Az első rendőrségi jelenés épp olyan kellemetlen volt, mint Alice várta volna. Mind az öten (Bonnefoy rendőr törzszászlóssal együtt hatan) bezsúfolódtak egy aprócska helyiségbe a folyosó végéhez közel, ugyanis kint a szokásosnál is nagyobb volt a jövésmenés – amint azt az ingerült és meglehetősen fáradt rendőr megjegyezte, egy újra fellángoló bandaháború miatt.

Francis tényleg nagyon nem volt jó passzban: egyenruhája gyűrötten lógott kimerültségtől meggörnyedt vállán, arcán többnapos borosta virított, szemei alatt akkora karikák éktelenkedtek, hogy Alice eltöprengett rajta, nem húzott-e be neki valaki, emellett pedig literszám vedelte a kávét, és a mondatai is kissé összefüggéstelenek voltak. Ezzel egyenes arányban a türelme is nagyon limitált mennyiségben állt rendelkezésre, amelyet Alfred gyakorlatilag a megjelenésével rögtön fel is élt; olyan sorozatgyilkos tekintetet bezsebelve a szőke férfitől, ami még szokásos vagány, nagyszájú lazaságát is egy pillanat alatt meghunyászkodó csendre változtatta. Elvégre még jó ideig nem szándékozott távozni a földi világból...

A rendőr morózusan és szűkszavúan kikérdezte őket, hogy műveltek-e az elmúlt héten valami botrányosat, valamint hogy otthon illetve a koleszben minden rendben van-e; ezek után pedig röviden ismertette a pénzbüntetések befizetésének határidejét, a heti közmunka-beosztást és az Alice-Alfred páros pszichológiai tanácsadásának időpontjait. (Alt illetően történt némi fennakadás, ugyanis az amerikai srác nemigen tudta értelmezni a tizenöt óra időpontját. Francis csüggedten a tenyerébe fejelt, Alice, Matthew és Bella pedig egymással versengve ismertették Alfreddel az idő leolvasásának rejtelmeit. Alfie közel tíz percnyi szenvedés után értette csak meg, épp, mikor ikeröccse elvállalta volna, hogy majd ő szól neki, ha indulni kell – habár talán hamarabb is sikerült volna felfognia, ha egyszerre csak egy ember magyaráz neki, valamint Alice-szel nem hordják el közben egymást mindennek.) Francis közben gyakorlatilag megváltásként élte meg, hogy Matthew-val az anyanyelvén is beszélhet, nem kell a szöveg érthető és elfogadható minőségű angolra konvertálásával kínlódnia; majd legalább ugyanekkora világfájdalommal vette tudomásul, hogy Bellával viszont nem érdemes franciául diskurálni, mert a kis flamandon ilyenkor kitör a szelektív süketség. (Francis tudta, hogy Bella érti a franciát. A kislány morcos fintora ugyanis elárulta az igazat, még akkor is, ha már csak dacból sem válaszolt.) Alice-nek megesett a szíve a szinte félálomban leledző férfin, és kegyesen nem javította ki a nyelvtani hibáit (melyekkel máskor még semmilyen körülmények között nem találkozott), Al részben hézagos nyelvhelyességi ismeretei, részben pedig a rendőr megfélemlítő aurája miatt nem kekeckedett, Lars pedig egyébként is csendes gyerek volt, és most is az érdekelte leginkább, hogy minél előbb kijusson innen, és szívhasson egy cigit. (Bella hisztériájára, miszerint a lány nem lesz hajlandó beszélőre járni hozzá, erőt vett magán, és minden önfegyelmét latba vetve nekiveselkedett a füves cigarettáról való leszokásnak – a simákat viszont továbbra is szívta, pótcselekvés gyanánt még kicsit többet is, mint máskor.)

Francis kissé meglepetten pislogott, mikor Alice megkérte, hogy ugyan szignózná-e a kinyomtatott büntetés-rendjét, igazolva annak valódiságát; de a kis punk nemigen akart hosszas magyarázásba bocsátkozni, csak annyit mondott kérdő pillantására, hogy családi ügy miatt. A férfi agytekervényei, ha némileg lassan is, de összerakták a képet: múltkori ottjártakor a lány testvérei nagyon pipának tűntek, és azóta Alice viselkedése is jóval visszafogottabbnak tűnt. Még álmosan, morcosan is elgondolkodott rajta, mi történhetett náluk, miután ő elment, és elhatározta, hogy rögvest ki is deríti. Mikor végzett a csapattal, és a fiatalok menni készültek, visszahívta az angolt egy szóra – bár nem kerülte el a figyelmét Alfred tekintetének sötét villanása.

– Csukd be az ajtót, kérlek – biccentett a férfi iratainak rendezgetése közben, és miután a lány engedelmeskedett, komolyan felnézett rá. – Mondd csak, Alice... tényleg minden rendben van otthon?

– Tényleg – nyögte ki a lány némi csend után, önkéntelenül is nyakláncát birizgálva, kerülve Francis átható tekintetét.

A férfi homloka elborult. Ha nem is volt olyan jó emberismerő, mint Berwald, akit gyakorlatilag képtelenség volt átvágni, a testbeszéd sűrűbben előforduló jeleit azért ő is felismerte, és Alice most igenis elhallgatott valamit.

Felállt, és az asztalára támaszkodva közelebb hajolt a lányhoz.

– Nem igazán viselem jól, ha hazudnak nekem, úgyhogy inkább próbálkozzunk újra: mi történt pontosan, miután elmentem?

– Kiakadtak – pillantott fel vállat rántva a punk –, de ezt maga eddig is sejthette.

A rendőr lehunyta tengerkék szemeit, és hosszú, mély levegőt vett az orrán keresztül.

– Én inkább arra lennék kíváncsi, mi történt veled, amiért így megváltozott a viselkedésed.

Alice nem nézett rá, amíg beszélt, az inge szegélyét babrálta, de a választ már egyenesen a szeme közé mondta:

– Arra nem gondol, hogy talán csak magamba néztem egy kicsit?

– Inkább az jár folyton a fejemben, milyen tekintettel bámultad a bátyádat, mikor kitettelek a házatok előtt, és hogy még én is megborzongtam az arcát látva – tért a lényegre a férfi. – Azóta nemegyszer megfordult a fejemben, hogy talán ott kellett volna maradnom veled, tisztázandó az esetleges félreértéseket.

Csak mikor kimondta, vette észre, hogy ez mennyire személyesen és féltőn hangzott, de már mindegy volt. Különben sem tehetett róla, hogy ok nélkül is ennyire érdekelte, mi van ezzel a pimasz, bajkeverő, de törékeny és sérülékeny kamaszlánnyal – valamiért feléledt benne valahol, homályosan egyfajta védelmező reakció... Zavarba jött, amint ezt mind végiggondolta, ám nem volt ideje magyarázkodni, és ami azt illette, nem is akart.

– Tisztáztam én magamat, amennyire lehetett – tudatta egykedvűen a kis punk, ám zöld szemeinek furcsálló villanása elárulta, hogy konstatálta Francis önkéntelen fél-vallomását.

Amennyire lehetett... Francis szemei összeszűkültek. Hiszen Alice aznap nem is csinált semmit...

– Történt esetleg még valami, amiről be szeretnél számolni nekem? – noszogatta tovább.

– Nem.

Egyszerű, világos, határozott válasz érkezett; a férfit viszont valamiért mégsem győzte meg. Félrebiccentette a fejét, és azt latolgatta, vajon érdemes-e megkérdeznie... Érdemes. Hiszen mégiscsak egy gyerekről volt szó.

– Húzd fel a ruhád ujját.

– Micsoda? – A lány azt hitte, rosszul hall. Bellának mégiscsak igaza lett volna...? – Miért?

– Csak húzd fel.

Alice felvont szemöldökkel, rosszalló arccal, de engedelmeskedett: kigombolta a mandzsettáját, és könyék fölé tűrte kockás ingének mindkét ujját.

– Mutasd a karod.

– Hiába nézegeti, én nem drogoztam! – tiltakozott a lány.

– Tudom.

– Akkor miért...?

Francis nem válaszolt, elkapta a csuklóját – Alice erre hevesen összerándult, igyekezett visszahúzni a kezét, de a férfi hűvös pillantására abbahagyta a rángatást. A rendőr végigvizsgálta a karjait, de hiába: néhány halvány, régesrég begyógyult karcolás hegén kívül semmit nem talált.

– Kinézelődte magát? – fortyant fel Alice meglehetősen idegesen. – Mert ha igen, akkor most már menni szeretnék.

Nem értette. A lány kifejezetten úgy viselkedett, mint akit megfenyítettek, de külsérelmi nyom nem volt rajta. Akkor miért? Hátradőlt a székében, és ajkát összepréselve maga elé meredt.

– Hahó, magához beszélek! – lengette meg előtte a tenyerét a lány, időközben visszaigazítva ruházatát.

– Hm?

– Elmehetek?

– El.

– Na végre. Viszlát.

Alice meg sem várta, hogy a férfi is elköszönjön, már fordult is ki a szűk irodából, egyenesen neki a falat támasztó Alfrednek. A fiú úgy kapta el, hogy ne bukjon orra az ütközés következtében.

– Na csakhogy... Több, mint tíz percet voltatok bent. – Al sem volt kifejezetten jó kedvében. – Minden oké? Ugye nem piszkált?

– Nem, csak gyerünk már innen! Így is késésben vagyok otthonról.

Alfred lazán átkarolta a derekát, és kiterelgette a többiek után, menet közben rágrimaszolva az albínó rendőrre, aki válaszul visszafintorgott. Bezsebeltek egy nem túl kedves pillantást is Gilbert barna hajú kedvesétől, aztán végül Alice nagy megkönnyebbülésére elérték a kijáratot, és a lépcsőn lesietve csatlakoztak az utcán cigiző Lars, Bella és Mattie triójához.

– Na, merre? – tudakolta Bella megpillantva kilépő párosukat, és elnyomva a cigarettáját a szemetes csikktartóján, melléjük szegődött. A két fiú követte a példáját.

– Haza – válaszolt lakonikusan Alice, mint az utóbbi időben mindig.

– Akkor irány a metró.

Az aluljáró felé vették az irányt, szokatlan szótlansággal – habár Bella rögtön tudni akarta, miért tartotta vissza a rendőr, Alice rövid úton lezárta a témát. Egy porcikája sem kívánta elmesélni a belga lánynak a négyszemközt történteket. Részint azért, mert ha Bellára is rátartozott volna, akkor Francis nem küldi ki a többiekkel együtt, részint pedig azért, mert bár nagyon szerette barátnőjét, néha még őt is kikészítette a pletykássága. Arról nem is szólva, hogy szinte még mindig érezte a bőrén a férfi hűvös, hosszú ujjait – az érintése emlékétől nem is volt képes semmi másra koncentrálni –, és maga sem tudta, miért futkározik a hátán valamiféle különös borzongás...

A közmunkájuk a következő hét hétfőjén kezdődött meg. Alice az utolsó óra után egy sóhajjal nyugtázta, hogy valószínű éjfélig nem kerül ágyba, annyi leckét kaptak (most komolyan, az ember azt gondolná, egy alsó kategóriás középiskolában már rég feladták a reményt a tanárok, hogy embert neveljenek a kölykökből – erre tessék); és bár a jó részét nem szándékozott megírni (majd lemásolja Heraklesről, habár az is el fog tartani egy darabig, mire kisilabizálja a részben latin, részben görög betűkkel írt szavait), néhányat sajnos kénytelen volt maga elkészíteni, ha nem akarta veszélyeztetni az aránylag stabil ketteseit. Még csak az kéne, hogy meg is bukjon valamiből, valószínűleg az lenne az utolsó csepp a pohárban, és a testvérei tényleg kiraknák a szűrét. Jobban meggondolva, biológiából éppenséggel valóban bukásra állt – neki kéne feküdni, hogy legalább 1,8-ra feltornássza az átlagát, arra már megadnák a kettest... Na és persze a tornacuccát sem felejtheti többet otthon, különben kigyűlik az igazolatlanja tesiből, és Mr Beilschmidt nem fogja átengedni. Habááár... ha megemlítené neki a múltkori nyelvi tantermi kis légyottját Vargasszal, talán volna némi esélye megúszni a dolgot. Aztán rájött, hogy nincs rá bizonyítéka, továbbá hogy nem a leghőbb vágya ilyen fiatalon távozni az élők sorából. Mr Beilschmidt rohadt ijesztő tudott lenni, ha akart, és volt némi szadista hajlama... Meg egy rendőr bátyja is, aki alkalomadtán nyilván gond nélkül elsimítja az ügyeit, és aki nem különösebben zárta a szívébe az ő bandájukat. Egyszerűbb lesz inkább odafigyelni arra a tornazsákra.

Bella mellette azon lamentált, hogy elfelejtett magával ebédet hozni, és hónap vége lévén már pénze sem volt, hogy vegyen valamit, mire Alice és Lars is felajánlották, hogy megosztják vele a saját ennivalójukat; Matthew pedig felvetette, hogy másnap reggel mindannyiuknak ki kéne valahogy könyörögniük a kolesz konyhájáról az ebédjüket, ha már egyszer ki van fizetve, vagy pedig átrakatni Francisszel a közmunkát egy órával későbbre, hogy legyen idejük hazamenni enni. Utóbbinak valószínűleg több értelme is lenne, így elhatározták, hogy beszélnek a felügyelőtisztjükkel.

Francis azonban nem volt ott, így a mogorva műszakvezetőt igyekeztek megkörnyékezni – mint kiderült, tök fölöslegesen, elvégre a munka végeztével ígyis-úgyis tiszteletüket kellett tenniük a rendőrségen.

Az aznapra kiszabott munka nagy részében a Temze partján lévő kőfalról takarították a graffitiket, a maradék időben pedig felsöpörték a sétányt. A felügyelőjük kissé felengedett a műszak végére, mivel egyikük sem rendetlenkedett sokat (még Alfred is csak egyszer állt neki bohóckodni kviddicsezés címszaván a seprűjével meg a terelőütőnek kinevezett szemétlapátjával), és habár a morc fickó szerint fejfájdítóan sokat karattyoltak, a beszélgetést mégsem tilthatta meg nekik.

Francis továbbra sem volt csúcsformában, de a múltkorihoz képest határozottan jobban festett. A szeme alatti táskák mérete jelentősen csökkent, a haja kevésbé volt kócos, megborotválkozott, és a kétliteres termosz helyett csak egy nagyobbacska bögre állt az asztalán, kávéval tele. Ehhez mérten néhány fokkal türelmesebben viszonyult pásztoroltjaihoz, akik kissé porosan és nagyon fáradtan, de meglepő vidámsággal álltak elé, és azon nyomban leszívták a maradék pár csepp energiáját is. A műszakvezetőjük véleményezését egy pillanat alatt átfutotta, és elégedetten állapította meg, hogy talán nem is olyan reménytelenül haszontalanok a rá bízott jómadarak. Csak aztán ez maradjon is így...

A gyerekek, látva, hogy felügyelőtisztjük nagyságrendekkel jobb hangulatban van, mint legutóbb, bátrabban mertek előállni a kérésükkel, miszerint szeretnének ebédelni munka előtt. Francis egy árnyalatnyit elszégyellte magát, elvégre figyelembe kellett volna vennie ezt is, csakhogy ő a már belécsontosodott rendőrségi műszakok leosztása szerint gondolkodott, és nem jött rá, hogy az iskolák napirendje valamennyire eltérő. Így aztán javíthatta ki a közmunkabeosztást egy órával későbbre – amely tevékenységet Alice esetében kénytelen volt a hivatalos pecséttel és az aláírásával is külön igazolni. Ez ismételten elgondolkodtatta: ennyire nem bíznának otthon Alice-ben? Eldöntötte magában, hogy amint lehetőség adódik rá, beszélni fog Berwalddal a lányt illetően, bár azt tudta, hogy a svéd férfi az orvosi titoktartás jegyében semmilyen személyes információt nem adhat ki a pácienseiről. Egyetlen eset volt csak kivétel ez alól, és az is csak azért, mert gyakorlatilag a fél rendőrség érintetté vált az ügyben, és mert már különben is mindegy volt. Látták, amit láttak, és tudták, amit tudtak.

De azért csak körül kellene szimatolni egy kicsit Alice ügyében is.

Mivel az osztályuknak a csütörtöki és a pénteki napokon eggyel kevesebb órája volt, így közös megegyezés alapján Alice kapta a csütörtököt, Alfred pedig a pénteket a pszichológusnál. Az iskolából egyenesen oda kellett menniük, hogy ne boruljon fel a lassanként bejáratott közmunka és ebédelés rendje. Bár ilyenkor az egyórás foglakozás miatt kissé kutyafuttában kellett ennie és a szokottnál is jobban sietnie vissza műszakkezdésre, Alice végül is nem bánta olyan nagyon. Amennyire félt kezdetben a pszichológustól és a nála töltendő időtől, később legalább úgy nevetett saját magán.

Dr. Oxenstierna első ránézésre rettenetesen ijesztő, kevés beszédű, de udvarias férfi volt. Germán arcéle, jéghideg, kék szeme és enyhe svéd akcentusa csak erősítette a róla szinte mindenkiben kialakuló hűvös és elérhetetlen benyomást – és mégis, a szemében táncoló kék lángok valami ősi, mélyről jövő, ijesztő vadsággal lobogtak. Világosszőke, rövid haja gondosan fésült, ő maga pedig mindig tökéletesen elegáns volt, így aztán Alice első alkalommal többek közt a saját, kevéssé kifogástalan kinézete miatt is meglehetősen kellemetlenül érezte magát (vagyis a haja megint úgy állt, mintha jövet villanypásztort simogatott volna, kissé túlméretezett kockás inge gyűrötten lógott rajta, farmerjának térdén pedig házilag gyártott szakadás éktelenkedett, amiről mindeddig úgy gondolta, nagyon dizájnos – és akkor még nem szóltunk erősen sikálásra szoruló, piszkos tornacipőiről és a sietségtől picit elkenődött sminkjéről, amelyet hirtelenjében szintén ízléstelennek kezdett találni).

Egy szó, mint száz, az első alkalom rengeteg kényelmetlen feszengéssel, ideges hajcsavargatással és végül némi kellemes csalódással járt Alice számára. Dr. Oxenstierna, bár nem közvetlenkedett vele (ezt egyébként a lány el sem tudta volna képzelni róla, olyannyira, hogy ha mégis megpróbálja, Alice sikítva kiugrott volna az ablakon, azzal a gyanúval, hogy a földet megszállták az ufók – bár ez inkább Alfredre lett volna jellemző, úgy látszik, exe hülyesége valamilyen szinten ragályosnak bizonyult; még jó, hogy időben szakított vele), végig tökéletesen udvariasan viselkedett, és noha nagyon keveset beszélt, egyáltalán nem éreztette Alice-szel, hogy bűnözőnek tartaná, vagy hogy megveti a stiklijei miatt. Igazából a lány egyáltalán nem ilyennek képzelte egy pszichológus meglátogatását, és ezt végül ki is bökte Dr. Oxenstiernának. A svéd férfi szemei erre derűsen ráhunyorogtak, és Alice esküdnie mert volna rá, hogy egy futó pillanatig mintha egy mikroszkopikus mosolyt látott volna felderengeni a komoly, márványba faragott arcon. Dr. Oxenstierna lassú, dörmögő mély hangján röviden felvilágosította a pszichológus és a pszichiáter közötti különbségekről, illetve a két szakma átfedéseiről és egymást kiegészítésükről.

Tulajdonképpen nem nagyon tettek mást, csak ismerkedtek és beszélgettek. Jobbára Alice beszélt, eleinte kicsit megszeppenve és összefüggéstelenül, aztán mikor megszokta a figyelmesen rászegeződő, fagyasztóan világoskék tekintetet, utána már valamivel bátrabban. Nem sok személyes dolgot mondott el, legalábbis ami a családját illette – egészen konkrétan a létezésükről tudósító mondata után őróluk egész egyszerűen hallgatott –, inkább a barátairól és az iskoláról fecsegett. Francis személyét szintén nem igazán hozta szóba, amely tény nem kerülte el a fejben szorgosan jegyzetelő Berwald figyelmét. A svéd férfi sosem írt semmit, miközben a pácienseivel foglalkozott, olyankor mindig csak figyelt, és csak az idő letelte és az illető távozta után készítette el feljegyzéseit a megfigyelési naplójába. Így elejét vette az ideges töprengéseknek és a szorongó kíváncsiságnak, hogy vajon mit ír, illetve nem róhatta fel neki senki, hogy nem figyel közben, és ténylegesen nem is maradt le egyetlen apró kijelentésről és rezdülésről sem, a testbeszédet is pontosabban elemezve ezzel.

A kiszabott hatvan perc úgy repült el, mintha csak öt lett volna. Alice, aki a végére szinte teljesen felengedett, és egészen otthonosan érezte magát a hangszigetelt, csöndes, ízlésesen és hívogatóan berendezett irodában, kissé megzavarodva pillantott a faliórára, mikor az halkan kongani kezdett. Némileg pirulva vette azt is tudomásul, hogy beszélgetés közben bizony törökülésben feltelepedett a törvénytelenül kényelmes, csokoládébarna bőrkanapéra, és tornacipője széléről vékony koszcsíkot kent rá, valamint hogy majdnem sikerült lemorzsolnia az ölébe vett bőrhuzatos díszpárna csücskéről a bojtot. Felocsúdva gyorsan visszapakolta a helyére a kanapé végébe a párnát, és igyekezett feltűnésmentesen lesúrolni a koszfoltot az ingujjával, míg Dr. Oxenstierna az ablak kinyitásával volt elfoglalva.

– Jövő héten már lesz légkondi – ígérte a szőke férfi. Alice arcába kellemes, enyhén hűvös huzat csapott. Nem is érezte, hogy ennyire kimelegedett.

Dr. Oxenstierna ezek után elköszönt, és útjára bocsátotta a lányt, aki maga is meglepődött rajta, milyen megkönnyebbüléssel lépett ki a rendőrség kapuján afelett, hogy mennyivel kellemesebben töltötte itt az idejét, mint várta volna. Menet közben Gilbert keresztezte az útját, és rákacsintott, a folyosó végén pedig egy másodpercre látta Francist is, de felügyelőtisztje háttal állt, és neki különben is sietnie kellett, így nem tudott odaköszönni.

Odabent, a csendes, nyugodt kis irodában Berwald leült súlyos, tömörfa íróasztala mögé, és bőrkötésű naplójában új szakaszt nyitva körmölni kezdte hosszú, szálkás betűivel az Alice-ről gyűjtött megfigyeléseit.