– Fájdalmas ismerkedés

(Katie várakozásainak ellenére egy jóképű idegen megmenti az életét és találkozik a szó szerinti szőke herceggel, aki fehér egyenruhát visel.)

- Az előbb mégis megtetted, amikor leütöttél – mondtam hidegen.

- Nem, ilyet nem tettem volna. Már rég a földön feküdtél, mire én beléptem a szobába. Az igazat megvallva arra a puffanásra lettem figyelmes, amit a földre esésed okozott. Tulajdonképpen mi történt? És egyáltalán mit kerestél ott? – faggatott.

- Az ne érdekeljen! – mondtam idegesen. – És ha neked nem is áll szándékodban, akkor Kaname-nak biztosan! Kedvesnek tűnsz: nem akarhatod, hogy megkínozzon. – A mondat végére megint elcsuklott a hangom.

- Jesszus! …te meg miről beszélsz?! – Arcán ijedség és együttérzés látszott. – Azt, hogy bajban vagy azért nem ennyire komolyan értettem – mondta nyugtató hangon. Ebbe a melegségbe beleremegtem. – Csak azért tartalak megkötözve, mert még nem derítettem ki, hogy valamelyikünkre veszélyt jelentesz-e. – Biztos a többi vámpírra gondolt.

- Nem én vagyok az, aki itt veszélyforrást jelent! – kiabáltam idegesen – hanem Ő.

- Most gondolom Kaname uramra céloztál. Ő ugyan nem ártana senkinek, aki nem érdemli meg. És ebbe te is beletartozol. Ha nyugton maradsz, és nem csinálsz semmi ostobaságot, amíg visszaér, nem lesz baj. – Már megint az a kedves hangja, nem bírom. – Egy kis kíváncsiságért egy alapos fejmosás és maximum egy pofon – megriadtam – jár. De az utóbbi csak vicc volt – nyugtatott riadt arcomat látva. Nem értettem vele egyet, de már iszonyúan égett a fejem, így annyiban hagytam. – Egyébként Ichijou Takuma a nevem, de szólíts csak Ichijounak. – mondta most már egy vidám mosollyal az arcán. – És benned kit tisztelhetek kedvesem? – Már megint ez a túlzott közeledés. Az elmúlt 50 év alatt nem nagyon kerültem közel senkihez. A társaim fele még a nevemet sem tudta, nemhogy ilyen figyelmesen viselkedtek volna velem. A harctéren megvédtük a másikat, politikai elképzeléseinkben támogattuk egymást, de ebben ki is merült az odafigyelés. Ha valaki rosszul volt, az egyedül küzdött vele vagy segítséget kért, de ha nem szólt a többiek nem firtatták. – Egy kíváncsi nappalis vagy ugye? – Nagyot nyögtem az éppen belém hasító fájdalomtól.

- Nem, nem vagyok nappalis és diák sem. Nem csupán kíváncsiságból, hanem céllal jöttem ide, amihez neked semmi közöd. – Ideges lettem az éppen hatalmába kerítő, kellemetlen érzéstől. - És te sem tévesztesz meg a kedvességeddel. Tudom, hogy a nagyapád a Tanács tagja és te neki engedelmeskedsz – vágtam a képébe azt, ami épp akkor ugrott be a nevével kapcsolatban. Végképp elvesztettem a bizalmamat ebben az idegen srácban.

- Most már elég! – szidott le valamivel durvább hangnemben. – A nagyapámmal rég szemben állunk egymással és amúgy neked meg semmi közöd sem az én, sem Kaname uram magánéletéhez. - ,,De igen, több mint gondolnád"- tettem hozzá magamban, habár, éreztem, hogy elvetettem a sulykot. Megbántottam az első embert (vámpírt), aki oly hosszú idő után kedves volt hozzám. Ezután visszafogtam magam, amennyire tőlem telt.

- Sajnálom, nem tudhattam. Kérlek, ne haragudj. Nem akartalak belerángatni a hülyeségeimbe – mondtam bűnbánó hangon.

- Hát, legalább elismered. Jól van, na. Megbocsátok. – Éreztem, ahogy megnyugszik a mondat közben. - Viszont a nevedet végre elárulhatnád – kérlelt újra.

- Katie, a barátaim csak Katei-nek hívnak. – Annyira még nem bíztam benne, hogy a valódi kilétem eláruljam. – Félvér vagyok, bár nem a legerősebb fajta – szerénykedtem.

- Nos, Katei örülök, hogy megismerhettelek. A félvérekről viszont még nem sokat hallottam. Mire vagytok ti képesek? – kérdezte őszinte érdeklődéssel nagy, zöld szemében.

- Az attól függ, hogy milyen szintű vámpírtól származunk, sokáig élünk, ilyesmi– magyaráztam és örültem, hogy végre megfeledkezhettem egy időre a testemet gyötrő fájdalomról.

- Értem. Szóval elég erősek lehettek. - Biztosan azok, gondoltam, bár én valójában nem ismertem egyet sem. - De te mit kerestél itt és miért hitted azt, hogy meg fogunk kínozni érte?

- Nemegyszer megtették már velem – tértem ki az első kérdés elől, és úgy tűnt bejött. Ichijou gyönyörű arcán döbbenet, majd megvetés jelent meg – biztosan a megkínzóim gondolatára, - végül megszólalt:

- Nagyon sajnálom kincsem. Legszívesebben kitekerném a nyakát azoknak a szemeteknek, akik ezt tették veled. – A Tanáccsal hiába próbálkoznál, gondoltam, de inkább csendben maradtam és tűrtem, ahogy visszatér a fájdalom. Az egész testem átjárta, immár erőteljesebben. Már rájöttem, hogy nem Ichijou ütött le: a fájdalomtól ájultam el és sajnáltam, hogy meggyanúsítottam. És az előző kijelentése után már majdnem teljesen megbíztam benne. Kellemes érzés volt, de ami ezután következett, az még hihetetlenebb volt. Ichijou elindult felém – megremegtem – majd mikor elég közel ért bársonyos kezével végigsimított hosszú, barna hajamon (ja, igen, az átváltozástól a hajam kevésbé feltűnőbb színre váltott), és megölelt – már amennyire azt egy megkötözött lánnyal megteheti. – Annyira sajnálom. Már értem miért vagy olyan bizalmatlan. De tőlem nem kell félned. Nem foglak bántani. –És újra, többször is végigsimított a hajamon, vállamon és oldalamon. Mint amikor egy ijedt gyereket nyugtatnak. Teljes testemből beleremegtem az érzésbe, amit nem kevésbé a fájdalom váltott ki. Puha érintése nyomán mintha ezernyi tű szúrt volna a bőrömbe. A fejem lüktetett. Mi történik velem? – Valami baj van kedves? – kérdezte aggódva. – Hiszen te remegsz. – Óvatosan a homlokomhoz érintette az övét, miközben kezeit az enyémekre rakta. – Ráadásul lázas is vagy. És látom a szemeidben, hogy mióta itt vagyok, szenvedsz a fájdalomtól – mondta lágy, együtt érző hangon. – Mi történt veled? Mibe keveredtél? – Hangjából éreztem az őszinte aggódást. Fura, hogy ez a kedves fiú, akit most ismertem meg így aggódik értem. Talán egyszerűen ilyen a természete.

- Magam sem tudom – válaszoltam egy fájdalmas sóhaj kíséretében. – De te miért vagy ilyen kedves velem? – méltatlankodtam.

- Hát milyen legyek? – értettem, hogy ez költői kérdés volt. – Ne haragudj, de valaminek utána kell járnom. – El sem hittem, ami ezek után történt. Finoman elseperte a hajamat az útból, majd a nyakamhoz hajolt és… megharapott. Erre nem számítottam és védekezni sem tudtam. Pedig annyira kedves srácnak tűnt. Olyan kiszolgáltatottnak és bolondnak éreztem magam. Hogy is hihettem el, hogy a véremen kívül más is érdekli. Viszont az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Majd nagy megdöbbenésemre elfordította a fejét és kiköpte a vérem. Nem értettem, mások azt mondták, finom az illata. – Ahogy gondoltam. Téged megmérgeztek drágám.

- Me…megmérgeztek? – értetlenkedtem. Mondjuk ez logikus. Biztos a vadász azzal az átkozott nyílvesszőjével.

- Igen, attól tartok sajnos igen. Tisztán érezni a véredben a méreg ízét. És bocsáss meg, hogy kérdezés nélkül megharaptalak, de másként úgysem mentél volna bele.

- Semmi baj – békéltem meg vele. - Nem volt olyan rémes….Mennyi időm van még hátra? – kérdeztem bizonytalanul. Ichijou arca elkomolyodott, de a szemében együttérzést véltem felfedezni.

- Nem tudom pontosan. Ez egy közepesen gyors méregnek tűnik, de tudnom kéne mikor mérgeztek meg.

- Délben egy vadász eltalált a nyilával. Más nem lehetett. – Minek is tagadjam? Óvatosan levette a kabátomat és megvizsgálta a sebem.

- Ez elég csúnya. Most inkább meg se kérdezem, hogy tulajdonképpen miért is kerültél összetűzésbe egy vadásszal. Azok a mérgek, amiket ők használnak, kb. 12 óra alatt végeznek az áldozattal. Akkor, ha jól számolom, még 6 órád van hátra. – Hogy mi? Már ennyi lenne az idő. Észre sem vettem, hogy besötétedett és már csak a lámpa világított. Nem csoda, hiszen háttal ültem az ablaknak. Kezdtem bepánikolni.

- Még nem akarok meghalni. Most még nem – sírtam, mire segítőkészen a vállamra helyezte a tenyerét.

- Nem is fogsz, ne aggódj. Ismerem a vadászok által használt mérgeknek az ellenszerét és 6 óra bőven elég, hogy elkészítsem neked. Csak azt kéne kiderítenem, hogy melyikről is van szó pontosan…

- De honnan ismered, és mégis hogyan készítenéd el? – vágtam a szavába, mert nem akartam fölöslegesen reménykedni.

- Figyelek a kémiaórákon. Nem úgy, mint a többiek – jegyezte meg zárójelben. És mellesleg efféle hasznos dolgokat tanulunk. Szerencsére van is egy kis laborom a szobám mellett, ahol olykor órákig elvagyok. Nem lesz baj, menni fog.

- De miért segítenél nekem? – kérdeztem értetlenül. – Hisz alig ismersz.

- Már megint egy hülye kérdés! Talán azért, mert szükséged van rám. Hagynálak talán meghalni?

Hihetetlen, de ez a fiú természetéből adódóan ilyen kedves és segítőkész. Ráébredtem, hogy ez az, ami annyira hiányzik az életemből: egy barát, aki előtt megnyílhatok. Aki akkor is segít, ha nem kérem, sőt nem akarom. Valaki, aki odafigyel rám, és valaki, akire cserébe, minden gondomat elfelejtve én is odafigyelhetek. De ez az érzés még talán több is, mint egyszerű barátság. Alig félórája ismerem és mégis olyan, mintha valami nagyon közeli rokonom lenne. Lehet, …hogy ilyen érzés, ha van egy bátyja az embernek. Akarom mondani vámpírnak. Már nagyon sajnáltam, hogy rosszul ítéltem meg és megfogadtam, mindent elmondok neki, ha ezt túlélem,…ha túlélem.

- Költői kérdés volt, ne is törd magad a válaszon – mondta. – El kell még végeznem néhány tesztet, hogy leszűkíthessem a kört. Ugye nem bánod? – Már hogy bántam volna. Még mindig megilletődve éreztem magamat. Így csak ennyit szóltam:

- Persze, hogy nem. Nem is tudom, hogy hogyan köszönhetném meg?

- Talán úgy, hogy végre megbízol bennem és megpróbálsz megnyugodni – mondta a már megszokott kedves hangján. – mert csak akkor tudok segíteni, ha hagyod. – Nem tudtam mit tenni; az a hang mintha belülről simogatott volna és minden szava csodálatos dallamként visszhangzott a fejemben. Még az a rettentő fájdalom is, amiről most már tudom, hogy a méreg miatt van, az is alább hagyott, amikor hozzám szólt.

- Megnyugszom, ha itt maradsz velem és tovább beszélsz hozzám – kérleltem. – Kérlek, ne hagyj most magamra, amikor a legnagyobb szükségem van rád. – El se hiszem, hogy ilyeneket mondtam! Én, Katie, aki 50 év alatt elég jól hozzászoktam, hogy az igazán nehéz helyzetekben csak magamra számíthatok.

- Ez kedves tőled drágaságom, de muszáj egy ideig magadra hagynom téged. Csak így segíthetek – azzal elrohant valamiért, de mindjárt vissza is jött. Egy nagy pohár vizet tartott a kezében. – Ezt idd meg – és odatartotta a poharat a számhoz. – Most az a legfontosabb, hogy ne száradj ki. Kérdezés nélkül inni kezdtem. Talán csak most tűnt fel, hogy nem csupán a fájdalomtól, hanem a szárazságtól is égett a torkom. Mohón nyeldekeltem és a végén hálásan sóhajtottam.

- Köszönöm. Kaphatnék még egy pohárral?

- Nincs mit és persze drágám. – Hozott még egy pohár vizet és én azt is gyorsan megittam.

- Csak vigyázz, meg ne fulladj nekem – figyelmeztetett. – Akkor most maradj nyugton egy kicsit. Mindjárt visszajövök.

- De miért nem engedsz el addig is? Kezd egy kicsit kényelmetlenné válni a helyzetem.

- Ez nagyon egyszerű! Mivel nem szeretném, hogy valami ostobaságot csinálj, amíg nem vagyok itt.

- De én…- ellenkeztem volna, ha nem vág a szavamba.

- Semmi de. Itt maradsz, még nem jövök és kész. – mondta szigorú hangon, de én kiéreztem belőle az aggódást. Indult is volna, ha én nem állítom meg egy utolsó kérdéssel.

- Ichijou, ez a te szobád?

- Igen. Nem tudtam hova máshova vihetnélek. Ne aggódj. Cross igazgatóúr, a lánya és fia, Aidou barátom és jómagam kivételével mindenki elutazott a szünetre és itt ők sem bánthatnak. De szerintem nem is akarnának.

- És te miért nem utaztál el? – kíváncsiskodtam volna tovább.

- Valakinek vigyázni is kell a szálláshelyre és Aidou nem épp a legmegbízhatóbb személy. Ha nem lennék itt, biztosan embereket hozna fel vacsorára. – Megrémültem. – Ne félj, most nincs itt.

És azzal gyorsan elsietett, nehogy még tovább feltartsam. Nagyon rendes tőle, hogy így törődik velem. És nagyon jó érzés. Viszont semmit sem akartam kevésbé, mint Kaname-val találkozni, így elkezdtem kiszabadítani magam és már épp sikerült volna kiszednem az egyik kezem a kötésből, amikor visszaért. Egy perc sem telt bele. Sikerült felemelnem a jobb karom, de még idejében elkapta.

– Maradj még egy kicsit! – kérlelt, szorítása erős volt, de nem durva. – Hagyd, hogy segítsek. Ilyen állapotban úgysem jutnál messzire –tette hozzá. - Csak veszélybe sodornád magad. – Nem szóltam semmit. Elkezdte kitisztítani és bekötözni a sebem. Azután megláttam a tálcát, amit a mellettem lévő asztalra helyezett. Fertőtlenítőszer, vatta és valami átlátszó tasak volt rajta, amihez egy vékony műanyag cső csatlakozott és egy közepes méretű tűben végződött.

- Ne, kérlek! – mondtam elfúló hangon és egy szánalmas próbálkozást tettem arra, hogy kiszabadítsam a csuklóm a keze szorításából. – Ne csináld ezt, kérlek! – Tovább rángattam a kezem, de persze hiába. Felvette a sálat a földről és újra odakötötte a kezem a karfához. Most már komolyan féltem.

- Semmi baj, ne félj. – Könnyű azt mondani, gondoltam. – A te érdekedben teszem. – Erre fészkelődni kezdtem. – Nyugodj már meg, na! Nem bántani akarlak te buta – mondta

dorgáló, de ugyanakkor kedves hangon – de a mérgeket a vérből lehet legjobban azonosítani, így muszáj lesz vért vennem tőled. Csak egy kicsit. Nem fog sokáig tartani, ígérem. – Kicsit megnyugodtam és beletörődtem, hogy úgysem tehetek ellene semmit.

- Na, látod, nem is olyan nehéz nyugton maradni. – Kedves mosollyal megsimogatta az arcomat, aztán egy fertőtlenítős vattával letörölte a felé közelebb eső jobb alkarom tetejét. Pont a kikötözésemre használt sál alatt. Majd óvatos, de határozott mozdulattal belém szúrta a tűt. Megfeszültem, de az egész tényleg nem tartott tovább vagy fél percnél. Ez alatt a kis zsákocska megtelt a véremmel és Ichijou kihúzta a tűt, majd megint lefertőtlenítette a karom. Nem bírtam megállni egy kérdést.

- Mégis honnan szereztél egy ilyen micsodát?

- Elszaladtam az orvosiba. Van kulcsom –Hát persze, gondoltam. – Egyébként jól vagy? Nem rosszabbodott az állapotod? – mit is mondhattam volna?

- Megvagyok. Kösz.

- Most átmegyek a laborba és kiügyeskedek neked valamit, de ne csinálj megint valami butaságot, jó? – Mit is csinálhatnék? – És bármi van, szólj, oké? És rögtön jövök, rendben?

- Rendben – nyögtem. –Köszönöm Ichijou – tettem hozzá, mire örömteli mosoly szaladt át az arcán. Legalább így viszonozni tudtam a kedvességét.

- Nem lesz baj, ne félj! Bízz bennem – és puszit nyomott forró homlokomra, majd eltűnt az ajtó mögött.

Megpróbáltam kihasználni az időt, összerendezni gondolataimat a Tanácsról és valami logikai összefüggést keresni a Kaname szobájában talált dolgok, és a korábbi kutatásaim eredményei között. De akárhányszor próbáltam erőt venni magamon, egy hirtelen rám törő fájdalomhullám visszarántott a valóságba. És egyre elviselhetetlenebb lett. Ha azt, amit Kaname szobájában éreztem borzasztónak tartottam, akkor azt, amit most éreztem, pokolinak nevezném. Nem bírtam tovább; rosszabb volt, mint eddigi fájdalmaim együttesen. A fejem hasogatott, hányingerem volt, szédültem és az egész testem lángolt. Úgy éreztem, ennél már nem lehet rosszabb. De tanuljátok meg: mindig lehet rosszabb. És akkor belém hasított. Az egész testem egyszerre rázta meg a fájdalom és bár kezdetben megszólalni sem tudtam, mikor kicsit alább hagyott, annak a nevét kiáltottam, akire akkor úgy éreztem, a leginkább számíthatok.

- Ichijou – sóhajtottam erőtlenül, majd kicsit hangosabban – Ichijou – végül erőt vettem magamon és – Ichijou, segíts! – ezt már meg kellett hallania. És úgy is történt. Ichijou ijedten sietett be hozzám, aggódó tekintetével az arcomat kémlelte.

- Mi történt kedvesem? Mi a baj? – Hát baj, az volt sok.

- Nem bírom tovább Ichijou…nem bírom…szédülök …és…és…lángol a fejem. …Nagyon fáj…- nyögtem fájdalmak közepette. Más talán már kiakadt volna, hogy így szenvedek, de ő nem olyan fajta volt. Finoman a vállaimra tette egyik kezét, a másikkal pedig a hajamat simogatta, miközben panaszkodtam. Annyira megértő volt.

- Még szükségem van legalább egy órára, mielőtt elkészülök – mondta a fejemet simogatva. De addig is talán enyhíthetném a fájdalmadat. Ez a méreg elsősorban az idegrendszert támadja meg. Talán tehetek valamit. – Finoman a homlokomra tette a kezét (jéghidegnek éreztem forró bőrömön, ő meg meglepődött forróságomon) és valami lilás fényt véltem felfedezni körülötte. Varázslat? A fájdalom kicsit alábbhagyott, de a láz nem múlt el. Egyre jobban égetett.

- Most csak ennyit tehetek, sajnálom. De van valaki, aki segíthetne elmulasztani a lázad. Az ilyen magas láz, ha sokáig tart, nagyon veszélyes lehet. Megengeded, hogy szóljak neki?

- Ha te megbízol benne, akkor én is – válaszoltam. Bólintott, majd kiment a folyosóra és elkiáltotta magát:

- Aidou, merre vagy? AIDOU! – Gyors léptek zaját hallottam közeledni. Tehát már itt van. Egy mézsárga hajú, mélykék szemű, magas, Ichijonál kicsit alacsonyabb, és nagyon jóképű fiú lépett be kíváncsian az ajtón. Szintén fehér egyenruhát viselt és arcán kaján mosoly ült.

- Talán csak nem vacsorára szeretnél meghívni Takuma? Édes illatot érzek. – Vágyakozva nézett felém. – Hmm, kívánatos a kicsike. – Most komolyan? Ő az, akinek segítenie kéne. Előbb fal fel elevenen. Ezt leszámítva vonzónak találtam.

- Ő nem vacsora HANABUSA, hanem egy lány, akinek szüksége van a segítségedre! – szúrta le Ichijo. – Kérlek, légy valamivel megértőbb.

- Jól van, na – adta meg magát barátjának. – Én miben segíthetek, és miért tartod akkor megkötözve azt a szegény lányt? – kérdezte a végén már hitetlenkedve. Talán őt is félreismertem. Heves és sajátosan vad természete mellett legbelül kedvesnek véltem.

- Megmérgezték – Aidou-nak döbbenet ült ki az arcára – és szükség van valakire, aki elmulasztja a lázát és vigyáz rá, amíg kész leszek az ellenszerrel.

- Rendben, megteszem, ami tőlem telik. – egyezett bele együtt érzően. - De könnyebb lenne ha…

- Persze, azonnal, ha megígéred, hogy odafigyelsz arra, nehogy valami hülyeséget csináljon – és percek alatt eloldozott. – Ne bánjam meg, Katie, jó? – Először szólított a nevemen, biztos Aidou miatt. – Csak maradj nyugton, ahogy eddig is.

- Rendben lesz, ne aggódj – mondta Aidou gondoskodó, kedves hangon. – Majd én vigyázok rá – tette hozzá mosolyogva. Nem tetszett, hogy a szemem előtt beszélnek rólam, de ez volt és kész. Ichijou búcsúzásként megint megpuszilt, majd kiment. Megpróbáltam felállni a székből, de megszédültem és orra is estem volna, ha Aidou nem kap el.

- Mintha azt mondta volna, hogy ne menj sehova – szólt rám és lassan visszaültetett a székbe.

- De én csak szerettem volna végre kinyújtózni.

- Az más, akkor szólj legközelebb, hogy segítsek. Miért voltál tulajdonképpen megkötve? Ichijounak nem szokása megkötözött lányokat tartani a szobájában.

- Ezt majd inkább később – nyögtem, mert újra visszatért a fájdalom és a lázam is égető volt. – Meggyulladok. – Aggódva a homlokomra tette hideg kezét.

- Ez tényleg komoly – és kezei közé zárta az arcom. Érintésére még nagyobb bizsergés fogott el, mint Ichijou-éra. Kétszer is megremegtem; főként a láztól. – de ne aggódj, már nem tart sokáig. – Az ő hangja is megnyugtató volt és kedves, de volt benne valami rejtett tűz. Ennek ellenére végre hideget kezdtem érezni. A fejemből indulva a hűsítő érzés minden porcikámat átjárta. Végre nem hasogatott már annyira a fejem és a fájdalmat is alig éreztem. A szenvedés csupán messzi rémálomnak tűnt. Miféle ereje van ennek a fiúnak?

- Bármit is tettél, nagyon köszönöm.

- Csak kicsit lehűtöttelek és megnyugtattam az idegeidet. Nekünk nemeseknek különböző képességeink vannak. Én ehhez értek. De tudod te egyáltalán, miről beszélek?

- Igen, tudok a vámpírokról - hiszen egy vagyok közülük, - félvér vagyok. Egyébként Katie a nevem. Még egyszer nagyon köszönöm.

- Igazán szívesen tettem. Egy ilyen kedves és gyönyörű lánynak bármikor. – Na, bókolni, azt tud. – De hogyhogy nem félsz tőlem, Katie?

- Miért, kéne? Segítettél nekem és Ichijou megbízik benned.

- Tulajdonképpen nem. Egészen megkedveltelek, így már nem foglak megkóstolni, pedig nagyon jó illatú a véred. Ez nagy áldozat a részemről. – Ó, a kis szerény.

- Hát,…ö…köszi Aidou. Nem nagyon szeretem, ha megharapnak - emberi formában nem.

- …ööö…nincs mit…de ha majd…esetleg meggondolod magad, tudd, hogy ha megkérnek, bármire hajlandó vagyok – mondta reménykedve. Szegény fiú, nagyon kívánhat.

- Jó, majd értesítelek. – Egyszerre nevettük el magunkat. Felemelő érzés volt. De azért erőt vett rajtam a kimerültség. Ezt ő is látta.

- Szeretnél aludni egy kicsit? Jót tenne. – kérdezte kedvesen.

- Igen, de nem hiszem, hogy tudnék – sóhajtottam.

- Azt csak bízd rám. Gyere – és felvett az ölébe majd elvitt Ichijou kényelmes ágyáig és finoman a párnára helyezte a fejem. – Hunyd le a szemed – mondta lágyan.

- Nem megy. Félek, hogy álmomban visszatér a fájdalom.

- Ne aggódj. Én itt maradok melletted és vigyázok rád. – azzal leült mellém az ágyra és kezét a most már hideg homlokomra tette. Kellemes volt. – Véget vetek a fájdalomnak, mielőtt visszatérne. – Hát ilyet is tud?

- Köszönöm, Aidou – mondtam halkan.

- Ez a legkevesebb – mondta és lilás fény jelent meg a kezénél. Épp úgy, mint Ichijou-nál. Ezen kívül már csak arra emlékszem, hogy másik kezét finoman a vállamra helyezi, én pedig lehunyom a szemem.

6