A tesi véget ért, mire visszaértek az udvarra, csak egy kisebb vérfolt az aszfalton és egy Mihail-fej alakú horpadás a kapufán emlékeztetett az óra viszontagságaira. Aleksander egy kacsintással elköszönt Alice-től, és a fiúöltöző felé vette az irányt, ahol a hangokból ítélve a két harci kakasnak még mindig nem sikerült elsimítania a nézeteltérését, még ha vissza is kellett venniük magukból, amíg Mr Beilschmidt felségterületén tartózkodtak. Bella már felöltözve támasztotta a falat a lányöltöző ajtaja előtt, és aggodalmas arca megkönnyebbült még életben lévő barátnője láttára.

Mire Alice felöltözött, addigra a fiúk nagy része is végzett, és barátai Bellához hasonlóan megvárták az öltöző előtt. Erről Alice már bőven a kilépése előtt értesült, mivel az előtérből behallatszott a továbbra is méltatlankodó Alfred és az egyre ingerültebb Braginszkij szóváltása. Így hát a lány inkább sietősre fogta, mielőtt a veszekedők újból egymásnak estek volna.

Épp jókor lépett ki az öltöző ajtaján, mivel a két rivális már elkezdte lökdösni egymást – pontosabban Al agya annyira elszállt, hogy meglökte a nálánál valamivel magasabb és jócskán szélesebb vállú Ivant, mire az orosz fiú is visszalökött, de akkorát, hogy Alice exe majdnem seggre esett. Bella, Lars és Matthew ideges képpel ácsorogtak egy kupacban a fal mellett, utóbbi pedig egyenesen a kezébe temette az arcát. Braginszkij valószínűleg már félúton lehetett kifelé, mikor Al megint ráakaszkodott, mert félig az ajtó felé fordulva állt meg, maga mögött a szintén nem túl elragadtatott haverjaival és húgával. Mindenkiről lerítt, hogy a háta közepére sem kívánja az egész cirkuszt.

– Te rántottál meg rúgás közben, a Törpilla neked köszönheti az egészet! – dühöngött az orosz. – Ha nem mászol rám, a közelébe se ment volna a labda...

– Nehogy már még rám verd a balhét! – csattant fel Alfred. – És ne hívd így Alice-t!

– Fogalmam sincs a rendes nevéről, és az egész suli így hívja, ha nem tűnt volna fel – morogta Ivan. – Amúgy meg mit pattogsz még mindig? Te cseszted el, te kötöttél belém ahelyett, hogy vele foglalkoztál volna, és...

– Vele foglalkoztam! – kiabált Alfred.

– Aha, akkor miért Aleksander kísérte fel?

– Mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy visszaadjam neked a kölcsönt a nevében!

– És ki kért meg erre? – fanyalgott az orosz. – Szerintem inkább azt értékelte volna, ha bunyó helyett segítesz neki...

Braginszkij tévedett: Alice szíve szerint leginkább az értékelte volna, ha minimum egy hétig hallania sem kell Alfredről. Az arcuk alapján valószínűleg a körülötte lévők is így lehettek ezzel.

– Persze, hogy aztán megúszd az egészet, mi?! – fortyogott Al.

Ivannak most már tényleg elfogyott a türelme.

– Baleset volt, te húgyagyú jenki! – dörrent rá. – Véletlen! Mi a picsát akarsz megbosszulni rajta, ha nem szándékosan csináltam?

– Legalább elismered végre, hogy te voltál! – kapaszkodott bele diadalmasan Alfred.

Braginszkij béketűrésért fohászkodva lehunyta a szemét, és elszámolt magában tízig.

– Nem, bakker, a húsvéti nyúl volt – morogta az orra alatt. – Persze, hogy én voltam – a te hathatós segítségeddel!

– És még bocsánatot sem kértél tőle! – intett az amerikai színpadiasan széles karmozdulattal az öltözőajtóban lecövekelt Alice felé, majdnem kiütve ezzel a lány szemét.

– Inkább neked kéne, te voltál a hunyó! – förmedt rá Ivan. Majd Alice-hez fordult: – Nem fogadnád vissza, Törpilla? Amíg téged dugott, nem volt ennyire izgága.

Azon túl, hogy Braginszkij nem épp a finom modoráról volt híres, amint azt Alice épp a tudomására szándékozott hozni, tulajdonképpen igaza volt. Azonban még ki sem nyithatta a száját, Alfred már felrobbant:

– Ne merészelj így beszélni vele, te büdös komcsi bunkó! – tajtékzott. – Savanyú a szőlő? Akkor menj, és keféld meg a frigid ribanc húgodat, talán... – Eddig jutott, amikor Alice Braginszkij gyilkos-fagyossá váló tekintetét látva úgy döntött, a saját érdekében le kell állítania a volt pasiját. Így hát Alfred fülét megragadva, áttörve a keletiek tömegén, kivonszolta vinnyogó exét az udvarra, mielőtt egy tócsányi felismerhetetlen pépként végezte volna az öltöző előterében.

Sajnos volt egy olyan érzése, hogy ez a menet még nagyon nincs lejátszva, és nagyon csúnya következményei lesznek.

– Mi a francért kellett a fülemnél fogva elráncigálnod onnan, mikor épp a te hálátlan seggedet védtem?! – követelt választ meglehetősen dühösen Alfred a mellette baktató, ideges Alice-től.

A kis punk megtorpant, és halálosan nem zavartatva magát a ténytől, hogy a fiú több mint egy fejjel magasabb nála, úgy nézett fel rá, mintha bármelyik pillanatban örömest megismételné az egy órával ezelőtti manőverét, csak most exe bizonyos sérülékenyebb testrészeit csavargatva. Al önkéntelenül hátrált egy lépést.

– Szeretted volna, ha Braginszkij matricát csinál belőled a tesiszertár ajtajára? – kérdezte a lány fagyosan, aztán elfordult tőle, és továbbmasírozott.

– Nem bírt volna el velem! – ellenkezett Alfred, és gyorsan a lány után eredt.

– Aha, persze. Végül is csak másfélszer akkora, mint te meg az egód együttvéve.

– Simán elkentem volna a pofáját! – bizonygatta a fiú.

– De senki nem kért rá! – csattant fel Alice. Nagyon fogytán volt már a türelme. – Egyáltalán mit gondoltál, mi értelme van, ha nekimész?!

Az óvoda felé sétáltak a tanítás végeztével. Alice már küldött egy sms-t Francisnek, hogy az öccse miatt nem tud bemenni hozzá, amire egy szűkszavú okét kapott válaszul. A rendőr jófej volt, Alice nem is gondolta volna, hogy egyetlen szóra elengedi, bár úgy vette észre, hogy a férfi jobban kedveli őt, mint bármelyiküket, és ő többnyire valamivel lazább elbánásban részesül. Legalábbis gyanította, hogy Alfreddel nem lesz ilyen kedves, miután a srác nem kért engedélyt a kimaradáshoz, és szemmel láthatóan esze ágában sem volt elmenni a napi munkájukra.

Bella és Lars most nem voltak velük, mentek a dolgukra, és igazából Matthew sem akart jönni, de úgy érezte, jobb, ha most a testvére mellett marad, mielőtt Alfie még a végén kinyíratja magát valakivel, lett légyen az Alice, Braginszkij vagy véletlenszerűen akárki más. Így hát némán, fejében a veszekedést háttérzajjá tompítva ballagott mellettük, és remélte, hogy aznap már nem keveredik több balhéba a drágalátos ikerbátyja. Épp elég lesz Francist megpuhítani a lógásuk után... Ráadásul ő igenis bement volna, ha nem érezte volna kötelességének pásztorolni kelekótya, szuicid hajlamú testvérét.

– Miért, jobban örültél volna, ha annyiban hagyom, hogy majdnem átlukasztotta a fejedet?

– Igen! – hisztériázott Alice. – Sőt, még jobban örültem volna, ha nem rángatod, miközben céloz!

– Szóval szerinted is az én hibám? – háborodott fel teljesen Alfred.

– Egy kicseszett baleset volt! – hördült fel Alice. – Előfordul az ilyen, és kár azon rugózni, hogy ki volt a hibás! Fogadd már el végre, hogy nem kell játszanod a hős lovagot, aki a széltől is óvja szíve hölgyét, és nem kell bosszút állnod minden vélt vagy valós apró sérelemért! Bírjál már magaddal, az istenért! Még abban sem vagyok biztos, hogy sikerült idejében elvonszolnom téged onnan, mert ha nem tűnt volna fel, Braginszkij épp puszta kézzel készült letekerni a töködet, és megetetni veled! Ráadásul amennyi életösztönöd van, még tettél is rá egy lapáttal! Mintha nem lett volna már egyébként is rohadtul elég! Mihez kezdünk, ha utánunk jön? Kétszer akkora a bandája, mint a miénk, és ráadásul Natalián kívül csupa fiú! Nem mintha a csajt is félteni kéne. Ti meg hárman vagytok összesen srácok, mert mi Bellával aztán édeskeveset tudunk csinálni, és barátság ide vagy oda, Lars sem fogja agyonveretni magát érted, annál azért több esze van – szóval kábé magadat meg Mattie-t számíthatod, de őt is csak azért, mert a tesód... És valljuk be, nem túl rózsásak így a kilátásaid. Miért nem bírtad legalább egyszer az életben befogni azt az ólajtó szádat?!

Alice a végére már úgy kiabált, hogy jó néhány járókelő feléjük fordult.

– Ne ordibálj már, mindenki minket néz – sziszegte Al.

– Nem érdekel! – toppantott Alice. – Egyáltalán minek jöttél velem? Mondtam, hogy az öcsémért kell mennem az oviba, és hogy nem tudok ma dolgozni menni. Neked viszont legjobb tudomásom szerint egy szál alibid nincs, hogy miért lógsz! Feltétlen ki akarod toloncoltatni magad, vagy csak ennyire szeretsz táncolni a maradék idegeimen?!

– Azért jöttem veled, hogy lerendezzük ezt az egész cirkuszt! Azért! – mérgelődött Alfred. – Kíváncsi voltam, mi okod van arra, hogy Braginszkij pártját fogjad.

– Na vajon? – gúnyolódott Alice. – Biztos titokban meghúzott ő is, mint Francis, mi? Véletlenül sem azért, mert neki van igaza!

– Úgy hókon lőtt azzal a labdával, hogy egy pillanatig komolyan azt hittem, neked annyi! – vágott vissza hisztisen Al. – Tudod, milyen ijesztő volt kívülről nézve?

– Nyilván nem tudom, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy leginkább annak örülnék, ha nem játszanád többé az önjelölt védőszentemet, és nem csinálnál a bolhából kékbálnát! Mert most valószínűleg elintézted a hülye kakaskodásoddal, hogy Braginszkij a véredet akarja! Mi a francért kellett belekeverned a húgát? Eluntad az életed, vagy mi? Tudod, hogy ha Nataliát piszkálják, arra ugrik.

– De én nem ugorhatok, ha téged piszkálnak, mi? – fanyalgott Al.

– De nem piszkált senki! – sikított fel Alice. – Ezt magyarázom neked órák óta! Ha szándékosan rúgott volna fejbe, akkor egy rossz szavam nem lett volna, amiért ki akartad dekorálni a képét, de ha egyszer véletlen volt...!

– Jó, oké, felfogtam! – emelte fel kezeit megadóan, de még mindig kelletlenül a fiú. – Bocsánat. Nem akartam gondot okozni neked.

– Leginkább magadnak sikerült – morgott a lány. – A helyedben most egy darabig nem kötözködnék Braginszkijjal, és kurva hálás lennék, ha véletlenül mégsem verné le rajtad a mai kis magánakciódat. De vigyázz, mert nem tűnik annak a megbocsátó típusnak.

Al sóhajtott egy nagyot.

– Rendben, ha már ennyire aggódsz értem, megígérem, hogy nem keresem a bajt. – Átölelte Alice vállát, mire a lány ingerülten megpróbálta lerázni magáról a kezét. Csak részben sikerült neki, mivel Al lecsusszanó karja így a dereka köré fonódott, mégpedig elég határozottan, így inkább ráhagyta.

Mellettük Matthew tapinthatóan megkönnyebbült. Már azt hitte, sosem lesz vége a civakodásuknak.

– Amúgy neked nem kellene dolgozni menned? – igyekezett töretlen kitartással megszabadulni exétől Alice. – Most már mindent megbeszéltünk, az óvodáig meg eltalálok magam is.

– Áh, most már egyébként is mindegy, egy csomót késnénk – rántott vállat Alfie.

– Nem mindegy, ha három órát ledolgozunk a négyből, még mindig olcsóbban megússzuk a lecseszést, mintha az egészet ellógjuk – vetette ellen Mattie, aki aznap most szólalt meg először.

– Jó, akkor elkísérjük Alice-t a kistesójáért, és utána elmegyünk dolgozni – engedett nagylelkűen Alfred. – De most még rohadtul nincs kedvem a gürizéshez. Néha nekem is jár egy kis pihenés, nem?

– Bár a szádat is pihentetnéd néha – dünnyögte keresetlen őszinteséggel Alice.

– Régebben volt egy elég hatékony módszered az elhallgattatásomra – vigyorgott rá incselkedve Al.

– Most is van – fordult felé Alice gonoszul, és finoman, épp csak jelzésértékűen tökön térdelte exét.

– Ouufff! – nyögött fel összegörnyedve az áldozat. – Hát nem egészen erre gondoltam.

– Tényleg? – bazsalygott gyilkosan ártatlanul Alice, és részvétlenül továbbsétált. – Pedig esküdni mertem volna rá.

– Egyáltalán mióta vagy ilyen kis agresszív? – tudakolta számonkérőn és enyhén sértetten Alfred.

– Amióta rájöttem, hogy nálad csak nyers erővel lehet célt érni.

– Hé, kikérem magamnak, ez egyáltalán nem igaz!

– A fenét nem...

Matthew lemondón felsóhajtott. Van, ami sosem változik...

Alice és Alfred egész az óvodáig hátralévő úton végig vitatkoztak. A lány makacsul próbálta leszerelni exét, aki viszont nem akarta venni a lapot, Mattie pedig azon gondolkozott, Francis vajon kihúzná-e a bajból, ha hirtelen felindulásból végezne a mellette szünet nélkül veszekedő párossal. Végül sajnálkozva levonta a következtetést, hogy bár Alfred sorsa valószínűleg a legkevésbé sem érdekelné a rendőrt, Alice-ért már haragudna – valamiért kedvelte az aprócska lányt, hiába igyekezett nem mutatni.

Matthew azonban nem filózhatott tovább az élet nagy dolgain, mivel megérkeztek az ovihoz, és Alice most már a csemetéjükért érkező anyukák rosszalló pillantásaitól kísérve, emelt hangú szóváltás közepette igyekezett immáron tényleg lekoptatni Alfie-t, hogy bemehessen az öccséért.

– Húzzál már el az apád lankadt faszába, te szerencsétlen! – fakadt ki a lány, némi kis bűntudattal, mivel elég nehéz volt úgy sértegetni Al felmenőit, hogy ne bántsa meg vele egyúttal Matthew-t is. – Mit nem értesz azon, hogy nem akarok tovább veled egy levegőt szívni?!

– Már megint mi a rohadt élet bajod van velem? – Most már Alfred is dühös volt.

– Ami eddig is! Hogy nem szállsz le rólam!

– Barátok vagyunk, basszus, miért baj az, ha veled vagyok?

– Mert úgy érzem, megfojtasz! És mert eddig mindig bajba kerültem otthon, ha veled lógtam!

Még mielőtt Alfred replikázhatott volna, a járda mellett várakozó kopott kocsiból kiszállt egy festékes munkásruhájú, zömök férfi, és a szája sarkából kivéve a cigarettát, odalépett a fiatalokhoz.

– Gyerekek, ezt a balhézást szüntessétek be, de nagyon gyorsan. Egyáltalán mit képzeltek, hogy egy óvoda előtt csináljátok a fesztivált?

– Már itt sem vagyunk – motyogta Matthew, és karon ragadva bátyját, elkezdte vonszolni arra, amerről jöttek. – Viszlát uram, szia Alice!

Alice idegesen intett egyet búcsúzóul, ám mielőtt befordulhatott volna az ovi kapuján, a fickó elkapta a karját.

– Te meg nem szégyelled magad, hogy lány létedre ilyen ocsmányul beszélsz? Én nem vagyok egy irodalmár, de még a brigádom tagjaitól sem tűröm el az ilyen stílust.

A lány összeszűkült szemekkel, ellenségesen bámult rá.

– Ja, lehet, hogy igaza van. Csak tudja, másfél órája veszekedtem azzal a hülyével, hogy hagyjon már békén. Lehet, magának is elgurult volna a gyógyszere a végére a helyemben.

– Így akkor sem beszélhetsz egy kiskölykökkel teli helyen.

– Igyekszem észben tartani – morogta a punk, és nem túl finom mozdulattal kiszabadította a karját a férfi kérges tenyeréből. – Amúgy kösz a segítséget, már azt hittem, sosem szabadulok meg tőle.

Azzal hátat fordított a fickónak, kikerülte a kapun épp kilépő nőt és két kisgyereket, és bemasírozott az épületbe. Mikor hátrafordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót, látta, amint beülnek az autóba, és a férfi elhajt velük. Furamód egy cseppet sem haragudott rá, sőt, inkább egy kis irigység szorította össze a mellkasát. Bár neki is lett volna apja, aki felemeli a szavát érte...

Az öccse csoportjának terme üres volt, így továbbment a folyosón, ki az udvarra. Ritkán kellett Peterért mennie, nemigen ismerte az óvónéniket, így hát jobb híján csak állt az ajtóban a rohangáló gyereksereget pásztázva, hátha kiszúrja köztük a kistestvérét.

Peter látta meg őt hamarabb: nagyot rikkantott, és irányt változtatva felé nyargalt, otthagyva pajtásait a fogócska hevében. Alice épp rá akart szólni, hogy lassítson, mikor a kisfiú megbotlott a sárkaparóban a lépcső mellett, és szó szerint beleesett nővére kinyújtott karjaiba.

– Nézz a lábad elé, öcskös – figyelmeztette szelíden a lány, míg talpra állította. – Kikapunk Gwentől, ha az ügyeletre kell értünk jönnie.

– Ma te viszel haza? – ragyogott Peter, teljesen eleresztve a füle mellett a dorgálást.

– Én – hagyta rá Alice, és halálosan nem értette, hogy öccse miért tör ki éljenzésben a hír hallatára. Vajon miért van ennyire oda érte, mikor egyébként folyton kötözködnek egymással? – Menj, köszönj el az óvónénitől meg a barátaidtól. Lassan! – kapta el a gyerek grabancát, mikor megint el akart szaladni. – Ki ne törd a nyakad itt nekem.

Peter, becsületére legyen mondva, a betonon még tényleg lassan lépkedett, aztán mikor a fűre ért, ismét szaladni kezdett a fák alatti padon ücsörgő fiatal óvónő felé. Hevesen gesztikulálva, Alice felé mutogatva váltott pár szót vele, a nő pedig nevetett, és eleresztette. A fiúkhoz csak egy pillanatra futott oda elköszönni, aztán már sietett is nővéréhez, és még mielőtt Alice megmozdulhatott volna, szorosan átölelte a derekát.

A lány, bár továbbra sem volt halvány segédfogalma sem, miért örül neki ennyire a kisöccse, magához szorította a gyereket, és be kellett vallja, jóleső melegség öntötte el egy pillanatra, amiért végre, ha csak egy rövid időre is, de úgy érezte, őt is szereti valaki.

– Na gyere – borzolta össze a kócos, szőke fürtöket a kiskölyök fején. Le sem tagadhatná, hogy a testvére. – Szedd össze a cókmókod, és menjünk.

Peter töretlen lendülettel kocogott előre a folyosón az öltözőszekrényeikhez, és magára rángatta a pulóverét. Alice beküldte a mosdóba kezet és arcot mosni, aztán felsegítette a rá a hátizsákot, és kiterelgette a kapun. Öccse a kezét fogva szökdécselt mellette, és teljesen felvillanyozva mesélte a napját Alice-nek, kezdve azzal, hogy mi volt a tízórai és az ebéd, majd folytatva a délelőtti foglalkozás szemléletes leírásával és az ebéd utáni mese nagy vonalakban és rettentő zavarosan történő felvázolásával.

A lány a stresszes nap és véget nem érő karattyolás hatására hamarosan érezni kezdte egy lassan erősödő fejfájás kezdetét – aztán megpillantotta az imént lekoptatott, jelenleg az utcasarkon vitatkozó ikerpárost, és megtorpant. Hát ez nem igaz. Már azt hitte, megszabadult aznapra Alfredtól – aki most észrevette őt, és testvére intése ellenére megindult felé – erre tessék. Hát nem, ő ezt nem köteles elviselni.

Hátraarcot csinált, és öccsét magával rángatva sietősen elindult az ellenkező irányba. Nem mintha ez bármin segített volna, Alfred úgyis könnyedén utoléri őket, de akkor sem szándékozott tétlenül bevárni. Exe közben már utána is kiabált, hogy várjon, de Alice nem fordult vissza, csak vonszolta tovább botladozó kistestvérét, aki nem bírta tartani az épphogycsak nem futólépést, és azontúl egyáltalán nem értette a helyzetet.

– Alice, ott van Alfie! Miért szaladunk előle? Olyan rég találkoztam vele! És nem is erre kell hazamenni! – protestált nyafogva Peter.

– Alice, állj már meg! – követelte magának a figyelmet a háta mögül Alfred is, és ha most egyedül találja, nem egy ötéves kisgyerekkel, akkor Alice bizony elfutott volna előle. Erre a napra elfogytak a rejtett tartalékai.

Mint egy kobra, pördült meg, és összeszűkült szemekkel, ökölbe szoruló kézzel, macskamód exére fújt.

– Kopj le rólunk – sziszegte fortyogó dühvel. – Rohadtul sürgősen.

– Na, ne csináld már – méltatlankodott a fiú. – Mi ütött beléd?

– A gyilkolási vágy! – hördült fel a lány. – Mattie, kérlek, szedd le rólam, megbolondulok tőle! – fordult oda könyörögve az őket utolérő másik ikerre.

Mielőtt azonban Matthew megszólalhatott volna, az eddig lelkes Peter gyanakvón összevont szemöldökkel Alfredre nézett:

– Megint bántottad a nővérem? – szegezte neki a kérdést számonkérőn.

– Mi? – értetlenkedett Al, kiesve a lendületéből. – Dehogyis!

– De miattad mérges! – makacskodott vádlón Peter. – Mit csináltál vele?

– Félreértés volt az egész. – A lány, ha nem lett volna épp kétszáz fölött a vérnyomása, meglehetősen szórakoztatónak találta volna, hogy exe az ötéves kisöccsének kényszerül magyarázkodni. – Butaságot csináltam, és Alice megharagudott érte.

– Akkor kérjél tőle bocsánatot! – parancsolta a kisfiú.

– Már legalább tízszer kértem – morgott az orra alatt Al. – De nem hajlandó meghallgatni!

– Egy frászt, két órája hallgatlak, mert nem hagysz más választást! – dühöngött Alice, jól mellbe bökve a fiút. – És bocsánatot is csak egyszer kértél, a többi az magyarázatkövetelés volt!

– Jó, akkor bocsánat még egyszer – tette fel a kezét Alfred.

– Nem ez a bajom, Alfred – sóhajtott fáradtan Alice. – Csak fogd már fel, hogy mára elég volt belőled. Egy kicsit szeretnék egyedül maradni.

– Velem sem akarsz lenni? – szontyolodott el Peter, nagy, szomorú szemeket meresztve nővérére.

– Ugyan már, Prücsök! – Alice megborzolta a kisfiú haját. – Nem te mész az agyamra, hanem ez a nagy marha itt.

Alfred nagyon igyekezett nem megsértődni az öcskös (mindkét öcskös) szégyentelen kuncogásán.

– Na jó, miután most már egy hétre elég lecseszést kaptam, mit szólnátok hozzá, ha elmennénk a parkba hintázni egyet? – kérdezte, hogy témát váltson.

Peter rögtön felujjongott, Mattie és Alice azonban kórusban nyögtek fel.

– Mit nem értesz azon, hogy haza kell mennem gyerekestül?! – förmedt rá vasvillaszemeket meresztve a lány.

– De jó, de jó, de jó! – dalolta Peter ugrándozva, Alice kezét rángatva. – Menjünk, menjünk!

– Al, dolgoznunk kell menni! – jelentette ki határozottan Matthew.

Minden hiába volt. Alfred a füle botját sem volt hajlandó mozdítani, inkább a kisfiú másik kezét megfogva, a tiltakozókat teljességgel figyelmen kívül hagyva elindult a park felé. Peter boldogan sasszézott mellette, szintén ignorálva nővére méltatlankodását.

– Alfred Félnótás Jones, ezt most rögtön hagyd abba! – csattant fel Alice. – Azonnal ereszd el Petert, és engedj minket hazamenni!

– Ne hisztizz már, csak öt perc – csitította a fiú.

– Nem érdekel! – fortyogott a lány. – Nem rendelkezhetsz velünk, hagyjál már...

– Aliiiiice, légyszi, csak egy kicsiiiit! – könyörgött Peter.

A punk szorosan lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Az semmin nem segítene, ha elkezdene az utca közepén üvöltözni, mint eszelős. Márpedig úgy látszik, hogy Alfred ellen csak a nyilvános hiszti a megoldás, de az előbb is ő ütötte meg a bokáját ezzel, még akkor is, ha csak egy viszonylag szolid letolást kapott érte. És különben is, még mindig az óvoda vonzáskörzetében vannak, és valószínűleg a park játszótere is tele van gyerekekkel. Nem csinálhat jelenetet. Az hiányozna még, hogy elfajuljon a dolog, és valamelyik felháborodott szülő rájuk hívja a rendőrséget.

– Öt perc – csikorogta a visszafojtott dühtől rekedt hangon. – Egyetlen másodperccel sem több.

– Köszi, köszi! – sivította teljes extázisban Peter, és nővére kezéből kitépve magát, Alfredbe csimpaszkodva átszaladt a zebrán a játszótér felé.

Alice halálosan kimerült, elkeseredett képpel bámult utánuk.

– Hol rontottam el, Mattie? – nyögött fel frusztráltan.

– Nem a te hibád – vigasztalta csendesen a fiú, és átölelte a vállát.

Peter már javában hintázott, mikor Alice-ék beérték őket, és kacagva követelte Altől, hogy lökje még magasabbra. Az amerikai lelkesen eleget tett a kérésnek, és olyan erővel küldte meg a hintát, hogy kis híján átfordult a keresztrúd felett. Peter persze csak izgatottan visongott – szemlátomást semmi veszélyérzet nem szorult belé. Alice kinyitotta a száját, hogy rájuk szóljon, de végül inkább ráhagyta. Ha eddig sem tudott hatni rájuk, valószínűleg nem most fog sikerrel járni.

A játékra engedélyezett öt perc eltelt – Peterék szerint egy szempillantás alatt, Alice szerint nem elég gyorsan. Miközben Mattie elvonszolta onnan ikerbátyját, a lány könyörtelenül megállította a hintát, és a Scott-féle nézésen kívül (attól még Alfie is meghőkölt, Peter pedig valószínűleg sírva fakadt volna) minden szigorát latba vetve leparancsolta vonakodó kisöccsét a földre.

Matthew ezenközben a felelősségteljesebbik testvér összes tekintélyével ráförmedt a méltatlankodó Alfredre, és közölte vele, hogy Alice meglepően hatékony módszerét a magáévá téve, a fülénél fogva rángatja el kedves bátyját a közmunkájukra, ha nem áll kötélnek magától – így aztán végül további öt perc huzavona után hazaindulhattak. Volna.

Ha és amennyiben a sors nem húzta volna keresztbe a számításaikat, jó szokásához híven.