Alice nem bírta eldönteni, örüljön-e a fejleménynek, vagy ne. A maga részéről leginkább azt szerette volna, ha újrasminkelheti magát, és végre hazamehet – esetleg fájdalomdíjul a zaklatásért szívesen vett volna egy tubusnyi ajándék alapozót a személyes szférájába pofátlankodó rendőröktől, már csak azért is, mert az övéből jó, ha még egyszeri fedésre való maradt. Lehet, kivételesen abban kéne aludnia? Elkenődne, az igaz, és mindent összemaszatolna vele, de csak üdvösebb lenne reggel kijavítgatni, mint egész nap papírzacskóval a fején mászkálni. Pedig előfordulhat, hogy kénytelen lesz – nem lóghat többet a suliból, kigyűlik a hiányzása.

Ehhez képest természetesen a rendőrök nemhogy nem engedték haza, de még a pszichológust is ráuszították. Alice kedvelte a férfit, nem volt vele semmi baja, és más körülmények közt szívesen beszélgetett vele – ám ahhoz cseppet sem fűlt a foga, hogy még egy idegen tudomást szerezzen az otthoni harci helyzetről, ahhoz pedig még kevésbé, hogy Dr. Oxenstierna is hiányos öltözetben lássa (bár még ő zavarta volna a legkisebb mértékben a négy férfi közül, elvégre mégiscsak orvosféle).

A francba is, nem akarják meghívni az egész kapitányságot? Elizaveta osztogathatná a pattogatott kukoricát az ajtónál...

Másfelől viszont Dr. Oxenstiernának talán lesz valami ötlete, hogyan oldhatnák meg ezt az egészet – lehetőleg olyan módon, hogy a felügyelőtisztje még csak a házuk közelébe se kerüljön. Ha ügyesen keveri a lapokat, talán a maga oldalára tudja állítani Berwaldot, és a férfi leszereli róla a túlbuzgó rendőröket...

Ez a hiú reménye körülbelül abban a másodpercben foszlott atomjaira, mikor a svéd belépett, és láttukra a mozdulatba dermedve azon nyomban meg is torpant a küszöbön.

– Ti meg mi a frászt műveltek? – bukott ki belőle a megütközött kérdés, a szokásos udvariassága teljes mellőzése közepette.

– Vallatunk – felelte könnyed hangon Gilbert.

– De ennyire? – Berwald végre magához tért az első sokkból, és beljebb lépve gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, hogy legalább senki más ne leshessen be kéretlenül. – Alice, öltözz fel – intett a lánynak, aki nem habozott teljesíteni a felszólítást.

– Most mit vársz, mit csináljak? – tárta szét a kezét az albínó. – Az nem kifejezés, hogy Kirkland nem volt túlzottan együttműködő.

Berwald mogorva pillantást vetett rá, ami az ő arcberendezésével együtt egy nehézsúlyú motorosbandát is megfutamított volna. Sajnos azonban úgy festett, Gilbert teljesen immunis a svéd rémisztő kisugárzására.

– Azért azt merem remélni, hogy nem te verted így meg.

– Dehogyis! – méltatlankodott Gilbert. – Most komolyan kinézed belőlem?!

– Hát az Elizavetával lezavart pankrációitok után... – csóválta a fejét Berwald.

– Hé! Erzsi szokott engem ütni, nem fordítva! – hördült fel az albínó. – Én legfeljebb csak a fenekét porolom ki, ha nagyon elszalad vele a ló, de azt még élvezi is...

Gilberten kívül az összes többi jelenlévő határozottan úgy érezte, hogy köszönettel meglett volna a fenti információ nélkül is. Berwald elfintorodott, Ludwig és Francis szinkronban temették a kezükbe az arcukat, a lány pedig elborzadva felnyögött, és elfordította a fejét.

– Na jó – váltott témát Berwald. – Gil, Ludwig, kifelé.

– A tanára vagyok – vágta rá Ludwig.

– Én meg a kihallgatást vezetem – tiltakozott Gilbert.

A svédet nem hatották meg.

– Kifelé.

– Nem fogjuk tudni összerakni a sztorit nélkülük – vetette ellen kelletlenül Francis is. – Alice-ből semmit nem lehet kihúzni.

Berwald frusztráltan felszusszantott.

– Hát jó – fordult a németek felé. – Maradhattok, de moderáljátok magatokat. Ahogy elnézem, a kislánynak mára épp elég lehetett belőletek.

– Ez fordítva is tökéletesen igaz – morogta Gilbert, és nagyon barátságtalan pillantást vetett a foglyukra. Berwald meg őrá.

– Na meséljetek – tért a lényegre a svéd, és leült az egyik fotelbe, intve a rendőröknek, hogy kövessék a példáját.

Francis rögtön letelepedett az Alice-hez közelebbi fotelbe, hogy a térdük majdnem összeért, a németek azonban inkább újfent az asztallapnak dőltek. Úgy látszik, nem szeretik feladni a fenyegetőbb pozíciójukat – gondolta a lány.

Mr Beilschmidt kezdte a történetet: elmesélte a tornaóra eseményeit, egyúttal nagy vonalakban felvázolva a két érintett társaság rivalizálását. Mikor befejezte, Gilbert vette át a fonalat a délutáni metrós incidens ismertetésével, végezetül pedig Francis foglalta össze a kikérdezést, és egyben megosztotta a gyanúit is a svéddel, akinek a beszámoló folyamán előbb az egyik, majd másik szemöldöke csúszott egyre magasabbra, a végére pedig komor arccal, némán meredt a rendőrökre.

– Ez minden? – tudakolta végül erőltetett nyugalommal. – Biztos? Egyéb hajmeresztő részlet...?

Alice-nek egy pillanatra bevillant a sínek és az alagútban közeledő metrószerelvény fantáziaképe, de úgy döntött, újkeletű szuicid hajlamát inkább nem köti a pszichológus orrára. Nem érné meg a tromfolás a kitörő botrányt.

– Egyelőre nincs – válaszolt lassan Francis. – Hacsak Alice nem szeretne hozzáfűzni még valamit... – Várakozón pislogott a lányra, ám ő makacsul megrázta a fejét. – Sejtettem.

Nem folytathatták, mert megint kopogtatás szakította félbe őket, és Elizaveta kukucskált be, kezében egy nyálcsordító illatokat árasztó hungarocell dobozzal.

– Kezdtek kicsit sokan lenni – jegyezte meg, miközben beadta kedvese ebédjét. – A múltkori lövöldözős ámokfutót sem hallgattátok ki ennyien.

– A múltkori lövöldözős ámokfutó kérdezés nélkül is bevallott mindent – morgott az albínó. – Még büszke is volt rá. Kirklandból viszont egy büdös szót nem lehet kiimádkozni.

Alice csúnyán nézett rá, Elizaveta pedig csak vállat vont.

– Ludwig, neked is hoztunk enni – fordult a másik némethez. – Kint van az asztalomon az ebéded, behozzam?

– Hagyd csak, úgyis mindjárt megyek ki – villantott rá egy futó mosolyt a tesitanár. – Köszönöm.

Elizaveta némán biccentett, és eltűnt az ajtó mögött, Ludwig arca pedig, mire visszafordult feléjük, már ismét komoly volt.

– Nos, Berwald, tiéd a pálya – tett egy széles karmozdulatot Gilbert, és ölében az ebédjével felült az asztalra, aminek eddig támaszkodott.

– Nagyszerű – nyugtázta faarccal a pszichológus, és hüvelykujjával a háta mögé bökött. – Arra van az ajtó.

– Na ne szórakozz már! – fakadt ki Gilbert. – Nem azért töltöttem az egész délutánomat a kisasszony faggatásával, hogy a végén egyszerűen kiküldj.

– Tulajdonképpen most mit vársz tőlem, mit csináljak? – sandított fel rá hűvösen Berwald. – Alice-szel nem fogok nagyközönség előtt beszélgetni, egyéb értelmét pedig nem látom a jelenlétemnek.

– Azért hívtunk, mert Alice otthoni helyzete nagyon elmérgesedett, és reméltük, hogy lesz valami ötleted, hogyan oldhatnánk meg – vette át a szót Francis.

– Sehogy – rázta a fejét borúsan Berwald. – Ezt Alice-éknek kell lebokszolniuk.

– Ja, eddig is ezt csinálták, itt az eredménye – intett Gilbert a lány összevert arca felé.

A mozdulat étvágygerjesztő illatfelhőt kavart fel, és Alice hasa árulkodón megkordult. Legnagyobb meglepetésére a falatozó porosz kérdés nélkül felé nyújtotta az ételes dobozt, hogy megkínálja. Elpirulva kapott ki belőle néhány szál sült krumplit.

– Ebből nem lehet jól kijönni. – A svéd fáradtan megdörzsölte az állát, és Francisre nézett. – Annyiban nem hagyhatod, az biztos, de ha nem vagy elég óvatos, az erődemonstrációval meg épp ellentétes hatást érhetsz el, mint szeretnél. Vedd számításba, hogy miután te eljössz onnan, Alice ott marad egyedül, és lehet, hogy kezet nem emelnek rá többet, de abban biztos lehetsz, hogy nem fogják neki szépen megköszönni, hogy csicsergett nektek.

– Na ez az, hogy még csak nem is beszélt, Elizaveta buktatta le – dörmögte a tiszt. – Egyébként meg nekem is épp ez a bajom.

Berwald sokáig hallgatott.

– Vidd magaddal Gilbertet – tanácsolta végül. – Kettőtöket komolyabban fognak venni, mint ha csak egyedül kísérnéd Alice-t. És akármi történik, maradjatok higgadtak és diplomatikusak. Ne fenyegetőzzetek, egyszerűen csak tájékoztassátok őket a helyzet lehetséges következményeiről.

– Ennyit magunktól is tudunk – durcáskodott az albínó. Berwald merő pillantást vetett rá, mint aki egyáltalán nincs meggyőzve efelől.

– Az iskolában szemmel fogom tartani – ígérte Ludwig, és ellökve magát az asztaltól, leguggolt Alice előtt. – Kirkland, máskor ha bármi gond van, ne próbáld magad megoldani, és főleg ne hallgass róla. Szólj nekünk, azért vagyunk, hogy segítsünk. Rendben? – A kelletlen kis biccentésre válaszul egy ismerős, bár ezúttal inkább simogatásnak nevezhető mozdulattal összeborzolta a lány haját, és felállva távozott a szobából.

Az ajtócsukódásra Berwald is felkászálódott.

– Azt hiszem, én is megyek – jelentette ki lassan. – Alice, ha holnap ráérsz, szeretnélek soron kívül látni.

Szerdánként az utolsó órájuk megint tesi volt – Mr Beilschmidt valószínűleg elengedi, úgyhogy motyogott egy beleegyező okét.

Berwald csak bólintott, és egy intéssel elköszönve már kint is volt az ajtón.

– Na – nyelte le az utolsó falatot Gilbert. – Van még kérdés, vagy indulhatunk?

– Nekem volna – szólalt meg egy órája először önszántából Alice. Meg sem próbálta cenzúrázni a hangjából az ingerültséget. – Miért nem lehet hagyni ezt az egészet a csudába? Nem kell nekem még nagyobb cirkusz.

– Azért, mert eddig csak rosszabb lett, ahányszor annyiban hagytuk – vágta rá kertelés nélkül Francis. – Fogd már fel, hogy nem tehetnek veled akármit. Ez családon belüli erőszak, amellett pedig fiatalkorú sérelmére elkövetett testi sértés.

– És? – fortyant fel a lány. – Ne mondd, hogy nem szolgáltam rá többszörösen. – Észre sem vette, úgy váltott tegezésre. Habár most már szinte joga volt hozzá, elvégre a férfi látta alsóneműben...

– Óriási a különbség aközött, hogy kapsz egy nevelő jellegű taslit, vagy kék-zöldre vernek – vetette oda nyersen Gilbert. – És bár azért a korláton csúszkálásért legszívesebben én is alaposan elraktam volna a csontos hátuljadat, ez akkor is túlzás.

– És mégis mit terveztek csinálni? – gúnyolódott Alice. – Behozzátok a tesóimat is kihallgatni? Annak aztán gyönyörű vége lesz, körülbelül mehetek is Bellához csövezni a koleszba!

Francis ráharapott a nyelvére, mielőtt kicsúszott volna a száján, hogy lehet, nyugodtabban aludna, ha Alice a barátnőjénél lakna. Jó, a kollégium sem egy zárda, de ott legalább biztosan nem vernék meg. Igaz, ott meg nagyüzemű ivászat, cigizés, füvezés is folyhat, szóval lehet, hogy mégsem jó ötlet... Legszívesebben hazavitte volna magához a lányt, bár tudta, hogy ez nem opció. Egyfelől nem néznék jó szemmel sem a kapitányságon, sem a bíróságon, ha a fülükbe jutna a dolog, másfelől valószínűleg Alice sem repesne az örömtől, harmadfelől pedig egy fedél alatt lakni a lánnyal... Jó ég, hát teljesen megőrült? Biztosan nem bírná ki, hogy előbb-utóbb ne kezdeményezzen, Alice pedig vagy visszautasítaná, vagy pedig esetleg nem merne nemet mondani, mert attól tartana, hogy baja származik belőle, és félelemből engedné a közeledést... Egyik borzasztóbb lehetőség, mint a másik. Arról nem is szólva, hogy ha Alfred tudomást szerezne róla, hát nem kifejezés, hogy kiverné a palávert.

A rendőr frusztráltan felsóhajtott.

– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy hunyjunk szemet a bántalmazásod felett, nagyon nem szívesen, de ezúttal nem varrjuk be a testvéredet – felelte erőltetett nyugalommal. – De azt tudnod kell, hogy legközelebb nem leszünk ilyen elnézőek.

– Nem lesz legközelebb – jelentette ki a lány fagyosan kifejezéstelen arccal. Vagy legalábbis többször nem fog lebukni.

– Azt merem remélni – hűlt le vészjóslóan Francis hangja is. – És Alice... – A pillantása kemény volt, ahogyan a lány szemébe nézett. – Meg ne próbálj többet hazudni nekem.

A lány görcsösen nyelt egyet, és most először amúgy istenesen elszégyellte magát. A félelem, hogy eljátssza a férfi bizalmát és támogatását, keményen meggyomrozta és a zsigereibe markolt. Nem látni többet a férfi bátorító mosolyát, a kis nevetőráncokat a szeme sarkában, nem érezni a bőrét az övén, ahogy könnyeden hozzáér a karjához, a vállához vagy az arcához – ennek eshetősége jobban fájt volna neki, mint Scott vagy Flynn akármelyik pofonja.

Francis mindig felderült, ha őt meglátta, akármennyire gondterheltnek tűnt előtte. A többiekkel is kedves és segítőkész volt, de egyedül őrá mosolygott olyan melegen, hogy Alice-t a zavar és a szédült boldogság érdekes egyvelege öntötte el a láttára. Neki nem szoktak örülni, ő nem szokott mosolyt csalni az emberek arcára a puszta megjelenésével; épp ezért azt, hogy Francisnek mégis ő a kedvence, mindennél többre tartotta. Képtelen lett volna elviselni, ha elveszíti a férfi megbecsülését.

A rendőr finoman az álla alá nyúlt, és felemelte lehorgasztott fejét.

– Na gyere, menjünk. – Egy gyengéd lökéssel elindította a lányt az ajtó felé, és Gilbert nyomában távoztak a szobából.

Odakint a szokásosnál kisebb nyüzsgés fogadta őket, a nagy terem majdhogynem csendesnek volt mondható. Alice azonban az arcára eső első egy-két elszörnyedt pillantás után inkább magára húzta a pulcsija kapucniját, és igyekezett Francis árnyékában maradni.

Az előttük haladó Gilbert irányt változtatva kitért balra, s széles háta már nem takarta ki előlük a képet, a lány pedig ösztönösen, futólag körbepillantott. Tekintete végül egy fiatal, fehérszőke hajú nőre esett, aki a pszichológus irodája előtt szobrozott a blúza szegélyét morzsolgatva – és aki Francis láttán megdermedt, és úgy elsápadt, hogy Alice attól tartott, menten elájul.

A rendőr megállt egy pillanatra, mintha falnak ment volna, és egy halk káromkodással nyugtázta a nő jelenlétét. Finoman megbökte Alice-t, hogy menjenek tovább, ő pedig értetlenül felnézett rá – és meglepve látta, hogy a férfi arca elkomorodott. Ám még mielőtt kérdésekben törhetett volna ki, Berwald ajtaja feltárult, és a pszichológus lépett ki rajta. A nő rögtön a karjaiba vetette magát, és bár a svéd lehajolt, hogy egy üdvözlő csókot nyomhasson az arcára, szinte nem is reagált rá, csak félősen hozzábújt, és csészealjnyira tágult világoskék szemével rémülten bámult utánuk.

– Ő Berwald felesége, Valentina – dörmögte Francis.

– A finn lány, akit megpróbáltál becserkészni? – kérdezte bujkáló nevetéssel a hangjában Alice. Napok óta először támadt jó kedve.

Felügyelőtisztje vetett rá egy blazírt pillantást.

– Örülök, hogy jól szórakozol – jegyezte meg ironikusan.

– Miért fél tőled ennyire? – faggatózott tovább immár nyíltan vigyorogva a lány.

A férfi nem válaszolhatott, mert Alice figyelmét egy túlságosan ismerős, öblös röhögés vonta el. A lány hang felé kapta a fejét, és azon nyomban meg is torpant a megrökönyödéssel vegyes felháborodástól.

Az ablakok mellett egy kisebb csoport ácsorgott, akiket eddig nem vett észre a balján haladó Francistől. Most azonban kilépve a rendőr takarásából, tökéletes rálátása nyílt fesztelenül cseverésző iskolatársaira, és csak hápogni tudott a döbbenettől.

A máskor folyton mogorván fintorgó, késekkel hadonászó Natalia mosolyogva lógott egy nevető, félhosszú szőke hajú férfi nyakában – Alice már ettől is lehidalt –, mellettük pedig Toris magyarázott lelkesen valami szláv nyelven. Egyik oldalukon a falat támasztó Braginszkij Mr Beilschmidttel beszélgetett egy halvány vigyorral, a másikon Elizaveta csacsogott vidáman Aleksanderrel bolgárul, és közben adott egy futó csókot a tőle elköszönő Gilbertnek.

– Ezek meg mit keresnek itt?! – fortyant fel Alice tőle teljesen idegen, vérmes dühvel.

– Be szoktak nézni néha... – válaszolt óvatosan Francis. Ezúttal ő nem volt képben, és értetlenül nézett össze a hozzájuk visszaérkező Gilberttel.

– Ja, értem, akkor ezért nem ülnek még mind a sitten! – A lány teljesen kiakadt. – Végül is, kit érdekel, hogy Braginszkij tegnap félholtra verte Alfredet, Natalia meg késsel ijesztgette az öcsémet – hát ha egyszer haverok, csak nem csukhatjátok le őket, nem?!

Éles hangja magára vonta a fal mellett trécselő csapat figyelmét: Natalia és Toris csak egy pillantásra méltatták, aztán vissza is fordultak a szőke fickóhoz, akivel addig értekeztek, Braginszkij pedig először szintén csak futólag nézett rá – aztán ismét visszakapta felé a tekintetét, és elborzadva szemrevételezte Alice sötétlila járomcsontját. A lány fagyosan visszabámult rá, majd elfordította a fejét, hogy elrejtse sérült arcát az orosz elől.

– Nem haverok – zárta rövidre a vitát Gilbert, mielőtt Alice igazán nagy jelenetet csinálhatott volna. – Ismerjük őket, volt már dolgunk velük. És nyugodj meg, velük is elbeszélgetünk majd egy kicsit erről. – Nagy keze a lány derekára csúszott, és egy apró lökéssel finoman, de ellentmondást nem tűrően kinoszogatta Alice-t az ajtón.

Ezúttal Gilbert autójával mentek, az előző napi majdnem-gázolásos epizódból ismerős kis járőrkocsival.

– Csüccs be hátra – intett neki a német, előkotorva a slusszkulcsát. Francis az anyósülésre csusszant be – Alice nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek, vagy ne. A maga részéről sokkal jobban szeretett volna a felügyelőtisztjével kettesben hazamenni. Francis valahogy tudta, érezte, hogyan kezelje a testvéreit úgy, hogy ne torkolljon vérfürdőbe a dolog; Gilbert azonban kiszámíthatatlan tényezőként szerepelt ebben az egyenletben. Sokkal vérmesebb és nyersebb volt, mint társa, a viselkedése pedig olyan lehengerlő vezéregyéniségről árulkodott, akit nem különösebben érdekel az ellenfelei lelkivilága. Egyszóval Alice nem mert volna megesküdni rá, hogy a jelenléte több haszonnal jár majd, mint bonyodalommal – másfelől viszont minden vadsága dacára volt a kisugárzásában valami higgadt magabiztosság, ami azt sugallta, hogy tudja, mit csinál. Ráadásul Berwald, aki nyilván jobban ismerte őt, mint Alice, azt tanácsolta, hogy jöjjön velük. A pszichológus ítéletében pedig megbízott, tehát Gilbertben is meg kellett bíznia.

A német elindította a motort, és kitolatott a parkolóból. Egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg ki nem értek a főútra, akkor azonban hátranézett a visszapillantóban a mögöttük kuporgó Alice-re.

– Amíg oda nem érünk, azért bővebben is elmesélhetnéd nekünk, mi történt tegnap – jegyezte meg, megállva egy piros lámpánál. – Gáz lenne, ha a tesóid jobban értesültek lennének nálunk.

– Nekik még ennyit sem mondtam – felelt egykedvűen a lány.

Erre már mindkét rendőr hátrafordult. Alice kissé zavarba jött hitetlenkedő tekintetük kereszttüzében.

– Arra még nem gondoltál, hogy mi lenne, ha esetleg többet kommunikálnál a családoddal? – érdeklődött Francis, megtörve a kínos csendet. – Lehet, jobban el tudnátok kerülni a félreértéseket, ha időnként beszélnél velük.

Alice csak hallgatott – úgy érezte, nincs értelme nekiállni megmagyarázni, hogy náluk miért is nem lehetséges ez. Elvégre Scott és Flynn jóformán már szóba sem álltak vele...

Gilbert azonban tovább forszírozta a témát, miközben a zöld jelzésre újra elindultak.

– Ettől függetlenül örülnék neki, ha mégis beszámolnál a tegnapról – nógatta a lányt. – Nem állíthatunk úgy oda a testvéreid elé, hogy lövésünk sincs róla, pontosan miért is kéne elővennünk őket.

Alice kénytelen volt igazat adni neki, így hát egy megadó sóhajjal részletesebben is felvázolta az előző nap történéseit a két férfinak. A félórás út tízszer olyan hosszúnak tűnt, és a lánynak határozottan az a benyomása támadt, hogy egyik-másik zöldön még átfértek volna, Gilbert mégis mintha szándékosan lassított volna, épp csak annyira, hogy sárgára váltson előttük a lámpa, és meg kelljen állniuk.

A rendőröket az előző napi dráma iskolai és parki része nem különösebben érdekelte, az otthoni fele viszont annál inkább. Alice hiába húzódozott, nem úszta meg: pontosan el kellett mondania, milyen retorziókat szenvedett el a bátyjaitól, és nem csak tegnap, hanem korábban is. Ez utóbbi témát főleg Francis erőltette, akinek saját bevallása szerint már régóta volt egy olyan érzése, hogy Alice-éknél valami nagyon nincs rendben otthon.

– Ütöttek már meg máskor is? – kérdezett rá konkrétan, mikor a lány már egy jó pár perce csak kerülgette a forró kását.

Alice frusztráltan felszusszantott.

– Egyszer-kétszer – felelte végül kelletlenül. Tartani akarta a szavát, miszerint többet nem hazudik Francisnek, de azért így sem szívesen osztotta meg a családi nézeteltérések részleteit. – Mindenesetre ekkorát nem kaptam még. – Ez lényegében igaz is volt, mégis, felügyelőtisztje fáradt sóhajából érezte, hogy a férfi bagatellizálásnak véli a megjegyzését.

– Bezárás, alapvető szükségletek megvonása előfordult már? – firtatta. Alice rettenetesen sovány volt, még apró termetéhez képest is, és ha kiderül, hogy éheztetik, akkor nincs apelláta, hazaviszi magához.

– Á – legyintett Alice. – Csak a telefonomat vették el, megvonták a zsebpénzt, és eltiltottak a barátaimtól, hogy ne keveredjek többet bajba. Meg haza kell jönnöm időben. De ennyi. Ez meg szerintem belefér...

Ha így mondod, bele is, csak nem mindegy a körítés... Francis a maga részéről úgy érezte, hogy megfogták, és kifacsarták belőle az összes életerőt, mint kimosott ruhából a vizet. Elképesztően energiaigényes és fárasztó volt egész délután faggatni ezt a makacs kis koboldlányt, és foggal-körömmel megküzdeni minden apró válaszért. Vetett egy lopott pillantást oldalra: Gilbert nem tűnt olyan kimerültnek – valószínűleg azért, mert a lány nem az ő pártfogoltja volt, és nem aggódta magát halálra miatta –, bár a szokásosnál mogorvább volt. Higgadtabb, nyugodtabb hangú, észérvekkel megindokolt kérdezősködése azonban több eredménnyel szolgált, mint a délutáni rámenős, erődemonstráló vallatás. Vagy talán csak Alice-nek könnyebb volt a hátukhoz beszélnie, miközben mindketten az utat figyelték? Esetleg ő is belefáradt a huzavonába? Ki tudja.

Gilbert minden ügyeskedése és időhúzása dacára azonban végül mégiscsak megérkeztek az ismerős, málló vakolatú bérház elé, és Alice hangja valahogy természetellenesen magasnak tűnt, ahogy a németet kalauzolta, hol húzódjon le. Amint megálltak, Francis nyomban kipattant, és már nyitotta is az ajtót a sápadt, alig észrevehetően remegő lánynak, hogy kisegítse a kocsiból.

– Minden rendben? – érdeklődött, szabad kezével finoman megérintve védence arcát.

Alice hisztérikus kis kacagással felprüszkölt.

– Nem – válaszolta keserűen. – Semmi nincs rendben. De nem számít.

Erősen megszorította felügyelőtisztje kezét, amelyet el sem engedett, miután kikászálódott az autóból; Francis pedig nagy meglepetésére visszaszorított, mintha csak arra biztatta volna, hogy nyugodtan merítsen belőle erőt, amíg össze nem szedi magát. Most, hogy Alice palástolatlanul hozzá fordult támogatásért, egyszeriben visszatért az ereje, hogy szükség esetén megvédhesse pártfogoltját.

– Gyere ide – dörmögte Francis, és magához vonta az aprócska lányt. – Nem lesz semmi baj.

A vékony kis ujjak belemarkoltak az egyenruhájába a mellkasán, ahogy a lány a karjaiba fészkelve magát hozzásimult, és a férfi úgy érezte, soha többé nem akarja elengedni. Alice olyan erősen felpiszkálta benne a védelmező ösztönt, hogy nagyon nehezére esett uralkodni magán és a problémájukra koncentrálni ahelyett, hogy visszatuszkolta volna a kocsiba, és elvitte volna valahova nagyon messzire, ahol nem bánthatja senki.

Miközben Francis egy lemondó sóhajjal eleresztette, Alice egy nagy, meleg kezet érzett a hátán, és felpillantva a melléjük lépő Gilbert vörös íriszeivel találta magát szemközt.

– Nem kell félni – mondta csendesen az albínó. – Itt vagyunk veled.

Ez volt az a pont, ahol Alice-nek nagyon össze kellett szorítania a száját, hogy ne sírja el magát. Mellette soha nem állt még így senki, mint ez a két marcona egyenruhás, pedig igencsak próbára tette a türelmüket a délután folyamán. És mégis, egy szó nélkül jöttek segíteni, hogy végre ne egyedül kelljen megküzdenie a családjával, a démonaival, az egyre megoldhatatlanabbnak tűnő problémáival.

Francis egyik karja még mindig a derekán pihent, és úgy festett, a férfinak nem is áll szándékában elengedni őt, nem mintha Alice tiltakozott volna. Gilbert lehunyorgott rá, szemében a szokott pimasz csillogás visszatérő árnyékával, arcán egy halvány, de bátorító mosollyal.

– Na, gyere – intett a fejével, és követte társa és a lány meginduló párosát a lepusztult bérház komor árkádjai alá.

Csak ő látta, hogy Francis szabad keze ellenőrzésképpen feltűnésmentesen végigsiklik a derékszíjára erősített szolgálati fegyveren és gumiboton.

A második emeletre érve Alice észrevehetően lelassított, és néhány méterre az ismerős, jobb napokat is látott ajtótól meg is torpant.

– Egészen biztosak vagytok benne, hogy ez jó ötlet? – tudakolta enyhén megremegő hangon, egyre kevésbé bírva uralkodni aggodalmán.

– Biztosak hát – morogta Francis, hűvösen méregetve a lakás ajtaját.

Alice szembefordult felügyelőtisztjével, és leplezetlen szorongással nézett fel az arcába. A közelgő konfrontáció rákényszerítette, hogy szóvá tegye a legnagyobb félelmét.

– Ha ez az egész félresiklik – kezdte tétovázva, nagyon halkan –, és kiraknak innen... ugye nem engeded, hogy állami gondozásba kerüljek?

A rendőr pillantása leírhatatlan volt. Valami mélyről jövő, kérlelhetetlen, ősi vadság lobbant a szemében, hogy Alice beleborzongott, és egyszerűen képtelen volt eltépni a tekintetét a férfiéről.

– Kizárt dolog – mordult fel nyers torokhangon Francis. Erőnek erejével kellett visszafognia a kikívánkozó vicsorgást, nehogy megijessze védencét. Az a keze, mely nem a lány derekán pihent, most felkúszott az arcára, és hüvelykujja nagyon gyengéden végigsimított a lila véraláfutáson. – Alice, ugye tudod, hogy ha bármi baj van, hozzám mindig jöhetsz? Komolyan. Az éjszaka közepén is, ha kell. De Gilbert vagy Ludwig is segít, vagy Elizaveta, vagy Berwald – bárki az őrsről, csak kérned kell. Érted?

Alice-nek nem volt hangja, csak nyelt egyet, és lesütött szemmel, remegő ajkakkal, arcát a rendőr tenyerébe simítva némán bólintott.

– Gyerünk, essünk túl rajta – biztatta Francis, és a vállánál fogva magával húzta a lányt az utolsó métereken az ajtóig.