ezt az érzést soha semmi nem homályosíthatja el. Eponine beletúrt a férfi szőke hajába, és egyre hangosabb lett, amint a döfések is gyorsultak és irányíthatatlanabbá váltak.
Enjolras szája megtalálta az övét, és kicsit feljajdult, mikor a lány beleharapott az alsó ajkába. Viszonzásul erősebben kezdte dugni, farkát tövig nyomta a lányba. Eponine teste megfeszült, mikor az orgazmus első hullámai átszikráztak rajta, arcát a férfi vállába temette, hogy valamennyire elfojtsa a feltörő sikolyokat. Szinte csillagokat látott a gyönyörtől, és azon tűnődött, hogy tud a világon egyetlen férfi állandóan ilyen intenzíven örömet okozni neki.
Enjolras a nevét nyögte, ahogy ő is elérte a csúcsot, ujjai a lány csípőjébe vájtak, újra és újra mély lökésekkel merült el benne, míg el nem érte az orgazmust. Szaggatottan zihált a lány fülébe, amikor végül megállt, és Eponine finoman megsimította az arcát, érezve rajta a növekvő borostát. Ahogy kicsúszott belőle, Éponine nem engedte el Enjolras vállát, nem akarta megszakítani a kapcsolatot. Enjolras megpuszilta a füle alatt, ahogy lábát visszaengedte a talajra, de ugyanolyan szorosan tartotta.
- Azt akarom, hogy Bostonba költözz – tört ki belőle hirtelen a kétségbeesés. – Kurvára szükségem van rád, Éponine. El se tudom mondani, mennyire - Éponine gyomra válaszként görcsbe rándult, és már majdnem egyetértett, mert elöntötte az iránta érzett szerelem, amikor a buliban a zene hirtelen abbamaradt és megkezdődött a visszaszámlálás a nappaliban.
Eponine várt, amíg el nem értek a nulláig és megcsókolta Enjolrast.
- Boldog új évet.
Enjolras nem említette többet a kétségbeesetten kiszaladt kérését, és Eponine sem hozta fel. Még mindig nem tudta, mit csináljon. Minden alkalommal, amikor már majdnem igent akart mondani, megjelent előtte Gavroche vagy a húga képe és elbizonytalanodott. És tudta, ha egyszer igent mond, akkor nem lehet kétsége.
Így Enjolras válasz nélkül ment el.
Éponine megígérte neki, hogy nem vet véget a kapcsolatuknak, amíg vagy egyik, vagy másik megoldás mellett nem dönt végleg, és most, hogy Enjolras visszatért az életéhez Bostonban, észrevette, hogy mindketten sokkal több erőfeszítést tesznek, hogy valahogy tartsák a kapcsolatot.
És nem úgy, mint régen, a kommunikáció nem romlott el hetek múlva sem. Szinte állandóan sms-eztek, és ha valakinek volt egy szabad perce, máris hívta a másikat, még akkor is, ha alig 5 percet tudtak csak beszélni és rohantak utána a dolgukra. És ha Éponine nem vette fel a telefont, hangpostán hagyott neki üzenetet, amelyben elmondta mit csinál, vagy lát vagy gondol éppen, és ettől úgy érezte, hiába a távolság, a másik állandóan gondol rá. Cserébe ő is így tett, felmondta a hangpostára, hogy mit mondtak a helyi hírekben, amitől tudta, hogy felforr a fiú vére, vagy mondott egy pikáns viccet, amire csak forgatta a szemét. Egyelőre ez elég volt. Éponine most nem érezte, hogy nem tud róla semmit, ahogy az előző félévben, és bár ettől nem hiányzott neki kevésbé, egyre jobban megtörte az ellenállását, hogy New Orleansban maradjon.
Minden, amit Bostonról mondott, a költözésről, vagy hogy próbáljon ki valami újat, egy kicsit, hirtelen jobban beléhasított, mint eddig bármikor. Még Enjolras nélkül is, arra gondolt, milyen jó lehet felfedezni egy új várost, új emberekkel találkozni, és hozzászokni egy teljesen másik kultúrához.
Egy kora márciusi napon, ami vagy a sors keze volt, vagy a végzet, vagy bármi más felettük álló erő, hirtelen mindent megvilágított, és Éponine pontosan tudja, mit kell tennie.