Francis Bonnefoy rendőr törzszászlós első ránézésre laza, életigenlő, bár talán kissé komolytalan férfinek tűnt – a felszín alatt azonban makacs, kitartó és viszonylag jó megfigyelő volt. Ezen tulajdonságai, amelyek szakmai sikereihez is hozzásegítették, nem számítottak közismertnek, jóllehet mindenki tisztában volt vele, hogy Francis nem egy link alak, hiszen a munkáját jól végzi. Bár viszonylag alacsony rangban maradt, közrendőrként, ez inkább a pályafutása kezdeti szakaszának számlájára volt írható, hiszen nem töltött még olyan sok időt a rendőrség kötelékében, hogy nagyon magasra mászhatott volna a ranglétrán. Ez még a tapasztalatszerzés és a terepmunka időszaka volt neki, amelyet érdekessége és izgalmassága miatt nem is szívesen cserélt volna fel unalmas, irodai ücsörgésre.

Francist – mivel még nem csömörlött bele a munkájába – rendkívül foglalkoztatta minden olyan apróság, ami a rábízott ügyekkel kapcsolatban homályban maradt előtte, és borzasztóan bosszantotta, ha ezeket nem tudta kellően felderíteni. Ő ugyan nem nyomozó volt, de a kisebb súlyú dolgokban az emberhiányból kifolyólag intézkedhetett, ahogy akart, nemigen nézett senki a körmére – felettesei számára a lényeg a sikeresen megoldott ügy volt, nem az oda vezető út. Ez persze nem jelentette azt, hogy Bonnefoy rendőr törzszászlós úton-útfélen törvényt sértett volna mindennapi munkája során, ám a rá vonatkozó szabályok és ezek meglehetősen lagymatag ellenőrzöttsége ismeretében, ha szükségét érezte, igenis gátlástalanul elment addig, ameddig lehetett. Nem kell túl durva dolgokra gondolni – mindösszesen némi szabadsággal egészítette ki olykor önkényesen (és diszkréten) a jogkörét. Elvégre amiről a felettesei nem tudnak, az nem fáj nekik. Emellett néha a többiek is vérmérsékletüktől függően folyamodtak hasonló megoldásokhoz, és a vezetőség, bár valószínűleg tudott róla, szemet hunyt felette, amíg nem történt kifejezett túlkapás.

Egy szó mint száz, Francis kis irodája többször látta már gyanúsítottak finom noszogatását a vallomástételt illetően, nemegyszer Gilbert és Antonio aktív hozzájárulásával (Gilbert jó vallatótiszt volt, általában Francisszal karöltve kérdezte ki nem épp gyengéden a visszaeső bűnözőket, míg Antonio leginkább azért volt jelen, hogy visszafogja a párost – főleg Gilbertet – ha túlzásba esnének, valamint nem ártott egy őrszem sem, aki idejében figyelmeztette őket az esetlegesen közelgő rendőrfőnök vagy valamelyik százados társaságára), illetve Bonnefoy rendőr törzszászlós időnként sutyiban bele-belekukkantott olyan dokumentumokba, amelyekhez nem lett volna hozzáférése, mégis nagyban megkönnyítette a dolgát, ha néhány fontos információt ki tudott keresni belőlük.

Francis, Gilbert és Antonio hármasa kialakította a maga kis klikkjét – és hamarosan az a hír járta róluk, hogy a mindennapokban gyakori esetek közül kimagasló mennyiségben oldottak meg olyanokat, amelyekhez mégis kellett egy kis fifika (sőt, előfordult olyan is, hogy komolyabb ügyekben nyújtottak felbecsülhetetlen segítséget a nyomozóknak). Később és lazábban hozzájuk csapódott Ludwig, Gilbert öccse, aki bátyjához hasonlóan katonai középiskolába járt Németországban, Elizaveta, Gilbert szerelme és Feliks Łukasiewicz, a lány gyerekkori jóbarátja is – utóbbiak tolmácsként és ügyeletes pletykafészkekkénk meglepően sok infóhoz jutottak hozzá, ráadásul kommunikatív és közvetlen természetükből adódóan alkalmasak voltak némi kiegészítő felderítésre is, amiket a csapat általában a saját szakállára folytatott. Ludwig tanári működéséből és hiúzfüléből kifolyólag meglehetős biztonsággal tisztában volt a fiatal korosztály viselt dolgaival, bandáinak helyzetével, beszerzési forrásaikkal kapcsolatban; Ela és Feliks pedig könnyen elvegyültek a tömegben, sőt, a nő szépsége és a férfi sármos mosolya sokszor kapóra is jött a többieknek, hiszen a páros (együtt vagy szólózva) sok adatot és sok gyanúsítottat volt képes előcsalogatni a rejtekhelyéről. Az ilyen nem hivatalos bevetések során persze Ludwig mindig velük ment, tőlük külön, a háttérből figyelve, nehogy valami rosszul süljön el, és a rendőrök triumvirátusa is a közelben leselkedett, hogy baj esetén rögtön közbeavatkozzanak. Gilbert különösen résen volt, oroszlánként őrizte a kedvesét, és csak olyan helyekre engedte be, ahol nyilvánvaló volt, hogy komoly baja nem eshet.

Egy bizonyos, meglehetősen nagy súlyú ügy révén pedig Francis még Berwalddal is megtalálta a közös hangot, amelyet addig a már említett menyasszony-leszólítós incidens emléke akadályozott, így ha szüksége volt valami személyes információra, a svéd férfi lehetőségeihez mérten igyekezett segíteni neki, habár az orvosi etikett szabályait nem hághatta át.

Most pedig ismét eljött egy olyan pillanat, amikor Bonnefoy rendőr törzszászlós úgy érezte, határozottan könnyítene a sötétben tapogatózáson, ha Berwaldhoz fordulna Alice ügyét illetően. Azt sejtette, hogy a kislány nem túl sok személyeset oszthatott meg a férfival, de Berwald azért volt pszichológus, hogy a kevésből is sokat tudjon meg – neki pedig erre a sokra mind szüksége lett volna, habár tudta, hogy viszonylag keveset kaphat meg belőle. Mindegy. Itt minden információmorzsa kincset ért.

Így történt, hogy a délután Dr. Oxenstierna irodájában találta: műszak után beugrott hozzá, hátha ki tud csikarni belőle Alice-szel kapcsolatban valamit. Akármit.

– Bocsáss meg, Francis, de te is tudod, hogy nem mondhatok el semmi lényegeset a pácienseimről – dőlt hátra Berwald puha karosszékében.

– Tudom – szögezte le a másik blazírtan –, te pedig azt tudod pontosan, hogy semmi ilyesmit nem kértem tőled. Nem akarok olyasmibe kotnyeleskedni, amihez nincs közöm. – Francis sóhajtott egyet idegességében. Szíve szerint igenis belekotnyeleskedett volna mindenbe, ami Alice-hez köthető, és maga sem tudta, miért. Mindenesetre aggasztotta ez az újonnan felbukkanó kíváncsiság, és a lassanként szintén felhorgadó, bár egyelőre elég tétova védelmező ösztön. – Mindösszesen annyit szeretnék megtudni, amennyit... bárki más megláthat, ha van hozzá szeme.

– Te valószínűleg így is jobban ismered – jelentette ki Berwald. – Nem hiszem, hogy sok újat mondhatnék neked egyetlen, egyórányi beszélgetés után, mikor hetek óta rendszeresen beszélsz vele.

– Velük – pontosított a rendőr. – Egyenként nem sok időt szánhatok rájuk, legtöbbször csapatostul jönnek be hozzám.

– Akkor is többet kommunikáltál vele, mint én.

Bonnefoy rendőr törzszászlós az égre emelte a tekintetét.

– Tény, hogy tudok róla egyet-mást, de nem eleget. Valamiért úgy érzem, elzárkózik előlem. Nem is tudom... Próbáltam vele aránylag barátságosan viselkedni, de gondolom, egy rendőrnek még így sem szívesen nyílik meg.

– Az átlagember, különösen a stiklisebb átlagember leginkább úgy van vele, minél kevesebbet tudnak róla a hatóságok, annál jobb – jegyezte meg könnyed hangon Berwald.

Francis kelletlenül látta be, hogy igaza van. Mindazonáltal nem volt hajlandó feladni a tervét, hogy kideríti, mi bujkál Alice drasztikus személyiségváltozásának hátterében, és ehhez igenis kellett a svéd segítsége. A svédé, aki láthatóan nagyon nem akart kötélnek állni. Hogy az orvosi etikett tiszteletben tartása miatt-e, vagy mert megítélése szerint tényleg túl keveset tudott meg a lányról ahhoz, hogy rájöjjön a dolgok nyitjára, a rendőr nem tudta, de nem is érdekelte. Neki információ kellett, bármilyen apró, bármilyen lényegtelen, hiszen még az is hozzásegítené a kirakós megfejtéséhez. Utálta, hogy mindig le kellett futni ezeket a köröket Berwaldnál, de általában megérte, így tehát úgy döntött, ideje elhúzni a mézesmadzagot a pszichológus orra előtt, aminek nagy valószínűséggel nem fog tudni ellenállni.

– Rendben – hajolt hirtelen előre, és a térdeire támaszkodott. – Alkut ajánlok. Elmondom neked azt, amit én tudok Alice Kirklandról, és cserébe te is elmeséled a benyomásaidat róla. Ketten együtt csak többre megyünk, mint külön-külön. Mit szólsz?

Francis igyekezett nem túl számító képet vágni, míg az ajánlatot latolgató Berwaldot figyelte, noha nagyjából biztos volt benne, hogy a svéd átlát rajta. Mindenesetre ha így is volt, Berwald nem tette szóvá – sőt, rövid mérlegelés után a rendőr várakozásainak megfelelően végül ráállt az alkura.

– Legyen.

– ...és az utolsó pár napban olyan furcsán kezdett el viselkedni velem is. Addig semmi baja nem volt – bár fesztelennek nem neveztem volna, de egyértelműen sokkal oldottabb hangulatban beszéltünk mindig. A barátaival is jól érezte magát. Igaz, az amerikai sráccal folyton oltották egymást, de a másik kislánnyal állandóan sutyorogtak meg vihorásztak, és teljesen úgy viselkedett, mint az átlag kamaszlányok. Aztán... egyik napról a másikra lett csendes, mogorva és zárkózott. Most már még csak nem is mosolygott, akárhogy bohóckodott a belga barátnője, és az exével is sokkal durvábban veszekedett... legalábbis eleinte, mert egy mondat közepén egyszerre csak félbehagyta a tirádáját, és egy mérges legyintéssel elintézte az egészet, pedig előtte alig lehetett őket leállítani, ha rákezdték. Valahogy... nem tudom, nekem kicsit depressziósnak tűnt – bár annyira nem értek az ilyesmihez.

Berwald figyelmesen vizslatta a rendőr arcát, amíg az beszélt, és fejben igyekezett összeegyeztetni a beszámolót a saját tapasztalataival. A rendőr által szolgáltatott, igen érdekes információk sok helyen jól illeszkedtek ugyan az Alice-ről kialakított, egyelőre meglehetősen képlékeny és kezdetleges képbe, azonban legalább ennyi helyen össze is kuszálták a szálakat. Az elmúlt bő fél órában Francis saját bevallása szerint mindent elmesélt, ami hirtelenjében eszébe jutott a lányról, és Berwald azon kapta magát, hogy jóval a munkaidőn túl ücsörögnek az irodájában, belemerülve a témába. Gyorsan írt hát egy szűkszavú üzenetet a feleségének, hogy kicsit később ér haza, majd újra az előtte ülő férfinak szentelte a figyelmét.

– És emlékszel-e esetleg valami olyan momentumra, amihez hozzáköthető a kislány hirtelen megváltozása? – tette fel a kulcskérdést.

A rendőr eltöprengett egy percre.

– Hát... Korábban egyszer láttam átmenetileg így viselkedni – aznap, mikor behoztuk őket, és az adminisztráció után hazavittem. De utána még semmi probléma nem volt. – Francis maga elé meredt, ahogyan agyában pörögtek az emlékképek. – Aztán egyszer megint elvittem hazáig, mert szakadt az eső... És összetalálkozott a kapuban a bátyjával.

Berwald figyelmét nem kerülte el, hogy Francis egy pillantra összeborzong.

– Mi történt? – kérdezte komoran.

– Nem tudom. A fickó olyan fejet vágott, hogy majdnem én is megijedtem tőle. Nem szeretném, ha rám nézne úgy... Pedig nem viselkedett agresszíven, vagy legalábbis nem a szó szoros értelmében, de hogy azzal a tekintettel ölni lehetne, az biztos. És ezt a legkomolyabban mondom. Kábé olyan rémisztő volt, mint te, ha mérges vagy.

Bármennyire borús témát is veséztek ki épp, és bármennyire komoly férfi is volt Berwald, nem tudott megálljt parancsolni egy prüszkölős kis nevetésnek. Francis, aki még mosolyogni sem látta soha kollégáját, csak bámult (kicsit sértetten is, hiszen ő komolyan beszélt, de leginkább elképedve), ám a csoda nem tartott sokáig, a kis kacaj halvány somolygássá szelídült a svéd szája sarkában, majd mikor folytatták az eszmecserét, egészen el is tűnt.

– Tehát a bátyjától félhet? – dörmögött fel újra a pszichológus mély hangja.

– Nem tudom, ez miatt változott-e meg, de az biztos, hogy tart a testvéreitől. Egy kivételével találkoztam velük, és sem a nővére, sem a bátyja nem tett rám túl jó benyomást – azon túl persze, hogy nyilván próbálják a jó irányba terelni a mákvirág húgukat, csak épp nem vagyok meggyőzve afelől, hogy a jó módszerekkel.

Berwald ismét hátradőlt a székében, és a kanapén ücsörgő, elgondolkodó Francist méregette. Ez az egész kezdett egyre érdekesebbé válni. Bonnefoy rendőr törzszászlós törvénytisztelő, bár talán hűvös modorú emberekről meséli, hogy nem voltak szimpatikusak neki, csak mert egy rossz útra tévedt gyereklány tart tőlük. Jó, lehetséges, hogy ez kissé elnagyolt leírása a helyzetnek, de akkor is felettébb érdekes.

– Ne feledd, hogy Alice nem olyan ártatlan, mint amilyennek tűnhet az arca – jegyezte meg mintegy emlékeztetőként. – Te magad mondtad, hogy igenis van bűnlajstroma, nem is kicsi. Képzeld magad egy kicsit a testvérei helyébe.

– Nem az ő kezükben van a gyámság, egyszerre dolgoznak és igyekeznek két kölyköt egy gettós környéken felnevelni, a látottakból és a nő állandó aggályoskodásából ítélve alig jönnek ki a fizetésükből, pláne, ha Alice büntetéseit is hozzászámítjuk, az anyjuk pedig évekkel ezelőtt egyszerűen egy szó nélkül köddé válva a jogokat magával vitte, a kötelességeket nagyvonalúan itt hagyta. Mondasz valamit.

– Na látod. Ráadásul Alice sem ma kezdte a balhézást, és ki tudja, otthon mi minden lehet még a rovásán. Nem csoda, ha a testvéreinek elegük van belőle, meg a folytonos botrányokból.

– Uhh, milyen gáz volt hallani, hogy még az ötéves kisöccse is azzal fogadott, hogy miért nem viszem már Alice-t a börtönbe... – húzta el a száját Francis.

Berwald fél szemöldöke a magasba emelkedett.

– Ez komoly?

– Ja.

A svéd füttyentett egy halkat. Ez egyre cifrább lesz.

– Na mindegy – váltott témát Francis. – Én kitálaltam, most te jössz.

Berwald csak hosszas megfontolás után, kevés szóval, lassan közölte Francisszel azt a keveset, amit meglátása szerint elmondhatott. A dolgát a rendőr által az előbb rázúdított információtömkeleg is nehezítette, hiszen néhány momentumot egészen más megvilágításba helyezett, ráadásul a svédnek némely halvány gyanúi is támadtak, melyekről azonban egyelőre inkább hallgatott. Hiszen a nagyja inkább Alice és Bonnefoy rendőr törzszászlós nem túl mindennapi kapcsolatára vonatkozott.

Elég vontatottan számolt be a tapasztalatairól: Alice-t egyszerre látta nyílt, de mégis bezárkózó egyéniségnek. A lány látszólag hamar felengedett a pszichológus irányába, de Berwald figyelmét nem kerülte el, hogy kizárólag veszélytelen, semmitmondó témákról csacsogott. A testbeszédéből ítélve pedig jócskán volt benne védekező vonás, hiszen mintegy pajzsként tartotta az ölében a kanapé díszpárnáját, és ezen az sem változtatott, hogy időközben még inkább kényelembe helyezte magát. Még résen van, de lassanként már oldódik – gondolta a férfi. – Talán hamarosan kiböki majd azokat a gondokat is, amik valójában foglalkoztatják.

A lány egyébként együttműködőnek tűnt, leszámítva a kritikus infók visszatartását, és a svéd egészen úgy találta, Alice vevő a megjavulás javaslatára. Erről Francist is tájékoztatta, aki egyetértően hümmögött, és arckifejezéséből ítélve még mindig a családi vonalat érintő problémán filózott.

Mivel Berwaldnak nem volt túl sok mondanivalója, hamar a beszélgetés végére értek – a férfinek pedig kétsége sem maradt afelől, hogy rendőr kollégája a nap hátralévő részét igen nagy valószínűséggel Alice-en töprengve fogja eltölteni.

– Kérdezhetnék valamit? – billentette félre a fejét, és komoran nyugtázta, hogy Francis megrebben a fagyos kék tekintet súlya alatt. – Miért érdekel téged ennyire ez a lány?

Most Francis arca vált zárkózottá, tartózkodóvá, és a hangja is relatíve kifejezéstelen volt, ahogyan válaszolt:

– Most először kaptam a munkám során pártfogoltakat, és jól akarom csinálni. Ezenkívül Alice-nél láttam olyan külső tényezőket, amiket ki kell iktatni ahhoz, hogy sikerüljön visszaterelni a jó irányba, ráadásul ő az egyetlen, akit végszükség esetén sem lehet hazaküldeni, hogy a saját országában csinálja a fesztivált, mert ő itthon van. Az ő dolgát mindenképpen nekem kell megoldanom, nem passzolhatom le senkinek.

Berwald szó nélkül elfogadta a logikusnak is nevezhető magyarázatot, és hűvös biccentéssel köszönt el az irodájából kisétáló rendőrtől – mégis, nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Francisnek szinte biztosan vannak más indokai is, amelyeket nem sietett közölni vele. Jó lesz rajta tartani a szemét a pároson.