Az ikreket és a Bella nevű lányt kirakták a kollégiumnál, így Francis megint egyedül maradt a kis angollal. Ahogyan közeledtek a mondott cím felé, a lány úgy lett egyre csendesebb és nyugtalanabb.

– Mi a baj? – pillantott rá a férfi. – Idegesnek látszol.

Alice megrázta a fejét, és hosszan hallgatott.

– Balhé lesz otthon – bökte ki végül mégis.

– Ez várható volt, nem?

– De. Csak ettől nem lesz jobb a szemükbe nézni. – Alice már úgy tépkedte az inge alját, hogy bár Francist hidegen hagyta az egész küszöbön lévő veszekedés, mégis rásimította tenyerét a lány csontos kezére, és finoman leszorította idegesen munkálkodó ujjait. Az egész nem tartott egy hosszú másodpercnél tovább, a punk lány mégis érezhetően összerándult, és lélegzetét is visszakapta egy pillanatra. Francis furán nézett rá, de végül nem kommentálta a szokatlan reakciót.

– Nyugi – vetette oda félvállról, majd felkanyarodva egy társasház kocsifeljárójára, hozzátette: – Meg is érkeztünk.

Kiszállva vette észre, hogy Alice lábai – és egész teste is – alig észrevehetően reszketnek, és a lány még az eddiginél is sápadtabb volt. Hirtelen elé lépett hát, és állát megfogva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Most legyél hozzám teljesen őszinte – parancsolta a pupilláját vizsgálva –: te ugye nem drogoztál?

Alice remegő ajkakkal intett nemet. Össze sem tudta számolni, hányadszor kerül pár órán belül intimebb közelségbe a férfival, és ez sem tett túl sok jót zaklatott lelkivilágának.

Francis keze lehullt, a rendőr felegyenesedett.

– Jól van. Nyugodj meg, és ha arra gondolsz, milyen kellemetlen lesz odaállni a testvéreid elé, jusson eszedbe, hogy magadnak köszönheted. Ha el akarod kerülni ezt, máskor ne csinálj olyat, ami miatt szégyenkezned kellene. – Teljesen tárgyilagosan beszélt, egyáltalán nem bántó hangsúllyal, tengerkék íriszeinek üres hűvössége azonban fájón szúrtak. Alice lesütött szemmel, sután bólintott. – Gyere, essünk túl rajta.

Jó volt, hogy a régi angol bérházban nem működött lift – a férfi így legalább többé-kevésbé biztos lehetett benne, hogy a lépcsőzés megemeli annyira a lány vérnyomását, hogy ne essen össze a félelemtől. Azonban egyszer így is megbotlott, s a rendőr karjában kötött ki, olyan arccal, mint akit tényleg egy paraszthajszál választ el a sírástól.

– Bocs – szipogott egyet színtelenül, és mereven előre nézve folytatta az útját. Egy kissé kopott, rézkilincses ajtó előtt fékezett le, Francis pedig mögé érve egy határozott mozdulattal becsengetett. Alice összerándult a csengő hangjára, és nyelt egyet.

Az előszobában léptek zaja hallatszott, és egy hosszú, hullámos barna hajú, Alice-nél jóval teltebb fiatal nő nyitott ajtót. Szeplős, kedves arca elkomorult az egyenruhát látva, és számonkérőn nézett húga – jobb híján – kócos fejebúbjára.

– Szia Gwen – cincogta Alice.

– Szép jó estét! – köszönt cseppet sem szívélyesen a nő. Kevésbé nem is hasonlíthattak volna egymásra, csupán arcuk néhány vonása árulta el, hogy nővérek. – Mit csináltál már megint?

– Graffitiztünk a srácokkal – vallotta be a szőke.

– És felgyújtottak két kukát – tette hozzá a férfi. – Francis Bonnefoy, rendőr törzszászlós – biccentett, mire a nő kezet nyújtott neki:

– Gwendolyn Kirkland. Fáradjon beljebb... – tárta szélesebbre az ajtót, és bevezette mindkettejüket a nappaliba. – Scott és Flynn el lesznek ragadtatva, remélem tudod – fűzte hozzá megrovó hangon húgának címezve.

– Nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlen ügyben kellett felkeresnem magukat – vette át a szót Francis –, de akadt némi probléma a kis hölgy szüleinek elérhetőségével kapcsolatban. Ő maga azt mondta, hogy az édesanyja hollététől két éve nem tudnak semmit, az apját pedig jóformán nem is ismeri.

– Egyáltalán nem ismeri – erősítette meg Gwendolyn. – Én is csak kétszer láttam életemben. A sajátomat ennyiszer sem. Brittany... nem volt az a tipikus gondoskodó anyuka, aki kötelességének érezte volna biztos családi hátteret teremteni a gyerekeinek.

– A legnagyobb baj az, hogy még mindig övé a gyámság – tapintott a lényegre Francis. – Ez pedig megnehezíti a bíróság munkáját, lévén Alice fiatalkorú.

– Tudom, nem ez az első eset, hogy szembekerülünk ezzel a problémával – legyintett Gwen. – Bár, azt kell mondjam, néha szerencsésebben jöttünk ki Alice dolgaiból emiatt.

– Ezt akkor sem lehet a végtelenségig húzni – szögezte le Francis. – A húga előbb-utóbb nagykorú lesz, és ha nem változtat a viselkedésén, könnyen börtönbe kerülhet, emellett pedig ha jól tudom, még egy öccsük is van – az ő érdekében pedig mihamarabb el kellene intézni a gyámsági kérdést is.

Gwen a levegőbe lökte a kezeit.

– Ön szerint nem ez a leghőbb vágyunk nekünk is? Csupán kissé nehézkes úgy megoldani, hogy anyánkat két éve elnyelte a föld!

– Lenne rá lehetőség, bár tény, hogy sokkal hosszadalmasabb így az eljárás, de ha az öcsnek még sok van hátra a felnőtté válásáig, érdemes lenne belevágni – javasolta a férfi.

– Peter öt éves – világosította fel a nő. – Lehet, hogy magának van igaza. De ez Alice jelenlegi ügyén már semmit nem változtat.

– Ezt is megoldják majd, csak az a kérdés, hogyan. – Francis összetámasztotta az ujjait. – Nem akarok vészmadárkodni, de a kisasszonynál nagyon rezeg a léc. Azt hiszem, ha most talán nem is, de a következő húzására elég valószínűen letöltendőt kaphat.

– Legalább végre megtanulná, hol is a határ... – morgolódott Gwen. – Én semmivel nem tudok rá hatni.

Nem folytathatta, mert heves dobogás hallatszott, és a szomszéd szobából egy száztíz centis, tengerészkék fergeteg zúdult elő:

– Gwen, Gwen, éhes vagyok! Kaphatok uzsonnát? – kiabálta, a dohányzóasztal segítségével lefékezve.

– Persze, Peter, eredj ki a konyhába, mindjárt melegítek neked valamit – hessegette volna ki finoman a nő, ám a matróznak öltözött, szöszke kisfiú most észrevette a rendőrt, és elnyíló ajkakkal, csillogó szemmel meredt rá.

– Szia! – köszönt lelkesen. – Te rendőr vagy? Én meg tengerész, látod az egyenruhám?

Francis elmosolyodott.

– Nagyon menő. – És kacsintott egyet.

– Miért vagy itt? – faggatta a kissrác. – Alice megint rosszat csinált? Elviszed a börtönbe?

– Nem, nem viszem oda. Bár lehet, hogy rászolgált már... – kezdte magyarázni a férfi, ám Peter a szavába vágott:

– Miért nem? Azt hallottam, a rendőrök becsukják a bűnözőket...

– Fogd már be! – vágott hozzá egy díványpárnát Alice.

– Inkább neked kellene csöndben maradnod – pillantott rá szigorúan Gwen. – Peter, a rendőrbácsi nem fogja elvinni Alice-t, mert még gyerek ő is, most pedig menj ki szépen a konyhába, és keresd elő a bögrédet meg a tányérodat. Gyerünk, egy-kettő!

A kisfiú ugyanolyan lendülettel, mint amilyennel érkezett, kiviharzott, és hangos csörömpölésbe fogott.

– Elnézést érte – sóhajtott az idősebb lány. – Nagyon élénk.

– Semmi baj – hárította el udvariasan Francis. – Ami Alice-t illeti, ott viszont annál nagyobb.

– Nem tudom, hogy jutott el idáig – kesergett Gwen. – Persze, kisebb-nagyobb problémák mindig voltak vele, de az utóbbi egy évben fordult ilyen kritikusra a helyzet. Nem sokkal miután Brittany itt hagyott minket. De nem hiszem, hogy ez volt az oka. Inkább talán az az amerikai srác, Alvin, vagy Alfred, vagy tudomisén...

– Rossz társaság?

– Rossz. Középiskolát kellett váltania, mert kénytelenek voltunk elköltözni, miután az anyánk lelépett, és hát, tán maga is látta, ez itt nem éppen a milkósnegyed...

– Láttam, de ez sajnos nem mentség semmire. A kis hölgy nagyon könnyen kerülhet még ennél is nagyobb bajba, és itt nem feltétlenül a rendőrséggel való összeütközésekre gondolok...

– Értem... – Gwen megcsóválta a fejét. – Hát, igyekszünk megoldani.

Francis felállt, kinyújtóztatta a tagjait.

– A bíróság küldeni fog hivatalos idézést, onnantól kezdve nekünk nem sok beleszólásunk lesz a dologba – tájékoztatta még a nőt. – De azt biztosra mondhatom, hogy ezúttal nem fogják büntetés nékül elengedni. Azért minden jót kívánok.

– Kikísérem – emelkedett fel Gwen is, ám Alice hirtelen felpattant:

– Hagyd csak, majd én... – motyogta. – Peter úgyis várja az uzsonnáját.

Gwen csak összeszorította a száját, és eltűnt a konyha felé. Alice biccentett a rendőrnek, aki követte is az előszobába; ott azonban a lány megállt.

– Gond van? – tudakolta Francis.

– Csak... kösz, hogy nem volt bunkó. Se velem, se a testvéreimmel. – Alice felnézett egy pillanatra, de nem tudta állni a férfi tekintetét.

– Nincs mit – válaszolt amaz szárazon.

– És bocs, hogy én az voltam.

– Már megszoktam az ilyesmit.

– Akkor nincs harag, ugye?

– Nincs, de jobb szeretném, ha többet nem kellene találkoznunk. – A lány álla alá nyúlt, felemelte a fejét. – Gondold meg, mihez akarsz kezdeni magaddal, és ne rontsd el az életed rögtön a legelején. Nem is tudod, már mennyit ártottál magadnak. Az előéletet nem lehet eltörölni.

– Értem. – A lány elfordította a szemeit róla.

– Miért nem teszed, ha érted? – Nem érkezett válasz. A férfi felegyenesedett. – Embereld meg magad. Kár lenne érted.

Alice leszegett fejjel a kilincsért nyúlt, de az ajtó kinyílt, még mielőtt hozzáérhetett volna. Egy magas, vörösesbarnás hajú, fiatal férfi tűnt fel mögötte. Metsző, kékeszöld szeme azonnal megakadt a rendőrön.

– Jó estét – köszönt kifejezéstelen, de annál fenyegetőbb, halk hangon. Francis biccentett válaszul. – Alice? – nézett kérdőn a húgára, aki látványosan elsápadt.

– Francis, ő a bátyám, Scott... Ő pedig Mr Bonnefoy, a kerületi rendőrkapitányságról.

– És miért tartózkodik itt Mr Bonnefoy a kerületi rendőrkapitányságról? – A hidegzöld tekintet tovább jegesedett, lassan járva a két fél közt.

– Azt Alice elmeséli, nekem sajnos mennem kell – közölte Francis. – Örültem a szerencsének. – Kezet fogott az idősebb Kirklanddal, és szavához híven elsietett a lépcsőház felé. Minden porcikájának elege volt ebből a napból.

Scott becsukta maga mögött az ajtót, és végig húgát fixírozva lassan elé sétált.

– Kérdeztem valamit, hugica. Miért volt itt a fakabát?

– Graffitiztünk és felgyújtottunk két kukát – hadarta Alice. Ezen jobb volt túlesni.

– Ki az a „mi"? – Scottnak hűvös hangja dacára láthatóan kezdett felforrni az agyvize.

– Al, Mattie, Bella, Lars meg én.

– Aha. A szokásos banda. Emlékszel, mit mondott legutóbb Flynn a kedves barátaidról?

– Hogy meg ne lássatok még egyszer a közelükben.

– Pontosan. És arra is emlékszel, én mit mondtam, mi lesz, ha legközelebb zsaru hoz haza?

Alice arcából a maradék vér is kiment, de válaszolt:

– Emlékszem.

Scott keze meglendült, és keményen pofon vágta. A lány megnyikkant, és a padlóra esett az ütés erejétől – pár másodpercig ott is maradt, majd lassan megtörve mindkettejük mozdulatlanságát, óvatosan feltápászkodott, és bátyja tekintetét kerülve, némán elindult a szobája felé. Ezzel kissé meg is lepte Scottot, aki arra számított, hogy húga arrogánsan és sértett vagdalkozással válaszol most is, mint eddig bármilyen számonkérésre vagy büntetésre; de a merev arcon és a metsző szemekben ennek a halvány meglepetésnek semmi nyoma nem tűnt fel. Elvégre épp ideje volt, hogy a kis hölgy észrevegye magát, nehogy már lemenjen hídba, csak mert egyszer Alice elismerte, hogy hibázott.

Flynn később jött haza, és mivel Gwen és Scott is elmesélték neki a dolgot – utóbbi szigorúan négyszemközt, mivel nővérük nagyon kiakadt volna a pofon hallatán – így már nem ment Alice után a kuckójába, hogy ő is kérdőre vonja. Elege volt már az egészből. Scott és ő régebben valamennyire képesek voltak hatni a húgukra, de a leányzó egy ideje nagyon elkanászodott. Kezelhetetlenségében nyilván az is közrejátszott, hogy soha semmiért nem ütötte meg igazán a bokáját, ebből kifolyólag nem is érezte úgy, hogy vissza kéne vennie magából. Remélhetőleg Scott közbenjárására most egy kicsit elgondolkodott... A következő alkalommal ugyanis kénytelen lesz ő elővenni azt a jenki kölyköt, és amúgy barátian elbeszélgetni vele – csak ez egy kissé kockázatos vállalkozásnak tűnt, és Flynnek semmi kedve nem volt néhány hónapig valami büntetés-végrehajtási intézményben üdülni kiskorú sérelmére elkövetett súlyos testi sértés és halálos fenyegetés miatt.

Alice ezenközben az ágyán gubbasztva meredt maga elé, és gondolataiba mélyedve hallgatta a kinti tompa zajokat. Mikor másik bátyja is hazajött, összeszorult a gyomra az idegességtől – Flynntől még jobban félt, mint Scottól. Utóbbi ugyan nagyon ijesztő tudott lenni, de az idősebb fivérben volt valami rendkívüli: Alice-nek már csak a közelségétől is szó szerint borsódzott a háta, ha Flynn megharagudott rá. Reszketve várta a vészjósló kopogást az ajtaján, de az egyre csak késett, s ő végül egyedül maradt a kis helyiségben; sötét, megtört alakját ezüstfénybe vonta a lassan felemelkedő, sápadt telehold.

Sok dolgot végiggondolt az együttérző félhomályban: többek közt megvizsgálta közelmúltja minden egyes pillanatát, melyeket barátaival töltött, okokat és összefüggéseket keresve a történések között. Az egész azzal kezdődött, hogy anyjuk távozása miatt el kellett költözniük a belvárosból, és az új iskola finoman szólva sem volt bizalomgerjesztő hely komor, összefirkált falaival, szemetes udvarával és meglehetősen alviláginak kinéző diákjaival. Egy orosz bevándorló lány nyílt színen játszadozott a húszcentis pengéjű tőreivel! Mint később Alice megtudta, Alfred ennek a csajnak csapta a szelet, amíg a bátyja némi végtagveszteséget, illetve egy parti orosz rulettet helyezve kilátásba, le nem hűtötte a kedélyeit. Al innentől kezdve messzire kerülte a szláv testvéreket, és hamarosan őrá, az új húsra terelődött a figyelme – valami sajátos hierarchia folytán pedig, amely szerint mindig az iskola legmenőbb srácáé az első próbálkozás joga, a többiek egyszerűen félreálltak az útjából. És bár Alice-nek nem különösebben jött be a hangos és meglehetősen egoista fiú, azt hamar felfogta, hogy vagy a suli legerősebb bandájához csatlakozik, vagy neki itt lőttek, így hát nagyvonalúan igent mondott Alfrednak. (Ezt utóbb nem is bánta meg, mert amilyen tekintettel a másik góré, az az Ivan bámulta folyton... Brr.) Így ismerkedett meg Mattie-vel, Al ikeröccsével, Bellával és Larsszal, aki bár úgy szívta a füves cigijeit, mint más az éltető levegőt, tiszta pillanataiban szórakoztató társaságnak bizonyult. Ők öten folyton együtt lógtak – néha szó szerint, ha úgy döntöttek, túlságosan unalmas az iskola –, és mindig remekül el tudták foglalni magukat, lett légyen szó célbaköpésről, játszótereken ökörködésről, pályaudvarok kihalt részein álló üres vasúti kocsik kidekorálásáról és hasonló polgárpukkasztó időtöltésekről. A gond mindig ott kezdődött, hogy Al egyszerűen nem volt képes uralkodni a vérmérsékletén, és egy szúrósabb tekintetért bárkibe belekötött, nemegyszer a nyakukra hozva a rendőrséget botrányos viselkedésével vagy épp verekedéssel. A csapatot néhány szórakozóhelyről ki is tiltották már a balhék miatt. Pozitívumként viszont el lehetett mondani róla, hogy a többieket – különösen az öccsét és Alice-t – mindig igyekezett megvédeni, ha ütközésre került a sor; az egyedüli, akitől a lányt nem bírta megóvni, az saját maga volt. Alice-nek lassan a fejére nőtt ez az egész kapcsolat a meglehetősen birtokló és hisztis fiúval, és belefáradva a folytonos veszekedésekbe, végül szakított Alfreddel.

Ez utóbbi egy hete történt. Al persze azóta is próbálkozik, de ez lényegtelen. A fő kérdés az: mi vette rá őt, Alice-t arra, hogy mérlegre tegye az életét? Hiszen eddig a legkevésbé sem érdekelte, ki mit szól az ő viselt dolgaihoz. Gwen sápítozott, a bátyjai morogtak, Peter csúfolódott. Csak a szokásos, ma sem történt másképp. Jó, Scott lekevert neki egyet, de régen is eljárt néha a keze, ez sem jelentett újdonságot. A rendőrséget is megjárták már egyszer-kétszer, igaz, ezen a kapitányságon még épp nem voltak, de a környékbeli összes többiben törzsvendégnek számítottak. Miért érzi mégis úgy, hogy meg kell változnia? Miért érzi elviselhetetlennek a közönyt és megvetést, ami abból a bizonyos tengerkék szempárból sugárzott felé?

A kerület túlsó felében egy szőke férfi éppen a konyhában pakolászott késői vacsorája után, a mosogató fölötti kis neoncső gyenge fényénél. Tagjai lassan mozogtak a fáradtságtól, s ahogy sorban törölgette és a helyükre rakodta az edényeket, az elmúlt nap történései jártak a fejében. Egy piercingekkel teli, sápadt, először dacos, majd később már csak keserű lányarc folyton vissza-visszaúszott a gondolatai közé...