A porosz nem hátrált meg, továbbra is átható, fürkésző tekintettel méregette, amitől a lány egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Most mégis mit mondjon? Az igazat nem mesélheti el, más meg nem akart az eszébe jutni...

– Kirkland... – noszogatta Gilbert. – Válaszolj.

– Nem tudom – nyögte kényszeredetten, a férfi tekintetét kerülve Alice.

– Hát ez nem volt túl meggyőző – billentette félre a fejét a rendőr, hogy jobban az arcába nézhessen. – Azt javaslom, ne hátráltasd tovább a munkánkat, mert nem jössz ki jól belőle. Megkérdezem még egyszer: mi okod volt rá, hogy egy nyilvánvalóan bagatell dologból törvénysértést csinálj a megszökés csekélyke esélyéért? Valami itt nagyon nem klappol, picinyem.

Alice makacsul összeszorította a száját, és oldalra fordított fejjel bámulta a radiátort az ablak alatt.

– Nem felelsz? – Gilbert csevegő modora nagyon enyhe vészjósló felhangot kapott.

A lány most a földet nézte.

– Hát jó – vont vállat a férfi. – Ha neked ez kell, hát az előzetesben majd lesz alkalmad elmélkedni az élet nagy kérdéseiről. Ki tudja, talán a végére megjön a hangod.

Ez hatott: Alice riadtan, hitetlenkedve meredt rá, és még inkább belelapult a kanapé háttámlájába.

– Előzetes ezért? – hápogott. – Jó, tudom, hülyeséget csináltam, de... nem gondolkodtam, mondtam már.

Gilbertnek csak megrebbent a szemöldöke. Nem úgy festett, mint aki tréfál.

– Ne már... – nyögte a kis angol, és segélykérőn elgyötört arcú felügyelőtisztjére nézett. – Francis nem...

– Francis nem tenné meg – hagyta rá Gilbert. – De én igen.

Leakasztott egy bilincset az övéről, és a térdére támaszkodva előredőlt. A lánynak már nem volt hova húzódnia előle.

– Na, méltóztatsz válaszolni végre, vagy mehetünk a fogdába?

– Maga SS-tiszt volt előző életében, vagy mi? – fakadt ki Alice.

Gilbert a díványkarfára tenyerelve egészen belehajolt a lány képébe.

– Ráhibáztál – jelentette ki fagyosan. – Utoljára kérdezem: miért próbáltál megszökni?

Alice már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de kopogás szakította félbe. A német nem mozdult, csak felnézett, így Francis állt fel ajtót nyitni – a résen a serpenyős, barna hajú nő dugta be a fejét.

– Francis, itt van két kölyköd lejelentkezni – tudósított. – A szőke kiscsaj meg a magas fiú.

– Köszönöm, Elizaveta – biccentett a francia. – Légy szíves, küldd el őket, ma nem érek rá.

A nő bólintott, majd az albínóhoz fordult:

– Gil, jössz, vagy ne várjunk rád? – kérdezte.

– Most nem érek rá, kicsim.

– Akkor mi Feliksszel elmegyünk kajáért – közölte Erzsébet. – Neked mit hozzunk?

– Mindegy, valami kiadósat. Köszönöm.

– Hogy készüljünk? Ludwigék jönnek?

– Valószínűleg.

– Rendben. Hé, a te arcoddal meg mi történt? – húzta össze a szemét a nő, és az Alice-re vetett futó pillantásából elidőző lett.

A lány ereiben megfagyott a vér.

– Mi? Hol? – A legjobb tudása szerint próbálta játszani az értetlent, de idegessége rontott annyit az alakításon, hogy Elizavetát ne tudja megvezetni.

– Baloldalt, a három kiló vakolat alatt – forgatta meg a szemét a nő. – Ne tégy úgy, mint aki nem tudja, miről beszélek. Na mindegy, nem rám tartozik. Csók, édes – köszönt el Gilberttől. – Mi léptünk.

Azzal, miután romba döntötte Alice minden megmaradt reményét a titkai megőrzésére, fényesbarna fürtök virágillatú libbenésével eltűnt az ajtó mögött, két kővé meredt rendőrt hátrahagyva. Dermedtségét némi fáziskéséssel lerázva ezúttal Francis fordította rá a kulcsot a zárra, és ez valahogy sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt, mint mikor Gilbert tette ugyanezt.

Amint visszafordult feléjük, az arca ijesztően kifejezéstelen volt. A megszokottnál súlyosabb léptekkel sétált oda hozzájuk, és csípőjével nekitámaszkodott a fotel háttámlájának, aminek a karfáján társa ült.

– Miről beszélt Elizaveta? – tudakolta röviden és lényegre törően, a lány kisminkelt képét pásztázva.

Alice annyira rá figyelt, hogy észre sem vette, mikor Gilbert kinyúlt felé, és megugrott ültében, ahogy az albínó nagy keze finoman, de ellentmondást nem tűrően a fény felé fordította a fejét.

A férfi a heves reakcióra visszahúzta a kezét egy pillanatra, de aztán megint megfogta az állát.

– Nyughass már, nem eszlek meg – morogta, és másik kezével kisimította a lakkal rögzített rövid tincseket a lány arcából. – Aha, tényleg, ezen az oldalon kicsit sötétebb a bőröd...

Egy papírzsebkendő jelent meg Gilbert válla fölött, és a férfi habozás nélkül el is vette, hogy aztán teljes természetességgel nekiálljon letörölgetni a hosszadalmas munkával felhordott, művészi sminket. Alice erre már felhördült, és ki akarta tépni magát a kezéből, de a sápadt, erős ujjak figyelmeztetően, szinte fájdalmasan megszorultak az állán.

– Nyugton maradsz – parancsolta Gilbert. – Mi történt az arcoddal?

Alice ismét csak összeszorította a száját, hogy megfeszült bele az állkapcsa. Közben a porosz végzett a törölgetéssel – a zsebkendőn egy darab fehér folt nem maradt, és a lány tudta, hogy az alapozója maradékának nagyja rá fog menni, hogy a rendőrök vizsgálódása után megint vállalható külsőt kölcsönözzön magának.

Ahogy előbukkant a járomcsontján a lila folt, a két férfi egy emberként szisszent fel.

– Ezt hogy szerezted? – kérdezte elborzadva Francis, és a lány elég guggolva óvatosan maga felé fordította az arcát, hogy megvizsgálhassa. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Alice lélegzete fennakadt egy pillanatra, mikor hozzáért, és bár a kis angol nem tiltakozott az érintése ellen, mint Gilbertnél, ő valamiért mégis jobban felzaklatta.

– Fejbe rúgtak focilabdával tesin.

Két pár felvont szemöldök érkezett válaszul.

– Szép kéznyomot hagyott az a labda... – Gilbert hangjából csöpögött a szarkazmus.

Francis is meglehetősen blazírtan nézett rá.

– Az igazat legyél kedves.

Alice ismét nem válaszolhatott, mivel újra kopogtattak – ezúttal keményebben és határozottabban, mint az előbb.

Gilbert németül szitkozódott az orra alatt.

– Szolidabban, Bruder – szűrődött be kintről egy rosszalló-beletörődő hang, Alice pedig magában elkönyvelte, hogy Mr Beilschmidt felmenői között egészen biztosan szép számmal akadtak denevérek. Vagy legalábbis sivatagi rókák. Ez a hallás egyszerűen nem természetes.

Az albínó az ismerős hangra egyből ment ajtót nyitni.

– Szia, öcsi – üdvözölte testvérét, mielőtt az kinyithatta volna a száját. – Épp jókor. Mondd csak, tudsz erről valamit? – kérdezte, és hüvelykujjával a háta mögé bökött, Alice és az őt vizslató Francis kettősére.

Ludwig érdeklődve közelebb sétált hozzájuk, és finoman megrándult az arca, ahogy észrevette a zúzódást. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse, Francis pedig felé fordította a lány fejét. Alice-t kezdte borzasztóan idegesíteni, hogy úgy mozgatják és nézegetik, mintha eladó kanca lenne egy lóvásáron.

– Tegnap még nem volt rajta – jelentette ki Ludwig.

– A kislány azt állítja, hogy labdával találták el – jegyezte meg mintegy mellékesen Gilbert, testvére reakcióját lesve.

– Tényleg kapott egyet – erősítette meg a szőke –, de a szeme közé, nem az arccsontjára. És ez itt különben is nagyjából kéz alakú, labdával ilyet nem lehet csinálni. Ki kalapált el, Kirkland?

Mr Beilschmidt aztán nem kertelt, Alice azonban neki még annyira sem akart vallani, mint a rendőröknek. A tanárának végképp semmi köze nem volt a dologhoz.

– Hallotta, hogy Alfred miket vágott Braginszkij fejéhez, nem? – kérdezte fanyarul. – A Ruszki utánunk jött, rendezni a számlát. Lett belőle egy kisebb bunyó.

A terelő hadművelet nem jött be, Mr Beilschmidt hitetlenkedve ciccegett.

– Ezt ne próbáld Ivan nyakába varrni, édesem – csóválta a fejét. – Sok mindent el lehet mondani róla, de nem verne össze egy lányt. Az ő keze egyébként is nagyobb ennél; ráadásul ha így megütne, azt aligha úsznád meg agyrázkódás nélkül.

Alice nem akarta mondani, hogy így sem merne mérget venni rá, hogy megúszta agyrázkódás nélkül.

– Van még másutt is sérülésed? – kérdezte hirtelen Francis, aki Ludwig érkezése óta nagyon hallgatott.

– Nincs – vágta rá a lány.

– Hazudik.

A németek teljesen egyszerre szólaltak meg, és egyformán összehúzott szemmel figyelték a bűnöst. Dacos kígyópillantást és összeszorított ajkakat kaptak válaszul.

Francisnek azonban láthatóan elfogyott a türelme. Alice makrancosabb volt, mint valaha, ráadásul eddig sosem hazudott még ilyen nyilvánvalóan a szemébe. És főleg nem ilyen súlyú ügyben. Na mindegy. Ha a kisasszony így, hát ő is. Játszhatják a klasszikus zsaru-vádlott felállást is.

– Vetkőzz – utasította röviden a lányt.

Alice hirtelen köpni-nyelni nem tudott.

– Hogy mi?! – prüszkölte végül természetellenesen magas hangon.

– Jól hallottad – erősítette meg előbbi parancsát felügyelőtisztje. – Látni akarom, hogy van-e más hasonló sérülésed is.

– Nem.

Most először választotta a nyílt ellenszegülést, mióta Francis legelsőnek behozta. Hát nem, ő ezt nem vállalja, kész, befejezte. A jogos lecseszést megkapta, elviselte, innentől kezdve hagyják őt békén. Nem fog három majdnem idegen, fiatal férfi előtt levetkőzni, akik közül az egyik ráadásul a tanára, és nem köteles válaszolni a kérdéseikre sem. A zúzódás az arcán az ő baja, nem kérte, hogy foglalkozzanak vele, úgyhogy csak felejtsék el, legyenek szívesek.

Felpattant a díványról, és a rendőrök hatósugarából kihátrálva hangot is adott fenti gondolatainak. Sajnos úgy tűnt, ellenkezése nemhogy nem hatja meg a két tisztet, mint inkább megerősíti a gyanújukat. Azzal azonban nem számolt, hogy Gilbert ráun a huzavonára, és a tettek mezejére lép – a férfi egy ingerült sóhajjal felállt, és mielőtt a lány csak felfoghatta volna, mit csinál, egy rántással szétnyitotta és lehúzta róla az ingét.

Alice felvisított, és felsőjét kitépve a rendőr kezéből, egy töredékmásodperc alatt besöpört Francis mögé. Mikor a német utánanyúlt volna, hogy előhúzza társa fedezékéből, csak nekilapult felügyelőtisztje hátának, és kétségbeesetten markolta az egyenruháját.

Francis érezte, hogy kezd kicsúszni a kezükből a helyzet.

– Elég legyen – mordult rá a jelenlévőkre, hogy visszaszerezze az irányítást, és miután Gilbert hátralépett, finoman előhalászta maga mögül pártfogoltját. Igazán igyekezett figyelmen kívül hagyni, de tagadhatatlanul volt benne valami nagyon intim, ahogyan a védelmet keresve hozzásimuló, félmeztelen lányt óvatosan visszaültette a kanapéra, és fél térdre ereszkedett előtte. Ha Berwald most itt lenne... Uhh, te jó ég, ebbe jobb nem is belegondolni.

Alice szemei fókuszálatlanná váltak, szája széle remegett, de feladta a további tiltakozást, csak ingét szorította a melléhez, hogy takargassa magát. Mikor felügyelőtisztje elé telepedett, felhúzta a lábait is, és átölelte őket. A felkarján széles, függőleges, lila zúzódás éktelenkedett, csuklóin hosszúkás foltok.

Francis arca elborult a védekező pózt látva. Így ült az összes bántalmazott lány... A képzelete becsapta egy pillanatra, az üres zöld tekintet üres kékké vált, és körben mindent vér borított... A férfi megrázta egy picit a fejét, és bár a kép szétoszlott, új aggodalom ágaskodott fel benne. Ugye, őt nem...?

– Alice – szólította meg gyengéden, és kezét finoman a lány bokájára simította. A keserűséggel teli, elárult szempár lassan ráfordult. – Alice, kérlek, mindenképpen legyél őszinte hozzám. Bántottak... máshogy is? – Borzasztó kérdés volt, de tudnia kellett a választ. Azóta kavargott benne a sűrű, fojtogató düh, mióta meglátta a lány porcelánfehér arcán a durva kéznyomot, és ha kiderülne, hogy más is történt... Biztosan nem állna jót magáért.

Az ellágyuló tekintet és a halvány, apró mosolyra ránduló száj láttán kicsit felengedett a mellkasában a csomó.

– Nem – jelentette ki halkan, de szilárdan Alice, és a férfi kék szemében szétomló megkönnyebbülés valamiért az ő feszültségét is enyhítette. – Senki nem bántott úgy.

Francis kutatón nézett a zöld íriszekbe, ám ezúttal nyomát sem látta hazugságnak vagy titkolózásnak. Inkább mintha hála csillant volna bennük, és valamiféle kis bizonytalanság, mintha a lány nem hinné el, hogy neki ő nem csak egy kolonc, hanem tényleg számít a sorsa... Az érintésétől sem húzódott el, a férfi ezt is jó jelnek vette. Gilberttől félt, és láthatóan Ludwigtól is tartott, ezért rezzent össze a közeledésüktől – őbenne viszont megbízott. Ha pedig erőszakoskodtak volna vele, akkor egészen biztosan nem tűri el, még tőle sem, hogy megfogja a lábát.

Egymásba fonódó tekintetük mintha burkot vont volna köréjük, megfeledkeztek a külvilágról. Alice egészen beleszédült a tudatba, hogy van még valaki a barátain kívül, akinek számít, hogy mi van vele. Akit érdekelnek a problémái, aki próbál segíteni, aki kedves hozzá, mikor ez utóbbi nincs is benne a munkaköri leírásában – egészen meghatódott tőle.

Francis a maga részéről igyekezett nem a törékeny, fehér vállak ívére és a fekete csipkemelltartó rejtette kicsi, gömbölyű halmocskákra koncentrálni, hanem a lány arcára – de hogyan maradjon észnél, mikor a puha, piros kis ajkak résnyire elnyíltak, mikor az a lágy pillantás anélkül csábítja, hogy szándékában állna? Kiszáradt a szája, meg kellett nyalnia az ajkát. Még soha ennyire nem akart megcsókolni senkit... A karjába akarta zárni, elrejteni a világ elől, megvédeni mindentől, és addig szeretgetni, amíg el nem feledkezik mindenről, ami valaha is fájdalmat okozott neki.

Halk torokköszörülés térítette őket magukhoz, kipukkasztva a meghitt buborékot. Alice lesütötte a szemét, Francis pedig futólag fellesett Gilbertre, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát az idill szétzilálásáért. A francia férfi azonban nem bánta a dolgot. Társának igaza volt, a végére kellett járniuk az ügynek – és különben is, nem veszítheti el a fejét, nem csábíthatja el a pártfogoltját. Józannak kell maradnia.

– Mondd el, hogy mi történt veled, Alice – kérte, és finoman a kezébe fogta a lány arcának ép felét. – Ha nem beszélsz, nem tudunk segíteni.

Alice lehunyta a szemét, ahogyan a férfi hüvelykujja végigcirógatta az arcát.

– Nincsen semmi baj – nézett fel végül, kissé még kábán a puha érintésektől, de azért határozottan. – Nem kell segítség.

Francis tehetetlenül felsóhajtva megcsóválta a fejét, és felkászálódva nekidőlt az Alice melletti fotel támlájának.

– Ne nehezítsd meg a dolgunkat, kislány – szólalt meg fásultan Gilbert. – Ilyen sérülések esetén hivatalból eljárást kell indítanunk. Ha nem beszélsz, nyomozni kezdünk ismeretlen tettes ellen, és így vagy úgy, de megtaláljuk a felelőst.

– Egyáltalán miért akarod védeni, aki ezt csinálta? Miért hallgatsz róla? – ráncolta össze töprengve a szemöldökét Ludwig.

– Megfenyegettek? – talált bele szokás szerint a közepébe Gilbert.

Bár a lánynak ezúttal a szeme sem rebbent, Francis fejében mégis körvonalazódni kezdett egy szörnyű gyanú. A három kérdés így együtt egyetlen lehetséges ok felé mutatott.

– Nem – tagadott automatikusan Alice, de ő is érezte, hogy egy hosszú másodperccel elkésett.

– Na ne etess, Kirkland! – mordult fel Gilbert, akinek szemlátomást elege lett belőle, hogy úgy kell kiimádkozni a vallomást a makrancoskodó lányból. – Ki vele, mi történt veled?!

– Rám vágódott a metró ajtaja.

– Persze – szusszantott az albínó. – Simán besiklottál rajta a kissráccal, egyikőtöknek sem lett semmi baja.

– Nem akkor – vetett rá egy sanda pillantást Alice. – Tegnap reggel.

– Aha – hagyta rá gúnyosan Gilbert. – Focilabda, metróajtó... A lépcsőről nem estél le, mondd?

– Nem – vigyorodott el sötéten Alice. Nem tudta megállni, hogy ne csapja le a magas labdát. – Azon csak lecsúsztam.

Gilbert rávicsorgott, Ludwig pedig úgy nézett rá, hogy a lánynak kedve lett volna sikítva kiszaladni a világból. Francis azonban láthatóan elfogadta az állítást, mivel a további szóváltást megelőzendő, a következő sérülésére ugrott.

– A csuklód...? – tudakolta röviden.

– Mihail Antonescu – válaszolt a lány. Őt nem akarta védeni. Érdekli a francot, mi lesz vele. Valószínűleg semmi.

– Jézusom, az meg ki? – fintorodott el a név hallatán Gilbert. – Valami strici?

Ha nem lett volna teljesen kikészülve, Alice egészen biztosan röhögőgörcsöt kap az önkéntelenül kibukott kérdéstől.

– Az osztálytársa, te hülye – könyökölte oldalba bátyját Mr Beilschmidt. – Román.

– Akkor ezért volt ilyen unszimpatikus a neve – dörmögte az albínó. – Odaadjuk Erzsinek, hogy áldozza fel a pogány isteneinek.

Ludwig fájdalmas arccal belefejelt a két tenyerébe, Francis pedig felhorkantott. Alice csak simán nem értette, miről van szó.

– Elizavetáról beszélnek – segítette ki felügyelőtisztje. – Nem igazán csípik egymást a románokkal.

Alice még mindig értetlenül pislogott.

– Erzsébet a rendes neve, csak Feliksen, Ludin meg rajtam kívül senki más nem képes kimondani, úgyhogy itt Elizaveta lett belőle – tette hozzá Gilbert magyarázatképp. Nem mintha így Alice többet értett volna az egészből, bár igazából nem is érdekelte.

Gilbertet viszont a pofon adományozójának kiléte annál inkább.

– És akkor most térjünk vissza rád, mert még mindig nem válaszoltál. Ki kente el így a pofidat, és mi a pokolért véded ennyire?!

Alice belátta, hogy nem fogják ejteni a témát – pedig már úgy reménykedett. Csüggedten felsóhajtott. Most mi lesz? Az igazat nem fogja megmondani nekik, az egyszer biztos, de ha nem válaszol, itt ülnek holnap reggelig. Rosszabb esetben még három napig, ha a német tényleg előzetesbe vágja. Akkor meg már mindegy, mert nem lesz hova hazamennie. Vajon a koleszben megengednék, hogy Bellával lakjon? Máskor is aludt már a belga lánnyal, mikor buli után úgy szét volt csúszva, hogy nem bírt volna hazajutni.

Lamentálása közben észrevette, Francis milyen átható tekintettel figyeli, és hirtelen nagyon rossz előérzete támadt. A férfi már az előbb is olyan gyanakvón méregette, mintha...

– Valamelyik testvéred volt, igaz?

...már összerakta volna a képet. A francba.

Francis inkább állította, mint kérdezte a dolgot, és a beálló síri csönd csak igazolta a feltételezését. Alice-nek erre nem volt válasza. Tagadhatott volna, de minek, ha más, hihetőbb magyarázatot úgysem tud adni? Még esetleg Alfredre foghatta volna rá a dolgot, róla el is hitték volna, hogy nem akarja bemártani, de egyfelől pillanatokon belül kiderült volna a hazugsága, ha megkérdezik a fiút, másfelől pedig nem volt gyomra befeketíteni exét a rendőrök előtt. Jó, Alfred idegesítő, és vannak hülye húzásai, de szándékosan sosem bántaná. Nem ezt érdemli.

– Na jó, ez gázosabb, mint gondoltam. – Francis ellökte magát a foteltől, és a telefonhoz lépve tárcsázott egy melléket. – Ide Berwald kell.