Flynn azonban nem szállt le az otthonukhoz legközelebb eső megállónál, nyilván valami munkájával kapcsolatos ügyet intézett. Alice csodálkozott is, hogy kerülhetett a bátyja munkaidőben a metróba – úgy látszik, az ő balszerencséje újabban azt is megoldja, hogy testvérei napirendje teljesen fejreálljon, csak azért, hogy tanúi lehessenek az ő újabb baklövéseinek.

Másfelől viszont, mivel így nem volt kire bízni a kisöccsét, füstbe ment az öngyilkossági terve; kénytelen volt a nehezebb, hazafelé vezető utat választani, és szembenézni a tudattal, hogy estére valószínűleg erősen hiányolni fogja egy-két végtagját, neadjisten a fejét. És most még Francishoz sem mehet segítségért, elvégre Gilbert egész biztosan nem fog lakatot tenni a szájára kollégiája előtt...

Te jó ég. Francis.

Alice csak most gondolt bele, mivel jár az, ha a német valóban beszámol az ő felügyelőtisztjének a legújabb húzásáról. Egy Gilbert-féle letolást még elviselt volna, ami azért nagy szó volt, tekintve, hogy a rendőr sem maradt el félelmetességben a tesitanár öcsikéje mögött – Francis dühös, csalódott, esetleg egyenesen undorodó tekintetét azonban tudta, hogy nem. Egyszerűen nem bírná ki, hogy Francis úgy nézzen rá, mint ahogy a bűnözőkre vagy esetleg néha Alre szokott.

Felmerült benne, hogy ír egy sms-t a felügyelőtisztjének, de aztán rájött, hogy nem tudna mit. Ezt nem lehet telefonon megoldani vagy kimagyarázni. Holnap úgyis be kell mennie hozzá, ráér akkor bezsebelni a leteremtést, minek menjen elébe – bőven elég lesz most neki a testvérei haragja.

Csüggedten hátrabukott fejjel szemrevételezte a metrómegálló jobb napokat is látott, beázott mennyezetét, mivel azonban a pislákoló, szemlátomást utolsókat rúgó neoncsövek sem tudtak hasznos túlélési tanácsokkal szolgálni, vett egy nagy levegőt, és Peter kezét szorítva elindult felfelé az üzemen kívüli mozgólépcsőn.

Az otthonukig vezető komor, szürke utcák jobbára üresek voltak, Alice belőlük sem meríthetett semmi ihletet a rá váró többszörös apokalipszis átvészeléséhez. Egyvalamit azonban meg kellett tennie, hogy mentse a menthetőt – így hát amint a házuk elé értek, megállt, és leguggolt öccse elé.

– Peter – kezdett bele nagyon komolyan. – Arról, ami ma történt a parkban és a metrónál, nem beszélhetsz senkinek. Senkinek, érted?

– De miért? – nyafogott a kisfiú. – Olyan menő volt, ahogy lecsúsztunk a korláton. Mint a filmekben!

– Azért, Prücsök – felelt Alice –, mert ez nagyon veszélyes mutatvány volt, nem véletlenül csak a filmekben csinálnak ilyet. Ha bárki meghallaná, mit műveltünk, azt mondaná, nem vagy biztonságban velünk, és engem lecsuknának, téged pedig elvinnének máshová lakni – vagy gyerekotthonba vagy egy másik családhoz –, és nagyon sokáig nem láthatnál minket. Érted?

Peter megszeppenten bólogatott.

– Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek. Még Gwennek sem. És azt sem, hogy Alfie-ék velünk voltak. Érted mentem az óvodába, hintáztunk, aztán hazajöttünk. Ennyit mondhatsz, ha kérdezik. Megígéred?

– Megígérem. – A kisfiú hirtelen előrelendült, és hevesen átkarolta Alice nyakát, aki majdnem fenékre huppant a hirtelen mozdulattól. – Nem akarom, hogy elvigyenek itthonról. Se téged, se engem.

– Jól van, Peter. – Alice feltartotta a kisujját. – És emlékezz rá: az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Okés?

– Okés. – A gyerek lelkesen beleakasztotta saját aprócska ujját nővéréébe, megpecsételve ezzel ígéretét.

A lány megkönnyebbülten kiengedte a levegőt, és felállva benoszogatta a kapun kistestvérét. Odafent már automatikusan a csengő után nyúlt volna, mikor eszébe jutott hogy egyrészt megint van kulcsa, másrészt pedig úgysincs otthon senki, így némi szerencsétlenkedés árán sikerült bejutniuk a lakásba. Alice bedobta a táskáját a szobájába, aztán kiterítette a nappaliban a kék plédet, leültette Petert a kedvenc kishajói mellé, és valami élelem után nézett. A hűtő szinte teljesen üres volt: egy fél doboz tejen, egy elfásodott répán és egy megkezdett Peter-joghurton kívül semmi ehetőt nem talált benne, így kénytelen volt egy tál müzlivel kiegyezni ebéd gyanánt. Felmerült benne, hogy talán le kellene mennie vásárolni, de Gwen sem listát, sem pénzt nem hagyott az asztalon – neki magának pedig mindig csak fillérei voltak, mióta az első rendőrségi ügye után megvonták tőle a zsebpénzét, abból szinte semmire nem telt.

Mire végzett sovány és kései ebédjével, az óra már fél ötöt mutatott. Gwennek lassan már itthon kéne lennie, és utána nem sokkal a fiúk is hazaérnek, előbb valószínűleg Scott, aztán kicsivel később Flynn. Nagyszerű. Így legalább egyszerre fogja tudni tájékoztatni az egész családot a délutáni kaszkadőrmutatványáról. Alice hiába tudta, hogy ha előre fél, attól nem lesz jobb semmi, de egyszerűen erőnek erejével sem bírta visszafogni apránként felgyorsuló lélegzetét és riadt szívverését.

Mikor öt óra körül elsőnek megcsörrent a kulcs a zárban, a lány megugrott ültében, még akkor is, ha tudta, hogy ez csak a nővére lehet, aki valószínűleg nem tud semmiről. Flynn-nek legalábbis munka közben nemigen lehetett alkalma hosszadalmas telefonbeszélgetésbe bocsátkozni, de nagyon még rövidekbe sem, és különben sem volt az az árulkodós fajta. Hogyne, hogy aztán valakitől, aki nincs is egészen képben, kapjon egy félszívvel, kutyafuttában megejtett lecseszést. Neeem. Majd ő maga lerendezi szépen a dolgot, amint zavartalanul megteheti. Ismerte a bátyját, tudta, mire számíthat tőle.

Gwen kurjantott egyet az előszobából köszönésképpen, és le sem pakolt, úgy lépett be a konyhába. Rögtön tépett egy lapot a pult sarkában álló jegyzettömbről, és gyorsan körmölt egy bevásárlólistát – amit aztán majdnem írhatott újra, mivel Peter kiviharzott a szobából, és az ölébe vetette magát, félrelökve tollat-mindent..

– Szervusz, Peter! – mosolygott rá a nő. – Hogy telt a napod? Jók voltatok Alice-szel?

A lánynak egyetlen figyelmeztető pillantásába került csak megakasztani a kisöccséből kitörni készülő szóáradatot – szerencsére a bevásárlólistával foglalkozó Gwen nem vette észre a másodpercnyi adásszünetet, és csak megsimogatta a kisfiú fejét, mikor az elismételte az Alice által korábban engedélyezett mondatokat.

– Na és volna kedved velem jönni bevásárolni, Peter? – kérdezte Gwen még mindig mosolyogva. – Alice, te is jöhetsz, ha szeretnél.

Bár csábító volt a lehetőség, hogy ha el nem is kerülheti, de legalább elodázhatná a megjelenést a Flynn-féle rögtönítélő bíróság előtt, úgy érezte, határozottan jobb lenne, ha sem Gwen, sem Peter nem lennének otthon, amikor bátyja előveszi őt. Neki is, de legfőképpen öccsének és nővérének. Sőt, minél hamarabb indulniuk kéne, mert még tíz perc, és bátyjai is betoppannak...

Gwen azonban szerencsére egy cirkalmas kanyarítással befejezte a listát, és Petert lecsúsztatva a földre, rögtön fel is állt.

– Megyünk, mert mindjárt jönnek a fiúk, és nem akarom megváratni őket a vacsorával – nyúlt a táskája után. – Biztosan éhesek lesznek. Te sem nagyon tudtál mit enni, igaz? Sietünk, aztán főzök valami gyorsat.

Ezzel a végszóval Gwen ki is noszogatta Petert cipőt húzni, és egy percen belül már becsukódott mögöttük az ajtó. Alice akkorát sóhajtott, hogy lélegzete meglebbentette a függönyt az ablakon, aztán feje előrebukott az asztalra fektetett karjaira, és onnan nézte, ahogyan az óra másodpercmutatója újra meg újra körbejár a számlapon.

Ahogy telt az idő, egyre inkább úgy érezte magát, mintha a kivégzésére várna – ami furcsamód csak nem akart bekövetkezni. Eljött a fél hat, el is múlt, és Scott még mindig sehol. Alice összeráncolta a homlokát. Fiatalabbik bátyja fél és háromnegyed hat közt szokott hazaérni, Flynn pedig hat óra körül, és most hat előtt tíz perccel ő még mindig egyedül ücsörgött a konyhaasztalnál. Ha nem jönnek meg hamarosan, Gwenék fognak hamarabb hazaérni, és akkor aztán kitör a cirkusz.

Majdnem negyed hét volt már, mikor megint hallotta nyílni az ajtót. Fülelt, mert már nem tudta, kire számítson – az előszobából beszűrődő hangok alapján bátyjai érkeztek meg.

Mindkettő. Egyszerre.

Vagyis Flynn minimum üzent Scottnak, hogy várja meg, de az is elképzelhető, hogy már be is számolt neki húguk viselt dolgairól.

Scott arca alapján, ahogy belépett a konyhába, Alice azonnal tudta, hogy az utóbbi. Hát ezért késtek mind a ketten.

Flynn is belépett öccse nyomában; fagyos kék tekintete egy fikarcnyit sem enyhült a délutánihoz képest. Alice lassan felemelkedett a székéből, és igyekezett megfékezni térde remegését.

Bátyja nem habozott, mindenféle bevezető udvariaskodás nélkül a lényegre tért:

– Mi a kénköves istennyilát műveltél? – sziszegte. Szemében téli vihar kavargott, hóval, jéggel, villámokkal. Scott mellette hasonló arccal, karba tett kézzel nekitámaszkodott a konyhaasztalnak.

– Lecsúsztam a mozgólépcső korlátján, mint azt sajnos volt szerencséd látni – felelt szárazon Alice.

– Öledben a gyerekkel, nyomodban egy rendőrrel; igen, volt szerencsém! – emelkedett fokozatosan Flynn hangereje. Állkapcsán megfeszültek az izmok. – Azt javaslom, talán szolgálnál némi magyarázattal, mielőtt még ki találom tekerni azt a vézna nyakadat!

Alice önkéntelenül is megrezzent: nagyobbik bátyját életében nem hallotta még kiabálni, sőt, úgy általában beszélni is ritkán – sokkal szűkszavúbb volt, mint Scott, aki pedig szintén nem volt egy szószátyár alkat.

– Ki vele, mit műveltél már megint?! – dörrent rá a gallérját megragadva, rémisztő hangerővel Flynn. – Miért kellett az öcséd életét veszélyeztetve menekülnöd egy rendőr elől? Mit csináltál?!

– Semmit... – kezdett volna bele Alice, de a férfi nem várta be a nyilvánvalóan hazugnak ítélt válasz végét. Elengedte húga nyakát, és visszkézből olyan pofont kevert le neki, hogy Alice előtt egy pár pillanatra minden fehérbe váltott.

Mikor újra kitisztult a feje, konstatálta, hogy a földön fekszik az oldalán. Felkönyökölt hát, mert cseppet sem volt ínyére kiszolgáltatottan heverni bátyjai előtt – mire aznap már másodszor indult meg az orrából egy kiadós vérzuhatag, erős déja vu-t ébresztve ezzel a lányban. Elkönyvelve, hogy Gwen biztosan frászt fog kapni a két véráztatta felsőjétől a szennyesben, óvatosan feltápászkodott, és tenyerét erősen az orra alá szorítva, ingatagon megállt bátyjai előtt – ezúttal azonban kartávolságon kívül. Mármint addig a nem egész három másodpercig, amíg Flynn megint elé nem lépett, és keményen bele nem markolt a hajába. Elfutotta a szemét a könny a fájdalomtól.

– Utoljára kérdezem: mit – csináltál?! – szűrte a fogai közt bátyja. Szemmel láthatóan minden öruralmát latba kellett vetnie, hogy ne fojtsa meg ott helyben a húgát.

– Én meg utoljára mondom, hogy én semmit! – visította kétségbeesetten Alice. Flynn keze megszorult a hajában, hátrébb feszítette a fejét, így ezt ellensúlyozandó a lány hátrált egy lépést, hogy ne törjön ki a nyaka, és gyorsan folytatta: – Peterrel hintáztunk a parkban, amikor adódott egy kis nézeteltérés...

– Ajánlom, hogy veszettül gyorsan magyarázd el ezt a "kis nézeteltérést", mert egyáltalán nem úgy hangzik, mintha nem csináltál volna semmit. – Flynn szemei megvillantak, és nagyon halkan, nagyon fojtottan beszélt, talán azért, mert így könnyebb volt visszafognia a kikívánkozó, tőle teljesen idegen üvöltözést.

– A suliban kezdődött az egész – hadarta másodpercnyi késlekedés nélkül, sírós hangon Alice, miközben vaktában igyekezett megtalálni azokat a pontokat a karján, amivel Mei nővér délelőtt elállította az orrvérzését. Az egész arca és ruhája úszott már benne, és előtte egyre növekvő tócsává gyűlt össze a vér. – Alfred összeakaszkodott egy végzős sráccal, nekem kellett leállítanom. Aztán suli után én elmentem Peterért, de Alt nem bírtam levakarni magamról, pedig végig próbáltam. Utána hintázni mentünk a parkba Peterrel, és ott talált meg minket a másik fiú a haverjaival. Onnan szaladtunk el.

Flynn elengedte végre a haját, és összeszűkült szemekkel vizslatta a lányt.

– Elég hézagos egy beszámoló, de tegyük fel, hogy elhiszem. – A hangja olyan száraz volt, hogy szinte horzsolt, és messziről lerítt róla, hogy nem hisz el semmit. – Felvetődik viszont a kérdés, hogy ha ez így igaz, akkor miért egy rendőr üldözött, és miért nem egy másik kölyök? Azt meg már ne is említsük, hogy megint szóba álltál azzal az amerikaival, amikor többször is világosan eltiltottunk tőle!

– Egy osztályba járunk, nem olyan egyszerű távol tartanom magam tőle – mutatott rá savanyúan, vért szipákolva Alice. Közben merő véletlenségből sikerült eltalálnia az egyik vérzéscsillapító pontot a kezén, mert az orrából ömlő vérpatak szelíd csöpögéssé csendesedett.

– Huszonvalahányan vagytok az osztályban, nem hiszem, hogy ne tudnád elkerülni, ha akarnád – jegyezte meg fagyosan Flynn.

– És a téged üldöző rendőrt firtató kérdést még mindig nem válaszoltad meg – emlékeztette Scott, még mielőtt replikázhatott volna valamit.

– Peter megijedt és elszaladt, át a kocsiúton – magyarázta beletörődőn Alice, ingujjával törölgetve az orrát. – Utánarohantam, és épp egy rendőrautó előtt csíptem el. Az meg persze ránk szirénázott.

– És erre természetesen az a legésszerűbb reakció, hogy próbálsz olajra lépni – fortyant fel Flynn. – Hadd ajánljam figyelmedbe, hogy ez önmagában is bűncselekmény.

– Ja, ha el tudnak kapni, és le tudják verni rajtam.

Bátyja nem díjazta a felelőtlen és mindenekelőtt szemtelen választ: Alice arcán ezúttal egy valamivel kisebb, de attól még elég kemény és fájdalmas pofon csattant. Megszédült tőle, bár most legalább talpon maradt, ha ugyan annak lehet nevezni, hogy nekiesett Scottnak, aki a könyökénél fogva megtartotta. Bal járomcsontja most már egyenletesen lüktetni kezdett.

– Ti teljesen meg vagytok húzatva?! Mi történik itt? – A felháborodott, hisztérikus hang váratlanul érte őket: vitájuk közepette nem is vették észre, hogy Gwen hazaért. A nő arcán a teljes elborzadás kifejezése ült, mellette Peterén pedig a retteneté.

– Alice, Alice! – kiáltott rémülten, és kitépte magát idősebbik nővére kezéből, hogy a fiatalabbhoz szaladhasson. Scott azonban még a konyha közepén elkapta.

– Menj szépen be a nappaliba, Peter. – A férfi hangja kifejezéstelen volt, ami máskor minden további nélküli engedelmeskedésre bírta kisöccsét, most azonban hatástalannak bizonyult.

– Ne bántsd, ne bántsátok Alice-t! – sipítozott könnyek közt a kisfiú. – Most nem csinált semmit, nem volt rossz!

– Peter, menj be a szobába. – Flynn fojtott indulatoktól terhes hangja sem érte el ezúttal a szokott hatást, Peter egyszerűen eleresztette a füle mellett.

– Fiúk, mi folyik itt?! – követelt választ egyre magasabb és élesebb hangon Gwen is.

Vér, de ipari mennyiségben – gondolta fanyarul Alice. Egyre rosszabbul volt. Gyanította, hogy a stresszes nap és a testvéreitől való rettegés mellett ez a vérveszteségnek is köszönhető, de egyelőre kénytelen volt elnapolni a problémát. Scott közben megunta kisöccse szófogadatlanságát, és finoman, de ellentmondást nem tűrően benoszogatta a nappaliba.

– A drága Alice ma délután egy rendőr elől menekülve, az ölében Peterrel leszánkázott a mozgólépcső korlátján az óvoda megállójánál – világosította fel szinte könnyed hangon idősebbik húgát Flynn. Gwen elsápadt. – Ráadásul a némileg homályos magyarázata alapján valami iskolai kakasviadalba is belekeveredett, szintén Peterrel együtt.

Gwen arca még egy árnyalatot fehéredett, és csak állt némán egy darabig Flynnre meredve. Aztán megrázta magát, és a hűtőszekrényhez lépve elővett egy jégakkut a fagyasztóból.

– Tartsd az arcodon egy darabig, különben holnapra az egész fejed lila lesz. – Alice kezébe nyomta a kék flakont, és a vállánál fogva egy szelíd lökéssel kinoszogatta a lányt a konyhából.

Miután Alice mögött becsukódott a szobája ajtaja, Gwen ismét Flynnhez fordult.

– Mondd, neked teljesen elment az eszed?! – kérdezte élesen. – Mégis mit képzeltél, hogy kezet emelsz a saját húgodra?

Flynn meg sem rezzent.

– Az nem zavar téged, amit Alice művelt? – vonta fel a fél szemöldökét hűvösen. – Hogy megint veszélybe sodorta Petert, többszörösen is?

– És szerinted erre az a legjobb megoldás, ha felpofozod? – Gwen szája remegett. – Szerinted az majd segít a dolgon?

– Legalábbis majd kétszer meggondolja legközelebb, mibe ugrik fejest – vont vállat a megbánás legkisebb jele nélkül Flynn. Közben Scott is visszatért, becsukva maga után a nappali ajtaját, és az ajtófélfának támaszkodva figyelte testvéreit. – Elkaphatták volna, aztán fizethetnénk megint a büntetést, mert olyan szerencsénk nincs, hogy egyszerűen csak lecsukják. Megsérülhettek volna, meghalhattak volna mindketten, akár a parkbeli csetepatéban, akár amikor átrohantak a kocsiúton, akár a korláton csúszdázás közben.

Gwen csak a fejét rázta makacsul, mintha azzal meg nem történtté tehetné a dolgokat – akár a verést, akár Alice délutáni ámokfutását.

– Nem hiszem el, hogy komolyan odáig süllyedtél, hogy véresre verj egy náladnál fele akkora gyereklányt. – Hidegen összepréselte a száját, és egy utolsó lesújtó pillantás után beviharzott a nappaliba. Az ajtót kicsit keményen csukta be maga mögött.

A konyhában Flynn és Scott egymásra néztek.

– Szerinted túlzásba vittem? – kérdezte üres hangon Flynn. Az arca kifejezéstelen volt, de a szemében – már amennyire öccse ki tudta venni – mintha leheletnyi bizonytalanság bujkált volna.

– Miért? – horkantott keserűen Scott. – Tudunk rá hatni máshogy?

– Nem ütöttem akkorát, hogy vérezni kezdjen tőle. – Flynn egy hosszú pillanatig a saját kezére bámult, aztán habozva visszaemelte a tekintetét Scottra. – Bántották vajon, hogy ilyen könnyen...?

– Nem tudom – eresztette ki a levegőt frusztráltan Scott. – Mindenesetre ha így is volt, talán felfogja végre, hogy nem érdemes mindenbe belekeverednie. Akkora baja meg nem lehet, ha Peterrel a karjában képes volt lesprintelni egy zsarut, meg a korláton csúszkálni.

– Egyáltalán hogy jutott eszébe olyan hülyeség, hogy elfusson egy rendőr elől? – Flynn nekidőlt a csípőjével az asztalnak, és két kezébe temette az arcát.

– Ezt tőle kéne megkérdezned – pillantott komoran a háta mögé felé a fiatalabb. – Nem hiszem, hogy létezik normális ember, aki ki tudna igazodni az észjárásán.

Alice macskamód összegömbölyödve, mozdulatlanul maga elé meredve ücsörgött a forgószékében. Gwen éles számonkérése és a nappali ajtajának csattanása behallatszott a szobájába, hiába csukta be az ajtót, de bátyjai hangja már nem ért el idáig. Nem csoda, mindketten kevés és halk beszédűek voltak.

A jégakku egyik oldala lassan felmelegedett, így hát megfordította, és a friss felét szorította az arcára. A hidegtől elzsibbant a fél feje, és kissé fájni is kezdett, bár abban nem volt biztos, hogy ez nem a pofonoktól és/vagy a vérveszteségtől van. Ezen túl enyhén kótyagosnak érezte magát, a szája kiszáradt, és a garatfalán hátracsorgó vér is kellemetlen ízt hagyott maga után. Ki kellene menni egy pohár vízért... És a vérfoltot is fel kéne törölni, ne nézzen már úgy ki a padló, mint egy mészárszéké.

Fülelt, de nem hallatszott nesz a konyha felől. Ez persze nem jelentett semmit, Flynnék attól még simán ott maradhattak, sosem csaptak valami nagy zajt. Előhalászta a pólóját a tornazsákjából – ha már úgyis véres, nem mindegy, mennyire? Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kezében a fehér felsővel, lábujjhegyen kiosont a konyhába.

Persze nem volt akkora szerencséje, hogy bele ne botoljon megint a bátyjaiba. Két, szinte teljesen egyforma, hidegen üres szempár fordult rá szinkronban, ahogy belépett – Scott és Flynn, úgy tűnt, nem is mozdultak azóta, mióta ott hagyta őket.

Röviden végigsiklott rajtuk a tekintete, aztán a csaphoz lépett, hogy töltsön egy pohár vizet. Végig érezte a hátán testvérei tekintetét, de nem zavartatta magát. Mára már leverték rajta, amit lehetett, többet igazán nem tehetnek.

Megitta a vizet – a kábaság szinte rögtön enyhült a fejében –, aztán leguggolt, hogy feltakarítsa a linóleumon díszelgő vörös tócsát. Bátyjai, mint két szobor, még mindig rezzenéstelenül figyelték. Próbálta úgy fordítani a tornaruhát, hogy ne nagyon látsszon rajta az alvadt, vörösbarna folt, de Scott persze így is kiszúrta.

– Mi az ott a pólódon? – Felé intett a fejével.

– Semmi – vont vállat Alice, miközben gyors mozdulatokkal feltörölte a padlóról a vért. – Délelőtt is kaptam egyet. Focilabda.

Futólag, érzelem nélkül felpillantott a bátyjaira, de azokon semmi változást nem látott. Nem tudhatta, de épp lekéste a töredékmásodpercet, mikor a két férfi finoman megránduló arccal összenézett. Miután végzett, felállva épp kifordult volna a konyhából, mikor a fiúk utána szóltak.

– Ácsi – állította meg Scott hangja. – Még nem végeztünk.

Alice hangtalanul sóhajtott egyett, és visszafordult feléjük. Neki erre a napra elég volt ennyi. Mr Beilschmidt, Alfred, a tesiórai baleset, megint Alfred, Braginszkij, a rendőrök, az a rohadt metró, aztán Flynn pofonjai... Ugyan hagyják már békén!

– Telefon, kulcs. – Scott várakozón kinyújtotta a kezét.

Nagyszerű. Alig kapta vissza, megint elveszik tőle. Felkapta kulcsát a konyhapultról, szinte belecsapta bátyja tenyerébe, majd kikapcsolta és utána küldte a kis telefont is a farzsebéből.

– Még valami? – tudakolta enyhén agresszív felhanggal.

– Van – vágta rá Scott. – Peterrel többet nem maradhatsz egyedül, sem itthon, sem másutt. Ha pedig még egy alkalommal lebuksz, hogy szóba álltál a jenki haveroddal, vagy megint rendőrségi cirkuszba keveredsz, akár haza se gyere. Világos?

– Mint a vakablak – vetette oda Alice egy félig elfojtott vicsorral, és kiviharzott a konyhából.

Az este további részét a szobájában gubbasztva töltötte, magasról téve a rá váró házi feladatokra, ismétlésre, várható másnapi feleltetésre, és úgy egyáltalán a világra. Sem Francis, sem az ikrek nem hívták fel, amíg még nála volt a telefonja, és most már Bella is hiába fogja csörgetni a szokott esti pár perces csevejükhöz, nem tudja felvenni. Barátnője már biztosan értesült a délutáni eseményekről, a fiúk tuti, hogy elmesélték neki a kollégiumban, és most nyilván halálra aggódja magát, hogy nem tudja elérni. Az utolsó, amit az ikrek láthattak belőle – már ha láttak valamit a bokroktól, autóktól meg a saját kínjuktól – az az lehetett, hogy a rendőrkocsi majdnem elgázolja, aztán a kiszálló zsaruk üldözőbe veszik, ő pedig eltűnik a metróaluljáróban.

Persze az is lehet, hogy a srácok direkt nem keresték, nehogy bajba keverjék – nem tudhatták, hogy mi lett a kimenetele a menekülésének, bár arra nyilván egyikük sem számíthatott, hogy éppen Gilbert meg Flynn előtt fog lebukni, az egyik legrosszabb forgatókönyvet váltva valóra ezzel. Ennél már csak akkor alakulhatott volna katasztrofálisabban a dolog, ha nem sikerül a csúszás, és vagy meghalnak, vagy jó időre kórházba kerülnek Peterrel...

Mintha csak hívogató ereje lett volna a gondolatának, a szobája ajtaja résnyire kinyílt, és egy pizsamás, kócos kis vendég bukkant fel mögötte. Peter magához képest halkan becsukta az ajtót, és azonnal odasietett az ágyhoz, hogy nővére oldalához kuporodhasson.

– Jól vagy, Alice? – kérdezte aggódó hangon. – Ne legyél rám mérges, én nem mondtam el Flynnéknek, mi történt. Még Gwennek sem! – Peter szemmel láthatóan teljesen kétségbe volt esve, amiért hiába tartotta emberfeletti erőfeszítéssel a száját.

– Tudom, hogy nem te voltál, Prücsök – borzolta össze kisöccse haját Alice. – Flynn meglátott minket. Ugyanazon a metrón utazott, amire felszálltunk, csak egy másik kocsiban.

– De ha tudtad, hogy látta, akkor miért kérted, hogy ne mondjam el Gwennek? – értetlenkedett Peter.

– Reméltem, hogy Flynn akkor szid össze, amikor Gwen nem látja – magyarázta félszívvel Alice. – Ha csak ő tudja, akkor nem lett volna Gwen is dühös.

– De hát Gwen csak Flynnre mérges most, amiért megvert téged. – A kisfiú szemlátomást váltig nem értette a helyzetet.

– Rám is mérges, hidd el, csak legfeljebb nem mutatja – legyintett Alice. – Mindegy, a lényeg az, hogy többet nem találkozhatunk Alfie-ékkal.

– Egyáltalán? – Peter szája sarka lekonyult.

– Egyáltalán.

– Mit akart az a másik, gonosz fiú? – kíváncsiskodott tovább kisöccse. – Miért akarta bántani Alfie-t? És minket?

– Alfred nagyon nagy butaságot csinált ma az iskolában – világosította fel Alice. – A másik fiú ugyanazért haragudott rá, amiért én is, csak ő jobban. Minket pedig nem bántott volna, legalábbis téged biztosan nem. A barátai csak azért fogtak meg, hogy ne futhassunk el segítséget hívni.

Peter szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Nekem ez eszembe sem jutott – vallotta be. – Hogy segítséget hívhatnánk. Én csak haza akartam szaladni. Az a nagylány a késsel olyan ijesztő volt!

– Pedig máskor, ha ehhez hasonlóan bajba kerülsz, akkor mindig kérjél segítséget – figyelmeztette Alice. – Menj oda valakihez, és mondd meg, mi történt. Az úton pedig nem szabad szétnézés nélkül átrohanni, mert elüt egy kocsi, és akkor megint ott vagy, ahol a part szakad.

– Én csak megijedtem – szipogott Peter. – Nem akartalak ott hagyni.

– Tudom, Prücsök. – Alice magához ölelte kisöccsét, aki némi mocorgás közepette elfészkelte magát az ölében. – Reméljük, hogy nem lesz legközelebb, de ha mégis, akkor majd máskor okosabban csináljuk. De az a biztos, ha nem is kerülünk bajba. Jó?

– Jó – bólintott rá könnyes szemmel Peter.

– És ne feledd, miben egyeztünk meg. Hiába tudják már Flynnék, másnak nem mondhatod el, mi történt. Sem az óvónéninek, sem a barátaidnak. Senkinek.

– Tudom. Megígértem. – A kisfiú hangjába némi szemrehányás vegyült.

– Jól van, öcskös. Ügyes vagy. – Alice megsimogatta a szöszke fürtöket. – Na jó, szerintem menj lefeküdni, mert késő van, Gwen holnap reggel nem fog tudni kihúzni az ágyból.

Peter eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

– Nagyon fáj az arcod? – tudakolta. – Elég piros. Adok rá puszit, úgy gyorsabban elmúlik. – És már rá is nyomott egy cuppanósat Alice tompán lüktető járomcsontjára.

A lány szívét melegség öntötte el.

– Köszönöm, Prücsök – mosolygott öccsére. – Már alig érzem. Na gyere, kapsz te is egy jóéjt-puszit, és aludj szépen, mert egykettőre reggel lesz.

Felnyalábolta a kisfiút, és macskapuha léptekkel beosont vele a Gwennel közös szobájukba. Nővére szerencsére nem feküdt még le, így észrevétlenül visszacsempészhette Petert az ágyba. A gyerek szinte azon nyomban elaludt, ahogy párnát ért a feje – Alice nem is csodálta, embert próbáló délután állt mögöttük.

Visszatérve bevackolta magát a saját ágyába, és egy sóhajjal felkészült rá lelkiekben, mit hoz majd a holnap.

Alfredet, Braginszkijt, na meg a rendőröket. Hajaj.