A másnap reggel éppen olyan ronda volt, mint az előző. Alice járomcsontja az éjszaka folyamán szép sötétlilára színeződött, így a készülődés nagy része arra ment el, hogy a meglehetősen bőkezűen használt korrektorral és alapozóval igyekezett elérni, hogy lehetőleg ne egy összevert prostira emlékeztessen, aki épp most szabadult ki a stricije karmai közül egy kevéssé baráti eszmecsere után. Kísérletét jobbára siker koronázta, habár a biztonság kedvéért a haját is az arcába fésülte, némi lakkal zabolázva meg, hogy úgy is maradjon.

Szerencséjére valami csoda folytán sikerült elkerülnie a testvéreit – bátyjainak hírét-hamvát sem látta, Gwen pedig a hangokból ítélve éppen Peterrel veszekedett, mivel az álomittas kisfiú az istennek sem akart felkelni az ágyból.

Rekordsebességgel termelte be a reggelijét és mosott fogat, hogy kisurranhasson a lakásból, mielőtt bárkinek az útjába kerülne, de igazán csak akkor lélegzett fel, mikor becsukódott mögötte a bérház kapuja.

A metróaluljáróhoz érve összerándult, ahogyan szemügyre vette a korlátot. Pedig ezen az állomáson nem is volt olyan hosszú és pláne meredek, mint amin tegnap lecsúsztak, mégis, az adrenalinlöket nélkül még ez is életveszélyesnek tűnt, mint ahogy minden valószínűséggel az is volt. Hova tette a józan ítélőképességét tegnap? Talán ott maradt a parkban, Braginszkij öklének és Natalia késeinek cafatokra szaggatott áldozataként...

A metrón megpróbált néhányat összecsapni az előző nap rútul elhanyagolt leckéiből, de a vagonok annyira rázkódtak alatta, hogy egyszerűen olvashatatlanra sikeredett az írása. Fogalma sem volt, mennyi az idő, és hogy lesz-e alkalma még becsengetés előtt lemásolni a maradékot Heraclesről, mivel sem órája, sem telefonja nem volt, a hangosbemondó pedig csak a megállókról tájékoztatott, az időről nem.

A körútra felérve a szokottnál is jobban sietett az iskola felé – már éppen javított annyit a jegyein, hogy semmiből ne álljon a bukás szélén, és cseppet sem vágyott rá, hogy a hiányzó házi feladatai miatt megint oda kerüljön. A kapuban kellemes meglepetés érte: bár a fémdetektor szokás szerint beriasztott, a két hústorony biztonsági őr csak vetett rá egy lassú kínhalált kívánó pillantást, és az egyikük szó nélkül kikapcsolta a vijjogó detektort. Ezek szerint Mr Beilschmidt állta a szavát.

Alice, noha még mindig truccolt a tanár vad támadása miatt, azért hálás volt, amiért a férfi leszerelte róla az iskola cerberusait. Az utóbbi napok stressze kezdett úgy felgyülemleni benne, hogy nem tudta, miféle apró provokáló tényező kell ahhoz, hogy fékezhetetlenül kitörjön belőle. Mr Beilschmidt gesztusa persze javított valamennyit látensen hisztérikus idegállapotán, de érezte, hogy Alfred esélyes akár csak a megjelenésével kiborítani az igencsak túlcsordult bilit.

Már a folyosón támadt valami furcsa hiányérzete, de hogy pontosan miért, azt nem tudta volna megmondani. Csak mikor belépett az osztályba, akkor látta, hogy a Jones ikrek nincsenek sehol, és hogy a hiányzó elem Alfred éles, messziről felismerhető hangja volt.

Mivel az ikrek mindig hamarabb értek be, mint ő, és mivel Bella, akivel együtt jönni szoktak, csendesen üldögélt Lars mellett a padjában, Alice-en, bár hálaimát rebegett Alfred hiánya miatt, rémület vágott végig. Mi történt a fiúkkal, miután ő kiszabadult?

Bella felnézett az érkezésére, és aggodalmas arcán úgy terült szét a megkönnyebbülés, mintha egy tehervagonnyi téglát emeltek volna le a válláról. Felugrott Lars karja alól, és barátnője nyakába vetette magát.

– Hála az égnek, hogy jól vagy – sóhajtotta elfúlóan. – Hallottuk, mi történt tegnap a parkban. Már akkor rossz előérzetem volt, mikor az ikrek nem jöttek dolgozni... aztán képzelheted, hogy kitört a frász, mikor arra értünk vissza a koleszbe, hogy a srácokat félig agyonverték, veled meg ki tudja, mi van.

– A fiúk egyben vannak? – tudakolta azonnal Alice, igyekezve elfojtani hangjának kétségbeesett színezetét.

– Nincsenek túl jól, de úgy néz ki, megmarad mindkettő – felelt Lars tőle szokatlanul komoran. Ő is felállt, és a lányok mellé lépett. – Alfrednek egy merő fekete-lila véraláfutás az egész hasa, képtelen enni, és reggelig háromszor volt kint hányni, Matthew pedig alig bír megállni a lábán, valami baja van a hátának. A koli orvosa kiírta őket egész hétre. De azt mondta, hogy ha Al délutánig nem lesz jobban, vagy vért is hány, akkor be kell vinni a sürgősségire, mert lehet, hogy valami komolyabb belső sérülése is van. Rejtély, hogy egyáltalán hogy bírtak a parkból hazavánszorogni.

– Bakker – nyögött fel a lány. – Akkor én még olcsón megúsztam.

– Mi volt ez az egész, Alice? – kérdezte Lars, miközben megint magához húzta Bellát. – Kérdeztük a srácokat, de már alig voltak maguknál, csak annyit tudtak elmondani, hogy Braginszkijék látták el így a bajukat, de hogy pontosan mi történt, és hogy veled mi lett, nem tudtuk kiszedni belőlük.

– Nem bírtam lekoptatni magamról Alt, így együtt mentünk az öcsémért az oviba – summázta Alice. – Hazafelé elcsábította Petert a játszótérre hintázni. Ott kapott el minket Braginszkij meg a bandája.

– De hát honnan jöttek rá, hol vagytok? – értetlenkedett Bella. – Nem követtek titeket, mert mi ketten egy darabon egyfelé mentünk velük, teljesen más irányba.

– Aleksander tudta, hogy az óvodába megyek suli után – magyarázta sötéten Alice. – Tegnap, mikor felkísért az orvosiba, megkérdezte, miért van az öcsém neve a kezemen, én meg elmondtam, hogy nekem kell mennem érte. Gondolom, próba-szerencse alapon körülnéztek arra, hátha sikerül elcsípniük Alfredet. Látták, hogy együtt jöttem el velük.

– De mégis mit művelt velük Braginszkij? – faggatózott tovább hitetlenkedve Lars. – Áthajtott rajtuk egy T72-essel? Csak mert akkor sem nézhetnének ki sokkal rosszabbul...

– Alfie-t bokszzsáknak használta, miközben fojtogatta, Matthew-t meg Yao intézte így el – idézte fel kelletlenül az előző napi lidércnyomást a kis punk. – Valami bizarr kínai „megérintelek-és-meghalsz" vudu cuccal.

Lars és Bella összeborzongtak.

– És te? – kérdezte Bella. – Veled mi történt?

Alice nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a csengő félbeszakította.

– Majd később elmondom – kapta újra a vállára a táskáját, és hátrasietett a padjához. Csak mikor előpakolta a füzeteit, és a tanár belépett a terembe, akkor jutott eszébe, hogy nem másolta le senkiről a háziját.

Igyekezett meglapulni, nem magára vonni a tanár figyelmét, sőt, még pipálgatott is a levegőbe a füzete felett, mintha tényleg ellenőrizné a leckéjét – mindaddig, amíg a tanár ténylegesen fel nem szólította.

– Öhh... hm... – Az agya úgy pörgött, mint egy centrifuga, de hirtelen semmi mentőötlet nem jutott eszébe – aztán felemelkedett előtte egy füzet, és egy ceruza hegye éppen a kérdéses feladat megoldására mutatott. – A háromszög ismeretlen szöge negyvenhét és fél fok.

– Helyes – bólintott a matektanár. – Ki tudja a választ a c) pontra?

Az óra végéig többször már nem szólították fel, aminek örült, mert még a szokásosnál is kevésbé bírt odafigyelni. Egyre az előző napi események keringtek a fejében, és azon rágta magát, hogy mi lehet a fiúkkal, hogy vajon nincs-e nagyobb bajuk, és hogy meddig tart majd meggyógyulniuk. Habár ő maga rendesen megütötte a bokáját (és minden valószínűség szerint még fogja is) a rendőrök felbukkanása és az előlük való őrült menekülés miatt, végső soron mégis hálás volt Gilbertéknek, hogy ott voltak. Ha a parkban maradtakra nem ijeszt rá a sziréna rövid hördülése meg a piros-kék villogó, Alfredék talán sokkal durvább megtorlásban részesültek volna.

Kicsengetéskor Bella szinte azonnal megjelent a padjánál, de Alice megint csak elnapolta a beszámolót, mivel sürgősen leckét kellett szereznie, úgyhogy a belga lány hozzájárulásként nála hagyott egy irodalomfüzetet, és elment megkeresni Larsot, hogy barátnője nyugodtan másolhasson.

– Fizikát meg törit tudok adni, ha kell – szólalt meg fölötte csendesen egy hang. Aleksander nézett le rá, ezúttal a szokásos lusta mosolya nélkül, csípőjével a padjának támaszkodva.

Alice hűvösen felpillantott rá.

– Köszi, megoldom magam – válaszolta elutasítón, és ismét az irodalomházinak szentelte a figyelmét.

– Hé, Törpilla... – Aleksander nem adta fel, helyette inkább leült lovaglóülésben a székére, szemben Alice-szel, hogy egy magasságban legyenek. – Bocs a tegnapi miatt, én...

– Hagyj békén, Dimitrov.

– Nem ellened irányult – próbálkozott tovább a fiú.

– Ki vagyok vele segítve.

– Nem akartam ártani neked.

– Mégis sikerült – vetette oda fagyosan Alice. – Fogalmad sem lehet róla, mennyi bajt okoztál az árulkodásoddal. Alfred meg Mattie alig élnek, az öcsém végigbőgte a tegnap estét, és nekem sem sikerült egészen ép bőrrel kijönnöm a dologból.

– Sajnálom.

– Hát még én.

– Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Azt tudtam, hogy Ivan nem fog bántani téged...

– De az teljesen rendben van, hogy kórházba juttatja Alt, mi? – fortyant fel a lány.

– Már bocs, de Jones magának kereste a bajt – jegyezte meg hidegen Aleksander. – Ivan úgyis leverte volna rajta előbb vagy utóbb, az én segítségem nélkül is.

– Értem, szóval mosod kezeidet. – Alice hangja úgy mart, mint a kénsav.

– Nem ezt mondtam – próbálta békíteni a fiú jóval lágyabban. – Csak azt, hogy nagyon sajnálom, hogy így alakult, és hogy nem akartam neked rosszat.

– Kár, hogy ez nem változtat semmin – morogta keserűen Alice. – Sem azon, hogy a barátaim dögrováson vannak; sem azon, hogy kis híján kidobtak otthonról az öcsém veszélyeztetése miatt; sem pedig azon, hogy ma délután a felügyelőtisztem is le fog kapni a húsz körmömről a tegnapiért, és örülhetek, ha nem vág sittre, csak a miheztartás végett. Úgyhogy legyél szíves, és sürgősen hordd el magad, mielőtt elvesztem a maradék önuralmam, és puszta kézzel fojtalak meg. Ha már lecsuknak, legalább legyen miért.

– Nem mintha a saját ártatlanságomat akarnám bizonygatni, de én akkor is legfeljebb a negyedrendű vádlott lehetek ebben az ügyben – állt fel ismét Aleksander, és a hangja immár bántóan hűvös volt. – Jones kezdte a kötözködést, Ivan verte őt össze, és Natalia ijesztette meg az öcsédet a késével. Nem én vagyok a hunyó. Ha Antonescu nem szédeleg még mindig a focis malőr miatt, és nem kellettem volna helyette a kettes számú iker lefogásához, akkor nálam lettél volna, és odébb tudtalak volna vinni a kistesóddal együtt.

– Totálisan nem érted, mi a problémám – sóhajtott lehangoltan Alice. – De tudod mit, nem is érdekel. Csak kopj le, jó? Van elég bajom nélküled is.

– Ahogy a nagys' asszony kívánja – hagyta rá gúnyosan Aleksander. Aztán a lány elé dobott két füzetet. – Nesze, a lecke. Fizika meg történelem.

– Dugd fel magadnak, ebben a sorrendben. – De azért nem vágta a fiúhoz a füzeteket.

Aleksander csak vigyorgott.

– Akkor nincs harag, ugye?

– A jó francokat nincs.

Fel tudott volna robbanni a dühtől, mikor a bolgár halk kuncogással összeborzolta a haját, és előrefordulva leült a helyére, amint becsengettek. Azért amikor készen lett a másolással, egészen véletlenül úgy pottyantotta a fiú ölébe a füzeteit, hogy a sarkuk igen kényes helyeket találjon telibe, és komor elégedettséggel nyugtázta a fojtott nyögést és az azt követő bosszús dörmögést:

– Szívesen, némber. Én is szeretlek.

– Na jó, most már nem húzhatod tovább a mesélést. – Peeters őrmester karba tett kézzel állt meg felette, háta mögött Larsszal. – Ki vele, mi történt, miután kiszabadultatok? Egyáltalán hogy szabadultatok ki? Alfredék olyan pocsékul voltak tegnap, hogy semmiről nem tudtuk kifaggatni őket.

– Akkor sikerült meglépnünk, mikor Braginszkij fel akarta vésni Alfie homlokára, hogy „jenki mitugrász", és elkérte Natalia kését – összegezte könnyed hangon Alice, és csak hogy tovább üsse a vasat, felvillantott egy üres mosolyt a döbbenettől csészealjnyira tágult szemű páros felé. – Az öcsém addigra annyira kikészült idegileg, hogy kitépte magát a csaj kezéből, és elrohant az aluljáró felé. Én meg utána. A román fogott le, őt pedig szintén fejbe rúgták tesin, még jobban, mint engem, úgyhogy nem volt nehéz kiszabadulnom. – Alice tartott egy kis hatásszünetet, hogy barátainak legyen alkalmuk megemészteni a hallottakat, aztán kíméletlenül folytatta: – Az öcskösnek természetesen kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy bevárjon engem, vagy neadjisten szétnézzen, mielőtt kiszalad a főútra, és amilyen a szerencsém, hát nem egy rendőrautó elől rántottam el?

Alice blazírt műmosolya a legrosszabbat engedte feltételezni.

– Basszuskulcs – kapta a szája elé a kezét Bella. – Kicsoda...?

– Beilschmidt rendőr főhadnagy személyesen. – A fanyar mosoly leolvadt a lány arcáról, és csak egy gúnyos szájhúzás maradt belőle. – De persze ezt már csak azután láttam, miután Peterrel a karomban meglógtam előle, és lecsúsztam a mozgólépcső korlátján, hogy ne késsük le a metrót, és ne kaphasson el. Természetesen megismert.

Bella a tenyerébe temette az arcát.

– Anyám, borogass.

– És itt még nincs vége a történetnek... – Alice arcára visszakúszott az előbbi mosoly, csak most tízszer baljóslatúbban. – Találd ki, hogy ki volt a tanúja az egésznek!

Bella rosszat sejtve kilesett az ujjai közül, de nem szólalt meg.

– Őfelsége Flynn Kirkland klánfőnök. Premier plánból.

A belga lány visszabújt a tenyerébe, és vállai legyőzötten megroggyantak.

– Hogyhogy még mindig életben vagy? – kérdezte enyhén sokkosan, határozottan zöldes arcszínnel Lars.

– Úgy, hogy a bátyám nem szállt le hazafelé, és nem volt kire bíznom Petert, hogy nyugodtan a metró elé ugorhassak – szipákolt egyet keserűen Alice.

– Ugye most csak viccelsz? – kérte számon elborzadva Bella.

Csak a már ismert, savanyú félmosolyt kapta válaszul.

– És otthon...? – rebegte a belga lány, mint aki már alig mer kérdezni.

– Scott és Flynn együtt – felelt sötéten Alice. – Sőt, a végére még Gwendolyn is befutott. Bár így legalább egészben maradtam.

A barátai összenéztek a feje fölött, és szavak nélkül úgy döntöttek, hogy nem kérdeznek többet. Nem voltak biztosak benne, hogy ép ésszel kibírnák a beszámoló esetleges további rémeit.

Alice egy pár percig komoran vizslatta a kerületi rendőrkapitányság enyhén lepusztult épületét, mielőtt nagy levegőt vett, és lelkiekben megacélozva magát, megindult a bejárati ajtó irányába. Teljesen egyedül volt: az ikrek nyilván a közmunkát is kihagyták, ha már iskolába nem mehettek, Bella és Lars pedig a műszak végén visszasiettek a kollégiumba ebédet fizetni, mielőtt lekésték volna a határidőt.

A szíve a torkában dobogott, ahogy lenyomta a kilincset, és remegő lábakkal célba vette a lépcsőt az első emeletre. A szokásos nyüzsgés közepette igyekezett észrevétlenül elnavigálni a folyosó végi kis irodáig, ahol Francis többnyire fogadni szokta őket, de kísérletét nem koronázta siker. Összerezzent, mikor a semmiből egy nagy, kemény kéz landolt a vállán, és egy kék egyenruhás, izmos kar szorította magához, szinte barátian. A mozdulat olyannyira emlékeztette Mr Beilschmidt előző napi gesztusára, hogy még mielőtt felnézett volna, már tudta, ki szegődött mellé.

A kissé karcos, német akcentusú hang és a kihívóan megcsillanó, vörös szempár kétséget sem hagyott kísérője kiléte felől.

– Helló, Kirkland! – köszönt rá Beilschmidt főhadnagy egy hideg, ijesztően szívélyes mosollyal, és finoman, de vészjóslóan megszorította a vállát. – Örülök, hogy végre alkalmunk nyílik nyugodtabb körülmények között váltani pár szót.

Alice mogorván elkönyvelte magában, hogy az albínó remekül ért a megfélemlítéshez és a pszichológiai játékokhoz. Ha eddig nem rettegett volna eléggé a rendőri letolás ígéretétől, hát most már a hétfrász is kitörte.

– Na gyere, picinyem, Francis már nagyon vár – noszogatta Gilbert szadista élvezettel a folyosó vége felé. – Igazán érdekelne mindkettőnket a tegnapi kis ámokfutásod háttértörténete.

Alice nyelt egyet, és lehetőségeihez mérten igyekezett úrrá lenni remegésén a német rendőr karja alatt.

Francis a két tenyerébe támasztott homlokával könyökölt az asztalon, mikor beléptek, és ahogy felnézett a jöttükre, azonnal összeakadt Alice-ével a tekintete. Igaz, csak egy pillanatra: a zár kattanásának hangjára a lány rémülten fellesett a kulcsot elfordító Gilbertre, aztán ha lehetséges, még ijedtebben nézett vissza a felügyelőtisztjére.

– Szia Alice! – köszöntötte üres arccal Francis, és hátradőlt a székében. – Tedd le magad.

A kis angol habozás nélkül engedelmeskedett, és helyet foglalt az asztal előtt álló kopottas ülőgarnitúra plüsskanapéján. Gilbert nem zavartatta magát, kis terpeszben lazán nekitámaszkodott a az íróasztalnak, izmoktól duzzadó, vastag karjait látványosan, fenyegetően keresztbefonva széles mellkasán. Macsós testbeszéde világosan kifejezte, hogy itt ő van nyeregben. Alice vetett felé egy nyugtalan pillantást, és ösztönösen összébb húzta magát.

– Tegnap este Gilbert a leghajmeresztőbb történetet mesélte el nekem – folytatta Francis, és kék szemei hűvösen méregették pártfogoltját. – Azt állította, hogy a park mellett átrohantál egy gyerek után a forgalmas kocsiúton, és amikor meg akart állítani a szirénával, elfutottál előle az aluljáróba. Ahol, hogy egérutat nyerj, lecsúsztál a lépcsőkorláton, a kölyökkel a karodban, és végül sikeresen elmenekültél előle. – Hangja kifejezetten fagyossá hűlt, ahogy feltette a kérdést: – Van bármi hozzáfűznivalód?

Alice válasz helyett lesütötte a szemét.

– Szóval nincs. – Francis keményen összepréselte az ajkait, és ő is karba tette a kezét. Nem volt akkora darab, mint Gilbert, de az egyenruhával, a testtartással és a hideg arckifejezéssel ő is elég fenyegető hatást gyakorolt az emberre. Alice-nek most először jutott róla eszébe, hogy ez a férfi ténylegesen a törvények őre, és hatalmában állhat az ő életét is romba dönteni, ha okot szolgáltat rá. Még akkor sem tartott tőle ennyire, mikor a megismerkedésük napján a gumibottal fenyegette... A legrosszabb viszont mégis a csalódottsága volt, mely világosan lerítt róla, még ha próbálta is jegességgel elleplezni.

– Ha nem lenne róla tudomásod, akkor most tájékoztatlak, hogy legalább három, de inkább négy bűncselekményt is elkövettél tegnap délután – vette át a szót a porosz. – Közúti veszélyeztetés, rendőri parancsnak ellenszegülés, kiskorú többrendbeli veszélyeztetése, többé-kevésbé sikeres menekülési kísérlet rendőrség elől... Mondd csak, Kirkland, van fogalmad róla, mit műveltél?

A lány a bűnlajstrom felsorolása közepette felhúzta a lábait, és térdét átölelve az íróasztal hátlapjával szemezett. Nem bírt ránézni sem a felügyelő-, sem a vallatótisztjére.

– Kérdeztem valamit! – förmedt rá Gilbert élesen.

A kis angol összerándult a hangjára.

– Van – suttogta alig hallhatóan.

– Értjük – biccentett fájó hidegséggel Francis. – És magyarázatod? Az is van?

– Nem láttam, hogy maga az – lehelte Alice az albínóra bökve a fejével. Erőnek erejével kellett visszatartania a könnyeit.

– Miért, ha valaki más lett volna a helyemben, akkor teljesen rendben van, hogy elrohansz? – mordult fel Gilbert.

A lány lehunyta a szemét.

– Nem kaphattak el.

Két kérdő tekintet érkezett válaszul.

– Ezt hogy érted? – billentette félre a fejét a német.

– Priuszom van. Nem is kicsi. Még egyszer nem kaphatnak el.

– Drágaságom, egy kocsiúton átszaladásért a legelvetemültebb, legszőrösszívűbb zsaru is legfeljebb egy durva leteremtésben és kioktatásban részesített volna, pláne, ha látja, hogy még ott a tojáshéj a fenekeden – jelentette ki Gilbert. – De ha elfutsz, legközelebb csak azért éred el vele, hogy fáradtan mész előzetesbe. Most is csak a szerencsének meg az őrült vakmerőségednek köszönhetted, hogy el bírtál iszkolni. Mégis mit gondoltál?

Alice mereven bámult egy pontot Gilbert csípője mellett az asztalon. Az ajkai remegtek.

– Nem tudom. Nem gondolkodtam tisztán. Csak az járt a fejemben, hogy nem kaphatnak el – vallotta be megtörten.

– Egyáltalán miért rohantatok át az úton? – vetette közbe Francis.

A lány felsóhajtott, és zaklatottan félrefordította a fejét.

– Hosszú.

– Van időnk – rebbent meg kihívóan Gilbert fehér szemöldöke.

– Iskolai balhéval kezdődött – magyarázta beletörődőn Alice. – A parkban történt egy kis nézeteltérés, az öcsém pedig megijedt és elszaladt. Őt akartam elkapni, csak nem értem utol idejében.

– Ez reálisnak tűnik – egyezett bele Gilbert. – De nem magyarázat arra, miért futottál el, mikor rád szirénáztam. Miért nem kértél segítséget, ha bajban voltál?

A porosz őszintén érdeklődőnek tűnt, így Alice megkockáztatott egy pillantást felfelé. A férfi kíváncsian méregette.

– Valószínűleg reflexből – válaszolt a lány lassan. Ironikus, hogy épp ő maga nem fogadta meg a Peternek adott tanácsát... – Nincsenek túl jó tapasztalataim a rendőrséggel kapcsolatban. Mármint... tudom, hogy ez az én hibám, de akkor is, ha rendőrt látok, mindig az ugrik be elsőnek, hogy itt én fogom megszívni. Nekem a rendőr eddig mindig ellenség volt, fel sem merült bennem, hogy segítséget kérhetnék. Félre ne értsék, ez inkább ösztönös, nem azért van, mert...

– Értjük – intette le Francis a szavakat keresgélő lányt.

Az albínó ellökte magát az íróasztaltól, és Alice elé sétálva féloldalasan leült a kanapéra merőlegesen álló fotel egyik karfájára. Jóval közelebb került Alice intim szférájához, mint az kényelmes lett volna, és a lány ösztönösen hátrébb húzódott, ahogy megcsapta a német aftershave-jének illata.

– Engem inkább az érdekelne, hogy mi homályosította el annyira a józan ítélőképességedet, hogy azt hidd, egy közlekedési szabálysértés miatt, amire ráadásul jó okod volt, annyira megütheted a bokád, hogy a menekülés is jobb választásnak tűnt, pedig tudtad, hogy az jóval súlyosabb vétség. Mitől féltél valójában?

Gilbert mindig is fantasztikus érzékkel találta el, hova tenyereljen. A válasz egyértelmű volt a lány számára, de ez nem olyasféle dolog volt, amit a rendőrök orrára köthetett volna. A családi problémák csak a családra tartoztak, senki másra. Márpedig ha a tudomásukra jut az otthoni helyzet, be akarnának avatkozni, és abból megint országos botrány lesz. Másfelől viszont egyéb magyarázattal nem tudott szolgálni az előző napi pánikreakciójára, és nagyon úgy tűnt, hogy Gilbert nem nyugszik addig, míg ki nem szedte belőle az indokait.

Alice borúsan pislogott fel a vörös szemekbe, és nagyon járatta az agyát, hogy ebből ugyan hogy másszon ki.