Mire a szolgálati rendőrautó késő délután lefékezett a komor, piszkos homlokzatú bérház előtt, Alice vidám hangulata nyomtalanul elmúlt, átadva helyét a szokásos szorongásnak. Mennyire igaza volt a mellette ülő férfinak: ha fel tudna hagyni ezzel az életformával, nem kéne mindig félve hazajönnie, hogy ezúttal mivel díjazzák a viselkedését, és talán még meg is javulhatna a kapcsolata a testvéreivel – bár puszipajtások valószínűleg sosem lesznek már, a bátyjai elég haragtartók, és a nővére sem az a típus, aki könnyen megkedveli a neki folyton keresztbe tevő egyéneket. Abban viszont egészen biztos volt, hogy ez így nem mehet tovább, mert jelenleg ott tartott a dolog, hogy Gwen már nem merte Alice-re bízni Petert, miután a leányzó nemrég egy „halaszthatatlan és életbevágóan fontos" dolga miatt hagyta „öt percre" magára kisöccsét a lakásban – és természetesen barátai jóvoltából aznap este fél tizenegykor hozta haza egy rendőrkocsi, a város másik végén lévő őrsről. Gwendolyn szó szerint majdnem idegösszeomlást kapott, mikor a munkából hazaérve egyedül találta a halálosan rémült, torkaszakadtából bömbölő, éhes és szomjas, és az órák óta tartó sírástól a végletekig kimerült kisfiút. Ez volt az az emlékezetes nap, mikor is Scott önuralmának utolsó morzsáit összekaparva és felélve „csak" kilátásba helyezte (és nem keverte le) azt a bizonyos egetrengető pofont, „hogy a fal adja még a harmadikat is"; illetve mikor Flynn finoman utalt rá, hogy amennyiben Alice nem akarja, hogy a gengszterpalánta kis barátai haleledelként végezzék a Temzében, darált hús formájában, akkor bizony nem megy többet a közelükbe. Gwen úgy kiabált vele, mint még soha; Peter pedig majdnem két hétig a lány közelébe sem ment, mi több, mindig kiszaladt a szobából, ha Alice megjelent. Akkor került mélypontra a kapcsolata a családjával, és úgy tűnt, ezt a gödröt nemhogy nem sikerül betemetnie, csak egyre mélyebbre süllyed benne.

A rendőrautó műszerfalán lévő óra negyed hatot mutatott – a tény ismeretében, hogy legkésőbb fél háromra haza kellett volna érnie, Alice gyomra fájdalmasan összeszorult. Még ha sikerült is kimagyaráznia a késését, akkor sem fog rá jó fényt vetni a dolog, hogy már megint nem fogadott szót testvéreinek. Ezt tetézte a tudat, hogy Scott péntekenként hamarabb végzett a munkahelyén, és talán már ő is itthon volt...

De nem, Alice-nek nem volt ilyen szerencséje. Még ekkora sem. Ugyanis a lehető legrosszabb forgatókönyv vált valóra: bátyja is éppen akkor ért a ház elé, mikor ő kiszállt a kocsiból. Az öt-hat méternyi távolságból is jól látta, hogy Scott szeme összeszűkül, álla megfeszül – majd a rendőrautó kitolatott mögüle, és elhajtott a lassan sötétedő utcán, ezzel pedig utolsó mentsvára, Francis is eltűnt, aki igazolhatta volna őt. Na most aztán bajban van.

Lassú, remegő léptekkel indult meg a kapu (és bátyja) irányába, de mielőtt akár csak kinyithatta volna a száját, az indulattól falfehér férfi nyersen rámordult:

– Befelé.

Alice nyikkanás nélkül engedelmeskedett. Ismerte bátyját annyira, hogy tudja: ilyenkor nagyon veszélyes egy szót is szólni hozzá – otthon majd ráér ügyvédkedni a saját védelmében, mert abban is biztos volt, hogy Scott nem fogja elővenni a lépcsőház kellős közepén. Majd a lakásban, zárt ajtók mögött... Na nem mintha ez fényesebb közeljövőt festett volna a lány elé, aki ehhez mérten igencsak ingatagon szedte remegő lábait a csúszósra kopott lépcsőkön. Szinte érezte, hogy Scott gyilkosan hideg tekintete lyukat fúr a hátába, de nem mert testvérére nézni, hiába volt ezúttal ártatlan.

A lakásuk elé érve, ahogyan Scott kinyitotta az ajtót, és egy intéssel beparancsolta maga előtt Alice-t, a lány már meg is pillantotta a kulcszörgésre eléjük jövő nővérét, akiről szintén nyugtázhatta, hogy bár jól titkolja, de nagyon dühös.

– Jó estét! – köszönt némi éllel a hangjában a nő, kihangsúlyozva az „este" szót. – Mondd csak, kedves Alice, emlékszel még, miben egyeztünk meg reggel? Hogy iskola után azonnal hazajössz.

– Emlékszem.

– Akkor talán magyaráznád meg, hogy miért most keveredtél haza, mikor tudomásom szerint kettőkor vége a tanításnak! Amennyiben nem ismernéd az óra intézményét, kisegítelek: majdnem fél hat van, több, mint három órát késtél!

– Az még hagyján – vetette közbe blazírtan Scott. – Ma is a zsaruk hozták haza.

– Már megint?! – Gwen ellökte magát az előszobafaltól, amelyet eddig támasztott, és karba tett kezei átkerültek a csípőjére. – Egyetlen napig nem bírsz nyugton megmaradni a fenekeden?! Az ember azt hinné, legalább ennyi életösztönöd van!

Alice úgy döntött, ideje lenne előhozakodni a magyarázatával, még mielőtt a testvérei szó szerint felkoncolják. És még örülhetett, hogy Flynn nem ért haza...

– A rendőrségen voltunk...

– Ki nem találtuk volna – jött az epés felelet, ám a kis punk nem hagyta magát félbeszakítani.

– ...adategyeztetésen, ugyanis reggel kaptam egy idézést a többiekkel egyetemben, mert tegnap mindenkinél csak diákigazolvány volt, vagy egyáltalán semmi, úgyhogy most az összes személyes iratunkkal meg kellett jelennünk.

– És telefonálni nem tudtál volna, mi?! – csattant fel ingerülten Gwendolyn.

– Lemerült a mobilom.

– És természetesen egyik barátod sem volt hajlandó kölcsönadni az övét. Vagy netán mindegyikőtöké bekrepált? És mindeközben az összes telefonfülke is kisétált Londonból, mert hirtelen elunták az életüket, és új kalandokra vágytak.

– Nem tudom fejből a számod.

– Noteszed meg persze nincs, ugye? Végül is csak tavaly karácsonyra kaptál egyet tőlünk, de igazán nem is tudom, minek erőltettük meg magunkat.

– A szobámban van, az asztalfiókban.

– A lehető leglogikusabb helyen. Nehogy már el tudj érni bárkit, ha szükség volna rá.

– Oké, aláírom, hülyeség itthon tartani, de eddig még sosem kellett...

Gwen azonban szemlátomást elvesztette a maradék türelmét is:

– És miért van az, hogy te valahogy mindig csak hülyeségeket tudsz csinálni? Tök mindegy, mekkora horderejű dologról van szó, valamiért mindig a rossz végét fogod meg! Miért nem bírod csak egy kicsit megerőltetni magad, hogy legalább látnánk, hogy próbálkozol?!

– Igenis próbálkozom! – vágott vissza sértetten Alice.

– Három szabályt helyeztünk érvénybe, hugica. – Scott felakasztotta fekete kabátját a fogasra, és hűvösen lepillantott testvérére. – Gyere haza iskola után, ne bandázz a barátaiddal, és meg ne lássunk még egyszer rendőrt a közeledben. Kevesebb, mint egy napon belül mindhármat megszegted. Ha ilyen, mikor próbálkozol, milyen az, amikor nem?

– Francis csak azért hozott haza, mert szakadt az eső! – Alice már a könnyeivel küszködött.

– Nem érdekel, taxit is foghattál volna. Most viszont mindenki azt hiszi, hogy a tegnapi után ma még külön kihúztad a gyufát, mert megint a rendőrök hoztak el. Azt akarod, hogy valamelyik túlbuzgó, vagy éppen besokalló szomszéd ránk szabadítsa a gyámügyet is, mert nem vagyunk képesek megfékezni téged? Ennyi eszed nincs? – Scott már valamelyest lehiggadt (vagyis inkább látszott rajta, hogy ölni már nem fog), de úgy tűnt, végleg torkig van az egésszel. – Kész, nekem elegem van ebből. Kérem a mobilodat és a lakáskulcsod. Telefonálni úgysem szoktál, kulcs nélkül meg majd rászoksz, hogy hazajössz időben, különben kint maradsz. És nem ajánlom, hogy még jobban próbára tedd a türelmünket, mert nyugodtan mondhatom, hogy itt volt a határ, és ha ezt átléped, valószínűleg én magam fogom hívni a gyámhatóságot – ha ugyan Flynn meg nem előz ebben. Ne várd meg, hogy ő vegyen kezelésbe téged vagy a barátaidat.

Azzal Scott – miután húga a tenyerébe pottyantotta az amúgy is üzemképtelen telefonját és a kulcscsomóját –, lesújtó pillantással végigmérte Alice-t, majd egy további szó nélkül faképnél hagyta, és elvonult a konyha felé.

– Egész hétvégén nem voltál elérhető, pedig legalább ötvenszer csörgettelek. Mi történt? – vonta kérdőre fojtott hangon Bella a suli mosdójában barátnőjét, hétfőn kora reggel.

– No telefon, no kulcs – sommázta Alice, miközben kétségbeesett (és jobbára meddő) kísérleteket tett haja emberi frizurába kényszerítésére.

– De hát miért? Nem is csináltál semmit – vagy igen? – értetlenkedett a belga lány.

– A testvéreim némileg zokon vették, hogy megszegtem a szabályaikat – morogta a kis punk.

– Miféle szabályokat?

– Szám szerint három van belőlük: egy, hogy időben hazaérek; kettő, hogy többé nem lógok veletek; három, hogy nem kerülök még egyszer rendőr közelébe.

– És?

– Mit és? Pénteken az összes főbenjáró bűnt elkövettem. – Alice ráfintorgott a tükörképére, így azonban az összhatás még ijesztőbb lett, hát gyorsan felhagyott vele.

– De hát muszáj volt bemennünk a rendőrségre, ha nem tesszük, nagyon megüthettük volna a bokánkat! – reklamált Bella.

– Tudom, de ez most nem számít. A lényeg az, hogy Scott szerint a saját mobil és a lakáskulcs kiváltság, és jelen pillanatban Peternek több joga lenne ezeket birtokolni, mint nekem, úgyhogy szimplán elvette.

– És akkor most hogy jutsz haza?

– Gwen otthon van.

– Hát nem azt mondtad a múltkor, hogy dolgozik?

– De csak részmunkaidőben, négy órát. Még bőven előttem hazaér.

– És azt hogy gondolták kivitelezni, hogy ne gyere a közelünkbe? – pislogott Bella. – Hiszen osztálytársak vagyunk, fizikai képtelenség, amit kérnek. Matthew ráadásul mögötted ül...

– Nem tudom, hol hagyták az eszüket, mikor kitalálták ezt, de végül is, amiről nem tudnak, az nem fáj nekik, nem igaz? – Alice egy utolsó, magabiztosabb pillantást vetett a tükörképére, majd megfordult, és barátnőjébe karolva visszaindult az osztályterembe. – Különben is, Braginszkij sleppje az első adandó alkalommal kibelezne, ha leszakadnék tőletek – tette hozzá, lehalkítva a hangját, mikor Natalia szembejött velük a folyosón.

– Braginszkij nem annyira, ő legfeljebb eladna prostinak Oroszországba – bámult tűnődő tekintettel osztálytársuk után Bella. – Natalia viszont szerintem örömmel kipróbálná rajtad a késeit...

– Kösz, ezt jó hallani – húzta el a száját Alice.

– Csak realista vagyok, már ez is bűn?

– A változatosság kedvéért néha lehetnél együttérző is.

– Jó, akkor mondjam azt, hogy sajnállak?

– Szóval szerinted szánalmas vagyok?!

– Menj a francba, Alice Kirkland.

A fiatalkorúak bírósága meglehetősen rövidre zárta a dolgokat. Amint az ügy átkerült hozzájuk a rendőrségtől, már ki is tűzték az időpontot, és még a tárgyalás napján lezárták az egészet, ítélethozatallal, mindennel. Az eredmény meglehetősen siralmas lett a fiatalok szemszögéből, bár azt nekik is el kellett ismerniük, hogy várható volt, sőt. Lars olcsóbban megúszta, mint hitte volna, mert végül mégsem sittelték le, csak elvonóra, illetve közmunkára küldték. Bella csak közmunkát kapott, Matthew pénzbüntetést és közmunkát, Alfred és Alice pedig pénzbüntetést, közmunkát és kötelezően látogatandó pszichológiai tanácsadást, amely, mint Francis később megjegyezte, még akár a párkapcsolati problémáik hasznára is válhatott volna. Ha ez mind nem lett volna elég, Alfie-nak egy kitoloncolást is kilátásba helyeztek, tehát neki ténylegesen ez volt az utolsó dobása – Alice is így járt volna, ha nem őshonos brit állampolgár, mint ahogyan azt a lány fanyar mosollyal vette tudomásul a meglehetősen mord bírónőtől.

A delikvensek ezen felül mindannyian felügyelőtisztet kaptak – Bonnefoy rendőr zászlós nagy bánatára, mivel később a rendőrségen mindegyiküket őalá osztották be. Mintha enélkül nem lett volna elég baja az életben... Gilbert ugyan felajánlotta, hogy a két legproblémásabbat átvállalja tőle, de Francis tudta, hogy ha enged a csábításnak, akkor abból csak baj lesz, mert szemmel láthatóan az amerikai kölyök kétnapos ismeretségük alatt is nagyon fasírtba került albínó kollégájával, Alice-ről nem is beszélve. Kár, hogy Gil unokatestvére, Vasch Zwingli már évekkel ezelőtt hazament Svájcba – ő kéne most ide... Vagy Elizaveta a serpenyőjével, ha a rendőri állomány tagja lenne, nem csak közelharc- és lövészetoktatóként dolgozna náluk, illetve néha tolmácsként is, Feliks Łukasiewiczcsel koprodukcióban. De neeem, feltétlenül muszáj volt mind az öt suhancot az ő nyakába varrni, mert biztosan nincs jobb dolga, mint a kis taknyosokat pesztrálni. A Lars gyerek már elmúlt tizennyolc, de még nem volt huszonegy – szerencsére az elvonó miatt még vele kellett a legkevesebbet foglalkozni; a kis belga lány nemigen viseltetett valami szívélyesen iránta, de ezt is túléli valahogyan; Matthew egész normálisnak tűnt (bár még a homlokegyenest ellenkezője is kiderülhet róla, amilyen társaságba keveredett); Alfred viszont kimerítette az „idegölő" szó fogalmát, Alice pedig a kétségbeesésig összezavarta a férfit az egymással szöges ellentétben álló kinézetével, viselkedésével, stílusával, meg úgy egyáltalán a létezésével.

Kellemes menet lesz végigvergődni velük a próbaidőt, annyi szent.

A kerület túlsó végén, a lelakott, kopott iskolában Alice-nek is hasonló gondolatok jártak a fejében. Következő héttől ugyanis naponta meg kellett jelennie a rendőrségen a felügyelőtisztjénél (aki természetesen Francis Bonnefoy lett, ki más – Bella egész héten ugratta is miatta), valamint a közmunkája is megkezdődött, ami nem kevesebbet jelentett, mint hogy gyakorlatilag majdnem a nyári szünet kezdetéig, vagyis két hónapig minden nap (a vasárnapokat kivéve, bár a nevelőtisztjénél akkor is jelentkeznie kellett) délutánonként négy óra hosszát a város csinosítgatásával volt kénytelen tölteni, mégpedig a barátaival együtt. Erről persze nem sietett tájékoztatni a családot, bár egyiküknek sem lehetett volna egy szava sem, mert nem ő akarta így – de azért úgy döntött, jobb nem önteni olajat a tűzre, és otthon bölcsen kerülte a banda-témát. (Meg úgy egyáltalán bármiféle témát. Igyekezett mindenkit kerülni, nehogy megint összetűzés legyen a vége egy rosszul megválasztott szó miatt. A struccpolitika különben is mindig bevált.)

A testvérei által felállított szabályokból így kettőnek nem tett eleget, ám ezen a délutánon úgy tűnt, az égiek megint nincsenek vele, ugyanis az egyetlen eddig megtartott, „hazaérős" szabályt is készült megszegni. Na persze nem önszántából.

A probléma ott kezdődött, hogy Alice, miután Scott legorombította a múltkori rendőrkocsival való furikázásért, beszerzett egy esernyőt, ugyanis Anglia éghajlata április elején különösen csapadékosnak mondható. Csakhogy mivel nem szokta meg, hogy a táskáján kívül más holmit is hurcolászik, folyton elhagyta a nevezetes eszközt. Mint ahogy most is. Ezzel eddig nem is lett volna gond, mert eddig mindig megkerült, most viszont a nyelvi tanteremben hagyta – amivel szintén nem lett volna gond, csakhogy a terem nem volt olyan néptelen, mint amilyennek a tanítás végeztével lennie kellett volna.

A sóhajokat és nyöszörgéseket, bár tompán, de szerencsére még csukott ajtón keresztül is lehetett hallani, így elkerülte a rájuk nyitással járó kínos jelenetet – a fojtott hangokból azonban így is tökéletes képet kapott róla, kik tartózkodnak odabent, és egész pontosan mivel is múlatják az időt.

– Oh, dio mio, Ludwig... – Hát persze. A végzős olasz lány, Feliciana Vargas és a tesi-német szakos tanár, Mr Beilschmidt. Bellától, aki németet tanult, már hallott róla, hogy talán viszonya van egymással ennek a kettőnek, de részint Feliciana ikernővére, a meglehetősen szabadszájú és agresszív Lovina fellépése miatt a pletyka csak kevéssé terjedt el, részint pedig akármennyire is gettósuli volt, Alice azért nem gondolta volna, hogy egy tanár – még ha fiatal és szexi tanár is – kikezdene egy diáklánnyal. Hát úgy látszik, tévedni emberi dolog. És meglehetősen égő is, ugyanis most hogy szerzi vissza az esernyőjét? Így nem mehet haza, ronggyá ázik, arról nem is beszélve, hogy ha a többi diák nem is, de a takarítónő lehet, hogy elvinné az ernyőt – volt már hasonló rossz tapasztalata...

Első gondolata az volt, hogy eloson, aztán jó hangosan visszacsörtet és bekopog, de ezt szinte rögtön el is vetette. Ha épp nem is sétál be rájuk, mikor azt csinálják, akkor is tök egyértelmű lett volna, hogy nem csak korrepetálással töltötték az időt... Aztán úgy gondolta, hogy behúzódik a legközelebbi lánymosdóba, és kivárja, amíg végeznek – viszont Mr Beilschmidt tesiórákról ismert és ezerszer elátkozott állóképességét figyelembe véve addig órák is eltelhetnek. Alice lemondó sóhajjal nyugodott bele, hogy keresztet vethet az esernyőjére, és pólója vékony kapucniját jelképesen a fejére húzva (úgysem védi meg semmitől), magában morogva indult el hazafelé, nagyon ajánlva a gerlepárnak, hogy megérje eláznia miattuk.