Másnap reggel, a tubus nagy szortyogtatása közepette, Alice-nek még épp sikerült annyi alapozót kisajtolnia, hogy vállalható módon nézzen ki. Egy sóhajjal kidobta az üres flakont a fürdőszobai szemetesbe, és a lámpa fel-le kapcsolgatásával próbálta ellenőrizni, hogy mindenféle fényviszony mellett tökéletes-e a fedés. Mára elmegy – állapította meg sóhajtva, és egy meddő fésülködési kísérlet után elhagyta a fürdőt.

A konyhában Gwendolynba botlott, amit kivételesen nem bánt.

– Kéne némi zseton – közölte nővérével. – Elfogyott az alapozóm, és csak korrektorral ezt így nem lehet megcsinálni – bökött az arcára.

– Mennyibe kerül? – tudakolta beletörődőn Gwen.

– Egy tízfontos elég lesz.

– Megtarthatod, ha marad belőle.

– Kösz. – Alice sietősen a tárcájába süllyesztette a bankót. – Megyek, mert elkések.

– Reggeliztél? – szólt utána Gwen.

– Persze – kiáltott vissza húga cipőhúzás közben.

– A zabszelet nem számít reggelinek – jelentette ki Gwen.

– Tejet is ittam – trillázta Alice.

– De jó, így tényleg nem fogsz éhen veszni. Most megnyugodtam – morogta maga elé az idősebb lány, és fejcsóválva kente tovább a vajas pirítóst Peternek, miközben húga elköszönt, és már csapódott is mögötte az ajtó.

A körúti drogéria nem volt még nyitva, így kénytelen volt iskola utánra halasztani az alapozóvásárlást. Ha szerencséje van, egy kicsit le tud így csípni a Berwalddal töltendő időből – habár jól kijött a férfival, semmi kedve nem volt neki számot adni a gondolatairól. Tudta, hogy nem egészséges magába fojtani a problémákat, és nem is akart volna hallgatni róluk, de egyszerűen nem volt kivel megbeszélnie. A hatóságoknak – legyen az oktatási, rendvédelmi vagy egészségügyi – nyilván nem számolhatott be róla, a barátainak meg ugyan elmondhatta volna, de ők a vaskalapos fivérei miatt nemhogy segíteni nem tudtak, csak ronthattak a helyzeten. Még leginkább Francisnek lett volna hajlandó mesélni, de a férfi, rendőr lévén, bízvást nem hagyta volna szó és tettek nélkül a dolgokat. Az előző esti felelősségre vonásról sem tudta eldönteni, hogy örüljön-e neki vagy ne – az ösztönei azt súgták, rejtse el a gyenge pontjait, ne hagyja, hogy kívülálló legyőzötten lássa; másfelől viszont jólesett a tudat, hogy van kire támaszkodnia, ha kicsúszik a kezéből az irányítás.

Amint belépett az iskola kapuján, eszébe ötlött egy másik probléma. Vajon mennyit mondjon el a barátainak a tegnap történtekről? Ők csak annyit tudtak, hogy Gilbert majdnem elkapta, és hogy Flynn felpofozta, azt nem, hogy mi lett ennek az egésznek a végkifejlete. Márpedig valamit mondania kell, hiszen Francis még arra sem szakított időt, hogy a saját szemével győződjön meg Lars és Bella kötelező megjelenéséről, pedig őket nem favorizálta annyira, mint Alice-t, hogy bemondásra is elhiggyen nekik bármit.

Megtorpant egy pillanatra a lépcső tetején, amikor tudatosult benne, hogy egyetlen porcikája sem kívánja tájékoztatni a többieket a vallatásról és az azt követő eseményekről. Nem is egészen értette magát, elvégre Bella a legjobb barátnője volt, és a srácokkal is szinte mindent tudtak egymásról, mégis. Valahogy túl intimnek, túl bizalmasnak érezte a rendőrségen és az otthon történteket ahhoz, hogy bárkivel megossza. Semmi kedve nem volt hallgatni a szörnyülködést, ámuldozást vagy spekulálást, ami a beszámolóját követte volna. Furcsa volt bevallani önmagának, de egyszerűen nem akarta, hogy a barátai tudjanak róla. Ez az ő titka volt, és valamiért úgy érezte, csak akkor maradhat meg Francis védelmező, biztonságot nyújtó emlékének ereje, ha hallgat róla. Ez nem tartozott a többiekre. A legkevésbé sem.

Megrázta magát, és ismét elindult az osztályterem felé. Gilbert és Francis lecseszték, utána hazavitték. Passz. Ennél többet nem kell tudniuk.

Amint belépett a terembe, rögtön összeakadt a tekintete Ivan Braginszkijéval. Alice figyelme egy futó pillanat után Bellára terelődött, aki mellé szegődve a padjáig kísérte, de végig magán érezte a méricskélő pillantást, amelytől libabőrös lett a háta. A helyére érve fellesett, és nyugtázhatta az igazát: az orosz meg sem mozdult, mióta ő belépett. A húga padjának szélén ült, két hüvelykujját az övbújtatójába akasztva, és őt nézte. Csak egy fekete atlétát viselt, amitől a szokásosnál is szélesebbnek tűntek a vállai – szabadon maradt, hófehér karja majdnem vastagabb volt, mint Alice dereka. Ezzel szorította fojtófogásba Alfredet a pályán... A lány megszédült a felbukkanó emlékképre, be kellett hunynia a szemét.

Mikor ismét felpillantott, Braginszkij még mindig őt figyelte. Mellette Natalia éppen Torisszal vitatkozott valamin, és ügyet sem vetett rájuk, Bella azonban kiszúrta a barátnőjére meredő liláskék szempárt – és azon nyomban le is hajtotta a fejét, nem mert visszanézni, míg Alice dacosan összeszűkült szemekkel állta Braginszkij tekintetét.

A csengő éles hangja szakította félbe a szemezésüket – de csak addig, míg az orosz fiú egy vállon paskolással elköszönt a húgától, és ellökve magát a padtól, lazán az ajtóhoz sétált. Egy másodpercre még visszanézett Alice-re, szinte kíváncsian, mielőtt kilépett volna a folyosóra.

– Ez meg mi volt? – suttogta levegő után kapkodva Bella. Braginszkij már rég kiment a teremből, ő mégis csak lopva mert az ajtó felé pislantani.

– Gőzöm sincs – morogta Alice, és vetett egy oldalpillantást a lassan szétszéledő keletiekre. Egyedül Aleksanderével akadt össze a tekintete, bár ez lehetett csak azért, mert a fiú előtte ült, és a helyére igyekezve eleve őket célozta meg. Mindenesetre a bolgár nem szólt hozzájuk egy szót sem, és Alice-ben csak most merült fel, hogy Belláék nem is tudnak Braginszkij bandájának baráti traccspartijáról a rendőrségen. Hőn remélte, hogy egyik tagjuk sem ejt el valami megjegyzést róla, mert egyetlen porcikája sem kívánt barátnőjének magyarázkodni. Alice biztosra vette, hogy a következő szünetben így is alaposabban ki lesz kérdezve, mint szeretné. Bella kotnyelessége nem ismert határokat, bár szerencsére őt könnyebb volt manipulálni, mint a rendőröket.

Egész órán maga előtt látta azt a fura árnyalatú, érdeklődő szempárt; képtelen volt a tanárra figyelni miatta. A hideg futkosott a hátán a gondolattól, hogy most aztán tényleg felkeltette Braginszkij figyelmét. Az orosz persze eddig is tisztában volt az ő létezésével, de többnyire nem foglalkozott vele, legfeljebb egy lenéző pillantásra méltatta őt is és Bellát is. Mi változott meg vajon, miért szúrta ki őt magának?

Alice hamarabb megkapta a választ, mint várta volna. Már bőven túl volt a szűkszavú beszámolóján Bellának, és összeszorított fogakkal próbálta lekoptatni újabb és újabb kérdésekkel előrukkoló, minden részletet tudni akaró barátnőjét, egyelőre sikertelenül. Végső kétségbeesésében egy óvatlan pillanatban bemenekült a mosdóba, azzal a feltett szándékkal, hogy ott bujkálva húzza ki a csengetésig hátralévő időt – ám határtalan meglepetésére alighogy belépett az ajtón, egy széles mellkasnak ütközött neki.

Ivan Braginszkij elkapta a derekát, mielőtt fenékre esett volna, Alice pedig önkéntelenül is megkapaszkodott a fiú kemény alkarjában. Mikor többé-kevésbé sikerült stabilan megállnia a lábán, zavartan eleresztette, és rögvest hátrébb lépett.

– Hát te mit keresel a női mosdóban? – szegezte a fiúnak a nyers kérdést.

– Csőtörés van a harmadik emeleten – válaszolt foghegyről Braginszkij. – Az összes fiúvécét üzemen kívül helyezték, mert mind egy vízkörön vannak, egymás alatt. – Beszéd közben megnyitotta az ajtótól távolabbi csapot, és lehajolt, hogy igyon belőle.

Mikor felegyenesedett, Alice már épp szólni akart, hogy vigyázzon, de elkésett. A fiú fél kézzel megtörölte a száját, a másikkal pedig elzárta a csapot – és aztán meglepődve pislogott a markában maradt csaptelepre, amely külön unszolás nélkül, ettől a hétköznapi mozdulattól is mindenestül kijött a falból.

– Bozse moj – motyogta az orra alatt Ivan. – Ez mégis hogy a viharba működik, ha egyszer nincs rácsatlakoztatva a csőre?

– Ha visszadugod a falba, és kicsit be is ütögeted, megint jó lesz – vont vállat Alice.

– Aha... Valószínűleg megszakadt a menete – vizsgálgatta a csőcsonkot az orosz. – Látom, ez is jól karban van tartva. Egyszer a fejünkre fog omlani ez az egész romhalmaz. – Visszaillesztette a helyére a csapot, és némi tuszkolgatás után ráveregetett párszor. A lyuk melletti vakolat finoman peregni kezdett, de a csap némi nyikorgás után valóban működőképesnek bizonyult. – Ezt már tényleg csak a szentlélek tartja egyben. Csak az a fura, hogy nem kezdett el spriccelni a víz, mikor kihúztam...

A gyors vízvezetékszerelés végeztével Braginszkij tekintete újra visszatért Alice-re. Közelebb lépett hozzá, és a lánynak már nem volt hova hátrálnia előle, ahogy hatalmas keze finoman az ablakon beáradó fény felé fordította az arcát. Alice hirtelen lélegezni is elfelejtett a váratlan mozdulattól.

– Nem a rendőrök vertek meg, ugye? – tudakolta halkan, még mindig a lány járomcsontját vizsgálgatva.

– Nem – horkantott a lány, és oldalra lesett a tükörbe. A sminkje pontosan olyan volt, mint reggel.

Braginszkij észrevette a lopott pillantást.

– Ne aggódj, szinte egyáltalán nem látszik – ha nem tudnám, mi van a festék alatt, észre sem venném.

– Remek. – A szarkazmustól csöpögő hangra Ivan békítően végigcirógatta hüvelykujjával a sérült bőrt. Alice-t kirázta tőle a hideg, érezhetően összerándult, és finoman, de teketóriázás nélkül elhúzta a fejét. A fiú hagyta, nagy keze lehullott az arcáról.

– Ki bántott, Törpilla? – nézett rá félrebillentett fejjel, komolyan. Ilyen közelről még nagyobb darabnak tűnt, fakószőke haja és világos bőre éles kontrasztot alkotott fekete izompólójával.

– Semmi közöd hozzá – vetette oda fagyosan a lány. Még mindig bizsergett az arca a fiú keze melegétől, és ez iszonyúan zavarta.

Braginszkij fel sem vette az ellenséges hangulatot.

– Francisnek ugye azért elmondtad, ki tette? – kérdezte, a saját maga részéről nem forszírozva tovább az illető kilétét.

– Igen. – Alice váltig nem értette, miért olyan fontos ez.

– Akkor jó – biccentett megkönnyebbülten az orosz. – Ő nem fogja annyiban hagyni. Rendes fickó, maradj vele. Vigyázni fog rád.

Ezzel Braginszkij láthatóan befejezettnek tekintette a beszélgetést, és mielőtt az elképedt Alice csak kinyithatta volna a száját, egy szinte baráti vállon veregetés után már kint is volt az ajtón – majdnem nekiütközve Bellának, aki kistányérnyi szemeket meresztett a láttukra.

– Mit keresett Braginszkij a női vécében? – pislogott teljesen padlót fogva Bella, amint becsukódott a fiú mögött az ajtó.

– Csőtörés van a fiúmosdóban – motyogta még mindig az orosz után bámulva a lány, és magában azon töprengett, vajon miért van meggyőződve róla Braginszkij, hogy együtt van a felügyelőtisztjével. Tiszta őrület.

Alice egész nap nem bírta kiverni a fejéből Ivan utolsó hozzá intézett mondatát. Mégis honnan szedhette, hogy Francis a pasija?! És a vicc az egészben, hogy nem ő volt az első, aki ezt hitte. Bella folyton ugratta a rendőr kivételezése miatt, és Alfred is szentül meg volt győződve róla, hogy van közöttük valami. Ennyire félreérthető lenne külső szemlélő számára a kapcsolatuk? Arról nem is beszélve, hogy Braginszkij most már egészen biztosan valami disszociatív személyiségzavarban szenved. Nem normális dolog, hogy egyik nap megfenyegeti, és laposra veri az exét a jelenlétében, a másik nap meg nekiáll őt pátyolgatni. És az a leplezetlenül érdeklődő pillantás, amivel méregette... Brr.

„Rendes fickó, maradj vele. Vigyázni fog rád."

Ó, komolyan. Már hogy járhatnának? Francis legalább hét-nyolc évvel idősebb, mint ő, kizárt, hogy egy ilyen nyivászta, hátulgombolós bajkeverő csitri kelljen neki, amikor biztosan sorban állnak érte a nők. Akárkit megkaphatna, amilyen sármos – hát még egyenruhában... Alice-t, mérhetetlen zavarára, forróság öntötte el a gondolatra. Kéretlenül is emlékek tolakodtak a fejébe felügyelőtisztjéről: ahogyan rámosolyog, ahogyan megcirógatja az arcát, ahogyan a hátán a kezével finoman navigálja, ahogyan előtte térdelve a bokájára simítja a kezét, ahogyan oltalmazón magához öleli... Azután kevésbé ártatlan képek is felbukkantak: ahogy ráparancsol, hogy vetkőzzön... Ahogyan vérfagyasztó tekintettel leszereli róla a testvéreit. Atyaég, ahogyan magához rántja, majd a saját testével a falnak szorítva összebilincseli a csuklóját... A víz is kiverte az utolsó emlékre.

Basszuskulcs. Ez így nagyon nem lesz jó. Egyáltalán normális az, hogy ilyeneken jár az esze...? Ezek után hogy lesz képes Francis, vagy akár csak Berwald szemébe nézni? Ha más nem, a pszichológus biztosan kiszúrja, hogy nem stimmel vele valami... De ezek után Francisnek is hülyének kellene lennie, hogy ne vegye észre a pirulását. A francba Braginszkijjal, hogy bogarat ültetett a fülébe!

És a legrosszabb az volt, hogy képtelen volt leállni. Önkéntelenül is felidézte, amint felügyelőtisztje megsimogatja az arcát – aztán a képzeletében lejjebb siklott a keze, és felfelé billentette az állát, miközben a szájára hajolt... Megrázta magát, hogy kiverje a gondolatot fejéből, de szinte rögtön egy másik, alternatív fantáziakép úszott be az elméjébe az előző napi vallatásról: hogy csak kettesben vannak a kis irodában, ő félmeztelen, és Francis magához öleli, majd finoman a nyakába csókol, és a lábait a csípője köré húzva felülteti az íróasztalra...

Frusztráltan felszusszant, és akkor vette észre, hogy Aleksander, ültében hátraforulva kapkodó, szabálytalan légzésére, őt nézi.

– Minden rendben? – suttogta aggodalmasan összevont szemöldökkel. – Jól vagy?

– Persze, remekül – lehelte csak egy kicsit hisztérikus felhanggal Alice. A bolgár fiú nem tűnt meggyőzöttnek, de nem feszegethette tovább a dolgot, mert a tanár rájuk szólt, és kénytelen volt előre fordulni.

Remek, még majdnem le is bukik a kéretlen és teljességgel lehetetlen álmodozásai közepette. Egyszerűen fantasztikus.

Braginszkij, átok rád.

Mr Beilschmidttől csont nélkül sikerült elkéredzkednie: épp csak megemlítette Berwald kérését, a férfi máris intett, hogy mehet. Kikerülve az ajtóban az utolsóként, kissé megkésve befelé igyekvő, fél tornacipőjét menet közben felhúzni próbáló Aleksandert, visszament hát a táskájáért, és az öltözőből kilépve még épp hallotta, amint a tanár ráncba szedi az összevont két osztályt:

– Úgy vettem észre, hogy egyeseknek mostanság túl sok az energiájuk – dörgött a hangja –, úgyhogy ezt most orvosolni fogjuk. Bemelegítés, tíz kör!

Alice egy együttérző grimasszal gondolt két bent maradt barátjára, és csak egy futó pillanatra mart belé a bűntudat, amiért tovább nem is foglalkozott velük. Minden figyelmét az előtte álló délután feladatai kötötték le. Először alapozóvásárlás, aztán Berwald leszerelése, lejelentkezés Francisnél, és közmunka. Mindezt teljes hidegvérrel, mintha mi sem történt volna. Egyszerű haditerv, kizárt, hogy bármi félresiklana. Dehogyis támadták le őt holmi orosz bandavezérek a női vécében, mindenféle idióta gondolatokat ültetve a fejébe...

A drogériában némi suttyomban megejtett, minőségellenőrzésnek álcázott kenceficélkedés és címkeolvasgatás után Alice úgy döntött, tökéletesen megfelel neki a sajátmárkás, olcsóbb alapozó is, amely gyanúja szerint épp ugyanazt tartalmazta, mint a drágább – legalábbis a színe, szaga, konzisztenciája és nem utolsósorban a gyártója és összetétele is teljességgel megegyezett, ellenben a felébe került, mint a másik. Hja, kérem, valamiből neki is meg kell élni. Felbuzdulva az első napirendi pont sikerén, újult önbizalommal vetette bele magát a város forgatagába. Fog ez menni, mint a karikacsapás...

Mikor a kapitányság épülete elé ért, az elhatározása egy egészen hangyányit meginogni látszott – gyorsan ráparancsolt magára, hogy kösse fel a nadrágot, és bár a lába egyre inkább remegett, ahogyan Berwald irodájához közeledett, igyekezett makacsul kapaszkodni az önuralmába. Valamennyit segített, hogy Gilbert rávillantott egy vigyort a nagy terem túlsó végéből – megadta a kopogtatáshoz szükséges lelkierőt, és elvágta a menekülés útját.

– Szervusz, tündérem!

Ismerős hang csendült a másik oldalán, amelytől újabban ugrott egy hátraszaltót a gyomra. Felügyelőtisztje karja a vállára nehezedett, és ahogy felé fordult, a férfi finoman magához szorította. Széles mosolya láttán Alice-t zavart boldogság öntötte el.

– Francis – lehelte, és érezte, hogy az ő szája is mosolyra húzódik. Egy hosszú pillanatra belebújt az ölelésbe, arcát a férfi mellkasának simítva; aztán épp mikor kibontakozott a karjai közül, hogy megszólaljon, már nyílt is a pszichológus ajtaja.

– Sziasztok – köszönt rájuk Berwald egy másodperc adásszünet után, mikroszkopikusan megránduló szemöldökkel. – Alice, kerülj beljebb. Te is jössz, Francis?

– Szeretnéd, hogy jöjjek? – fordult pártfogoltjához a férfi.

– Gyere, ha van kedved – billentette félre a fejét invitálón Alice.

Szinte szürreális volt, ahogyan felügyelőtisztje megjelenése egy csapásra feloldotta Alice minden feszültségét és aggodalmát. Minden kitörlődött az agyából, a délelőtti rágódása, a kétségei, a félelmei, még a fantáziálása is – csak a pillanatra figyelt, Francis ellágyult tekintetére, a kezére a hátán, ahogy beterelte, a térdére, mely egy hajszálnyit az övéhez ért, mikor leültek, megnyugtató illatára, amely körbeölelte őket...

– Na meséljetek – helyezte magát kényelembe Berwald is. – Hogy alakult a tegnap este?

– Jól – mondta Alice, és fellesett felügyelőtisztjére. – Szerintem jól. Francisék hazavittek, aztán beszéltek a bátyáimmal meg a nővéremmel.

– Nem volt semmi gond utána sem, hogy elmentek? – érdeklődött a svéd.

– Nem – rázta a fejét a lány, majd ismét Francisnek címezte a szavait: – Scott annyit mondott, idézem: „a szabályok továbbra is állnak" – de ezen kívül egy szót sem szóltak.

– Hogy érzed, rendben leszel otthon?

– Igen – válaszolt némi tűnődés után Alice. – Amúgy sem szoktak ennyire elfajulni a dolgok, és Gwendolyn is nagyon dühös volt rájuk... Ráadásul most rendőri figyelmeztetést is kaptak. Ilyen kaliberű melodrámát biztos nem fogunk többször eljátszani.

– Ezt örömmel hallom – hunyorított derűsen Berwald. – És az iskola?

– Egyelőre minden rendben. – Alice egy kicsit elbizonytalanodott. – Mondjuk gyanítom, jórészt azért, mert Alfred nincs ott. Általában neki köszönhetjük a nagyobb összetűzéseket.

– Ezen a téren majd besegítünk egy kicsit – ígérte Francis. – Nagyon érik már egy beszélgetés vele is.

– Hát, meg most már Mr Beilschmidt is nagyjából képben van – jegyezte meg Alice, a tornatanár tesiórának álcázott könyörtelen diákszívatására gondolva, amelynek nagyjából mostanra lehetett vége. – Ő is elég hatásosan le tudja hűteni a srácokat, ha nem bírnak magukkal.

Francis felhorkantott mellette, és Berwald szemöldöke is megrebbent.

– Az biztos – értett egyet a pszichológus. – Örülök, hogy megosztottad velem a gondolataidat, és jó látni, hogy úgy tűnik, nagyjarészt megoldódtak a dolgok. De ha bármikor szükségét érzed, nyugodtan keress fel soron kívül is.

– Köszönöm – biccentett Alice egy halvány mosollyal. – Akkor mára végeztünk is?

– Igen – felelte Berwald. – Két szót váltanék még Francisszel, addig megvárhatnád az irodájában.

Alice nem kérette magát, elköszönt, és már kinn is volt az ajtón. Remegős, megkönnyebbült öröm áradt szét benne: túl volt a rettegett beszélgetésen, és nevetnie kellett magán – utólag őszintén nem értette, mitől félt annyira. Leszámítva persze a lebukást, hogy belezú... Állj. Nem, nem zúgott bele Francisbe. Attól, mert jól érezte vele magát, jobban, mint mással, és mert elképzelte magukat együtt, még nem szeretett belé. Attól sem, hogy szégyentelenül kiélvezte a férfi kedves, figyelmes viselkedését és gyengéd, futó érintéseit. Attól sem, hogy Braginszkij – egyébként teljesen téves – meggyőződése furcsa dolgokat művelt a gyomrával... És attól sem, hogy esze ágában nem volt ebből egy árva szót is megosztani Bellával.

Nem. Nem szerelmes Francisbe, és kész.

Berwald hátradőlt kényelmes karosszékében, kék szemei tűnődve méregették a vele szemben ücsörgő rendőrtisztet.

– Még sosem láttam Alice-t ilyen felszabadultnak – szólalt meg végül. – Mintha minden aggodalmát leemelted volna a válláról. Mi történt tegnap, miután hazavittétek?

Francis arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a derűs félmosoly. Vállai megroggyantak, és fáradtan a kezébe temette előrebukó fejét.

– Ne is említsd – nyögött fel, és frusztráltan végigszántott a haján. – A bátyjainál nagyobb fafejekkel még életemben nem találkoztam. Igazából nem tettek vagy mondtak semmi olyat, ami akár csak tiszteletlen lett volna – habár az az épphogy palástolt gúny a stílusukban, na az az volt –, mégis, még Gilbertnek is felment tőlük az agyvize, pedig neki alig van köze Alice-hez.

– Hogy sikerült velük zöldágra vergődnötök?

– Alice kisöccse bemártotta magát – mesélte komoran Francis. – Kiderült, hogy Alfred csábította el hintázni, és Alice komolyan próbálta leszerelni, de nem sikerült neki. Így kerültek a parkba, és így kapták el őket Ivanék – akiknél, mily meglepő, előzőleg szintén Alfred húzta ki a gyufát. Szóval a kisfiú „beismerő vallomása" is letörte valamennyire a szarvukat, és... előfordulhat, hogy én is megfenyegettem őket – fejezte be kissé kelletlenül.

– Mivel? – tudakolta blazírtan a svéd.

– Előzetessel – csuklott hátra a rendőr feje a kanapé háttámlájára. – Gilbert szerint nem vittem túlzásba, de e tekintetben nem adnék túlzottan az ő véleményére. Ismered, nála néha egy orrtörés is belefér a győzködésbe...

– Nézd... Alice, úgy tűnik, jól van – szerintem jobban, mint eddig. Akármi is történt, biztosabbá tette a lába alatt a talajt, aminek nagyon örülök, mert kezdtem úgy érezni, hogy lassan depresszióba csúszik.

– Mielőtt bekopogtunk hozzájuk... megkért, hogy ne engedjem állami gondozásba kerülni – vallotta meg elszoruló torokkal, szinte suttogva Francis. – Megígértem neki. Fogalmam sincs, hogy kivitelezhetném, ha véletlenül tényleg erre kerülne sor, de... ha rád nézett volna azzal a tekintettel, te is megígérted volna.

Berwald egyébként is kifejezéstelen arca szabályosan kővé merevedett, szemében magfagytak a rideg kék lángok.

– Nem tartom valószínűnek, hogy idáig fajulna a dolog, de ha mégis, megoldjuk – jelentette ki szilárdan. – Azt tudtam, hogy nincs jó viszonyban a testvéreivel, de nem gondoltam, hogy ennyire. Valószínűleg meg is fenyegethették ezzel, mert egy gyerek nem talál ki magától ilyeneket. – A pszichológuson látszott, hogy nagyon jár az agya. – Hány éves?

– Tizenhét – felelt Francis. – Nyáron lesz tizennyolc, utána már nem küldhetik otthonba. Nem hiszem egyébként, hogy gond lesz, ennyire nem mérgesedett el a helyzet; de bármi történjék, nem hagyom magára. Megígértem.

Berwald átható tekintettel figyelte a vele szemben ülő férfit.

– Jó hatással vagy rá – jegyezte meg végül. – Olyan dolgokat is elmond neked, valószínűleg senki másnak nem. Valamiért az az érzésem, hogy nincs még egy felnőtt, akiben ennyire megbízna.

– Merem remélni, hogy nem így van – válaszolt automatikusan Francis, és magában azon filózott, hogy vajon miért gondolja éppen az ellenkezőjét, miért esik jól neki titokban Berwald feltételezése, és vajon a svéd meg tudja-e mondani, hogy az imént akaratlanul is hazudott neki.

– Pár hét, és vége a próbaidejének – mondta lassan, minden szót megfontolva Berwald. – Szerintem előnyére válna, ha utána nem engednéd el rögtön a kezét, hanem tartanád még vele a kapcsolatot.

Francis felé kapta a fejét, és a szemében feltűnő tétova remény láttán a pszichológus most már körülbelül biztosra vette, hogy kollégája, még ha magának sem vallja be, táplál néminemű gyengéd érzelmeket pártfogoltja iránt.

Alice szimpátiája nyilvánvaló volt. És volt egy olyan érzése, hogy még ha szabályba ütközik is, mindkettejüknek jót tenne, ha hagynák kibontakozni ezt a kapcsolatot.

A nagyságos vármegyének pedig úgysem kell tudnia mindenről.