Francis már átöltözött, úgy jött be érte a kis irodába. Farmert viselt, és egy fekete inget nyitott bőrdzsekije alatt, melynek a felső gombja nem volt begombolva, és az alóla elővillanó bőrfelület láttán Alice hirtelen kiszáradt a szája. Nagy nehezen nyelt egyet, miközben enyhén remegő lábakkal felállt, de már-már szédült is vissza, amint a férfi rávillantott egy sármos mosolyt.

– Arra gondoltam, hogy mivel miattunk nem tudtál hazamenni ebédelni, elmehetnénk valahová enni, ha van kedved – vetette fel könnyeden. – Tudok egy pár jó helyet...

Alice egy pár másodpercig szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Kettesben ebédelni egy civil ruhás Francisszel – ez majdnem úgy hangzott, mint egy randi. A gyomra ismét izgatottan megrándult, és miután gyorsan végigfuttatta az agyát a dolog anyagi vonzatán – most külön örült, hogy az olcsóbb alapozót vette, mert így a fele pénze megmaradt –, kicsit bátortalanul rábólintott az ajánlatra.

Francis arca felderült, és immár szinte magától értetődő természetességgel, lazán átkarolta pártfogoltja vállát. Alice-t elöntötte a forróság a mozdulatra – egyfelől elmondhatatlanul jólesett neki a férfi érintése, másfelől viszont egy kicsit visszarettent attól, hogy az egész kapitányság szeme láttára távozzanak így összeölelkezve. Habár mások általában nemigen törődtek velük – most sem –, mégis úgy érezte, mintha az egész világ szeme rajtuk lenne, ahogyan Francis kikísérte az épületből.

Odakint az utcán már felszabadultabbnak érezte magát, annál is inkább, mivel hála az égnek, ezúttal nem a járőrkocsival mentek – ezek szerint Francis sem akarta keresni a feltűnést –, helyette inkább a metróaluljáró felé vették az útjukat. A mozgólépcsőhöz érve Alice lopva fellesett a rendőr arcára, aki épp felvont szemöldökkel méregette a korlátot, aztán őt – a lány elvörösödött a pillantására, de Francis csak megcsóválta a fejét, és keze finoman megszorult a vállán. Alice-nek nyelnie kellett egyet; az enyhén birtokló mozdulat fura dolgokat művelt a mellkasával. Felügyelőtisztje az állomásra leérve sem eresztette el, és a többi várakozó utas szeme is átsiklott felettük, mint akármelyik másik hétköznapi párocskán. Alice ekkor döntötte el, hogy bár a férfi eszméletlenül dögös egyenruhában, nagyközönség előtt mégis inkább civilben preferálja – jóval kisebb a feltűnés, ugye.

A kora délutáni időpont miatt a befutó szerelvény zsúfolásig tömve volt. Francis alig bírt kiharcolni egy tenyérnyi kapaszkodóhelyet, a lánynak pedig még ennyi sem jutott, így a férfi egyszerűen magához ölelte. Alice a legcsekélyebb tiltakozás nélkül, örömmel bújt hozzá, és feltűnésmentesen mélyet szippantott finom illatából. Ha már ilyen közel kerülhetett felügyelőtisztjéhez, szégyentelenül ki akarta élvezni a lehetőséget az utolsó cseppig. Szinte csalódottan eresztette el Francist, mikor pár megállóval odébb leszálltak, és hagyták magukat kisodródni az aluljáróból a tömeggel.

A felszínre felérve egy forgalmas térre érkeztek, amelynek túlsó, kevésbé zsúfolt felén néhány kirakat közt egy kellemes kis falatozó-szerű étterem bújt meg. A kültéri asztalai mind teli voltak, és ahogy beléptek, látták, hogy késő ebédidő lévén egy pár főnyi sor is áll előttük, de bent volt annyi hely, hogy biztosan le tudjanak ülni.

– Mit szeretnél kérni? – kérdezte Francis sorban állás közben a falra kiakasztott étlapot nézegetve.

– Hmm... egy csirkés szendvicset – válaszolt Alice némi szemlélődés után.

– Inni valamit?

– Csak egy ásványvizet... De fizetem én magamnak, köszi – tette hozzá gyorsan, mikor a férfi előhúzta a pénztárcáját.

– Ezt most meg sem hallottam – sandított le rá felügyelőtisztje.

A lány ledermedt, és kitágult szemekkel, teljes zavarban bámult fel Francisre.

– Komolyan, nem kell meghívnod – hebegte. – Én...

A férfi azonban csak ráhunyorgott.

– Alice... – vágott közbe egy halvány mosollyal, és közelebb hajolva hozzá, halkan beleduruzsolta a fülébe: – Jogodban áll hallgatni.

...

...

Kész, vége. Kékhalál. Francis rávet egy évődő pillantást, a nyakát éri a lélegzete, és neki leolvad az agya. Normális dolog ez? És az, hogy egy seregnyi... hát, minimum óriás szitakötő, de inkább kolibri tart a gyomrában légibemutatót?

– Itt együnk, vagy inkább keressünk egy nyugisabb helyet valahol máshol? Van itt a közelben egy kisebb liget...

– Akkor talán inkább ott – nyögte ki nagy nehezen Alice, miután kissé akadozva újra betöltött nála a rendszer. Minél kevesebb szemtanú, annál jobb.

– Elvitelre kérjük – fordult vissza a felszolgálóhoz a rendőr.

Néhány másodperc múlva már maguk mögött is hagyhatták a kis éttermet, egy-egy papírtáska társaságában. Francis lassan kiszélesedő, de egyre gyérülő forgalmú utcákon keresztül vezette, mígnem egy árnyas tölgyekből és pár sétányból álló kis parkban kötöttek ki, egy csendes, szerény kis templom oldalában. A fák alatt húzódó macskaköves kis utak a tér közepén egy szoborral díszített szökőkútnál összefutottak, széleiken két oldalt pedig néhány pad sorakozott.

Francis nem ült le az első padra, szemmel láthatóan eldugottabb helyett keresett. A ligetecske templom felőli része már eléggé félreeső volt ahhoz, hogy az utcán feltünedező kósza járókelők ügyet se vessenek rájuk, így a férfi végül megcélozott a szépen nyírt gyep szélén egy padot.

– Na mesélj, milyen napod volt? – helyezte magát kényelembe Francis pártfogoltja mellett, és a lányhoz hasonlóan ő is bontogatni kezdte az ebédjét rejtő papírzacskót.

Alice még mindig nem tért teljesen magához az előzmények után. Szürreális volt felügyelőtisztje mellett ülni egy eldugott liget eldugott padján, és együtt ebédelni vele. Mint valami piknik, vagy tényleg egy randi...

– Érdekes – sommázta némi tűnődés után diplomatikusan. Csak minimális ironikus felhang csúszott a szóba, az is öntudatlanul, a férfi szemöldöke mégis följebb szaladt.

– Ezt hogy érted? – Az eddigi vidámságot enyhe gyanakvás váltotta fel a rendőr arcán.

– Hát... néhány esemény... hogy is mondjam, váratlanul ért. És mellesleg egészen más megvilágításba is helyezi a dolgokat.

– Otthon történt valami? – komorodott el rosszat sejtve Francis. – Valami, amit mégsem akartál Berwalddal megosztani?

– Á, nem – rázta meg a fejét egy halvány mosollyal Alice. – Nyugi, nincsen semmi baj. A bátyáimmal ma még nem is találkoztam. Nem, a suliban történt egy-két dolog... Egyszerűen csak nem számítottam erre, és egy kicsit megingatta az eddigi felállást.

– Elmeséled?

– Hát... Igazából nem nagy horderejű dolgok, sőt apróságok, csak nekem furcsák. Úgy értem... az egész rágódás talán lányos hülyeség. – Alice frusztráltan fújt egyet, amiért nemigen sikerült összefüggően megfogalmaznia a gondolatait.

– Attól elmondhatod – nógatta Francis, ismét a szokott, halvány derűvel az arcán.

Alice nagy levegőt vett.

– Azzal kezdődött az egész, hogy reggel, még mielőtt beértem volna az osztályba, villámcsapásszerűen rám tört a titkolózhatnék. – Ujjai önkéntelenül is az inge szegélyével játszottak, mint mindig, amikor zavarban volt. – Ez azért szokatlan, mert mi a többiekkel szinte mindent tudunk egymásról, olyan pedig egyszerűen nem volt, amiről Bella ne tudott volna... Mégis, azon kaptam magam, hogy nem akarom, hogy a tegnap történtekről tudomást szerezzen. És most nem csak a... az arcomra gondolok. – Ideges, rebbenő mozdulattal intett megzúzódott járomcsontja felé, aztán újra az ölébe ejtette a kezét. – Valahogy... hát nem tudom, mennyire ismerted meg Bella személyiségét az együtt töltött idő alatt, de arról fogalmad sem lehet, mennyire pletykás és kíváncsi. Én meg... nagyon szeretem, de egyszerűen belefáradtam. Nem akartam, hogy tudjon az otthoni dráma újabb felvonásáról, arról meg végképp nem, hogy ti hogy jártatok a végére, és hogy segítettetek nekem. Elmesélni neki, aztán elviselni a faggatózást a részletekért, meg hallgatni a spekulálását... úgy éreztem, ehhez nincs energiám. És nem csak most – nem is tudom, lesz-e többé.

– És bűntudatod van, amiért így érzel, igaz? – Inkább kijelentés volt, mint kérdés.

Alice felnézett a rendőrre, kicsit csodálkozva, de elgondolkodón.

– Igen – válaszolt végül. – Vagyis nem. Inkább... azért van bűntudatom, mert emiatt egyáltalán nincs bűntudatom. Hát van ennek értelme? – bámult fel kétségbeesetten felügyelőtisztjére.

Francis nem bírta megállni, felkuncogott.

– Persze, hogy van.

– Viszont mégiscsak ő az egyetlen barátnőm, és ha kiderülne, hogy mennyi mindent elhallgattam előle... Kiborulna. – Alice harapott egy nagyot a szendvicséből, hogy kezdjem magával valamit.

– Az meglehet – hagyta rá a rendőr. – De nincs okod rosszul érezni magad emiatt. Csakis a te jogodban áll eldönteni, kinek mit mondasz el, és még magyarázatot sem vagy köteles adni senkinek, amiért nem óhajtasz megosztani velük valamit. Ha a másik ezt nem érti meg, az az ő baja. Jogod van a magánszférádhoz.

– Ahhoz képest tegnap délután elég rendesen igyekeztetek kisajtolni belőlem minden olyan választ, amit a legkevésbé sem akaródzott elmesélnem – jegyezte meg csak egy csipetnyi szemtelenséggel a lány, de lerítt róla, hogy nem neheztel érte.

A férfi azonban elkomolyodott.

– Tegnap délután arról értesültem, hogy a testi és lelki épséged forog kockán – sőt ki tudja, talán az életed is. – Pártfogoltja álla alá nyúlva finoman maga felé fordította a fejét. – Ne feledd, hogy nekünk a legvégéig fogalmunk sem volt róla, kinek a keze nyomát látjuk rajtad, és meddig ment el az illető. Persze, hogy kiszedtem belőled mindent. – Hüvelykujjával megcirógatta az arcát, amire Alice-ben bennakadt a levegő, és egy szempillantás alatt a duplájára ugrott a szívverése. Nem bírta állni Francis pillantását, zavartan lehunyta a szemét. És ami a legkétségbeejtőbb volt: erőnek erejével kellett visszafognia a vágyat, hogy oldalra fordulva belecsókoljon a férfi tenyerébe...

Felügyelőtisztje keze lehullott az arcáról, amit Alice egyszerre sajnált és könnyebbült meg tőle. Megijesztette, hogy már egy kicsit bensőségesebb érintésbe is beleszédül...

– Egyszóval lehet, hogy a saját érdekedben olykor szükségét érzem kifaggatni téged, afelől viszont biztos lehetsz, hogy sosem kényszerítenélek arra, hogy a legbelsőbb, bizalmas gondolataidat akaratod ellenére megoszd velem.

Hajaj, pedig az lenne aztán az érdekes... – vágta rá kéretlenül nyíltan egy hang Alice elméjében. A lány mentálisan villámgyorsan agyoncsapta a szerencsétlent.

– Ez igazán... kedves tőled – nyögte válaszul. – Nem sokan tartják tiszteletben mások akaratát.

– És a problémának ez csak az egyik fele – mutatott rá Francis. – A másik az, hogy a többségben fel sem merül, hogy nemet is mondhatna, merthogy az udvariatlan – persze a kotnyeleskedés is az, de erről valahogy mindenki kényelmesen megfeledkezik –, és inkább konfliktuskerülésből beadják a derekukat, nehogy kicsit is szembe kelljen menniük azzal, amit társasági normáknak hisznek.

– Úúú, te is elmehetnél lélekbúvárnak – ámult Alice. – Vagy legalábbis valami kommunikációs tanácsadónak.

Francis elvigyorodott.

– Végül is, valamilyen szinten mindkettőt felöleli a szakmám.

– Az igaz – gondolkodott el a lány. – Na mindegy, kíváncsi vagyok, mit mondasz a többire.

A férfi tett egy széles karmozdulatot, jelezve, hogy folytassa.

– Ivan Braginszkij egész nap engem bámult, olyannyira, hogy Bellának is feltűnt – pedig máskor szinte soha felénk sem nézett, ha meg igen, akkor is inkább úgy, mintha feleslegesnek találná a létezésünket. Aztán összefutottam vele a lánymosdóban – csőtörés miatt nem üzemeltek a fiúvécék – tette hozzá Francis felszaladó szemöldöke láttán. – Azon túl, hogy számomra érthetetlen indokból ő is megpróbált kifaggatni, hogy ki ütött meg, valamiért meg volt győződve arról, hogy mi ketten – te meg én – járunk! – fakadt ki a végére Alice. – Csak tudnám, hogy mégis miből gondolta?! Ráadásul Alfred is ezt hiszi. A kezdetek óta.

– Alfred egy hülye – jelentette ki Francis lakonikusan. – Már bocs. Az meg, hogy mit hisz Ivan vagy bárki más, mégis kit érdekel? – Megint eltűnt minden vidámság az arcáról, hangjába pedig valami kesernyés szín vegyült. Alice nem tudta mire vélni. – Egyáltalán honnan szerzett róla tudomást, hogy megütöttek?

– Tegnap látott az őrsön, kihallgatás után, smink nélkül. – A lány fürkészőn figyelte felügyelőtisztje vonásait, de a férfi kifejezéstelen maradt. – Amúgy honnan ismeritek őket?

Francis arca megrándult, és behunyta a szemét. A levegő halk sziszegéssel távozott összeszorított fogai közül.

– Ez... nem egy szép történet – válaszolt végül lassan. – Nem is igazán van jogom ahhoz, hogy elmondjam.

– És el fogod? – pislogott rá Alice olyan nyilvánvalóan túljátszott bociszemekkel, hogy Francis elnevette magát.

– Na, ne komédiázz.

– Nem komédiázok, csak kíváncsi vagyok. Nagyon – vigyorgott a lány. – És különben is, egyszer már bebizonyosodott, hogy zsarolható vagy.

– Ó, igen? Zsarolni akarsz? – szaladt fel Francis szemöldöke, ahogy belement a játékba. – Előre megfontolt szándékkal, ráadásul bűnismétlést elkövetve? Vigyázz, kislány, még a végén bilincsben találod magad. – Félig lehunyt, tüzes pillantása forró kéjt ígérve végigsiklott pártfogoltján, s csak a szája sarkában bujkáló vigyor árulta el, hogy viccel.

– Hű, te erre izgulsz? – vihogott fel pirulva Alice, hogy zavarát leplezze.

– Hát, végül is rendőrnek mentem, nem? – kacsintott a férfi.

Alice úgy nevetett, hogy a hasa is belefájdult. Félretette a szendvicse maradékát, és mikor lélegzethez jutott, ivott pár kortyot.

– Amúgy nem akartalak megzsarolni, de tényleg nagyon érdekelne Braginszkijék dolga – jegyezte meg biztosabb vizek felé evezve, érezve, hogy a vörösség lassan leolvad az arcáról. – Biztos, hogy nem mondhatod el? Nem adnám tovább senkinek, eskü. Mostanában amúgy is több titkot őrizgetek, mint ami egészséges.

– Nocsak – dörmögte Francis, némileg aggodalmas pillantást vetve felé. – Csak az eddigiekre gondoltál, vagy van valami új is?

Alice kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Van hát! Hazudni nem akart Francisnak, megfogadta, hogy nem teszi többé, de mégis hogy állítson elé azzal, hogy talán jobban élvezi a társaságát, mint szabadna? Vagy azzal, hogy...

Megdermedt ültében, ahogy támadt egy ötlete. Egy merész ötlete, de olyan, amivel mindenki jól járna. Neki nem kell tovább magába fojtania, a férfi pedig kap valamit cserébe, amiért megint kivételezik vele.

– Van – válaszolt kurtán, felügyelőtisztje borús arcát kémlelve. – És... van egy ajánlatom is. Alku. – Ajkát beharapva habozott egy pillanatig. – Mit szólnál hozzá, ha elmesélnéd Braginszkijék történetét, cserébe pedig elmondanék egy olyan titkot, amit még Berwaldnak sem kötöttem az orrára? – Francis elsötétülő tekintetét látva sietősen hozzátette: – Semmi komoly, de szerintem jobban örülnél, ha tudnál róla. És... ez elég személyes ahhoz, hogy csak neked mondjam el.

A férfi néhány szívdobbanásnyi ideig kiismerhetetlen arccal méregette, aztán rábólintott.

– Na jó. De ígérd meg, hogy tényleg nem adod tovább senkinek. Ivanéknak se mondd, hogy elárultam.

– Eszem ágában sincs. – Alice látványosan összeborzongott. – Ha tehetem, kilométerekre elkerülöm a srácot, meg az egész bandáját.

– Igazából ez eléggé nyílt titok, majdnem mindenki tud róla az őrsön – túrt a hajába egy sóhajjal Francis. – Csak... igyekszünk diszkréten kezelni, mert elég ronda egy eset volt.

Szemlátomást nehezére esett belekezdeni, szét is nézett, hogy hallja-e őket valaki – tőlük balra pár méterrel két idősebb hölgy közeledett beszélgetve, szaglászó szobakutyáik kíséretében.

– Sétáljunk egyet? – ajánlotta Alice, elértve a férfi kelletlenségének okát.

– Ja, az jó lenne. – Francis vette a lapot. – Lemehetnénk a folyópartra, innen csak egy-két utca – mosolygott rá halványan. – Nem olyan szép, mint a belvárosban, de elég nyugis.

– Benne vagyok.

Már szinte ösztönösen siklott a válla a férfi karja alá, és ráérősen elindultak a néma téren át.

– Körülbelül négy éve történt – fogott bele a rendőr. – Még eléggé kezdő voltam, és egy este gyalogosan járőröztünk Antonióval a körzetünk rosszabb hírű negyedeiben, amikor egy sikátor elejéből szipogást hallottunk. Elég gyéren volt megvilágítva az a mellékutca, így zseblámpát kapcsoltunk, és... hát, meglehetősen horrorisztikus kép tárult elénk, hogy finoman fogalmazzak.

Alice némán figyelt, szemét egy pillantra sem véve le felügyelőtisztje arcáról.

– Az első pillantásunk egy csuromvéres, szakadt ruhájú, szőke kislányra esett – Nataliára – folytatta a férfi. – A második pedig szinte felismerhetetlenné trancsírozott-szurkált holttestre, aki, mint utóbb kiderült, egy meglehetősen régóta körözött pedofil banda egyik tagjaként működött, mielőtt ilyen csúfos véget ért volna.

A lány lélegzete elakadt a döbbenettől.

– Ugye nem...?

– Nem – jelentette ki Francis, arcán komor elégtétellel. – A fickó nem számolt azzal, hogy egy vadkeletről szalajtott utcakölyökbe futott bele, aki meg tudja védeni magát. Arról meg végképp fogalma sem volt, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő kis porcelánbabánál esetleg kés van. Nem is egy, hanem minimum négy-öt. Már nem emlékszem, mennyit adott ide, mikor bevittük. Mindenesetre a kislány ott kucorgott a fal tövében, ölelte a térdét, és még úgy is a markában szorongatta a tőreit, könyékig véresen. Ahogy megközelítettük, megfeszült rajtuk a keze, úgyhogy úgy kellett odamenjünk, mint egy sarokba szorított, támadni készülő kutyához.

– Úúú. Ez nagyon durva. – Alice gyomra összeszorult.

– Az. Ráadásul hiába próbáltuk megnyugtatni, egy szót sem értett sem angolul, sem franciául, sem spanyolul, de még olaszul sem. Csak egyetlen mondatot ismételgetett gépiesen, mi meg nem akartuk még jobban megijeszteni, úgyhogy nem mentünk közelebb, hanem riadóztattuk Gilbertéket. Natalia sokkos állapotban volt, szerintem egyébként egyedül az egyenruhánk tartotta vissza attól, hogy nekünk essen. Nem sokra rá befutott Gil Elizavetával és Feliksszel, a tolmácsunkkal. Gilbert akkor már régebb óta a rendőrségnél volt, mint mi, határozottabban tette a dolgát, és amíg a hullát vizsgálta, meg Antonióval fotókat csináltak, addig Eliza és Feliks megpróbáltak értekezni a kislánnyal. Kiderült, hogy orosz, nem beszél semmilyen más nyelvet azon kívül, és hogy azt ismételgette: „Bántani akart." Kicsit kezdett magához térni a sokkból, hogy végre akadt valaki, aki érti, amit mond, és sikerült rábírniuk arra is, hogy tegye le a késeit. Elizaveta hozott neki vizet meg egy kis kekszet, és beültették Gil kocsijába, amíg megjött az erősítés és helyszíneltünk. Végig beléjük kapaszkodott, míg bevittük az őrsre, orvost hívtunk hozzá, és próbáltuk elérni a hozzátartozóit.

Francis szünetet tartott, így a csendet csak a folyó halk bugyogása és a sirályok rikoltozása törte meg.

– A „hozzátartozó" előbb talált meg minket, mint mi őt – folytatta némi iróniával. – Hajnal felé Gilberték behoztak egy nagydarab kamaszfiút, szintén tetőtől talpig véresen. Na, ez volt Ivan. Körülbelül öt-hat órájába tellett előkeríteni a húga elrablóit, és lemészárolni az összeset, akit ért. Konkrétan egy éjszaka alatt elintézte annak a bandának a háromnegyedét, akiket évek óta kajtattunk, egyértelmű terhelő bizonyítékok hiányában persze hiába. A többit már könnyű volt felgöngyölíteni, volt egy-két túlélő lőtt sebbel, akik az intenzívről egyenest a sittre mehettek, a banda fejét meg ők dobták fel. Sosem felejtem el Ivan vérfagyasztó tekintetét... Szemernyi megbánást sem mutatott, de nem is tudtuk hibáztatni. Ő sem beszélt angolul, és csak annyit mondott Elizavetának, hogy nem érdekli, mi lesz vele, a húgához senki nem nyúlhat. Feliksre meg úgy nézett, mint akit menten kibelez, pedig szegénynek mindösszesen annyi bűne volt, hogy Natalia az ő karjában aludt el.

– És végül hogy úszták meg? – csodálkozott Alice. – Nataliát értem, ő önvédelemből csinálta, de a bátyja...

– Édesem, egyrészt fiatalkorúak voltak mindketten – Ivan talán tizenöt, Natalia tizenhárom –; másfelől senki nem sietett jegyzőkönyvbe venni, hogy Ivan lényegében önbíráskodott, simán el lehetett ütni azzal, hogy rá is rátámadtak. Szavahihető szemtanú nem maradt élve. Harmadfelől pedig, bár a nővérük gyámsága alatt álltak, a nagyapjuk otthon Oroszországban befolyásos KGB-tiszt volt a Szovjetunió összeomlása előtt. Tél Tábornok volt a beceneve – szerintem te már nem hallottál róla, túl fiatal vagy hozzá, de a maga idejében és területén elég hírhedt volt. Ami tisztázatlan maradt, azt ő sikálta el. Sőt, szerintem az ő keze volt abban is, hogy a börtönbe került bandatagok sajnos hónapokon belül, gyors egymásutánban, gyanús hirtelenséggel és egyformasággal elhaláloztak.

– Hogyan? – kérdezte morbid kíváncsiságtól hajtva a lány.

– Gerinctörés, tetániás görcs következtében – sandított le rá a férfi. – Ronda egy halál.

– Váá – borzadt össze Alice. – Már értem, miért úsznak meg mindent Ivanék. Meg hogy miért vigyáz ennyire a húgára. Alt egyszer egy parti orosz rulettel fenyegette meg, öt golyóval a tárban, amikor udvarolni kezdett Nataliának.

– Ezek után nem is lehet rajta csodálkozni – vont vállat Francis. – És Alfred értett a szóból? Lehet, nekem is valami ilyesmivel kellene próbálkoznom, hátha akkor leszáll rólad.

– Mondjuk azt az elején meglebegtetett testüregmotozást esetleg bevethetnéd... – próbálta oldani a hangulatot a lány, elég gyér sikerrel. Francisnek ugyan az évek alatt volt ideje túltenni magát a dolgon, meg sok más ocsmányságot is láthatott azóta, őt már nem rázta meg annyira a történet, de Alice egyszerűen nem bírta legyűrni a sokkot. Azt eddig is érezte, hogy Braginszkij nem kispályás, és nem is tudta elítélni a húga védelme miatt, de azért az még neki is meredek volt, hogy tizenöt évesen ki tudja, hány embert nyírt ki egy fél éjszaka leforgása alatt... Al örülhet, hogy néhány pofonnal megúszta az orosz haragját.

– Meggondolom – vigyorodott el halványan Francis, aztán ugyanolyan gyorsan le is olvadt a szájáról a mosoly. – Nagyon kikészültél? – Védence sápadt-zöldes színben játszó arcát látva megállt, és szorosabban magához ölelte a vállát.

– Egy kicsit felfordult a gyomrom – vallotta be enyhén remegő hangon Alice. – Valahogy ezek után az én problémáim olyan bagatellnek tűnnek, hogy szégyellem magam, amiért nem tudom megoldani őket.

A férfi egy hosszú pillanatig csak nézte.

– Gyere, üljünk le.

Lesétáltak a rakpart kőlépcsőihez, és megcéloztak egy szélesebb fokot. Francis letelepedett, a mellé lépő lányt pedig nemes egyszerűséggel féloldalasan a térdére ültette.

– Még a végén felfázol itt nekem – dörmögte.

Alice lélegzete elakadt egy pillanatra, a szíve pedig akkorát dobbant, hogy azt hitte, felügyelőtisztje is menten meghallja. A férfi azonban cseppet sem zavartatta magát: fél kezével a derekát fogta, a másikkal pedig maga felé fordította az arcát, és komolyan fürkészte tengerkék szemeivel.

– Jól figyelj, tündérem: attól, mert neked nem egy bűnbandával kellett szembenézned, még egyáltalán nem bagatellek a problémáid, és azt kell mondjam, nem is könnyen megoldhatók. Én személy szerint kifejezetten örülök, hogy téged legalább nem pedofilok markából kellett kihúzzalak. Épp elég féken tartani a verekedős bátyáidat meg a bajmágnes exedet. És igen, Natalia esete sokkal durvább és extrémebb volt, de a tied sem hétköznapi. Egyikőtöknek sem szabadott volna ilyen helyzetekbe kerülnie. Ne szégyellj segítséget kérni, nem attól függ a jogod hozzá, hogy mekkora bajba keveredtél. Egyáltalán nem kéne ilyesmikkel foglalkoznod, épp elég gond, hogy rákényszerülsz.

Alice beharapott ajkakkal hallgatta a férfit, és mikor amaz elengedte az arcát, nem is bírta tovább állni a pillantását. Francis úgy beszélt, mintha ő teljesen ártatlan lenne, mintha pusztán a körülmények játéka juttatta volna oda, ahová került.

– Kérdezhetek valamit? – bökte ki végül, lesütve a szemét. – Miért... miért mondod ezt úgy, mintha nekem semmi részem nem lett volna abban, hogy ennyire lecsúsztam?

– Egyáltalán nem ezt mondtam – válaszolt faarccal a férfi. – Abban nagyon is sok szereped volt.

– De... úgy beszéltél, mintha csak véletlenek sorozatán múlt volna, hogy a rendőrségen kötöttem ki – Alice zavarában hadarni kezdett –, és azt sem értem, miért bánsz úgy velem, mint... mintha magam lennék a megtestesült ártatlanság, és csak rosszkor lettem volna rossz helyen. Miért... bízol bennem ennyire?

Nagy, koboldzöld szemei őszinte értetlenséggel bámultak a férfi arcába, aki rezzenéstelenül visszanézett rá.

– Mert látom rajtad, hogy igyekszel – válaszolt egyszerűen. – Hogy az első naptól fogva minden energiáddal próbáltál jófelé haladni. Ez persze nem sikerült mindig zökkenőmentesen – tette hozzá, látva Alice fintorát –, de hidd el nekem, nagyon kevés olyan fiatallal találkozni, akik ennyire próbálkoznak.

A lány sűrű, szőke szempillái zavart rebbenéssel lecsukódtak egy pillanatra, mielőtt felsandított volna rá.

– Velem még soha ebben az életben senki nem volt olyan rendes, mint te – vallotta be halkan, ismét a térdéhez beszélve. – Udvarias voltál a testvéreimmel, és velem is jóval kedvesebb, mint amit érdemeltem volna. Nem... nem írtál le rögtön, és... fogalmad nincs, hogy ez mennyit jelent. Hogy végre volt valaki, aki nem csak a száját húzta, ha meglátott, akit tényleg érdekelt, hogy mi van velem... Még ha csak a munkádból kifolyólag is, de jólesett, hogy van, akinek legalább egy kicsit számítok. Két-három jó szóval és egy mosollyal olyan kapaszkodót nyújtottál, ami a teljes elbukástól mentett meg. És fogalmam sincs, ezt hogyan tudnám valaha is meghálálni.

Fellesett felügyelőtisztjére – a férfi tekintetében gyengédség ült, ujjai pedig olyan lágyan cirógatták végig az arcát, hogy Alice ezúttal tényleg nem tudta megállni, és belesimította arcát a tenyerébe.

– Sehogy nem kell meghálálnod. – Francis hangja rekedtebben csengett, mint eddig, ajkai kissé elnyíltak, ahogy tekintete egy futó másodpercre a lány szájára rebbent. – Örülök, hogy segíthettem. És bármikor, bármire van szükséged, szólj, és megteszem, amit tudok.

– Köszönöm. – Alice finoman megszorította a férfi ölébe hulló kezét, aztán sóhajtott egy nagyot, és hagyta kicsúszni a hosszú ujjakat a markából. Francis elmesélte neki, amire kíváncsi volt, és most hirtelen nehezebbnek tűnt elmondani, amit ígért, mint eredetileg gondolta. – Azt hiszem, most rajtam a sor.