Mikor meglátta a park fái közül előbukkanó iskolatársait, Alice futólag elmélázott azon, hogy vajon hány isten létezik valójában – mert egy nem utálhatja őt ennyire. Aztán elhessegette teológiai problémáit, mert egy sokkal égetőbbel volt kénytelen szembenézni: nevezetesen, hogy megérzései nem csaltak, és Braginszkijnak igenis van hozzáfűznivalója a délelőtti eseményekhez.

Az orosz természetesen legalább hetedmagával érkezett – jobban belegondolva a lány nem is emlékezett rá, hogy valaha is egyedül látta volna (leszámítva természetesen a mosdóba tett kitérőket, mivel a fiúk nem falkában járnak vécére), valószínűleg túlélési megfontolásokból, hiszen nyilván nem válhattak volna az iskola egyik legerősebb társaságává, ha túl nagy támadási felületet hagynak magukon.

Alice karon fogta kisöccsét, és behúzta maga mögé, miközben azt latolgatta, vajon mihez kezdjen. Eléggé meg volt lőve, hiszen Peter biztonsága érdekében rögtön el kellett volna tűnniük, amíg még megtehették; másfelől viszont akármennyire is berágott exére, mégsem tudta rávenni magát, hogy magára hagyja a két fiút a legalább háromszoros túlerő ellen, főleg úgy, hogy Matthew-nak köze sem volt az egészhez. Nem mintha ővele ki lettek volna segítve, mert még Nataliával szemben sem lett volna esélye (és egyébként sem volt öngyilkos hajlamú, hogy nekimenjen a késdobálóbajnok orosz lánynak), de akkor sem bírt volna többet tükörbe nézni, ha gyáván eliszkol, mikor a barátai bajba kerülnek.

Egyáltalán azt sem értette, hogyan találtak rájuk. Biztos volt benne, hogy nem követték őket az iskolától, hiszen látta őket elmenni az ellenkező irányba, és nem is foglalkoztak velük. Honnan tudták, hogy nem egyenest hazamennek? Honnan tudták, hol kell keresniük őket?

Ismét fel kényszerült függeszteni töprengését, mert Braginszkij intésére a bandája tagjai már meg is mozdultak, kihasználva a váratlan megjelenésük okozta meglepettséget, és a lány rémülettől bukfencet vető gyomorral érezte, hogy kistestvérét kirántják a kezéből, és Natalia elhúzza mellőle. Húszcentis pengék és szociopata aura ide vagy oda, gondolkodás nélkül rávetette volna magát az orosz lányra, de őt is megragadták hátulról, és egy pillanat múlva már Mihail karjainak bilincsében vergődött, miközben Toris és Aleksander a dühösen kalimpáló Matthew-t fogták le.

A felismerés egy raklapnyi téglaként zuhant a mellkasára. Hát persze... Aleksander tudta, hogy az öccséért megy délután, és mivel kicsöngetés után rögtön veszekedni kezdtek, sejthette, hogy Alfred is nagy valószínűséggel vele jön, mert nem úgy nézett ki, hogy hamar abbahagyják. Egy próbát pedig megérhetett, hogy Braginszkijék körbeszaglásszanak az óvoda környékén.

Alice vádlón meredt az örökvidám bolgárra, aki láthatóan egyébként is kicsit kényelmetlenül érezte magát, a háta közepére sem kívánva a balhét, és a lány pillantását megérezve bocsánatkérő arccal fordult felé, mintegy jelezve, hogy semmi személyeskedés, ez az egész cirkusz nem neki szól. Heh, csakhogy ez nem segített a helyzeten.

– Milyen idilli kis jelenet volt ez itt az előbb – szólalt meg csevegő hangon, egy ijesztően kedves mosoly kíséretében Braginszkij. – Ha nem bomlott volna fel magától is, szinte sajnáltam volna szétzilálni.

– Hagyd a rizsát, Ruszki – fojtotta bele a szót Alfred, hiábavalón feszegetve az őt lefogó nagydarab, Alice számára ismeretlen nevű, ránézésre balkáni származású fiúk combvastag karjait. – Mit akarsz?

– Ejnye, Jones, még mindig nem találtad meg a modorod? – kötekedett egy lusta félvigyorral Ivan. – Az előbb a Törpilla nagyon hirtelen vetett véget a kis eszmecserénknek, csak azt szeretném befejezni. Tényleg, Törpilla... – Odalépett az elsápadó Alice-hez, és a térdére támaszkodva lehajolt, egészen közel a lány arcához, amitől azt rövid úton kirázta a hideg. – Máskor nem szakítasz félbe minket, da? Tudod, én nagyon szeretek zavartalanul beszélgetni.

A pszichopata mosoly és a betegesen vidám, furcsán lilás árnyalatú szempár elérte a kívánt hatást: Alice görcsösen nyelt egyet, és az intimszférájába pofátlanul belegázoló orosz tekintetét kerülve kitérően elfordította a fejét.

– Hagyd békén Alice-t! – csattant fel Al.

Braginszkij felegyenesedett, és hátranézett az amerikaira.

– Nyughass, Jenki, csak egy kis illemre tanítottam Törpillát – sétált elé maffiózókat is megszégyenítő járással. – Ha nyugton marad, nem nyúlok hozzá, a fél fogamra is kevés lenne. – Lekicsinylő pillantást vetett Alice felé, és a továbbiakban nem is foglalkozott vele, minden figyelmét a riválisának szentelte. Illetve csak majdnem. Matthew ugyanis ezenközben úgy hadakozott, hogy Toris és Aleksander mellé Yaónak is be kellett szállnia, hogy féken tudják tartani. – Jobban tennéd, ha szólnál az öcsikédnek is, hogy kushadjon, mert nagyon nincs kedvem őt is megverni. Eléggé megverte már veled az isten.

Ha Alice nem lett volna ilyen szorult helyzetben, és nem kellett volna azon törnie a fejét, hogyan jussanak ki egy darabban ebből a balhéból Peterrel együtt, biztosan felhorkantott volna az orosz keresetlenül őszinte és találó megjegyzésére. Így viszont inkább azon töprengett, vajon meddig húzhatnák, meddig kellene húzniuk az időt ahhoz, hogy valaki észrevegye őket, és szétcsapjon közöttük; vagy hogy mekkora az esélye annak, hogy a járókelők rájuk hívják a rendőrséget, és még egy strigulát bevéshetnek a rovásukra. Nevezett járókelőkból azonban a közvetlen környezetükben nem volt túl sok, lévén hogy a hinták a park játszóterének is egy eldugottabb zugában, egy nagyobbacska bokorcsoport mögött kaptak helyet, és a főúttól is épp olyan távol estek, hogy első pillantásra nem valószínű, hogy egy átlagember kiszúrta volna, itt mészárlás készül.

Egyébként ő maradt nyugton egyedül, leginkább azért, mert gyanította, esélye sem lenne sem meglépni, sem pedig a fiúknak segíteni. Fél szemét közben Peteren tartotta – és lassanként valahonnan mélyről felszivárgó düh szegte fel a fejét a mellkasában, amint látta, hogy kistestvére halálsápadtan reszket Natalia szépen manikűrözött karmai között. Matthew továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy kitornássza magát Ivan fogdmegjei markából, Alfred pedig felháborodva puffogott, és nem mellesleg közben szintén szabadulni igyekezett.

– De elég is volt a bevezető csevejből, részemről inkább a lényegre térnék – jelentette be Ivan azt, amitől Alice az elejétől fogva félt.

És nem is alaptalanul. A szavakat ugyanis rögtön tett is követte – nevezetesen az orosz kukafedél méretű bal keze kinyúlt, és elkapva Alfred torkát, magához rántotta az amerikai felsőtestét, miközben a fiút tartó két másik bandatag továbbra sem mozdult egy tapodtat sem, természetellenes pózba feszítve ezzel Alt.

– Most pedig megosztom veled a nagy titkot, hogy kulturált ember miért nem von bele másokat a csörtéibe, és miért nem nevezi frigid ribancnak a vitapartnere hugicáját – mosolyodott el egy gulágparancsnok kedvességével Braginszkij. Körülöttük mintha legalább húsz fokot zuhant volna a hőmérséklet. – Arról már nem is beszélve, hogy miért nem szólítja fel korhatáros és vérfertőző tevékenységek folytatására a nevezett húggal.

A vasmarok megszorult a levegőt már egyébként is kissé sípolva szedő Alfred gégéjén, melynek hatására az amerikai megadóan hördült egyet-kettőt. Ivan továbbra is széles mosollyal hajolt oda Al füléhez, és mintegy bizalmasan, bár mindenki számára jól hallhatóan belesúgta:

– Mert tudod, nagy valószínűséggel előfordulhat, hogy a szóban forgó hölgy bátyja esetleg a lelkére veszi a dolgot, és bosszút áll.

Ezzel a betegesen vidám mosoly leolvadt az orosz arcáról, olyan vérszomjas, ádáz kifejezésnek adva át helyét, hogy Alice ösztönösen összébb húzta magát, és igazán nem is tudta, hogy ha a pszichopata bazsalygást ijesztőnek találta, akkor ezt a fejet minek nevezze. Tőle jobbra Peter rémülten megnyikkant, és az addiginál is jobban elővette a reszketés.

Braginszkijt azonban hidegen hagyta többi foglyának reakciója, sőt egészen úgy tűnt, el is feledkezett róluk. Marka még inkább rászorult Alfred torkára, aki most már határozottan fuldokolni kezdett, másik ökle pedig egy vérfagyasztó vicsor kíséretében tompán, de erősen nekiütközött az amerikai gyomrának; majd még egyszer és még egyszer. Alice felkiáltott és ficeregni kezdett, de Mihail szorosan tartotta; Aleksanderéknek pedig hátrébb kellett rángatniuk a teljesen megvadult Matthew-t, és a lány még szabadulási kísérletei közepette is látta, hogy Yao megnyom egy pontot valahol a hátán, hogy megadásra kényszerítse. Mattie egy sebzett, elfojtott ordítással roskadt térdre – amire persze Al is őrülten rúgkapálni kezdett, de csak azért érte el vele, hogy Braginszkij bevitt egy kemény rúgást a térdkalácsa alá, és ő is összeesett. Ivan nagy keze rendületlenül szorította a nyakát.

– Mit gondoltok, srácok – érdeklődött kíváncsian az orosz –, véssünk ennek a kis seggdugasznak a képére valami emlékeztetőt? Valamit, amiről mindig eszébe jut, miért is nem érdemes kikötnie a nála erősebbekkel?

Gúnyos röhögés és vad helyeslés érkezett válaszul, Alice és Matthew pedig megdermedtek elborzadásukban. Peter arcát már könnyek csíkozták, és Al homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. Nem igazán tűnt úgy, hogy Braginszkij viccel.

– Szerintetek kiférne rá, hogy „jenki mitugrász"? – ötletelt Ivan. – Kipróbáljuk – jelentette ki némi latolgatás után ismét vidoran, és húgához fordult: – Natalia, a késedet!

Az orosz lány elővarázsolta egyik figyelemreméltó pengeméretű kését egyberuhája fehér derékszalagja alól – és ebben a pillanatban Peter elérkezett a stressztűrő képessége határához. Miközben a lány a tőrével matatott, kihasználta, hogy csak fél kézzel fogja őt, és egy vad csatakiáltással kitépte magát a markából, hogy nekiiramodva megcélozza a főút túloldalán lévő metróaluljárót.

Innentől kezdve Alice-t nem érdekelte, mi lesz Mattie-vel, aki fájdalomtól eltorzult arccal, zihálva térdepelt az avaron, vagy Alfie-val, aki felett ott állt Braginszkij a nyakát szorongatva, egy legalább alkarnyi hosszú pengéjű tőrrel – csak a kék-fehér-szőke villanást látta, amellyel Natalia Peter után perdült, és csak kisöccse érdekelte, aki teljes pánikban, szét sem nézve rohant ki a főút csúcsforgalma közepébe...

Akkorát dobott magán, hogy a nap folyamán a focipályán szintén fejsérülést szenvedett Mihail megszédült bele, és meglazuló kezei közül már könnyűszerrel kitörhetett. Teljes sebességével vetette magát fejvesztve menekülő kistestvére után, de már nem érte utol azon a húsz méteren, ami elválasztotta a játszótér sarkát az utcától.

Rettenetes dudálás harsant fel a négysávos kocsiúton, fékek csikorgásától kísérve. Alice mint egy rakéta, robbant ki a parkot szegélyező fák közül Petert követve, és a túlsó oldal belső sávjának közepén sikerült is elcsípnie az öcsköst. Derékon ragadta a kisfiút, elugrott vele egy csikorogva lefékező, felmatricázott fehér motorháztető elől, csak a túloldali járdára érve volt érkezése hátranézni, követi-e valaki – és elállt a lélegzete a rémülettől.

A fehér kocsi rendőrautó volt. Ennek megfelelően nem is hagyta szó nélkül az incidenst: kék-piros villogója azonnal bekapcsolt, és szirénájával ráhorkantott egy rövidet a lányra, megállást parancsolva ezzel.

Alice még látta, amint a parkban a többiek a rendőrség láttára szétspriccelnek és kereket oldanak, az ő fejében pedig egyetlen gondolat dübörgött: nem kaphatják el. Nem kaphatják el, nem kerülhet megint bajba, otthon nem kérdezik majd a részleteket, csak ítéletet mondanak, és most már nem valószínű, hogy megkegyelmeznek neki. Nem kaphatják el.

A rendőrkocsi egy lendületes, hanyagul elegáns manőverrel, a fél orrával a járdára felállva leparkolt, majd első ajtói kinyíltak, de a lány már nem várta meg, hogy az egyenruhások kiszálljanak belőle. Dobott egyet az öccsén, hogy biztosabban tarthassa a karjában, és belevetette magát az aluljáró felé igyekvő tömegbe. Most először örült annak, hogy ilyen kistermetű: az emberek közt megnyíló legapróbb hézagokba is befért, és úgy el tudott tűnni köztük, mint a csík, jóval gyorsabban haladva, mint az őt kajtató rendőrök, akiknek, bár némi fáziskéséssel, de még szét is nyílt a tömeg.

A mozgólépcső tetejéhez érve már megcsapta az arcát az erős huzat, ami jelezte, hogy odalent közeledik a metró. Alice-ből kiszakadt egy elkeseredett káromkodás. A lépcső nagyon lassú volt, nagyon zsúfolt és nagyon meredek. Kizárt dolog, hogy ezt a kocsit elérje vele, de ha lekési, az alatt a három perc alatt, amíg a következő jön, utolérik és elkapják...

Adrenalintól pörgő agyában egy egészen eszementül merész ötlet körvonalazódott, ahogyan a mögötte közeledő rendőrök lassan beérték. Most fog jól jönni az a hat évnyi talaj- és szertorna, amire még általános iskolás korában járt...

– Peter, bízol bennem? – szegezte neki a kérdést a karjába csimpaszkodó kisfiúnak. Az összeszorított szájjal, könnyeit nyeldesve bólintott. – Remek. Akkor csukd be a szemed, és nagyon kapaszkodj. Akármi történik, ki ne nyisd a szemed, amíg azt nem mondom, hogy szabad, és kapaszkodj, kapaszkodj, kapaszkodj! Megértetted? – Ismét bólogatás, ezúttal hevesebb. – Nagyszerű. Akkor szemet becsukni, és fogódzkodj belém erősen!

A kisfiú Alice vállába fúrta a fejét, és olyan szorosan átkarolta nővére nyakát, hogy majdhogynem kiszorította belőle a szuszt. Alice hátralesett: a tömeg fel-felhullámzott mögötte a közepében örvénylő tolakodástól, ahol a rendőrök próbáltak keresztüljutni, és a huzaton túl már hallotta az állomásra begördülő szerelvény zaját. Nem volt több vesztegetni való ideje.

Egy gyors fohászt elmotyogva, ölében a gyerekkel feldobta magát a két mozgólépcső közti korlátra, és egy lökéssel elindult lefelé. Menet közben hálát adott az égnek, amiért ilyen vékony volt, és amiért a stop-gombot ezen a vonalon a lépcsők oldalára és nem a korlátok közé helyezték, máskülönben most nagyon kellemetlen élményekkel gazdagodott volna a csúszdázás során.

A mélység szédítő volt, és nagyon hamar ijesztően felgyorsultak, a huzat vágta a szemét. Legszívesebben becsukta volna, de nem tehette, mert akkor nem tudja, mikor kell fékezni, és elrepülnek a végén, valószínűleg neki valamelyik oszlopnak vagy a szemközti falnak... Peter úgy kapaszkodott a nyakába, hogy majdnem megfojtotta, emellé pedig enyhe hányingere is támadt, ahogy az állomás őrült sebességgel közeledő kőpadlójával szemezett, és megfeszített idegekkel igyekezett elkapni a fékezés megkezdéséhez szükséges pillanatot. Ráadásul ezt is óvatosan kellett kiviteleznie, hiszen ha tornacipőjének gumis talpát egyszerűen csak leteszi, akkor a lába megáll, és ő a súlypontján átfordulva, Petert maga alá gyűrve előrebucskázik, és annak intenzív osztály lesz a vége. Csak a csukája sarkával fékezhetett, azt is módjával és szaggatottan, mikor a lépcső alsó harmadához értek, de hála az égnek, jól számította ki a távolságot, még ha a lassulás nem is volt teljesen zökkenőmentes. Mindenesetre sikerült talpra érkeznie, bár a lendület kissé továbbvitte, így futnia kellett pár lépést, hogy ne essenek orra, de ez még előnyükre is vált, mert így még be bírtak siklani a metró éppen záródó ajtajai között az egyik kocsiba.

Még mindig magához szorítva az öccsét megfordult, hogy lássa, tényleg megmenekültek-e – és aznap már sokadjára állt meg a szíve a riadalomtól.

A mozgólépcső aljából egy vérmesen dühös, élénkvörös szempár villant rá a tányérsapka alól előkandikáló fehér hajfürtök közül.

Gilbert Beilschmidt rendőr főhadnagy az egekbe szökő vérnyomással harapott el néhány német nyelvű keresetlen szót, ahogy az ajtók súlyos csattanással bezáródtak, és a metró nekilódulva elvitte magával a többszörösen ön- és közveszélyes szökevényeket.

Először meg sem ismerte Alice-t, csak tövig nyomta a féket, amikor egy tengerészkék fergeteg zúdult a kocsi elé, majd egy fekete-szőke ciklon is megérkezett, és továbbsodorta a kiskölyköt a járdára. Rájuk röffentette a szirénát, és társával együtt kiszállt, hogy egy őrületes méretű letolásban részesíthesse a halálvágyó, közúti veszélyeztetés vétségét abszolút kimerítő párost, ám mire kipattant az autóból, a lány már bőven eldiffundált a metróhoz siető emberek tömegében. Utánavetették magukat Antonióval, de a spanyol hamarosan lemaradt, így a vadul előretörtető porosz egymaga igyekezett levadászni a szabálysértőket.

Akkor ismerte fel, mikor a mozgólépcső tetején hátranézett egy másodpercre – Alice valószínűleg nem látta őt, legalábbis Gilbert merte remélni, hogy ha megismeri, akkor megállt volna neki, mert ha nem, az azt jelenti, hogy semmit nem tanult azok alatt a hetek alatt, amíg Francis pásztorolta. Ekkor már remélte, hogy utoléri, hiszen a mozgólépcsőnél feltorlódott a tömeg, mivel szűkebb volt, mint az aluljáróba vezető lépcső – erre az az eszement liba ölében a kölyökkel nem lecsúszott a körülbelül hatvan fokos dőlésszögű korláton? És még meg is úszta egy karcolás nélkül, legalább ennyit a javára lehet írni.

Nem tehetett mást, keresztet vetett, és utánacsúszott ő is, fél kézzel a ruhája alatt hordott vaskereszt medálját szorongatva, magában bőszen imádkozva, hogy ne egy felismerhetetlen kék pacaként végezze az állomás kövezetén. Fohászai meghallgattatásra találtak, sikerült lefékeznie magát, és viszonylag elegánsan landolnia; és azt is tudta, hogy a világ kifordulhat a négy sarkából, ő akkor sem hajlandó még egyszer ilyen manővert elkövetni.

A lányt viszont már nem tudta elcsípni. Még látta, amint a metróajtó mögött felé forduló koboldarcra rázuhan a felismerés, és a sápadt ajkak a „francba" szót formálják, aztán a szerelvény elindult, és pernahajder utasával együtt kisöpört az állomásról.

Nem baj. Nem baj, mert ismeri a csitrit, és mindketten pontosan tudják, hogy ezért még el lesz kapva a grabanca. Francis hallani fog a szédült kis kalandjáról, ebben biztos lehet a kislány.

Alice Kirklandnek azonban, hitte-e volna Beilschmidt főhadnagy vagy sem, egy percen belül jóval nagyobb problémája is akadt, mint egy kilátásban lévő (fél)hivatalos dorgálás két felbőszült zsarutól.

Történt ugyanis, hogy a kiszemelt metrókocsi elejébe sikerült bevetődnie, és az átélt izgalmak hatására azon nyomban zihálva le is rogyott a sarokban lévő ülésre, ölében a kisöccsével. Szája teljesen kiszáradt, úgy érezte, helyből meg tudna inni egy egész vödör vizet.

– Jól van, Peter, most már kinyithatod a szemed – sóhajtott egy nagyot, hogy légzését rendezze, és megkísérelte lefejteni magáról öccse mereven a nyaka köré csimpaszkodó karjait. Van szufla a gyerekben, azt meg kell hagyni. – Megúsztuk. Most már minden rendben van.

Hehe. A híres utolsó mondatok egyike.

Alice hamarabb érezte meg a minden addiginál vérfagyasztóbb pillantást, mint meglátta volna. Megdermedve, mintegy transzban fordult menetirányba – és az előttük lévő kocsi legvégében Flynn leírhatatlan tekintetével találta szemközt magát. Bátyja arca kétséget sem hagyott afelől, hogy tanúja volt mind az akrobatamutatványának, mind az őt üldöző rendőrnek, mely tény erősen valószínűsítette a lány fiatal életének közeljövőben esedékes korai és kegyetlen végét.

Alice teljesen magába roskadva komolyan fontolóra vette, hogy a saját megállójukhoz érve Flynn kezébe nyomja az öccsét, és a következőnek érkező metrószerelvény elé veti magát.