Gilbert három erőteljes, határozott koppantására kisvártatva halk léptek zaja hangzott fel az ajtó túloldalán, és Alice érezte, ahogyan lehűl és szinte megszilárdul körülötte a levegő. Lopva felpillantott a két rendőr kifejezéstelenségbe merevedett arcára – valahol biztosan tanították nekik ezt a kifejezést, mert annyira egyformák voltak vele, mintha testvérek lettek volna. Távoliak, hivatalosak és ijesztőek lettek tőle. A lány nagy meglepetésére mégsem az ismerős, gyomorszorító félelem kerítette a hatalmába a láttukra, hanem épp ellenkezőleg, lehiggadt és kitisztult tőle a feje. A testvéreitől való irracionális rettegés is elmúlt, és mire az ajtó feltárult, és szembetalálták magukat Flynn dermesztő tekintetével, Alice-ben hűvös közöny vert gyökeret.

Elvégre két rendőr áll a háta mögött – mégis mi történhetne? Nincs mitől félnie, ha kirúgják is, Francis világossá tette, hogy nem engedi elkallódni. Kell ennél több?

Végre megértette, hogy nem kell egyedül megvívnia minden harcot. Hogy mondhat nemet, hogy nem csak sodródhat az eseményekkel, hanem igenis a kezébe veheti az irányítást. Hogy nem muszáj örökké csak menekülnie és titkolóznia. Hogy nem csalás segítséget kérnie, és hogy van, akire számíthat.

Úgy érezte, tömör, áthatolhatatlan fal feszül körülötte, amelyről lepattan minden sértés, minden fenyegetés, minden rosszindulat. Francis itt áll mögötte, olyan közel, hogy érzi a hátán a teste melegét. Szürreális volt a férfiból áradó hő és az őket oltalmazó páncélként körbeölelő hideg kisugárzása ellentéte. Nincs egyedül. Francis itt van vele – és most már mindörökké itt lesz, akkor is, ha egyszer majd elválnak az útjaik. Mindig ott lesz az emlékeiben, és elég lesz csak rágondolnia, hogy elöntse az a legyőzhetetlen, jeges nyugalom, amely fölé nem kerekedhet senki és semmi.

Flynn vékony szemöldöke finoman megrebbent húga és a rendőrök triumvirátusát látva, majd kissé félrebillentett fejjel végigmérve őket, alig észrevehetően biccentett egyet üvdözlésképpen. Szélesebbre nyitotta az ajtót, szavak nélkül beljebb invitálva Alice-t és díszkíséretét.

– Szép jó estét – köszönt könnyed, kifejezéstelen, de valahol a felszín alatt mégis enyhén fenyegető hangon Gilbert.

– Viszont. – Flynn állta a porosz tekintetét, s csak akkor szűkült össze egy kissé a szeme, amikor Alice-re nézett. – Kerüljenek beljebb.

– Köszönjük – biccentett kimérten Francis. Egyetlen szó volt, de az a hang és az a pillantás, ami kísérte... A baljóslatú üresség mögül fagyos megvetés árnyéka sejlett fel.

A frissen érkezettek Flynn kíséretében besorjáztak a konyhába, ahol vörös hajú férfi az asztalnak, a rendőrök pedig a pultnak dőltek. A hangulat cseppet sem enyhült, sőt, a felek néma erőösszemérésével csak egyre jegesedett. Alice csak onnan érezte, hogy egyelőre az egyenruhások vannak fölényben, hogy míg bátyja hétköznapi testtartása ellenére is a kelleténél némileg erősebben markolta meg az asztal szélét kétoldalt maga mellett, addig Francisék keze lazán nyugodott a pulton illetve a derékszíjukon.

A szokásosnál több pár láb zaja, illetve emellett a beszéd furcsa hiánya azonnal előcsalta a másik két nagyobb testvért is a nappaliból. Scott arca kifejezéstelen maradt, ám Gwendolynról lerítt az aggodalom és a balsejtelem, és a keze is kissé remegett, ahogyan behúzta maga mögött a szoba ajtaját. Odabentről az esti mese hangjai szűrődtek ki a tévéből.

– Jó estét – köszönt Scott, megtörve az egyre kínosabbá váló csendet. – Minek köszönhetjük a... szerencsét? – Csak egy leheletnyi gúny csendült ki a hangjából, mégis elég volt ahhoz, hogy még Gilbert tekintete is elsötétedjen.

– Gilbert Beilschmidt rendőr főhadnagy vagyok, a kollégámat, Francis Bonnefoy törzszászlóst talán már ismerik – kezdte hűvösen a német. – A látogatás apropója pedig nem más, mint hogy adódott némi problémánk a kiasszonnyal a napokban. Olyan probléma, amely túlmutat az eddigi kényszerű ismeretségünk témáján.

Flynn kissé oldalra billentett fejjel mérte végig az albínó tisztet.

– Maga kergette a metróaluljáróban a húgomat.

– Én bizony – hagyta rá közönyösen Gilbert. – Most pedig arra volnánk kíváncsiak, hogy mit keres Alice arcán ez a csinos kis véraláfutás, és milyen megfontolásból került oda.

– Nocsak, Alice ezt nem mesélte el? – Flynn kérdéséből csöpögött a hideg szarkazmus.

– Képzelje, nem. – Francis üres arca és vészjóslóan lágy hangja olyan rémisztő volt, hogy Alice-nek beleborsódzott a háta. Megránduló arcából ítélve Gwen is így lehetett ezzel. – Képzelje, nem mesélt semmit. A metrós incidenssel kapcsolatban kérdeztük ki, mikor a közelharc-oktatónk kiszúrta a több rétegnyi smink alatt a lila foltot. Négyen faggattuk órákon keresztül a kishölgyet, mire rekonstruálni tudtuk, mi történt. Szóval?

– Aligha hiszem, hogy a családi nézeteltéréseink rendezéséhez bármi köze volna, törzszászlós.

– Nos, mivel kiskorú sérelmére elkövetett testi sértéssel próbálta rendezni azt a nézeteltérést, azt kell mondjam, van hozzá közünk – vette át a szót Gilbert. – Főleg annak fényében, hogy a kollégám Alice felügyelőtisztje.

A Kirkland-fivéreket szemlátomást nemigen hatotta meg a rendőrök számonkérése.

– Mondják csak – tette fel a kérdést a háttérből Scott –, nevelt-e már fel egyikőjük is akár egyetlen gyereket? Ráadásul úgy, hogy közben ő maga is félig gyerek volt még? Tartoztak-e úgy felelősséggel kiskorúakért nulla-huszonnégyben, hogy semmi eszköz nem volt a kezükben, amivel megfékezhették volna őket? Pláne egy lázadó tinit, aki rossz társaságba keveredett, és a huligán barátai mindenbe beleviszik?

– Alfreddel is elbeszélgetünk majd, ne aggódjon – vetette oda Francis. – Ami pedig a kérdését illeti, a társam lényegében saját maga nevelte az öccsét, jómagam pedig jelenleg is öt fiatalért vagyok felelős, akik közül egynek sincsen rendezett családi háttere. És eddig mindketten meg bírtuk úgy oldani, hogy nem kellett kezet emelnünk rájuk.

– Ennek felettébb örülök – válaszolt vérforraló közönnyel Flynn. – Felteszem, egyikük sem került az anyagi és idegi csőd közelébe az általa nevelt gyerekek miatt.

Francis és Gilbert összenéztek. A férfi nyilván nem ebben az értelemben gondolta, amit mondott, de ha tudná, hogy Gilnek otthon Kelet-Németországban min kellett keresztülmennie, hogy megoldja az öccse és saját maga napi megélhetését, és hogy Elizaveta, a magyar kislány a Balaton mellől, aki a szomszédjuk volt, mert az apja vendégmunkásként kint dolgozott, egy szó nélkül hozzájuk csapódott és főzött rájuk, mielőtt Gilbert szörnyű konyhai ügyetlenkedése következtében mindketten éhen vesztek volna... Hogy a helyi szerzetesrend segítsége nélkül még így sem boldogultak volna, és végül ők szereztek helyet a katonai középiskolában előbb Gilnek, aztán Ludwignak is, mikor nagyobbak lettek, hogy valahogy elrendezzék a jövőjüket. Francisnak meg „csupán" a saját depressziós anyja és szerencsejáték-függő apja nehezítette meg az életét, de ez utóbbiak szinte már szóra sem voltak érdemesek. Szóval az anyagi meg az idegi csőd, ha más okból is, de nem volt ismeretlen számukra.

Mielőtt azonban akár egyikük is válaszolhatott volna a Kirkland-család fejének, a nappali ajtaja kinyílt, és Peter bukkant fel mögötte – a benti háttérzajból ítélve véget ért a tévében az esti mese.

A rendőrök láttán a kisfiú olyan viharos gyorsasággal sápadt el, hogy Alice ösztönösen felé akart mozdulni, hogy elkapja, ha összeesik. Ám kisöccsének esze ágában nem volt elájulni: amint túlesett az első sokkon, rögtön oda akart rohanni Alice-hez, ám Gwendolyn elkapta a grabancát.

– Ne vigyék el Alice-t – rimánkodott Peter magasba csukló hangon a rendőröknek, miközben igyekezett kiszabadítani magát nővére markából. – Nem csinált semmi rosszat!

– Peter, nyugi! – hajolt le hozzá Gwen. – Nem azért...

– Az egész az én hibám volt – sírta el magát a kisfiú.

– Ne beszélj butaságokat, Peter – intette le Gwen. – Már hogy lett volna a te hibád?

– Igenis az volt – erősködött Peter. – Alice haza akart jönni rögtön, én akartam Alfie-ékkal elmenni hintázni! Nem fogadtam szót neki, pedig Alfie-val is veszekedett, hogy hagyjon békén minket... – A kisfiú szipogva elmázolta az arcát a könnyeket.

Kínos csend állt be.

– Akkor sem a te hibád – jelentette ki végül Scott. – Nem te mondtad Alice-nek, hogy fusson el a rendőrök elől.

– Jó is, hogy említi, a ma délutáni kikérdezés alkalmával erre is kitértünk – vette vissza a szót Gilbert. – Így derült szép lassan fény arra, hogy a kisasszony a lecsukástól sem fél annyira, mint a saját testvéreitől. Ez pedig, ha engem kérdeznek, valahogy nincs rendjén.

– És az rendjén van maga szerint, hogy a kisasszony napi rendszerességel sodorja saját magát és a környezetét illegális és/vagy életveszélyes helyzetekbe? – vágott vissza Flynn. – Hogy nem bír eleget tenni néhány egyszerű és normális ember számára viszonylag könnyen betartható szabálynak? Hogy képtelen értelmesen és felelősen viselkedni bármilyen szituációban?

– Elfelejti, hogy akármennyire igyekszik is a húga megfelelni az elvárásoknak, nagyon sok minden nem rajta múlik – mutatott rá Francis. – Arról nem is beszélve, hogy stressz és félelem hatása alatt az ember nem mindig képes racionális döntést hozni.

– Lehetséges – hagyta rá Flynn. – Csak tudja, törzszászlós, egyáltalán nem érezzük, hogy Alice egy kicsit is igyekezne.

– Az elég szomorú – vetette oda Francis. – Mert ezek szerint én jobban ismerem a húgát, mint az egész családja együttvéve. – Ellökte magát a konyhapulttól indulófélben, társa pedig követte a példáját. – Mindenesetre legközelebb előbb talán kérdezzenek, mielőtt kezet emelnének valakire, mert könnyen kiderülhet – mint ahogy most is –, hogy nem az illető volt az egyedüli felelős. És elég nehéz úgy végeznem a munkámat, hogy a pártfogoltam meggondolatlanságokat csinál, meg elhallgat dolgokat, mert retteg a családjától.

Flynn fél szemöldöke finoman megemelkedett.

– Mégis mi gondolnak, Alice mennyire hajlandó mesélni itthon, ha a saját bevallásuk szerint önök is négyen vallatták több órán keresztül, mire néhány mondatot ki tudtak húzni belőle? – érdeklődött udvariasan.

Francis visszafordult felé, rémisztően kifejezéstelen arccal.

– Hadd fogalmazzak egyértelműbben: oldják meg a kommunikációt, de sürgősen, mert ha még egy alkalommal bántalmazásról értesülök, nem fogok szemet hunyni fölötte, hivatalból eljárást indítok családon belüli erőszak miatt. – Hidegen örvénylő kék tekintete villámokat szórt. – Most is kizárólag Alice kérésére nem tettem meg. Csak hogy tudja: ha rajtam múlt volna, előzetesben töltené az éjszakát. Úgyhogy úgy vigyázzon magára.

Azzal a szőke férfi ezzel a végszóval és egy utolsó vérfagyasztó pillantással hátat fordított Kirklandéknek. Gilbertnek sem volt több hozzáfűznivalója, így követte a társát – ám annak még épp tanúja volt, hogy Scott egy kulcscsomót dob a húgának. Alice röptében elkapta, és a bejárati ajtó kulcsát keresgélve kocogott utánuk az előszobába.

– Miért nem a sajátoddal engedsz ki minket? – tudakolta az albínó, miután becsukódott mögöttük a konyha ajtaja.

– Mert azt elvették – rántott vállat Alice, figyelmét a kulcslyuknak szentelve.

– Nincs kulcsod? – rökönyödött meg Gilbert.

– Nincs. De igazán ez a legkevesebb, kisebb bajom is nagyobb ennél – legyintett Alice. – Gwen úgyis itthon van, mire hazaérek.

– És még csodálkoztál, hogy az alapvető szükségletek megvonásáról kérdeztelek... – Francis hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nyugi már, minden más van – csitította a lány. – Kaja, ruha, víz, villany... meg vécépapír, tíz kocka jár naponta mindenkinek – tette hozzá vigyorra húzódó szájjal, mikor Gilbert horkantva felröhögött.

– Ennyi a segg-fejadag? – intett felével a konyha felé, és úgy fuldokolt az elfojtott nevetéstől, mint egy kehes ló.

– Örülök, hogy humorodnál vagy – vetett társára egy blazírt oldalpillantást Francis, de nem tudta megállni, neki is megrándult az ajka.

– Valami jó is legyen már ebben a napban. – Alice Gilbertre kacsintott, mire a porosz vigyorogva összeborzolta a haját. Ő már fel se vette. – Köszönöm, hogy elkísértetek.

– Szóra sem érdemes, ez a dolgunk. – Francis is kinyúlt felé, hogy megcirógassa az arcát. – És ha bármikor bármi gond van, azonnal szólj. Rendben?

– Rendben – bólintott Alice, belesimítva a mozdulattal a fejét a férfi tenyerébe. Francis lágy tekintete nem eresztette az övét, és egyikük sem sietett elhúzódni a másik érintésétől. Gilbert ezúttal szerencsére moderálta magát, és a szemközti falat kémlelve türelmesen kivárta bensőséges búcsúzkodásukat.

Végül Alice sütötte le a szemét, felügyelőtisztje keze pedig lehullott az arcáról. Csak suttogásra futotta a hangjából, ahogyan elköszönt a rendőröktől, és miután bezárta mögöttük az ajtót, nekivetette a hátát, és lecsúszott a tövébe.

Most tört ki belőle az egész napos feszültség, minden tagját egyszerre vette elő a reszketés. Gyorsan letette Scott kulcscsomóját, mielőtt csilingelni kezdett volna a kezében. Mivel odabentről nem hallatszott mozgás, engedélyezett magának egy perc pihenőt, hogy összeszedje magát.

Mire letelt az idő, többé-kevésbé sikerült magára öltenie szokott egykedvűségét, és magát megrázva visszatért a konyhába. Gwen azóta visszaterelte Petert a szobába, Scott és Flynn azonban pontosan olyan pozitúrában maradtak, ahogyan öt perccel ezelőtt hagyta őket. Egyikük sem szólalt meg, csak nézték a szokásos metsző tekintetükkel. Alice minden ceremónia nélkül ugyanígy visszabámult rájuk – a márkavédett Kirkland-pillantás első fokozata, igen, ő is tud így nézni. Nagy cucc.

Scott egy szó nélkül kinyújtotta a kezét, húga pedig, értve a mozdulatból, visszadobta neki a kulcsot. Bátyja a zsebébe csúsztatta, és mielőtt Alice bement volna a szobájába, félvállról odavetette neki:

– A szabályok továbbra is állnak, hugica.

– Hát... egyezzünk ki abban, hogy ez egy erős döntetlen volt – törte meg a csendet Gilbert, miután mindketten beszálltak a kis járőrkocsiba, és percek óta mégsem bírták rávenni magukat az indulásra. – Tény, hogy volt igazság a vörös fickó nézőpontjában is, de amilyen flegmán előadta... Hú, nagyon viszketett tőle a tenyerem.

– Elszúrtam – dörmögte maga elé Francis. – Csak nem bírtam magammal, pedig nem akartam fenyegetőzni.

– Ne rágd magad ezen... – Gilbert indított. – Semmi olyat nem mondtál, amit nem kellett hallaniuk.

– Szerinted piszkálni fogják? – kérdezte tétován Francis. Képtelen volt elrejteni aggodalmát.

– Nem hinném – felelt lassan, megfontoltan Gilbert, miközben óvatosan kikanyarodott az útra. – Akkor sem tartottam volna valószínűnek, ha csak simán letoljuk őket, de így, hogy a kissrác is bemártotta magát, meg az amerikai kölyköt is, ott volt az orruk előtt a bizonyíték, hogy nem minden az, aminek látszik, és hogy marhára nem tévedhetetlenek.

Francis vett egy nagy levegőt, és hangosan kifújta.

– Csak engem fárasztott le ennyire ez az egész? – nyögött fel.

– Megéreztem én is – morgott az albínó. – Ilyen gyászhuszárokkal egy fedél alatt... Nem tudom úgy igazán hibáztatni a csajszit, amiért próbálta ezzel-azzal feldobni kicsit az életét.

– Az a csoda, hogy a kiskölyök még nem depressziós – jegyezte meg keresetlenül nyíltan Francis.

Gilbert felhorkantott.

– Tudod, kivel kéne összeereszteni őket? Berwalddal. Kíváncsi lennék, melyikük ugrasztaná ki előbb a gatyájából a másikat a nézésével. Legközelebb elhozzuk őt is, mit szólsz?

Társa lövellt felé egy sötét pillantást.

– Mindannyiunk lelki békéje érdekében reménykedj, hogy nem lesz legközelebb.

Miután a rendőrök elmentek, és Alice is elvonult a kuckójába, Scott és Flynn még jó darabig csak álltak mozdulatlanul, és némán meredtek az előszoba felé. Aztán Scott ellökte magát a faltól, és a bátyja mellé sétálva ő is nekidőlt combjával az asztalnak.

– Az a szőke zsaru nagyon védte Alice-t – szólalt meg hosszas hallgatás után Flynn. – Vajon mitől ilyen biztos a dolgában? És az albínó is... Látnod kellett volna, milyen dühös volt tegnap, mikor a hugi meglógott előle. Ehhez képest most úgy nézett ki, mintha legszívesebben keresztben lenyelt volna minket.

– Elég rendesen az ujja köré csavarta mindkettőt – értett egyet mogorván Scott. – Kíváncsi lennék, mivel.

Flynn felnézett az öccse hangjából kicsendülő maró gúnyra.

– Gondolod, hogy... összeszűrte a levet valamelyikkel? – hitetlenkedett.

– Merem remélni, hogy nem – morogta Scott. – De a felügyelőtisztjét illetően nem vagyok meggyőzve afelől, hogy ne lenne köztük semmi.

– Alice-nek ennél azért csak több esze van. Vagy ha neki nem is, akkor a zsarujának. – Flynn még mindig erősen kételkedett.

– Biztos vagy te ebben? – vonta fel a szemöldökét borúsan Scott. – Alice remekül el tudja játszani a félreértett, megmentésre szoruló szende kislányt, az a srác meg elég fiatal. Nem is igazán arra gondolok, hogy bedőlne a trükknek, inkább hogy... nincs ellenére a felhívás a keringőre.

Flynn megcsóválta a fejét.

– Ez azért akkor is elég meredek lenne.

– Tény – bólintott rá Scott. – És egészen addig eszembe sem ötlött ez, amíg a fickó próbált higgadt maradni. De aztán az az utolsó mondata, meg a tekintete... Komolyan, mintha a szeretőjét védené.

– Te, Alice nem azzal az amerikai kölyökkel jár még mindig? – töprengett el Flynn. Szemlátomást képtelen volt bármennyi esélyt tulajdonítani öccse gyanújának. – Azért egyszerre két pasit csak nem szédít.

– Ezt Gwen tudja jobban, de ha jól hallottam, szétmentek egy pár hete. – Scott megvakarta a fejét. – Nem sokkal azelőtt, hogy ehhez a csókához kerültek volna. Vele meg napi rendszerességgel találkozik, ráadásul nem is tudom, hányszor hozta hazáig kocsival a fakabát, amikor a kapitányság csak három metrómegállóra van tőlünk. Meg különben is, állítólag a lányok buknak az egyenruhára...

Flynn önkéntelenül is elfintorodott.

– Hagyjuk ezt – dörmögte. – Inkább menjünk, és faggassuk ki Petert a tegnapról. Hátha belőle többet ki tudunk szedni, és kiderül, hogy is volt pontosan ez az egész.

– Jó ötlet.

Kisöccsük a nappaliban szipogott még mindig, Gwendolyn szoknyájához bújva. Scott leguggolt elé, és megsimogatta az arcát.

– Hé, öcskös – szólította meg kedvesen. – Alice nem nagyon akarta elmesélni, mi történt tegnap. Nekünk meg fontos lenne, hogy tudjuk. Tényleg nem az ő hibája volt?

– Tényleg – bólintott Peter, az öklével törölgetve a szemét. – De Alice azt mondta, nem mondhatom el senkinek, még Gwennek sem.

– Szívem, már úgyis hallottuk a nagyját – győzködte Gwen. – Most már csak arra lennénk kíváncsiak, hogy ha nem Alice volt a ludas, akkor ki. Egyikőtöket sem fogjuk még egyszer leszidni.

Peter bizalmatlanul méregette egy darabig a testvéreit.

– Amikor kijöttünk az oviból, akkor találkoztunk Alfie-val meg Mattie-vel – kezdett bele végül habozva. – Alice nagyon mérges volt Alfie-ra, mert valami butaságot csinált az iskolában. Kiabált is, de ő nem törődött vele. Mattie is próbálta elhívni, rá sem hallgatott. Kitalálta, hogy menjünk el a parkba hintázni. Alice meg akarta tiltani nekem, azt mondta, hogy egyenesen haza kell jönnünk, de Alfie nem figyelt rá, én meg annyira szerettem volna hintázni egyet. Nem fogadtam szót... Alice hiába veszekedett velünk, csak elmentünk a parkba. Azt mondta, hogy öt percet játszhatunk, aztán megyünk, és tényleg mentünk is volna már, amikor jöttek azok a gonosz fiúk, meg a nagylány. Engem ő kapott el, hiába próbált védeni Alice, őt meg egy másik fiú fogta le. Alfie-t meg Mattie-t bántották is, és a nagylánynál volt egy óriási kés, azzal akarták összevagdosni Alt. Akkor nagyon megijedtem, és elfutottam, Alice meg utánam. Nem néztem szét az úton, és majdnem elütött minket a rendőrautó. Alice elrántott előle, aztán meg leszaladtunk a metróhoz, hogy ne kaphassanak el. Lecsúsztunk a korláton, mert másképp utolért volna minket a rendőrbácsi. Aztán mikor leszálltunk és hazajöttünk, Alice megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek, mert akkor elvinnének a rendőrök másik családhoz vagy árvaházba, őt meg becsuknák a börtönbe. De én nem tudtam, hogy Flynn amúgy is meglátott minket, meg azt se, hogy a piros szemű rendőrbácsi ismeri Alice-t. Én eddig csak a szőkével találkoztam, ő meg nem volt ott.

– Értem – biccentett Scott. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ne bántsátok többet Alice-t – kérte ismét sírásra görbülő szájjal a kisfiú. – Erről most tényleg nem ő tehet.

– Tudom, öcskös – cirógatta meg Scott az arcát. – Ne félj, nem fog kikapni. Másnak ne mesélj erről, akkor egyikőtöket sem fog elvinni senki sehova. Nyugodj meg.

– Gyere, Peter, menjünk ki uzsonnázni – hívta Gwen, mielőtt még egyszer eltörhetett volna a mécses, és kiterelgette a kisfiút a szobából, egyedül hagyva két bátyját.

A fivérek egy emberként sóhajtottak egy nagyot.

– Egészen úgy hangzik, mintha Alice ezúttal komolyan próbálkozott volna – jegyezte meg Flynn. – Lehet, hogy a felügyelőtisztjének igaza volt?

– Ha igen, akkor nekünk miért nem mesélte el ezt így? – értetlenkedett Scott.

– Hát... nem igazán volt rá lehetősége, tekintve, hogy egy irtózatos pofonnal indítottam a kérdezősködést – húzta el a száját a másik. – Utána meg, gondolom, úgy volt vele, hogy mondhat akármit, úgysem hisszük el.

– Vajon hogy tudnánk rávenni, hogy használja időnként a fejét? – Scott frusztrálta fújt egy nagyot. – Ha tényleg nem ő a hibás, annyi józanság csak kell, hogy legyen benne, hogy legalább kivonja magát a balhékból...

– Nem tudom. – Flynn lemondón csóválta a fejét, majd ökölbe szoruló kézzel, sötéten hozzátette: – Annyi viszont biztos, hogy ha összefutok valamikor azzal a jenki kölyökkel, hát nem teszi zsebre, amit tőlem kap.