Megint hétfő, megint szürkeség, megint dögunalom. Alice komoran szemezett egy percig az esőfelhőktől terhes, ólomszínű égbolttal, mielőtt egy sóhajjal nekiindult volna az iskolába vezető útnak. A hétvégéje, mondhatni, jól telt – értsd: sikerült mindenféle balhét elkerülve a szobája magányában tölteni a teljes szombatot és a vasárnapot. Egyedül a vasárnapi ebédhez jött ki, amely neki köszönhetően az udvariassági köröket (úgymint add ide a sót, kérlek, és társai) és az evőeszközök csörgését leszámítva teljes, halálosan kínos csendben telt. Még Peter sem mukkant meg, pedig általában le sem lehetett lőni, be nem állt a szája, még Gwen állandó dorgálására sem, miszerint csukott szájjal illik enni. Hát most egyszer sem kellett rászólnia. Ez a néma megvetés Flynn sajátja volt, de legidősebb testvér lévén kimondatlan tény volt, hogy a családot érintő ügyekben mindig ő hozta meg a döntést – így hát, mivel Flynn felől tapinthatóan áradt a negatív energia Alice irányába, a többiek ösztönösen alkalmazkodtak hozzá. Még Peter is érzékelte a fagyos hangulatot, és ennek megfelelően lapított is, nehogy véletlen magára vonja testvére haragját. (Nem mintha Flynn valaha is másokon vert volna le bármit.)

Mivel az eső egész hétvégén vigasztalanul szakadt, mintha dézsából öntenék, Francis rájuk telefonált, hogy nem kell elmenniük a közmunkára, hiszen vajmi kevés hasznosat tehettek volna aznap. Jófej volt, és inkább beírta elvégzettnek a napi melót, nem tervezte bepótoltatni velük valamikor, amikor jobb idő ígérkezett – legalább hamarabb megszabadul ő is a jómadaraktól, egy nap meg már nem oszt, nem szoroz a megjavításukban, gondolta Alice. Francis persze őt nem érte el, mivel a telefonja még mindig Scott fiókjában pihent, így Gwent kényszerült felhívni – aki természetesen rögtön a legrosszabbat feltételezte, bár egyben azt is gyorsan közölte a rendőrrel, hogy Alice épp itthon van, és az utóbbi tizenkét órában semmi rosszat nem követhetett el. A lány nővére csukott ajtón keresztül tompán átszűrődő hangját hallgatva eltöprengett azon, hogy vajon lesz-e még olyan, amikor testvérei nem hazugságra gyanakodnak akkor is, mikor épp kérdez valamit.

Gwen egy-két percnyi csevegés után le is rakta a kagylót, majd bedugta a fejét Alice ajtaján, és közölte a híreket; meg azt is, hogy ráférne egy alapos takarítás húga szobájára. Így hát – egy lemondó sóhajjal belátva, hogy nővérének igaza van – a szombatja nagy része a kuckójának kiglancolásával telt (nem mellesleg három vödörnyi papírszemetet vitt le a kukába csak az íróasztalából, egyből lett is hely a maradék holmijának), a vasárnapja pedig kelletlen leckeírással. Majd' meghalt érte, hogy felhívhassa Bellát, de nem mert szembeszegülni Scottal – meg Flynn-nel sem. Bár idősebbik bátyja azóta nem szólt hozzá, mióta Francis először hazahozta a rendőrőrsről, mégis, Alice úgy érezte, pengeélen táncol, és egy rossz mozdulatára kitör a vihar, amely eddig csak gyűlt, gyűlt testvérében.

Flynnben nem az volt az ijesztő, ami Scottban: hogy kiabált, vagy hogy könnyen eljárt a keze. Flynn hatalma abban állt, hogy családfőként bármikor egy szavával kihúzhatta volna Alice alól a talajt; és most már tizennyolcadik születésnapja közelgésével egyre súlyosabb fenyegetésként függött a lány feje fölött, hogy bátyja ráunva a stiklijeire és a családnak okozott lelki és anyagi károkra, amint nagykorúvá válik, egyszerűen kiadja az útját. Eddig is megtehette volna, hogy kihívja a gyámügyet, és lepasszolja nekik Alice-t, mint arra másik bátyja volt olyan szíves rámutatni, de egy darabig úgy tűnt, Scott képes megfékezni a lányt. Aztán mikor Alice-szel istenigazából elszaladt a ló, és már az ő – testvérei által közvetített – fenyegetéseire is szükség volt, addigra húga a lecsukás határára került, és ez kijózanította annyira, hogy többé-kevésbé moderálja magát. Így hát elég volt egy vérfagyasztó pillantás ahhoz, hogy Alice a lehető legkisebbre húzza össze magát az ebédlőasztalnál, tudva, hogy ha Flynn-nek magának kell megszólalnia az ő megrendszabályozásához, akkor neki annyi.

Vasárnap este, mikor a fürdőszobából osont vissza a saját szobájába lefeküdni, Scott elállta az útját a hallban. Egyik kezét a lány kócos fürtjei közé siklatva finoman belemarkolt a hajába, és hátradöntötte a fejét, hogy az arcába nézhessen.

– Hé, hugica – kezdte halkan, hogy fel ne ébressze a már alvókat –, holnap neked kéne elhoznod Petert az oviból. Gwennek be kell mennie a gyámügyhöz, hogy elrendezze az öcskös papírjait, nem lesz ideje elmenni érte, délutánra kapott időpontot.

– Nincs kulcsom – jegyezte meg fanyar-egykedvűen Alice.

Scott válasz helyett felemelte másik kezét, markában a lány kulcscsomójával és a kis összecsukható mobiltelefonnal, aminek láttán Alice szíve nagyot dobbant.

– Visszakapod – nézett rá merően bátyja –, de meg ne bánjam. És azonnal gyertek haza.

– Rendben – biccentett megadóan a lány, amennyire a hajába markoló ujjaktól tudott, mire Scott keze összeborzolta amúgy is szétálló tincseit, és egy simogatásnak is nevezhető mozdulattal kicsusszant közülük. Húga tenyerébe pottyantotta a halkan csilingelő kulcsokat és a kis mobilt, és még elkapta Alice jó éjszakát kívánó suttogását.

– Neked is, hugi – dörmögte magában, miután becsukódott a lány mögött az ajtó. – Hőn remélem, hogy mindketten túlélitek a holnapot.

Az út a metróhoz, majd az iskolához eseménytelenül telt, bár a hozzá hasonló kölykök méregető pillantásait most sem kerülhette el, de ezeket már annyira megszokta, hogy szinte észre sem vette. Még a metrón felírta a kezére, hogy közmunka után el kell mennie Peterért, nehogy a haverjai valamelyik remek ötlete kiverje a fejéből, és reménykedett, hogy a nap folyamán nem fogja lemosni. Nem mintha bármelyik iskolai mosdóban lett volna szappan... A második emeletiben arra is vigyáznia kellett, nehogy az egész csaptelep a kezében maradjon, a földszintinek külső ajtaja sem volt, a harmadikon meg csak egyetlen fülke üzemelt, és azt is csak úgy lehetett lehúzni, ha az ember lánya felmászott a vécécsészére, és lábujjhegyen ágaskodva, imádkozva, hogy meg ne csússzon és bele ne essen a kagylóba, nagy nehezen lenyomta a tartály oldalán lévő kart, mert a lehúzóláncot valaki évekkel azelőtt tőből leszakította. A kemény százötvenöt centivel megáldott Alice fel sem ért odáig, így ez utóbbi manővert csak felugorva és, nehogy beleessen a vécébe, gyorsan terpeszbe érkezve volt képes kivitelezni – érthető hát, ha a felső szint mosdóját ha csak tehette, egyáltalán nem látogatta.

A tornacuccát majdnem a metrón felejtette, de egy kitetovált, nálánál körülbelül háromszor több piercinggel büszkélkedő sudribunkó volt olyan kedves, és utánavakkantotta, hogy „hé, kiscsaj, elhagytál valamit", így visszakapva az üléshez, majd harcba szállva a metró makacsul becsukódni akaró ajtajával (a válla bánta a régi típusú vasúti kocsi súlyos fémajtóinak kérlelhetetlen lendületét) végül sikerült minden holmija és végtagja birtokában leverekednie magát a megfelelő megállónál.

A körútra kiérve majdnem feldöntötte az orkánerejű szél, még súlyos iskolatáskája sem segített a dolgon, meg kellett kapaszkodnia a lejáró korlátjában egy pillanatra. Igyekezett az emberek tartotta szélárnyékban maradni, de a zebránál sokan elkanyarodtak, és végül egyedül feküdt neki az útnak az iskoláig.

Az éles szél könnyesre csípte a szemét, így csak az utolsó pillanatban vette észre a járdán épp lefékező csillogó, fekete BMW-t. Ismerte a motort, amelynek tulajdonosa az egyedüli olyan tanár volt az iskolában, akit tiszteltek annyira a diákok, hogy ne merjenek hozzáérni a járgányához. Megtorpanva diadalmasan meglengette tornazsákját a bukósisakjától megszabaduló Mr Beilschmidtnek – a tesitanár és közte örökös konfliktusforrás volt a folyton hiányzó felszerelése. A szőke férfi csak biccentett egyet, és lekászálódott a motorjáról, hogy lezárja, míg Alice besurrant a kapun. Mivel a tesi csak később jött, Alice nem szándékozott bevárni a tanárt – Mr Beilschmidt azonban épp akkor lépett be a kapun, mikor a biztonsági őrök a falhoz állították, hogy menetrend szerint végigtapperolhassák.

Mivel egyáltalán nem voltak jóban a tesitanárral, Alice-nek leesett az álla a meglepetéstől, mikor egy inas, erős kéz megragadta a vállát, és finoman, de határozottan kihúzta őt a két hegyomlásnyi hústorony markából. Felpillantva látta, amint a szőke férfi egy hűvös pillantással elhessegeti a biztonsági embereket, akik dacára, hogy bár nem sokkal, de nagyobb darabok voltak nála, meghunyászkodva visszavonultak. Alice némán füttyentett egy elismerőt magában: Mr Beilschmidt fellépésén határozottan látszott katonai parancsnok mivolta – kezdte érteni, miért buknak rá annyira és annyian a végzős lányok. (De azt továbbra sem, hogy miért épp az a „tedd ki, hadd hűljön" Feliciana volt a befutó nála.)

– Téged minden reggel megmotoznak, Kirkland? – érdeklődött a szőke férfi, és lazábbra véve a fogását, félig átkarolta Alice vállát, úgy terelgette magával fel a lépcsőn.

– Igen – válaszolt Alice, aki nemhogy nem tért magához a meglepetésből, csak még inkább elképedt a könnyed, mi több, barátságos gesztustól.

Mr Beilschmidt hitetlenkedve, röviden felkacagott.

– Épp téged – csóválta meg a fejét. – Hiába a szegecsek meg a szakadt farmer, messziről lerí rólad, hogy egy hangyának sem tudnál keresztbe tenni. Nem is értem, miért kötsz ki folyton a rendőrségen.

– Rossz beidegződés – rándította meg finoman még mindig a tanár tenyere alatt tartózkodó vállát a lány.

A férfi megint felprüszkölt, és halványan, féloldalasan lemosolygott rá. Lélegzetelállítóan szexi, gondolta volna Alice, ha el merte volna engedni magát a szokatlanul közvetlen hangulatra, de egyre inkább kezdett valami balsejtelme támadni. Most Mr Beilschmidt vagy nagyon élvezetes dolgokkal töltötte a hétvégéjét, és azért ilyen jókedvű, vagy pedig valami nagyon kellemetlent tervez – esetleg mindkettő...

– Beszélni fogok a fejükkel – jelentette ki végül a tanár, mikor felértek az emeletre. – Hogy miért a viszonylag ártatlanabb diákokat molesztálják folyton, miközben az itteni fenevadak épp csak golyószórót nem hordanak magukkal...?

– Hát, azt mindenképp megköszönném, tanár úr – próbálkozott meg egy bizonytalan, erőltetett mosollyal Alice. Mr Beilschmidtnek tovább kellett volna mennie, a tanári a másodikon volt, ő mégis megállt vele együtt, és a vállát sem engedte el. Mit akarhat?

A következő pillanatban az is kiderült. A férfi egy mozdulattal kirántotta a lépcsőforduló kis erkélyére, és az üvegajtó mellett a falhoz húzta, hogy ne lássák őket belülről. Marka fenyegetően megszorult a vállán.

– Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy te nyitottál ránk majdnem a múltkor – sziszegte Alice arcába hajolva.

– Maga meg miról beszél? – nyögte a lány, és ösztönösen megpróbálta eltolni magától a tanárát. Természetesen nem ment, a férfi több mint kétszer annyit nyomhatott, mint ő, ráadásul az ellenállási kísérletre reflexből elkapta a csuklóját, és enyhén, figyelmeztetően megszorította.

– Pontosan tudod, miről beszélek. Hallottam, hogy valaki közeledik, és felismertem a hangodat, mikor káromkodtál egyet az ajtó előtt.

– Basszus, magának ilyen hiúzfüle van? – jajdult fel Alice. – Az még suttogásnak is kevés volt!

– Térjünk a lényegre, Kirkland – szakította félbe Mr Beilschmidt. – Ugye nem kell ragoznom, miért lenne számodra rendkívül előnyös a hallgatás?

– Maga komolyan úgy gondolja, hogy ennyire nincs életösztönöm? – fortyogott a lány. – Kösz a feltételezést, igenis van.

– Néha nem látszik – jegyezte meg keresetlen őszinteséggel a tanár.

– Ha nem lenne, elmondtam volna Bellának vagy Alfrednek, és akkor aztán másnapra az egész iskola tudott volna róla.

A vasmarok már fájdalmasan szorította a vállát.

– Meg ne próbáld bárkinek elköpni, amit hallottál – vicsorgott rá Mr Beilschmidt. – A legkevésbé Bella Peetersnek.

Bárki más fenyegetőzésére Alice csak egy gúnyos mosollyal válaszolt volna – nem is gondolná az ember, mekkora hatalmat biztosít neki, ha az iskola ügyeletes pletykakirálynőjével barátkozik –, de mivel jelenleg egy tankméretű exkatona készült újrarendezni a csontjait, inkább nyugton maradt. Ráadásul kifejezetten zokon vette, hogy a férfi így rátámad, miközben ő kérdés nélkül falazott nekik eddig.

– Hiszi vagy sem, egyébként sem állt szándékomban elmondani senkinek – morogta most már dühösen. – De azért köszi a bizalmat, meg az udvarias kérést. Igazán kifinomult modora van, nem mondták még?

Kirántotta a csuklóját a férfi markából, és nekiállt lefeszegetni az ujjait a válláról. Mr Beilschmidt győzedelmesen felegyenesedett, kezét pedig hagyta lehullani a lányról.

– Örülök, hogy értjük egymást – biccentett egy arcátlanul elégedett vigyorral. – A biztonságiakkal meg tényleg beszélni fogok, mert nem járja, hogy veled foglalkozzanak, amíg Lovina meg a hozzá hasonló fúriák szabadon mászkálnak. Na viszlát később, Kirkland; jó legyél. Nincs harag, ugye? – Mr Beilschmidt ismét felvillantotta pimasz mosolyát, és mielőtt Alice-nek esélye lett volna válaszolni a nyilvánvalóan költői kérdésre, összeborzolta a szöszke fürtöket, és már ott sem volt. A lány csak széles hátát láthatta, amint ruganyos léptekkel felsétál a második emeletre.

– Mintha lenne beleszólásom – dörmögte, aztán megigazította összegyűrődött ruháját, és miközben kócos tincseit rendezgette, eltöprengett rajta, hogy miért mániája mindenkinek, hogy széttúrják a haját. De most komolyan.

Az iskolanap további része is ugyanolyan poshadt, komor szürkeségben telt, habár a harmadik óra magasságában elcsitult annyira a szél, hogy ne döntsön fel egy anyamedvét is, így tesin – az utolsó előtti órájukon, amelyen egyébként az egy árva tornaterem miatt összevonva voltak a tizenkettedik osztállyal – Mr Beilschmidt már úgy döntött, nyugodtan tarthatja az órát az udvaron. A tavaszi felmérésekkel már készen voltak, így játékot ítélt meg nekik, és a fiúk közé dobta a focilabdát. A lányok kaptak néhány ugrókötelet, hullahopp-karikát és egy ütött-kopott röplabdát is, de mivel a férfi többnyire tett rá magasról, mivel ütik el az időt, és a fiúk meccsét felügyelte, tulajdonképpen azt csinálhattak, amit akartak. Még így a két osztályból is legfeljebb tíz lány jött össze – eleinte két csapatra oszolva röpiztek, de a még mindig meglehetősen erős szél folyton félrefújta a könnyű labdát, így aztán hamar feladták, és kisebb csoportokra szakadozva inkább beszélgetni kezdtek.

Alice Bellával kóválygott céltalanul fel-alá az udvar azon részén, amelyet nem foglalt el a focipálya, és többször is rá kellett harapnia a nyelvére Bella cseverészése közepette, hogy ne panaszolja el Mr Beilschmidt fenyegetőzését barátnőjének. Így hát inkább csendben maradt, nehogy akár véletlenül is kicsússzon valami árulkodó megjegyzés a száján (amelyre eleddig oda sem kellett figyelnie, annyira természetes volt számára, hogy falaz a tanárnak), míg végül Bellának is feltűnt barátője szokatlan, mogorva hallgatása. Ám épp mikor rákérdezett volna a miértjére, félbeszakították.

– Vigyázz! – érkezett kórusban a figyelmeztető üvöltés a focipálya felől, de már hiába: Alice-nek éppen csak felpillantani maradt ideje, arra már nem, hogy a körülbelül százhússzal érkező labda elől elhúzza a fejét.

Mintha egy betonfalnak szaladt volna neki teljes erejéből. Az első egy-két pillanatban azt sem tudta, hol van – nem érezte az arcát, csak valami kemény hideget a háta alatt –, aztán elemi erővel csapott le rá a fájdalom, és ez kirángatta a kábulatból. Csengő fülén keresztül hallotta Bella rémült hangját, majd Mr Beilschmidt szólongatását, aztán megérezte a férfi érdes, nagy kezét az arcán. Óvatosan kinyitotta a szemét, és verdeső pillákkal felpislogott.

Az udvar aszfaltján feküdt, a vállánál Bella kuporgott aggodalmasan, fél karja az ő háta alá szorulva – nyilván ott maradt, ahogy próbálta elkapni a barátnőjét. Mr Beilschmidt a másik oldalán állt fél térden, és amint észrevételezte, hogy a lány magánál van, rögtön kérdezgetni kezdte, hogy hol fáj, szédül-e, lát-e rendesen. Aztán Bellával együtt felültették – mire Alice orrából vidám, bőséges vérpatak kezdett ömleni, pillanatok alatt eláztatva a tornapólójának elejét.

Mr Beilschmidt káromkodott egy cifrát, és a derekánál fogva felállította a lányt. Alice megingott, és majdnem a földön kötött ki újra, de végül Bellába kapaszkodva sikerült többé-kevésbé stabilan megállnia a lábán.

Azonban míg a tanár azzal volt elfoglalva, hogy felmossa őt az aszfaltról, és nem figyelt oda a többiekre, addig háta mögött a pályán már ki is tört a verekedés.

Természetesen Alfred ment ölre Ivannal, kiabálva, amiért ilyen trampli, balfék, tahó stb. módjára fejbe rúgta a csaját a labdával, és seperc alatt egy kalimpáló embergombolyag lett volna belőlük, ha Mattie és Lars, valamint a másik oldalról Yao és Aleksander nem rángatja szét a feleket. A delikvenseknek így is sikerült egy kissé elkenni egymás orrát-száját, mire Mr Beilschmidt észrevette a csetepatét, és rájuk ordított.

– Abbahagyni! – mennydörögte rémisztő dühvel az arcán. – Dimitrov, gyere ide! – intette magához Aleksandert, aki gyorsan átadta a litván Torisnak Ivan jobb vállát, és odakocogott a tanárhoz. – Kísérd fel Kirklandet az orvosiba. Úgy nézem, nem tört el az orra, de ez a vérzés nem fog magától elállni. Peeters, te nem sérültél meg?

– Csak a kezemről jött le a bőr egy kicsit – rázta a fejét Bella, még mindig Alice-t pátyolgatva. Mr Beilschmidt megnézte, aztán legyintett.

– Menj be az öltözőbe és mosd meg, csak felszínes horzsolás. Na gyerünk, induljatok! – hessegette el őket, és elindult a pálya felé, hogy leteremtse a két riválist. A lány cseppet sem irigyelte őket.

Bella elkanyarodott az öltöző felé, Aleksander pedig a derekánál fogva felkormányozta Alice-t a lépcsőn.

– Egészben vagy, Törpilla? – biccentette félre a fejét, hogy a nálánál jóval kisebb lány arcába nézhessen. – Ivan lövése egy vízilovat is leterített volna.

– Vettem észre – nyögte orrhangon, könnyező szemmel Alice. A pólója alját az orra alá szorítva próbálta féken tartani a vérzést, cseppet sem zavartatva magát a ténytől, hogy a bolgár fiú keze így a csupasz bőréhez ér hozzá finoman, ahogy terelgeti.

– Még jó, hogy Peeters elkapott, máskülönben tuti beszereztél volna még egy jó kis agyrázkódást is.

– Azt lehet, hogy így is sikerült – dörmögte Alice.

– Á, akkor Mr Beilschmidt nem az orvosi szobába küldött volna, hanem a városi ügyeletre – rázta a fejét vidoran Aleksander.

– Mi történt amúgy? – kérdezte a lány. – Mármint pontosan. A részletek kimaradtak egy kicsit.

– Ivan kapura akart lőni, a Jenki meg el akarta szedni tőle a labdát közben – magyarázta a fiú. – Amatőr... Na mindegy, szóval így nagyon mellément a rúgás, és hiába kiabáltunk, már csak azt láttuk, ahogy kiterülsz, mint a gyalogbéka. Bella utánad kapott, de nem tudott megtartani, csak tompította az esésedet. Aztán miközben Mr Beilschmidt odament megnézni, élsz-e még, Ivan meg Jones egymásnak estek.

– Úgy érted, Alfie esett neki Braginszkijnak – javította ki Alice.

– Hát, tulajdonképpen igen. – Aleksander megrángatta a vállát. – Elég ocsmány dolgokat vágott a fejéhez, úgyhogy Ivan is begőzölt, pedig tényleg nem szándékosan lőtt fejbe a labdával.

– Ja, egy párat én is hallottam... – morgott Alice.

– De most tényleg, mi van veletek? – kíváncsiskodott a bolgár fiú. – Nem mintha pletykázni akarnék, csak nem lehet rájönni, hogy együtt vagytok-e vagy nem.

– Miért, rá akarsz hajtani Alfredre? – hunyorított fel a lány kajánul.

Aleksander csak nevetett.

– Inkább már rád, ha közületek kéne választanom – vigyorgott, majd Alice füléhez hajolva játékosan beleduruzsolta: – Egyszerűen elképesztően szexi vagy derékig vérben úszva.

– Képzelem – horkantott Alice, majd fájdalmas kiáltással az orrához kapott, és újból kicsorduló könnyei végigmosták az arcát.

– Óvatosan a szarkazmussal, Törpilla, legalább várd meg, míg a doktornéni rendbe hoz. – És a fiú csak kuncogott, mikor Alice a bordái közé vágta a könyökét. – Na, itt is vagyunk. Megvárlak kint, jó?

– Á, nyugodtan menjél, megmaradok – legyintett a lány.

– Visszaküldenél abba a húsdarálóba? – borzongott össze látványosan Aleksander, és kipillantott a pályára a folyosóablakon. – Eddig is csak a vakszerencse mentett meg... Úúúú, Mihailt is fejbe círták – tudósított száját elhúzva a pórul járó román kapus láttán. – Jézusom, és még a kapufát is lefejelte. Hát ez szép volt; nem is gondoltam, hogy Toris ekkorát tud rúgni. Na gyerünk, kicsi lány, menj be, mert mindjárt telt ház lesz itt – tette hozzá, ahogy egy szemlátomást meglehetősen morcos Lovina elindult felfelé a szédelgő áldozattal. – Mondjuk legalább az ő orra nem vérzik sugárban. De hogy miért épp a Vadangyalt küldi vele a tanár...

Na vajon... – gondolta gúnyosan Alice, és bekopogva az orvosiba, magára hagyta a mozizó Aleksandert. Az iskolában egyébként könnyen kereszteltek, majdnem mindenkinek volt valami beceneve, mint az alvilágban. A diákok többségének hátterét elnézve, volt honnan hozni a szokást. Alice a maga részéről a már sokat emlegetett Törpilla nevet érdemelte ki érkezésekor tizedikben, az akkor még hosszú, világosszőke hajával és a nem egész százötven centijével, amivel még az ázsiaiakat is alulmúlva a legalacsonyabb diák címet érdemelte ki (melyet egyébként, bár azóta nőtt egy kicsit, még mindig a magáénak tudhatott).

Mei, a fiatal tajvani iskolaorvos seperc alatt ellátta: először laza mozdulattal tövig feldugott a vonyító Alice orrába két minimum Super Plus méretű tampont, aztán megnyomott néhány pontot a kezén, és egy perc múlva, mikor kiszedte a tamponokat, csodák csodájára, a vérzés elállt. Még közölte a lánnyal, hogy egyen sok vasban gazdag ételt, hogy könnyebben pótolja az elvesztett vért, valamint hogy meditálhatna többet is, mert akadozva áramlik a csíje, aztán egy csukottszemes, széles mosollyal kihessegette a lányt, hogy helyet csináljon a valószínűleg agy(hely)rázkódásos Mihailnak és a puffogó, gyilkos tekintetű Lovinának. Az olasz lány arcát elnézve Mihail örülhetett, hogy egyáltalán eljutott az orvosi szobáig, és Lovina nem egy huszárvágással, a lépcsőn lelökve őt oldotta meg kényszerű feladatát, halottnak nincs szüksége orvosra címszaván.

Odakint szavához hűen Aleksander várt rá, szokott, pimaszul vidám arckifejezésével.

– Na, összefoltoztak, királylány? – vigyorgott rá, és ellökte magát a faltól.

– Ja, de előtte Mei malacot csinált belőlem az extra méretű orrtamponjaival – dörmögött meggyötört szaglószervét dörzsölgetve Alice.

– Hm, én is szívesen malackodnék vele meg az extra méretű micsodámmal... – röhögött fel Aleksander, és elhajolt a lány nyaklevese elől. – Te meg szerintem menj be a mosdóba, és vakard le magadról a vért, mert egészen úgy festesz, mint akit telibe találtak egy jól megküldött focilabdával. – Vidoran rákacsintott, és a lányvécé ajtaját kinyitva gyengéden benoszogatta rajta. – Szerintem mosd ki a pólód is; hideg vízzel jól kijön a vérfolt, amíg friss – öltött rá nyelvet pajzánul, és gyorsan becsukta az ajtót, mielőtt Alice hozzávághatta volna az örökké üres szappantartót. Még a folyosóról is behallatszott a kuncogása.

Persze. Majd még végigparádézik az iskolán egy szál melltartóban, vagy esetleg egyszemélyes vizespóló-versenyt rendez. Hogyne. Alice morgolódva sikálta magáról a vért, de végül mégsem tudta megállni, csak elmosolyodott. Aleksander tényleg jófej, még ha pofátlan is egy kicsit. Vagy nagyon.

Mikor ellenőrizte a tükörképét, hogy lejött-e minden vér, konstatálnia kellett a halvány pírt, amit a fiú incselkedése csalt az arcára. Hiába na, csak jólesik az ember lányának, ha legyezgetik egy kicsit a hiúságát...

Megrázta a fejét, és igyekezett lehűteni a kedélyeit, majd mikor elég összeszedettnek ítélte magát, kilépett a mosdó rejtekéből. Aleksander persze megint csak rávigyorgott, amitől ő azon nyomban vörösödni kezdett, de aztán szerencsére elindultak.

Pár másodperc múlva a fiú megszólalt:

– Miért van az öcséd neve a kezedre írva? – érdeklődött kíváncsian.

– Honnan tudod, hogy az öcsém? – képedt el Alice. A felirat kissé megkopott a bőrén a sok suvickolás jóvoltából, de szerencsére még mindig olvasható volt.

– Előtted ülök – húzta fel a vállát a bolgár. – Hallottam, mikor a múltkor a szemére vetetted Bellának, hogy a hülye ötletük miatt órákra otthon hagytad őt egyedül.

– Ááá. – Alice a kezébe temette az arcát. – Nem lett volna több egy fél óránál, csak nem kalkuláltuk bele, hogy elkapnak minket a zsaruk – magyarázta.

– Hát igen, az embert olykor érik csúnya meglepetések – hümmögött Aleksander.

– Ma nekem kell mennem érte az oviba – válaszolta meg a korábbi kérdést a lány. – Ezért írtam fel, hogy semmiképp ne menjen ki a fejemből.

– Szóval fejlődőképes vagy – mosolyodott el a fiú.

– Legalábbis igyekszem.