A másnap reggel pont ugyanúgy indult, mint akármelyik, leszámítva, hogy a posta már hozta is az idézését a rendőrségtől, mely szerint immár a leghivatalosabb papírjaikkal együtt be kell fáradniuk adategyeztetésre és felvilágosításra, mielőtt a bíróságra kerülne az ügyük. Hát ezek aztán nem sokat tökölnek.

Flynn éppen akkor indult munkába, mikor ő leült a reggelijéhez – bátyja nem is köszönt neki, csak hidegen, undorral ránézett, és egy szó nélkül kisétált a lakásból. Az ajtó csapódása és távolodó, kemény léptei elvették Alice maradék életkedvét is. Érdekes módon, mint tegnap, most sem a bánásmód hangolta le, hanem a tudat, hogy megérdemli... Erre pedig, most már étvágyát is elvéve, Scott is rátett egy lapáttal távozásakor:

– Ne legyen rád több panasz, hugica. Ha ma is csinálsz valamit, úgy éljek, nagyon megbánod.

Persze, ha ilyen egyszerű volna! Muszáj Alfredékkel lógnom, ha nem akarok meghalni, de így meg hogy húzom ki magam a hülyeségeik alól?

A válasz Gwendolyn formájában és az alábbi mondatban érkezett meg:

– Ma iskola után azonnal hazajössz. Amíg ez a fajta viselkedésed le nem zárul, addig nem mászkálhatsz a drága barátaiddal.

Egyre szebb lesz ez a nap, pedig csak most kezdődött el. Bár, így legalább Scottéknak nem kell felőlem aggódniuk...

Kapkodva összekészült, de nem kerülhette el, hogy öccse nyelvet nyújtson rá, és csúfolkodni kezdjen, így mielőtt végképp kárba ment volna a reggel, inkább elhúzta a csíkot ő is. A kapun kilépve és főleg a metróhoz menet döbbent csak rá, mennyire nehéz lesz tartania magát a „nincs több zűr" szabályhoz, mikor még a tirpák, nagydarab ellenőr is a készségesebb kurváknak kijáró, kéjes vigyorral köszöntötte a jegyellenőrző kapuknál. Majdnem megtérdelte a hústornyot, de belátta, jobb nem kötözködni, több szempontból is. A metrón csak három rosszarcú gengszterpalántát kellett néhány „kibelezlek, ha még egyszer rám mersz nézni"-pillantással leszerelnie magáról, de aztán szerencsére összefutott Larsszal, aki két megállóval a suli előtt szállt fel az ő kocsijába. Még sosem örült így neki, de nem értette a helyzetet.

– Szia! Hogyhogy itt? Máris kiengedtek?

– Ki – mosolyodott el halványan Lars. – Azt mondták, úgyis bevarrnak majd, addig meg minek egyem az állami kosztot.

Alice álla leesett döbbenetében.

– Ekkora szemétséget!

– Nyugi már – csitította a fiú, és beletúrt egyébként is ezerfelé álló hajába. – Nem nagy ügy. Ha meg mégis vész lenne, seperc alatt megpattanok.

– Nem tudsz, benne vagy az adatbázisban, a határon vagy a reptéren megállítanak – rázta fejét Alice.

– Átúszom a Csatornát – kacsintott Lars. Most tiszta volt, ez volt ugyanis az egyik manőver, amit beszívva nem tudott megcsinálni. A kacsintás. Fura, milyen apró hülyeségekre is rájön az ember, ha sok időt tölt valakivel, nem?

– Persze, aztán a francia parti őrség szépen kilyuggat...

– Majd elkezdek kiabálni, hogy hajótörött vagyok, kérek szépen menekültstátuszt. Meg különben is, honnan veszed, hogy Franciaországba úszom? Akkor már egyenest Hollandiába... Ahh, ott legalább nem cseszegetnének a cigijeim miatt. Te, amúgy az a három suttyó miért méreget úgy téged, mint szatír a meztelen szűzlányt? – érdeklődött a srác, fejével az említettek felé bökve, és mintegy jelzésképpen Alice válla köré fonta a karját leszálláskor.

– Nem tudom, úgy látszik, ma nem én keresem a bajt, hanem az engem – magyarázta durcásan a lány. – Pedig megfogadtam, hogy most egy darabig viselkedni fogok.

– Tényleg, mi történt tegnap, miután elmentetek a helyes, szőke rendőrbácsival?

Alice majdnem kiugrott Lars karja alól.

– He? Ugye nem...?

– Dehogyis! – nevetett fel a srác, és behúzta a lányt a mozgólépcsőnél álló tumultusba. – Még mindig Bella életem szerelme, és nem szándékozom átigazolni a másik táborhoz.

– Akkor meg?

– Miért, bejött neked a francia zsaru, nem? Kocsányon lógó szemekkel bámultad...

– Mi van? – sikított Alice. – Nem is igaz! Te teljesen be voltál állva, a saját nevedet is csak negyedik próbálkozásra tudtad kinyögni!

– Tényleg? Hm, asszem komolyan fontolóra kéne vennem a leszokást. Viszont a kérdésemre még nem válaszoltál – emlékeztette finoman Lars.

– Nos – kezdett bele fintorogva Alice, miközben felértek a mozgólépcsőn és besoroltak a kijárat felé tartók tömegébe –, a helyes, szőke rendőrbácsi először leszállította a többieket Patty néninek a koleszba, végighallgattuk az öreglány sápítozását az elfajzott fiatalságról, majd udvariasan kimentettük magunkat, és hazavitt.

– És otthon? – firtatta tovább Lars.

– Magunkra csuktuk a hálószobám ajtaját, és végigkeféltük az éjszakát! – morogta a lány. – Szerinted?

– Szerintem jobban állna neked, ha valamivel kevésbé lennél vulgáris, és mellesleg válaszolhatnál normálisan is...

– Oké, a tesóim naná, hogy elővettek. Először Gwen, mert ő volt otthon, a zsaru vele tárgyalta meg a továbbiakat. Teljesen ki volt akadva, persze. Peter kicsúfolt, Scottól kaptam egy taslit, Flynn meg úgy nézett rám, mint a véres rongyra. Ja, és el vagyok tiltva tőletek. Suli után spuri haza. De most legalább a telefonom nem vették el.

– Ja, múltkor nagy öngólt lőttek ezzel, mikor meglógtál a szobafogságból, mobil nélkül...

Leszálltak a mozgólépcsőről, fölmentek egy simán, és a zajos körútra kiérve ráérősen kezdtek sétálni az ódon épületek előtt. Az iskolát már messziről észre lehetett venni: egyrészt sokkal nagyobb, rondább, koszosabb és lepukkantabb volt a többi háznál, másrészt a kapu felett biztonságos magasságban a brit zászló lengett (bár a diákság etnikai összetétele alapján még jó néhány ország lobogóját ki lehetett volna akasztani, csak a vezetőség gyaníthatóan nem akarta szállodának álcázni a rábízott közoktatási intézményt), hamadrészt az előtte lévő néhány parkolóhelyet és a járda majdnem teljes egészét hatalmas, cseppet sem bizalomgerjesztő motorbiciklik foglalták el, negyedrészt a kapuban két megtermett, lőfegyverekkel és tonfákkal felszerelt, még a diákoknál is alvilágibbnak kinéző biztonsági őr cigizett. Alice és Lars motyogva köszöntek nekik, és átsétáltak a biztonsági kapun, ami, mint minden egyes alkalommal, most is beriasztott a lány különböző testrészeiben fellelhető komoly fémmennyiség miatt. Így aztán, míg Lars (és általában a többiek) megúszták az övük és a gyűrűik leszedésével, Alice-nek minden iskolanapja terpeszben a fal felé fordulva kezdődött, miközben a két hústorony lapátkezei végigsiklottak minden porcikáján motozás címszó alatt. Csak azt nem értette, hogy például Alfred előző kiszemeltje, az a Natalia hogyan képes minden egyes alkalommal becsempészni a késeit, a kínai Yao gyerek pedig a nuncsakuját. Meg kábé mindenki más az emberi élet kioltására határozottan alkalmas, változatos cuccait.

– Lassan már hazaérve is a falhoz fordulás az első reflexem – morogta Alice Larsnak, és helyrerángatta kockás ingét és csípőfarmerjét. – Mi lesz az első óránk?

– Kit érdekel? – rántott vállat a fiú. – Kimegyünk az udvarra cigizni? Még van negyed óra csengetésig.

– Szerintem nem kéne már kora reggel beszívnod – húzta el a száját Alice.

– Csak egy simát.

– Akkor jó.

Bár odakint nem voltak egyedül, ahhoz azért elég volt a kis udvar, hogy ne zavarják egymás auráját a másik cigiző branccsal. Ráadásul megpillantották Bellát is, aki addig egyedül roncsolta a tüdejét az egyik sarokban, de Larsot megpillantva gyorsan eloltotta a cipője talpán a csikket, és a srác nyakába vetette magát. Olyan hévvel csókolták meg egymást, hogy Alice rögtön feleslegesnek érezte magát.

– Felmegyek az osztályba, oké? – motyogta a párosnak, de azok meg se hallották.

Kicsit frusztráltan indult el felfelé a piszkos lépcsőház kopott fokain, és rosszkedve csak tovább növekedett, mikor a folyosóra ráfordulva már meg is hallotta Alfred éles, messzire hallatszó hangját a termükből. Hála a jó égnek, már rég nem ült a fiú mellett: a tanárok még az együtt járásuk idején külön padba parancsolták őket, amit akkoriban felháborodással, mostanra viszont áldott hálával fogadott. Nem úgy Al, aki szerint ez volt minden gond és gubanc kiindulópontja. Alice nem akarta felvilágosítani róla, hogy ha egy kapcsolatban az osztályteremben kikényszerített négy méter távolság az alapprobléma, akkor ott már klinikai esetről van szó. Így került Alice egy álomszuszék görög fiú mellé, akivel szinte sosem beszélt, és a kéretlenül is kapott macskaszőr-adagokon kívül semmi baja nem volt vele. Érdekes módon Alfred sem piszkálta soha a srácot, pedig minden egyes hímneművel összeakaszkodott, aki karnyújtásnyi távolságon belül került Alice-hez.

Elérte az ajtót, és igyekezett észrevétlenül hátrasurranni a helyére, de természetesen Alfrednak pont akkor kellett felé fordulnia, amikor már azt hitte, megússza...

– Alice, nem is köszönsz? – vetődött fel a lány előtti padra, nem is törődve azzal, hogy lelökte róla a jogos birtokosát, egy békésen szunyókáló bolgár fiút. Az említett srác csak egy kicsit idegesen tápászkodott fel, és célzatosan megkocogtatta Al vállát, de az amerikai egy ingerült „Szállj le rólam, kishaver!"-felkiáltással lerázta magáról. – Mit csinált veled az a francos francia, miután minket hazavitt? Ugye nem próbálkozott be? – faggatózott vérszomjasan.

A bolgár fiú közben ingerülten felsóhajtott, majd úgy téve, mintha csak a táskájából akarna kivenni valamit, leguggolt, és észrevétlenül odakötözte Alfred cipőfűzőjét a padja lábához.

– De, Al, bepróbálkozott. – Alice arcán egy kaján és nagyon gonosz vigyor terült szét. – Megbilincselt, és a rendőrautó hátsó ülésén tett a magáévá. Soha ilyen jót nem du...

– Micsoda?! – süvöltötte Al. – Letépem a fejét, a tökeit, a kezét, a lábát, a... mindenét!

– Pedig az igazán szaftos dolgok még csak ez után következtek, amikor elővette a...

– Megölöm! – pattant (volna) fel Alfred, és ugyanezzel a lendülettel bemutatva az évszázad zakózását, hatalmas csattanással kiterült a parkettán. A gyakorlatilag csak jobb napokat látott fal mellettük lévő részéről, illetve hangok alapján az eggyel lejjebbi emelet plafonjáról is nagy darabokban hullani kezdett a vakolat, majd a fiú kétségbeesett rugdalózásának köszönhetően a pad is megingott, és egyenesen Al hátára zuhant. A terem elülső felét elfoglaló kelet-európai és ázsiai csapat fülrepesztő hangerejű röhögésben tört ki, Ivannal és Nataliával az élen. Alice igyekezett megzabolázni rekesz- és arcizmait, több-kevesebb sikerrel, de végül nem bírta ki, és mindkét hüvelykujját feltartva szélesen Aleksanderre vigyorgott, aki eddigre átmenekült a keletiekhez az üvöltöző és fenyegetőző Al mellől. Alice végül megkönyörült exén, és az éppen betoppanó Mattie segítségével felállította a padot és eloldozta Alfredet.

– Hol van az az alamuszi kis pondró?! – csattant fel a fiú. – Kinyírom őt is! – Megindult felé, de a bolgár csak vigyorgott a karba font kezű Ivan mellett, biztos fedezékben. – Akkor is kibelezem, ha máskor nem, suli után – morogta Alfred csak úgy magának, majd odavetette: – Ez még nincs lejátszva, öcskös!

– Jaj, nyughass már – csapta tarkón az igazi öcskös, vagyis Matthew. – Ok nélkül borította rád a padot?

– Alfred borította magára – tájékoztatta Alice. – Aleksander csak rásegített egy picit. És nem, nem ok nélkül.

– Akkor téma lezárva – jelentette ki tőle szokatlan határozottsággal Matthew. – És nem lesz lincselés suli után sem, ugyanis ha nem vetted volna észre, ezeket kaptuk reggel – lengetett meg testvére orra előtt két ugyanolyan idézőcetlit, mint amilyet Alice is kapott. – A kedvedért elmagyarázom egyszerűbben is: még egy rendőrségi ügy, és hazatoloncolnak. Téged mindenképp, de valószínű engem is.

– Lehetne egy kicsit halkabban? – sziszegte Alfred, és a többiek felé bökött a fejével. – Minden egyes szót hallanak. Én bezzeg nem értem, amit ők beszélnek egymás közt a saját istenverte nyelvükön.

– Érdekes, az nem zavar téged, amikor a mi ügyeinket tárgyalod ki maximális hangerővel – dörgölte az orra alá Alice. – Egyébként meg rajtad kívül mindenki beszél legalább egy idegen nyelvet, úgyhogy ne siránkozz, hanem esetleg tanulj meg te is egyet...

– Fogd be, hülye ribanc.

– Továbbra is lehengerlő az érvelőkészséged.

– Neked meg egészen más készségeidet találhatta lehengerlőnek a békazabáló, perverz zsarud...

Alice gúnyosan elmosolyodott.

– Pár hete még te sem panaszkodtál.

Alfrednél itt szakadt el a cérna, és már kinyúlt, hogy torkon ragadja a lányt, de Matthew és a hirtelen betoppanó Lars a két vállánál fogva rántották vissza.

– Na mi a hézag, miről maradtunk le? – tudakolta szokott lazaságával a holland srác.

– Á, semmi lényegesről, csupán annyiról, hogy ez a kis cafka megdugatta magát azzal a szőke rendőrrel...

Alice fáradtan felsóhajtott.

– Alfie, még mindig nem ismered fel az iróniát?

– A mit? – tudakolta idegesen a fiú.

A lány erre felnyüszített, és tenyerébe temette az arcát.

– Tudod mit? Hagyjuk – rázta meg a fejét lemondóan. – Menj a helyedre, becsöngettek.

– De akkor most szexeltetek vagy nem? – követelt választ teljesen összezavarodva Alfred, miközben Lars egy csókkal elbúcsúzott Bellától, majd Ivan után eredve visszaindult a saját osztályába.

– Nem! – sikította Alice két kézzel a hajába markolva.

– Akkor még mindig engem szeretsz? – Alfred hangja végre elviselhetőre halkult, és a nagy, ártatlan kiskutyaszemeket is bevetette, amelynek a lány még mindig oly nehezen bírt ellenállni.

– Al, ezt már megbeszéltük – nyögött fel Alice. – Ne nézz így rám.

– Nem beszéltük meg! – csattant fel a fiú. – Egyszer csak kijelentetted, hogy többé ne nyúljak hozzád, és...

– Nem működött ez köztünk, értsd már meg.

– Majdnem egy évig működött, most hirtelen mi a franc bajod lett? – kérdezte sértődötten Alfred. Nem igazán zavarta, hogy már megérkezett a tanár is, és az egész osztály elcsendesedett.

– Azért működött, mert mindig engedtem neked, te zsarnok – morogta Alice, akit viszont feszélyezett, hogy mindenki tanúja a vitájuknak. A tanár is kissé blazírtan nézett rájuk, célzatosan várva, hogy Al is a helyére menjen, de végül Bellának kellett megoldania a helyzetet:

– Gyere már, jenki – ragadta karon a fiút, és visszavonszolta a padjukhoz. Az osztálytársaik csak a szemüket forgatták.

Amint az utolsó óráról is kicsengettek, Alice bosszúsan nyugtázta, hogy ideje hazafelé venni az irányt, mivel a testvéri tiltás értelmében nem töltheti a barátaival a délutánt. Magában puffogva igyekezett a terem ajtaja felé, majdnem fellökve Nataliát, mikor meghallotta, hogy Bella utána szól:

– Hé, meg se vársz minket?

– Nem lóghatok veletek, Lars nem mondta? – vonta fel busa szemöldökét rosszkedvűen a punk.

– Be kéne mennünk a rendőrségre – lengette meg Bella a saját idézőcetlijét, szemlátomást nem zavartatva a ténytől, hogy az egész osztály szeme rájuk fordul. Persze eddig is tudták, hogy Alfredék bandája elég zűrös, és gyakran ütköznek a hatóságokkal, de most fordult elő először, hogy nagyközönség előtt szóba került a téma. Bella és Alice azonban egy egyesített zord pillantással elérték, hogy mindenki menjen a maga dolgára. – Gyere, összeszedjük Larsot, és indulunk. Itt a személyid, ugye?

– Itt. – A biztonság kedvéért megtapogatta a zsebét. – De Gwenék le fogják szedni a fejem, ha nem érek haza időben.

– Na és melyik a jobb, ha Gwen szedi le a fejed, vagy ha a rendőrök? – tette fel a nagy kérdést Bella.

Hát nem is tudom, de most komolyan – gondolta Alice fanyarul. Otthon akkora pofont kap, hogy dob egy dupla hátraszaltót, de ha meg nem mennek be az őrsre, akkor még a végén előzetesbe vágják őket...

– Hívd fel a nővéred – jelent meg Matthew a mentőötlettel.

– Tényleg. – Alice a farzsebébe kotort, és telefonját megnyomkodva a füléhez emelte. Aztán eltartotta magától, és megnézte a képernyőt; végül pedig cifrát káromkodott. – Basszus, ez lemerült.

– Próbáld őket az enyémről – ajánlotta Mattie a mobilját lóbálva.

– Nem tudom fejből a számát – nyögte a lány, és frusztráltan a hajába túrt, amitől egyébként is szerteálló lobonca csak még vadabbul meredezett. – Akármit csinálok, baj lesz belőle.

– Nyugi – ölelte át a vállát Bella, és kiterelgette a teremből –, majd hazakísérünk, és kimentünk téged.

Alice felhorkantott.

– Inkább ne, jó? Akkor borítékoltan rendelhetitek nekem a koporsót.

Még beugrottak a mosdóba, mert Bella finoman és nőiesen kifejtett véleménye szerint Alice hajkoronája úgy állt, mintha barátosnéja belenyúlt volna a konnektorba, és ugye a helyes, szőke rendőrbácsi előtt csak ne mutatkozzon már úgy, mint egy áramütött, megtépett kakadu.

– Köszi Bella, én is szeretlek – dünnyögte a punk, és a mosdó kopott, foltos tükre előtt igyekezett valami emberi formát varázsolni frizurájának a belga lány fésűje segítségével. Közben Alfred türelmetlenül rájuk kopogott, hogy haladjanak már, így egy kis sminkigazítást követően végül valóban sikerült elindulniuk.

A rendőrőrs mindössze egy jó negyedórás sétára volt az iskolától (khm, ugye ha csetepatéhoz kell kiszállni, ne tartson sokáig), így pont együtt futottak be a délutáni műszakos Francisszel. Alice szíve – maga sem tudta, miért – egy picivel hevesebben kezdett verni a rendőr láttára, viszont szinte érezte, hogy Al megfeszül mellette.

– Helló, jó gyorsak voltatok – köszönt rájuk a férfi. – Üljetek csak le oda, ahova tegnap, mindjárt jövök én is.

Ahogyan eltűnt a folyosó vége felé, Bella máris rávigyorgott Alice-re:

– Nocsak, nem gondoltam volna, hogy a rendőrbácsid még helyesebb, ha kialussza magát és megborotválkozik – cukkolta barátnőjét, mire Alice tarkón legyintette. – Bár szerintem szexibb volt egyenruhában.

– Lars, hűtlenkedik a csajod – morcogott Alfred.

– Csak kerítőnőt játszik – nyomott egy csókot a magas fiú barátnője feje búbjára. – Kedvenc hobbija. – Az amerikai csak egy mordulással reagált, és nekitámaszkodott a széksor melletti ablakpárkánynak.

– Különben is, elvből nem kezdenék franciával – vetette közbe Bella, mielőtt szerelme ajkaira tapadt.

– Miért, mi bajod velük? – pislogott Alfred. – Mármint a nyilvánvalón kívül.

– Bella flamand – magyarázta Alice. – Nem tűnt fel még neked, hogy Larsszal hollandul beszélnek egymás közt?

– A'sszed meg tudom különböztetni, melyik nyelven karattyolnak? – horkant fel Al. – Annyit tudok, hogy nem angolul.

– Neeeh... – Alice a tenyerébe temette az arcát, társai pedig követték a példáját. – Ne sokkolj, kérlek.

– És még ha nem is ismered fel, Lars akkor sem tud franciául, tehát azon a nyelven nem beszélhetnek – tette hozzá Matthew. – Bár azok után, hogy múltkor Németországot az USA-térképen álltál neki megkeresni, nem tudom, min csodálkozom.

– Ez komoly? – A tegnapról megismert albínó férfi, Gilbert állt meg előttük, hitetlenkedő kifejezéssel az arcán..

– És ha igen? – durcáskodott karba tett kézzel az amerikai. – Nem lehet mindenki földrajzzseni.

– Azért büszke ne legyél rá – vonta fel a szemöldökét gúnyos vigyorral a német. – Azt ugye tudod, milyen évet írunk?

– Rohadtul vicces mondhatom... – fintorgott Al.

– Szerintem kevésbé, de ahogy gondolod. – Az ezüsthajú férfi még egyszer végigjártatta vörös szemét a fiún, de aztán egy fiatal, barna hajú, csinos nő a nevét kiáltotta a terem túloldaláról, így egy utolsó, kissé lenéző pillantással távozott.

– Idióta – morogta utána Alfred.

– Kicsoda idióta? – érdeklődött mögöttük a felbukkanó, immár egyenruháját viselő Francis. Bella vigyorgva oldalba bökte Alice-t a könyökével. Alice viszonozta, vigyor nélkül.

– Lényegtelen.

Francis szemei elidőztek rajta egy pillanatig, aztán elhessegette a gondolatait, és nagy levegőt vett:

– Na jó, ki szeretne jönni elsőnek?

Alice már állt volna fel, de Alfred megelőzte. Úgy látszik, a fiú képtelen volt uralkodni magán, a lány pedig meg sem próbálta visszatartani, noha a testvéri fejmosás ígérete a késése miatt nagyon aggasztotta. És persze az is, hogy exe mit tervez a rendőr fejéhez vágni...

Al nem is tétovázott sokat, lehuppant a székre Francisszel szembe, és az asztalra könyökölve közel hajolt a rendőrhöz.

– Még mielőtt belekezdenénk, lenne egy kérdésem – mosolyodott el nagyon erőltetetten és nagyon csikorgósan. – Mit csinált Alice-szel, miután minket kiraktak?

– Hazavittem – felelt közönyösen a férfi, fel sem pillantva a számítógépéből.

– Mármint hozzájuk?

– Természetesen.

– Jó, és azután mit csináltak?

A férfi végre felnézett, és hűvösen felvonta a szemöldökét.

– Miért érdekel?

Alfred arcán a gyanújukban igazoltak elégedettsége villant át egy másodpercre. Lecsapta kezeit az asztalra, és közelebb hajolt a férfihez.

– Alice kiskorú.

– Tudom. Én vettem fel az ő adatait is.

– Akkor azt is tudnia kell, hogy ha bármi korhatárosat művelt vele...

Bumm! Fémes villanás, hatalmas kondulás, Al fájdalmas kiáltása, majd rögtön egymás szavába vágós veszekedés.

– Áu! Észnél vagy, te hülye tyúk?

– Megérdemelted! Mit kavarod állandóan a ...

– Adod vissza a serpenyőmet, kiscsaj?!

– Bocs, valószínű még szükségem lesz rá...

– Mi van itt már megint? – érkezett meg Gilbert is a kavarodás kellős közepébe villámló szemekkel.

– Jövök vissza az ebédlőből, erre elveszi tőlem a palacsintasütőt...

– Fejbevágott ez a hibbant némber...

– Persze, mert folyton cseszeget...

– Éééén? Csak meg akartalak védeni a ...

– Saját magadtól kímélj meg, ha lehet!

– Au, ne pofozkodj már...

– Te meg ne legyél permanensen idióta!

– Kérem vissza azt a serpenyőt, most! – toppantott a barna hajú nő, Gilbert kezével a vállán, várakozón kinyújtott tenyérrel. Mikor visszakapta, és Francis is sikeresen szétválaszotta a verekedő párost Gilbert hathatós segítségével, a német férfi átölelte az akcentusából ítélve szintén külföldi kedvesét, és egy ingerült horkantással vegyes szemforgatással távoztak.

Francis mindkét kezét végigfuttatta a haját, és lerogyott a székébe.

– Mondjátok csak, teljesen elment az eszetek? Így is elég nagy slamasztikában vagyok, minek vágjátok még magatok alatt a fát?!

– Ő kezdte...

– Mert megint hülyeségeket beszéltél!

– Elég! – A rendőr tenyere akkorát csattant az asztalon, hogy a sokat megélt bútordarab panaszosan megreccsent, Alice és Alfred pedig szinkronban hőköltek hátra. – Ti még eszetlenebbek vagytok, mint tegnap. Alice, ülj vissza, veled majd még egy kicsit elbeszélgetek. Szöszi, csüccs, és kérem az irataidat. Ti ketten lehetőleg ne itt sértsétek a közszemérmet – tette hozzá Belláéknak címezve. – Ha pedig még egy hangot meghallok, tényleg elküldöm az illetőt testüregmotozásra.

Végre csönd lett. Áldott csönd... Alfred morcosan dobta az igazolványait a férfi elé, aki a duzzogást már fel sem véve pötyögte be az adatokat viharvert gépébe. Miután a Szöszivel végzett, a kis punk akart jönni következőnek, de egy hűvös intéssel visszaparancsolta a többiekhez, és a Szöszi testvérével folytatta az adategyeztetést. Minél előbb kívül akarta tudni az ikreket az ajtón.

A két másik külföldivel is viszonylag gyorsan haladt, a magas sráccal, akitől kollégája tegnapi élményei alapján előre félt, tisztán és iratokkal együtt meglepően könnyen boldogult. Szőke barátnője sápadtan üldögélt mellette, nyilván kérdezni akart, hogy mi lesz a pasijával, csak nem mert. Mikor Francis látta a személyijén a belga állampolgárságot, megpróbálkozott franciául folytatni a beszélgetést, de a lány önkéntelen fintorára azonnal rájött, hogy a másik táborba tartozik. Visszaváltott hát angolra, mintha mi sem történt volna, és a lehető leggyorsabban igyekezett túllenni a pároson is.

Végül nagy sokára Alice is sorra került, aki addigra immár reménytelen fásultsággal ücsörögve bámult ki a szakadó esőbe. A barátait hazaküldte, a nővére tiltását ismételve, így már csak ők ketten maradtak, meghitt hangulatban a pislákoló neonfények alatt, a kintről behallatszó mennydörgés zajában. Péntek délután lévén az egész teremben kisebb volt a nyüzsgés a tegnapinál, jobbára csak a rendőrök meg az irodai dolgozók mászkáltak fel-alá – Alice várakozás közben kétszer is látta a barna hajú nőt, akinek a serpenyőjét az ebédszünetben kölcsönvette, és aki valami pergő idegen nyelven magyarázott nagyon egy mobiltelefonba, aztán németül kezdett csacsogni Gilberttel. A punk kezdte úgy érezni, minimum Ausztráliáig kell utaznia, hogy még egyszer az életben angol szót hallhasson.

– Na mesélj, Alice, mi történt ma veletek? Dilibogyót reggeliztetek?

Francis elvette a személyijét és a lakcímkártyáját, hogy adategyeztethessen. Alice nem válaszolt.

– Hallgatás beleegyezés – hunyorítottak a kék szemek egy másodpercre, majd újra a gép felé fordultak. – Jó, akkor legalább azt mondd el, mi ütött az exedbe? Tegnap is nagy volt a szája, de ez a mai még azon is túltett.

– Rossz napja volt – bökte ki tömören a lány.

– Azt észrevettem – bólintott a rendőr. – De amúgy tényleg szétmentetek? Nekem nem úgy tűnik.

– Azért, mert azt hiszi, hogy csak megsértődtem rá, és pár nap múlva minden rendben lesz – sóhajtott Alice. A legkevésbé sem akart egy zsaruval bájcsevegni a szerelmi életéről. Pláne egy iszonyú helyes zsaruval, mint Lars és Bella rávilágítottak... – De ez miért érdekli magát?

– Csupáncsak, mert mint láthattad-hallhattad, úgy viselkedik, mint egy féltékeny férj, és szentül meg van győződve róla, hogy a tegnapi nap folyamán megrontottalak. Nem mintha nem késtem volna már el vele amúgy is.

– Kösz, ez jólesett.

– Magadnak köszönd. Szóval?

– Szóval pontosan ezért próbáltam leütni. De nem sikerült. Hiába, ezek a mai palacsintasütők... Legközelebb elhozom Gwen százezer éves serpenyőjét. Tuti siker.

– Ne tetézd a bűnlajstromod, különben kénytelen leszek lecsukni téged, és azt ugye egyikünk sem akarja.

– Maga sem? Pedig eggyel kevesebb dolog miatt kéne fájjon a feje.

– Hát az biztos, hogy lennének előnyei is, de szerintem kevésbé drasztikus eszközökkel is célt tudunk érni a megjavításodat illetően.

– Például?

– Például némi közhasznú munkával, nevelőtiszti ráhatással, vagy esetleg Berwald, a pszichológusunk segítségével – bökött rá Francis a terem túlsó végén épp az irodájából kilépő, nagyon magas, nagyon elegáns, nagyon szőke és nagyon ijesztő férfira. Az észrevette, hogy nézik, és intett Francisnak, majd a lányra villantotta jeges-fagyos-gyilkoshideg-kék tekintetét, mielőtt elindult volna a kijárat felé.

– Jesszus! – Alice rémülettől kitágult szemekkel vetette magát vissza széke fedezékébe. – Az az ürge ki akar nyírni...

– Ugyan már! – Francis elnevette magát a kis punk halálfélelme láttán. – Nagyon kedves és figyelmes fickó, tényleg. Habár...

– Habár micsoda?

– Semmi, lényegtelen.

– Nem győzött meg. Szóval mi volt ez a „habár"? – követelőzött Alice.

– Alice, tudtommal kettőnk közül nekem áll jogomban faggatni téged.

– Azért elmondhatná, mielőtt beküld a sárkánybarlangba... Csak hogy tudjam, mivel vigyázzak.

– Veled nem fordulhat elő, és tulajdonképpen ez az én hibám volt...

– Nyögje már ki!

– Kicsit rázósan indult a kapcsolatunk, mivel... egy buliban véletlenül rámozdultam a barátnőjére. – Francis arca enyhe halványrózsaszínre színeződött. – Nem tudtam, hogy az övé, akkor még nem is ismertük egymást, és csak azt láttam, hogy ott áll egyedül egy csinos, szőke lány, és hát... szóval volt már bennem némi pezsgő. A többit el tudod képzelni.

– Nem – vigyorgott Alice ezer wattnyi leplezetlen kajánsággal. – Sajnos pocsék a képzelőerőm. Meséljen tovább!

– A lényeg, hogy szegény kis finn csitri alig beszélt angolul, és totál megijedt, mikor odamentem... hát, ismerkedni – aztán pedig megjelent Berwald, akinél rémisztőbb alakot kezdő rendőr lévén még nem láttam, ééés... na mindegy, végül tisztáztuk a félreértést.

– Egyben maradt a hely berendezése? – tudakolta csillogó szemmel a lány.

– Igen. A pláne az volt benne, hogy a rákövetkező hétfő reggel Berwald beállított ide a kapitányságra, felvenni a munkát pszichológusként... Képzelheted, micsoda hidegzuhanyként ért a hír. De hála Istennek, nem pikkelt rám, azzal a feltétellel, hogy nem megyek többet a menyasszonya közelébe.

Francis felnézett, Alice pedig igyekezett semlegesebb kifejezésbe rendezni a szaftos sztoritól izgatott arcvonásait. Sikertelenül.

– Jézusom – nyögött fel a rendőr. – Nem hiszem el, hogy ezt tényleg elmondtam neked. Holnapra fogadok az egész iskolád tudni fog róla. Remek. Más sem hiányzott még, csak egy csapat tini pletykafészek...

– Hé, örüljön, hogy Bella nem hallotta! – vágott vissza Alice. – Akkor aztán tényleg lőttek volna a renoméjának...

– Ígyis-úgyis megtudja, nem?

– Hááát... nem biztos. Ha szépen megkér, akkor lehet, hogy nem mondom el neki. Ha pedig lesz olyan gáláns, és haza is visz ebben a felhőszakadásban, akkor biztosan lakat kerül a számra.

Francis morcosan vette szemügyre a kis angol sunyin, pajkosul mosolygó arcát. Ezt nem ússza meg...