A férfi nem szólt semmit, csak nézett rá, türelmesen várva, hogy ismét megszólaljon. Alice nagy levegőt vett.
– Mielőtt belekezdenék, szeretném leszögezni, hogy ilyen hülyeség soha többet még csak eszembe se fog jutni – közölte. A rendőr szemöldöke rosszat sejtve összehúzódott. – De tényleg. Most már nem.
Megint megakadt, és a lágyan csobogó vizet nézte egy hosszú pillanatig, aztán lassan összeszedte magát.
– Amikor... amikor Gilbert majdnem utolért a metróállomáson, akkor még csak azt hittem, nagy bajban leszek – kezdte kissé összefüggéstelenül és akadozva. – Már mikor tudomást szerzel róla, és elővesztek. De azzal még megbirkóztam volna. Amikor viszont megláttam, hogy az előttünk lévő kocsiban utazó bátyám tanúja volt az egésznek... akkor egy másodpercre komolyan úgy éreztem, jobban járnék, ha amint kiszállunk, a következő metró elé ugranék.
Francis leírhatatlan arccal merevedett kővé alatta, keze megszorult a derekán.
– A tegnap délután ezért jelentett nekem ennyit – folytatta Alice. – Még sosem kaptam senkitől ennyi védelmet és támogatást. Most már felfogtam, hogy nem kell mindent egyedül megoldjak, és inkább hátborzongató, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyesmi. Szóval... Most már akkor is rendben leszek, ha esetleg már nem találkoznánk, mert... a tegnap délutánnak még az emléke is elég ahhoz, hogy bármikor egy huszárvágással leszámoljak a démonaimmal.
Francis még mindig szobrot alakított, így aztán mikor végre magához tért annyira a sokkból, hogy reagálni tudjon, Alice meglepetten felnyikkant, ugyanis a férfi első mozdulatával teljesen az ölébe húzta és magához szorította.
– Még szép, hogy többet elő nem fordul ilyen – morogta torokhangon. – Ha csak megneszelem, hogy még egyszer ilyen baromságot forgatsz a fejedben, azonnal házi őrizetbe veszlek – a szobámban. És lenyelem a kulcsot.
Bár véleménye szerint Francis biztosan máshogy értette, amit mondott, Alice gerincén mégis finoman megrándult valami.
– Hm, jól hangzik – vigyorodott el pajkosan, hogy oldja a hangulatot. – Szívesen lennék a foglyod... – Eltúlzottan megrebegtette a szempilláit, és végre Francisből is sikerült kisajtolnia egy halvány mosolyt.
– Ne add alám a lovat, tündérem – dörmögte felügyelőtisztje. – Téged tényleg lakat alatt kéne tartani ahhoz, hogy ne történjen veled semmi hajmeresztő. Még akkor is, amikor nem keresed a bajt. Eddig sem unatkoztam melletted, de most már hétszentség, hogy nem lesz egy nyugodt percem sem, amikor a hatósugaramon kívül vagy.
Alice felhorkantott, és nekidöntötte a fejét Francis vállának, úgy bámult fel a férfi arcába.
– Most mondtam, hogy csírájában fojtottad el minden szuicid hajlamomat a puszta létezéseddel...
– Mégis mit vársz tőlem? Hogy ne akadjak ki, mikor „semmi komoly, de azért jobb, ha tudsz róla" felkiáltással közlöd, hogy úgy egyébként futólag eljátszottál az öngyilkosság gondolatával?!
– Francis! Nyugi! – A lány úgy fordult, hogy szemből ülhessen felügyelőtisztje ölébe, és két kezébe fogta az arcát, hogy rendesen a szemébe nézhessen. – Soha – többé – nem – fog – megtörténni. Érted? Soha. Egészen biztosan.
A rendőr egy hosszú percig komoran méregette.
– Ígérd meg, hogy bármi nehézséged van, azonnal szólsz róla – követelte. – Nem érdekel, hogy magánéleti, családi, iskolai vagy akármi más, tudni akarom. Rendben?
– Rendben – bólintott rá Alice. Francis ismét magához szorította, ő pedig belebújt az ölelésébe.
Egyszerre érezte úgy, hogy egy örökkévalóság óta ülnek így, és hogy nem telt el több, mint néhány pillanat, mikor felügyelőtisztje végül felsóhajtott.
– Na gyere, hazaviszlek. – És felállva lecsúsztatta az öléből a lányt.
– Hazamegyek én metróval, ne fáradj... – legyintett Alice, oda sem figyelve mint mond, míg a férfi jeges pillantása belé nem dermesztette a szót.
– Egy frászt.
– De holnap úgyis metróznom kell a suliba, gyalog nagyon messze van... – protestált Alice a rendőr mellett kocogva a lépcsőn.
– Nem érdekel. Ma én viszlek haza. Szükségem van rá a lelki békémhez, hogy lássalak egészben hazaérni, különben biztos, hogy ma nem alszom.
Ezzel a végszóval Francis elővett a zsebéből egy kocsikulcsot, a gombnyomásra pedig egy francia rendszámú kis Renault Clio jelentkezett pittyegve-villogva a járda mellett parkoló autók közül.
– Hogy kerül ide a kocsid? – nézett nagyot Alice.
– Itt lakom, abban a házban – bökött rá Francis az autó mögött álló háromemeletes épületre.
– Úúú, de piszok mázlista vagy – perdült a lány a folyó felé. – Micsoda kilátás...
– Aha... – hagyta rá a férfi, csak épp ő totálisan nem a Temzét nézte. Nem bukott le, sikerült elkapnia a tekintetét Alice-ről, mielőtt pártfogoltja visszafordult volna felé. – Csüccs be.
A kis autó épp olyan tengerkék színű volt, mint felügyelőtisztje szeme, nyugtázta Alice, belülről pedig finom Francis-illata volt. A lány pilláit lehunyva mélyet szippantott belőle, és elfészkelte magát a puha ülésben.
– Biztonsági öv – szakította ki Francis sima hangja kéjelgéséből. Felpislantott: a férfi szája sarkában halvány mosoly ült, láthatóan jól szórakozott rajta.
A motor halkan dörmögve életre kelt, ahogy a rendőr elfordította az indítókulcsot, majd a kis kocsi puhán, simán kifordult az útra. A forgalom még viszonylag nagy volt, de hála az égnek, már túl voltak a délutáni csúcson, akadály nélkül lehetett haladni az utakon. Alice nem nézelődött, helyette inkább csak élvezte, milyen egyenletesen, szépen vezet Francis. Ezt a pasit tényleg meg kéne tartani, ha járnának... Lovagias, védelmező, határozott, és épp csak elbűvölően pajzán. És ha behunyná a szemét, észre sem venné, hogy autóban ül, olyan jól vezet... Vajon az ágyban is ilyen simán navigálna?
– Jól elvagy? – hallotta maga mellől a férfi kuncogását. A kék szemek ráhunyorítottak a visszapillantóból. – Bocs, de ahogy rád nézek, egyszerűen nem tudok másra gondolni, mint egy elégedett, doromboló macskára...
Alice elvigyorodott.
– Csak élvezem az életet – válaszolt, és fütyülni kezdte a párizsi sanzont*.
Francis először csak felprüszkölt, aztán nem bírta elfojtani, úgy felnevetett, ahogyan még a lány soha nem hallotta. A mélyről jövő, fékezhetetlen, vidám hang betöltötte az autót, elnyomta még a motor zúgását is. Francis soha nem volt még ilyen jóképű, széles mosolyából kivillanó fehér fogsorával és szétfutó nevetőráncaival, majd ahogy lefékezett egy pirosnál, kitörölt egy kicsordult könnycseppet a szeme sarkából.
– Imádlak, de komolyan – nyögte, ahogy levegőhöz jutott. Kinyúlva az oldalához szorította Alice-t, amennyire a biztonsági öv engedte, és arcát a hajához simította.
Alice nem szólt semmit, csak most már énekelni kezdett:
– Frissítő esőcsepp gurul az arcomon, fújdogál az őszi szél... Hull a sok falevél, sok szép nő andalog; Párizs, a szívem tiéd.
– Jaj, ne folytasd, így nem tudok vezetni – tiltakozott nevetve Francis, de aztán bekapcsolódott ő is. Kacarászva, a taktusból ki-kiesve dalolták végig az utat hazafelé, amíg be nem fordultak Alice-ék utcájába.
– Na, remélem, a testvéreidnek ezúttal nem lesz kifogása ellene, hogy elhoztalak – jegyezte meg enyhén ironikusan a férfi.
– Á – legyintett a lány. – Amíg nem rendőrautóval és talpig egyenruhában jelensz meg, addig szerintem nem is érdekli őket. Egyébként nem értem, mi bajuk van, elvégre amíg veled vagyok, addig sem keverem a bajt valahol.
– Hacsak ők is azt nem hiszik, hogy járunk – fűzte hozzá szárazon Francis.
– Az azért meredek lenne – rázta meg a fejét a lány. – De akkor sem lehetne egy szavuk sem, te biztosan nem hagynál rossz útra térni.
– Vagy lehet, attól félnének, hogy én csábítalak bűnre – kacsintott a férfi. – Esetleg hogy az ujjad köré csavartál, és arra tartasz, hogy eltussoljam a stiklijeidet...
– Nem is rossz ötlet – vigyorgott Alice.
– Melyikre gondolsz? – szaladt fel incselkedőn Francis szemöldöke.
– Mindkettőre – kuncogott a lány.
A férfi dörmögve, halkan nevetett, és magához húzta védencét.
– Ne vigyél kísértésbe, tündérem, magam is odatalálok – duruzsolta a fülébe.
Alice megnyikkanva felvihogott, és odabújt az ölelésbe.
– Jézusom, Francis, komolyan... – Zavarában kuncogva felügyelőtisztje mellkasába rejtette az arcát, ahogy próbálta összeszedni magát. – Köszönöm, hogy elhoztál, és... köszönöm ezt a délutánt is – mosolygott fel végül Francisre.
– Bármikor nagyon szívesen – hunyorgott rá a férfi.
A lány felágaskodott, és nyomott egy puszit az arcára – nagy meglepetésére Francis visszacsókolta, a bőrét érintette icipicit borostás, puha ajka. Érezte, hogy elpirul, de nem foglalkozott vele. Évek óta nem volt ilyen felhőtlenül boldog, semmi nem zavarhatta meg ezt a pillanatot.
Francis visszamosolygott, majd lassan elengedte, és búcsúzóul még megcirógatta az arcát, mielőtt visszaült volna a kocsijába.
– Vigyázz magadra! – köszönt el kicsit kelletlenül, és villantott kettőt a kocsi fényszóróival, válaszul Alice integetésére.
Miután elhajtott, a lány egészen addig nézett utána, míg a kis kék Clio el nem tűnt az utca túlsó végén a sarkon, aztán egy sóhajjal megrázta magát, és elindult befelé a házba. Egyikük sem vette észre a második emeleti ablakból figyelő metsző, kékeszöld szemeket.
Odafent Flynn a mellette álló, még mindig fagyosan lefelé meredő Scotthoz fordult.
– Alighanem igazad volt – jegyezte meg. – Tényleg úgy tűnik, hogy Alice a felügyelőtisztjével kavar.
Az elvarázsolt mosoly, mely még hazaértekor is Alice ajkán ült, derűs pillantássá szelídült a bátyjai láttán.
– Üdv – köszönt, és táskáját letéve egy székre a csaphoz lépett, hogy vizet töltsön magának.
– Szia, hugi – fordult felé lassan az eleddig az utcát bámuló, jeges tekintetű Scott. – De jó hangulatban vagy.
Alice lekoppantotta kiürült poharát a pultra, és nagyot nyújtózott.
– Jó napom volt. – Egy vigyor halvány árnyéka sejlett fel egy pillanatra a szája sarkában.
– Látjuk – vetette oda szárazon a bátyja.
– Tesióráról elengedett a tanár, szereztem alapozót, végre leszállt rólam a rendőrségi pszichológus, és felmentettek a mai közmunka alól is – sorolta diadalmasan Alice.
Scott és Flynn lapos pillantást váltottak. Naná, hogy inkább a zsarujával héderel, mint hogy dolgozzon.
– Tiszta haszon – morogta Flynn.
– Az bizony – helyeselt Alice, és táskáját a vállára véve ismét újratöltötte a poharát.
– És még gyalogolnod sem kellett – jegyezte meg csípősen Scott.
Nem kapott egyéb választ, mint pimaszul megcsillanó szemeket, és lassan szélesre húzódó, önelégült, kaján mosolyt.
Azzal Alice délceg, ruganyos léptekkel besétált a szobájába, Scott és Flynn pedig sötéten meredtek a halk kattanással becsukódó ajtóra.
– Soha többet nem akarom látni az arcán ezt a komisz vigyort.
Alice álmodozva rogyott le forgószékébe, és vidáman perdült egyet vele. Isten az égben, micsoda délután volt! Végig Francis karjában, ölében, hozzábújva, beszélgetve, kacagva... Úgy érezte, soha többé nem fogja tudni abbahagyni a szédült bazsalygást. Megúszta a tesit, olcsón megúszta Berwaldot, és megúszta a közmunkát is. Sőt, mint Scott enyhén paprikásan volt szíves rámutatni, még a hazagyalogolást is.
Nagy ég, a testvérei! Nem bírta ki, hangosan felvihogott, ahogy felidézte mogorva arcukat és harapós modorukat. Hát látták, ahogy Francistől búcsúzkodott, atyavilág...! Szó szerint sírva nevetett, és csak akkor bírta abbahagyni, mikor már a maradék dugilevegője is elfogyott, és az összes hasizma görcsben állt. Zihálva kapkodott lélegzet után, letörölte a könnyeit, és tenyere élével átdörzsölte vigyorgásba belefáradt állkapcsát.
Még sosem érezte magát ilyen boldognak. Ha becsukta a szemét, még érezte a férfi illatát, az érintését a bőrén... Francis mosolyát látta maga előtt, ráhunyorgó tengerkék szemét, a nevetése visszhangzott a fülében, elfúló hangja, ahogy azt nyögi közben: „Imádlak..." A szíve ismét nagyot dobbant az emlékre, enyhe pír kúszott újra fel az arcán. Soha senkivel nem érezte még magát ilyen jól. Egyik barátjával sem, egyik fiújával sem. És soha többé nem akarta nélkülözni a férfi társaságát. Ki akarta sajátítani, minden nap látni, megbizonyosodni róla, hogy azt a mosolyt csak ő csalhatja az arcára...
Korábbi tépelődése, hogy beleszeretett-e a férfiba, kissé nevetségesnek tűnt az eltelt délután fényében. Ha eddig tagadhatta is, most már igazán nem teheti; Francist meg törvényileg kéne távol tartani a nőktől. Hát szabad így megszédíteni egy mit sem sejtő leányzót, a puszta létezésével, egy sármos mosolyával?
Alice félig bosszúsan, félig nevetve megcsóválta a fejét, és előhalászta táskájából a könyveit. Mikor azonban fél óra múlva is csak a kinyitott oldal első mondatára meredt, egy szót sem fogva fel az egészből, legyőzötten vette tudomásul, hogy ma sem fog sokat tanulni, az is biztos. Egy sóhajjal a karjaira hajtotta hát a fejét, és tovább ábrándozott egy incselkedő pillantású, kék szempárról és borosta-szúrós, puha ajkak csókjáról az arcán...
A csendes városrész egyik emeletes háza előtt, a Temze partján Francis Bonnefoy rendőr törzszászlós csak ült a kis kék Renault-ban, és merengve maga elé bámult, egy elvarázsolt mosollyal az arcán. Nem is emlékezett rá, mikor érezte magát utoljára ilyen fantasztikusan, mint most a délután. Szerette maga mellett tudni Alice-t, olyankor volt a legnyugodtabb – nem keveredik semmi kalamajkába, és senki nem bánthatja ezt a kelekótya kislányt.
Nem lehetett nem észrevenni a koboldzöld szemek alakján végigsikló pillantását, mikor civilben ment be a kis angolért, és a bennük felcsillantó tétova, bizonytalan reményt, ahogyan meghívta ebédelni. Alice eleinte idegenkedett a bensőséges közelségtől, de szerencsére csak addig, amíg a a kapitányságot el nem hagyták, az utcán már érezhetően felengedett – láthatóan tehát csak a hivatalos környezettel van baja, ahogyan mindig is sejtette, nem tőle akar távolabb kerülni. Korábban már Gilbert jelenlétére is megmerevedett, de már nem tart tőle sem, jó ötlet volt a múltkor mindkettejüknek hazakísérni. Berwald érti a dolgát, sokat segített a bizalomkiépítésben, most már talán Ludwigtól is merne segítséget kérni a kislány, ha arra kerülne a sor. Akire ennyi szem vigyáz, annak már sokkal kevésbé eshet baja.
A maga részéről azonban nem csak bizalmat akar. Jó volt Alice-t ölelni, jó volt vele együtt nevetni, és jó volt megbizonyosodni róla, hogy élvezi a közelségét is, nem csak a társaságát. Ha lehunyta a szemét, még érezte a karcsú kis alakját az oldalának simulni, érezte hajának puhaságát az álla alatt, testének szinte semmi súlyát az ölében... És nem volt több önámítás, kénytelen volt bevallani magának, hogy mindez nem elég, kicsit sem elég. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak kedveli, nem tetszeni akar neki, hogy ez nem vonzalom, csak a védelmező ösztön, de... Ó, a francba, hát kit akar átverni? Meg akarja magának szerezni teljesen. Tudja, hogy fiatal, tudja, hogy nem szabadna, de nem bír ellenállni. Az a huncut vigyor, ahogyan fütyülni kezdte a párizsi nótát... Azt hitte, nem fogja tudni megállni, és ott rögtön összecsókolja. Még szerencse, hogy autóban ültek épp, és muszáj volt a vezetésre koncentrálnia.
Mikor Natalia történetét mesélte neki, próbált róla nem tudomást venni, de valami mélyen bent ott üvöltött benne, hogy – belegondolni is borzasztó, nem is tette – ha Alice kerülne valaha is csak hasonló helyzetbe, a bátyjainak egyszerűen nem lenne idejük bosszút állni érte, mert akár a jelvényébe kerülne, akár nem, ő bizony kivégezné a felelőst, mielőtt még egy lélegzetet vehetne. Ölne érte, hogy biztonságban tudja, és épp ezért esett rendkívül nehezére, hogy ne keresse meg és tanítsa móresre alaposan Alfredet is. Idióta kölyök, ahová lép, ott fű nem terem, és mindig mások isszák meg a baromságainak a levét.
Te jó ég, alig bírta megőrizni az önuralmát, mikor Alice csak úgy mellékesen közölte vele, hogy amúgy megfordult a fejében, hogy megöli magát. Inkább, mint hogy szembe kelljen néznie a bátyja haragjával. Mozdulatlanná dermedt ültében, és a belső hang a mellkasából artikulátlanul azt ordította: „Neemm! Nem adom! Az enyém!" Magához szorította a lányt, hirtelen nem telt más reakcióra tőle, közben pedig némán hálát adott az égnek, hogy nem az egyenruhájában van, mert különben abban a szent pillanatban kattant volna Alice csuklóján a bilincs, a másik fele meg az övén. És hirtelen felindulásában valószínűleg tényleg a folyóba hajította volna a kulcsot. Aztán mikor kitisztul a feje, magyarázkodhattak volna Gilbertnek, hogy miért is kell az a nyavalyás flex...
Ó, a csudába, Gilbert. Vajon mit fog szólni ehhez az egészhez? Valószínűleg nem lesz feldobva tőle, van elég baja a szégyentelen testvérével is. És Berwald? Valamit már biztosan sejt, nem létezik, hogy egy óvatlan pillanatban ne látta volna rajtuk a kölcsönös szimpátiát. Igaz, ő legfeljebb egy pillantással fogja véleményezni az esetleges kapcsolatukat, na de azok a Berwald-féle nézések... azok felérnek egy elsüllyedésig megszégyenítő hegyibeszéddel.
Na mindegy, ez van, nem tud mit csinálni. Már csak az a kérdés, hogyan tálalja társának a kialakult helyzetet.
Hát... Nagy levegő, és lesz, ami lesz.
Eddig habozó hüvelykujja rányomott a hívógombra.
– Gil? ... Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Gilbert a tenyerébe temetett arccal ücsörgött Francis konyhaasztalánál, és még arra sem emelte fel a fejét, mikor a házigazda elérakott egy üveg bajor sört, és lehuppant vele szemben egy másik székre.
– Nesze, sörnyitó.
A fényes kis szerszám az asztalon keresztülszánkázva egyenesen Gil könyökénél állt meg. A férfi végre felnézett, és szó nélkül kibontotta a sörét. A palack szisszent egyet, és miután birtokosa nagyot húzott belőle, hosszú ideig csak a buborékok halk zsongását lehetett hallani.
– Valami erősebb piád nincs? – tudakolta rekedten a porosz.
– Van, de nem hiszem, hogy segítene a dolgon – válaszolt szárazon Francis.
Gilbert csak felhorkantott, egyéb válaszra nem telt tőle. Még egyet kortyolt a sörből. Hófehér haja kócosan meredezett szerteszét, nyúzott arcában ülő vörös szeme komoran méregette barátját.
– Honnét jött ez a fantasztikusan elmeroggyant megvilágosodás? – dörmögte végül blazírtan.
– Vele töltöttem a délutánt – mesélte Francis. – Nagyon sokat beszélgettünk. Eddig is... eddig is többször előfordult, hogy indokolatlanul erős érzelmeket ébresztett bennem, például ha bajban volt, ha bántották... Sittre akartam vágni a bátyjait, és agyon akartam csapni Alfredet... Őt meg magam mellett akartam tudni, hogy ne eshessen többé baja. Aztán most délután... végre vidám volt, majdnem teljesen felhőtlenül, és nem bírtam megállni, elhívtam ebédelni.
– Bakker, ezt nem hiszem el – morgott Gilbert. – Nem elég nekem, hogy az öcsém nem tud csomót kötni a farkára, még te is rástartolsz a pártfogoltadra? Gyerekek, ne csináljátok ezt velem, én nem erre szerződtem! A felügyelőtisztje vagy, basszus, legalább addig kibírhattad volna, míg le nem jár a próbaideje!
– Nem randi volt, Gil! – vágta el barátja tirádáját Francis. – Csak kértünk kaját elvitelre egy helyen, és megettük egy félreeső padon, meg sétáltunk egy kicsit a folyóparton. Aztán hazavittem.
– Szerinted ő is így gondolta? – gunyoroskodott az albínó. – Mert lehet, hogy lemaradtam valamiről, és itt nem így van, de otthon mifelénk ezt a „kettesben eszünk, sétálunk, aztán hazaviszem" dolgot igenis randinak hívják.
– Énekelni kezdte a Párizs, tiéd a szívemet... – révedt el Francis tekintete, és halványan elmosolyodott. – Mikor a kocsiban elfészkelődött, és megkérdeztem tőle, hogy jól elvan-e. Én... azt hittem, ott helyben meg fogom csókolni.
– Lyoni vagy, te marha, mit számít, mit kornyikál a kiscsaj Párizsról?! – akadt ki teljesen Gilbert, de süket fülekre talált. Francis álmodozva bámult a semmibe.
– Imádom, de tényleg... Kell nekem, Gil. Amúgy meg – tért magához kissé a szőke –, ne mondd, hogy téged hidegen hagyott, mikor Elizaveta megjelent abban a berlinikék ruhában a múltkori munkahelyi bulin, pedig neked se sok közöd van Berlinhez. Mégis, öt percet sem bírtál ki, mielőtt vagy másfél órára köddé váltatok volna.
– Annak a ruhának akármilyen a színe, akkor is leszedem róla – morogta Gilbert. – És mellesleg semmi törvénybe ütközőt nem csináltunk...
– Munkahelyi szex? – vonta fel a szemöldökét Francis.
– Munkaidőn kívül és egy bekamerázatlan, zárt irodában – replikázott társa. – Mondj nekem egyetlen törvényt, ami tiltja.
– Oké, hagyjuk. – Francis megadóan legyintett. – De azt továbbra is tartom, hogy a ruha színére is beindultál.
Gilbert csak horkantott egyet, de nem kommentálta.
– Na jó – sóhajtott végül. – Tudod, hogy én falazok neked, meg Ludi is. Ha Kirkland kell, hát ő kell, bár őszintén, szerintem jobb nőket is megkaphatnál... Mindegy. Csak arra az egyre kérlek, hogy legalább addig ne műveljetek egymással semmi botrányosat, amíg a felügyelőtisztje vagy. Ha bárki megneszeli, és panaszt tesz, mindketten bíróság előtt találhatjátok magatokat.
– Nem vagyok hülye, Gil – nézett rá komolyan Francis. – Tudom, mi a tét. És nem fogok kockáztatni.
Gilbert borúsan méregette társát egy darabig.
– Ki tud még rólatok?
Francis alaposan megfontolta a választ.
– Berwald gyanítja – felelt végül. – Másokról nem tudok.
– Berwald gyanítja...?! – fakadt ki Gilbert. – Ember, neked meszeltek!
– Nem gondolnám – villant rá Francis dacos tekintete. – Ő maga javasolta, hogy ne hagyjam magára Alice-t, miután lejár a próbaideje.
– Pfff... Ne is haragudj, de szerintem egész biztosan nem arra gondolt, hogy cipeld az ágyadba.
– Te jó ég, Gil! – Francis a halántékához kapta a kezét. Más sem hiányzott neki, mint ez a fantáziakép... – Egyáltalán nem erről van szó! Sehol nem tartunk, nemhogy itt! Bennem is csak alig fél órája tudatosult. Az ég szerelmére, Alice-nek nem is mondtam még semmit. – Frusztráltan végigszántott ujjaival a haján. – Nem is fogok, amúgy sincs még tizennyolc, nem őrültem meg, hogy...
– Oké, vettem az adást – szakította félbe Gilbert. – És mi van a kislány oldalával? Van erről az egészről bárkinek bármi tudomása, sejtése?
– Konkrétan senkinek – válaszolt fáradtan Francis. – Bajosan is lehetne, mivel maga Alice sem tud róla. Mondjuk Ivan meg Alfred egymástól függetlenül meg vannak győződve róla, hogy járunk, de ennek semmi alapja.
– Még hogy semmi alapja... Aki nem vak, az látja, milyen feltűnően kivételezel a kiscsajjal – dohogott Gilbert.
– Alfred az első nap első percétől kezdve féltékenykedett, őt senki nem veszi komolyan; Ivan meg nem tudom, honnan szedhette, ő viszont tartani fogja a száját, mert semmi köze hozzánk.
– Mégis, ennyi embernél azért már rezeg a léc – dörmögte Gilbert. – Akármit is teszel, százszor gondold át előtte.
– Rendes vagy, hogy ennyire aggódsz, de nem lesz semmi baj – jelentette ki szilárdan társa. – Tudok várni. És ne félj, ha valaki pampogni merészel, annak rendesen meg lesz csavargatva a töke.
– Felteszem, ez alatt elsősorban a jenki kölyköt érted – vigyorodott el sötéten Gilbert. – Lassan tényleg itt az ideje elbeszélgetni vele is.
Francis nem válaszolt semmit, de összeszűkülő, tengerkék szemében nyugtalanító, baljóslatú fényt villant fel, ajkára pedig lassan egy olyan rémisztő félmosoly kúszott, amelyet ha a szóban forgó delikvens esetleg meglát, alighanem világgá fut.
*Legjobb tudomásom szerint műdal (legalábbis az eredetijét sehol nem találtam), mégpedig Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában című művéből. A filmben 24:12-nél és 58:13-nál hallható.
Frissítő esőcsepp gurul az arcomon,
fújdogál az őszi szél...
Hull a sok falevél, sok szép nő andalog,
Párizs, a szívem tiéd.
Ott megyek én a Champs-Elysées-n,
csak Párizs van és szerelem.
Az én istenem jót tett velem,
mert Párizs a lakhelyem.
Egy üdítő calvados, baguette és camembert,
élvezem az életet.
A Pigalle-on felszedek egy kis párizsient,
ez minden, mi kell nekem.
Ott megyek én a Champs-Elysées-n,
csak Párizs van és szerelem.
Az én istenem jót tett velem,
mert Párizs a lakhelyem.