– Maradni vagy nem maradni?
(Amelyben főhősnőnk közelebbi kapcsolatba kerül két eszméletlenül jóképű sráccal)
Arra ébredtem, hogy 11-et ütött az óra. Kint sötét volt, tehát éjjel 11-re járt. A méregnek szörnyen kínoznia kellett volna ebben a végső stádiumban, de nem éreztem mást, csak egy kicsit sajgott a fejem. Az első dolog, amit megláttam egy gyönyörű zafírkék szempár volt, amely engem fürkészett. Szőke tincsei az arcába lógtak. Aidou, ugrott be hirtelen. Segített elaludnom és valószínűleg betartotta az ígéretét is: elmulasztotta a fájdalmat, mielőtt az újra erőt vett volna rajtam. Végtelenül hálás voltam neki ezért.
- Hogy érzed magad szépségem? – kérdezte aranyosan. – Jól aludtál?
- Igen, köszönöm szépen.– Tulajdonképpen napok óta nem aludtam rendesen. Jó volt most, ha csak néhány órára is.
- Igazán szíve… - de Ichijou rontott be a szobába, így már nem tudta befejezni a mondatot.
- Rettenetesen sajnálom, hogy csak mostanra készültem el, de tovább tartott, mint hittem. De most már itt vagyok.
- Semmi baj – nyugtattam most én. – Aidounak hála jól éreztem magam. És amúgy is kimondhatatlanul hálás vagyok neked. Mindkettőtöknek.
- Köszönöm Aidou – mondta Ichijou megkönnyebbülve a barátjára pillantva.
- Nincs mit. Szívesen tettem – mosolygott.
- Most kedvesem – szólt Ichijou újra hozzám – add ide kérlek a karod.
És mégis miért? – gondoltam. Aztán megláttam a jobb kezében egy injekciós tűt. Biztos szintén az orvosiból szerezte. Rossz érzés fogott el. Említettem már, hogy enyhén tűfóbiám van?
- Nem lehetne inkább meginni az ellenszert? – kérdeztem reménykedve.
- Ezt nem tudnád meginni, édes. – magyarázta Ichijou. - De, ha mégis, akkor is túl lassan szívódna fel, s talán nem is rendesen. – Majd csalódásom hatására, megoldást várva Aidoura nézett. Utána finoman, ellenkezésem ellenére megfogta a bal karom, miközben Aidou (újra) a homlokomra tette a tenyerét.
- Aludj még egy kicsit. - Aggódó pillantások közepette visszanyomott az ágyba és már csak arra emlékszem, hogy újra lehunyom a szemem, a karomban pedig éles szúrást érzek.
Mikor újra magamhoz tértem (sokadszorra ebben a szobában), már világos volt. Körülnéztem, és majdnem elnevettem magam a látványtól, ami fogadott: tegnapi két megmentőm, Aidou és Ichijou mellettem feküdtek az utóbbi ágyában. Ichijou a bal vállamon, míg Aidou a jobb karomat átölelve. Mi történt? Talán rémálmom volt, forgolódtam és így próbáltak volna megnyugtatni? Ja, most már emlékszem! Valamikor szörnyű fájdalomra ébredtem. Talán az ellenszer hatása. Üvöltöztem és dobáltam magam ide-oda. Mintha nem is lettem volna magamnál. Elkeseredésemben ki akartam törni az ablakon, hogy véget vessek a fájdalom – akkor még nem tudtam – utolsó hullámainak. Ichijouék éppen időben érkeztek. Aidou szorosan átkarolt hátulról, Ichijo pedig kezébe vette az arcom és megpróbált kedves szavakkal nyugtatni. Nem ment. Valamiért nem bírtam magammal. Kibújtam a szorításból és leütöttem Aidou-t, majd Ichijo-t is megtámadtam. Kicsit verekedtünk még hármasban, de nem telt egy percbe sem, mire újra lefogtak. Immár ketten egyszerre. Tovább rugdalóztam.
- Hihetetlen milyen erős ez e lány – állapította meg Ichijou.
- És milyen jó ál neki, ha dühös – tette hozzá Aidou ravasz mosollyal. – Egyszer szívesen kiállnék vele.–Vigyázz Aidou, még szavadon foglak, gondoltam.
- De most már nyugodj meg kedvesem, minden rendben. Nem hagyunk többet magadra. – És úgy is lett. Ellenkezéseim ellenére visszavittek az ágyba és egyszerre tették kezüket a homlokomra. Próbáltam ébren maradni, de elhomályosult a világ.
És most itt vagyok. Óvatosan kiszabadítottam magam a két alvó szépfiú közül –így még helyesebbek voltak - és felültem. Kicsit megszédültem és hányingerem lett. A fejem is sajgott egy kicsit. Talán még kell egy kis idő, amíg teljesen rendbe jövök. Felálltam és megkerestem a fürdőt. Nagyon ki kellett már mennem. Arcmosás után csodásan felfrissültem. Friss levegőt akartam szívni, ezért kimentem az erkélyre. A fiúk nem ébredtek fel. Csípős téli szél csapott az arcomba. A táj a tegnapi volt. A napot nem láttam, de kora délelőtt lehetett. A Szabadok tagjai már biztosan messze járnak, de még utolérhetném őket, ha sietek és lopok egy lovat. Elgondolkodva néztem a rideg, mégis gyönyörű tájat, ami Ichijou erkélyéről tárult a szemem elé. Maga az erkély nem volt olyan tágas, mint Kaname-é, de a kilátás mesés. Harmadik emeleti. Már értem miért olyan vidám ez a fiú mindig, hiszen a világ tetején érezheti magát.
Nem tudtam, mihez kezdjek. Osonjak el és rohanjak a többiek után, akik mellesleg ahhoz sem vették a fáradságot, hogy utánajárjanak, mi történhetett velem? Ha olyan barátaim lennének, mint ez a két srác, akkor ők biztos sohasem hagynának magamra. Értem jönnének, még ha veszélyes is lenne és kértem volna, hogy ne tegyék. Ők akkor is segítenének, ha megutálnám őket miatta. De bármennyire szeretnék, nem maradhatok. Összeszorult a szívem - anyuék halála óta nem éreztem ilyet. Ha megtudnák az igazat rólam, biztosan megutálnának. De ha meg is bocsátanák, hogy félrevezettem őket, még akkor is ott van Kaname. Róla valójában semmit sem tudok. Mit tenne, ha rájönne ki is vagyok? Megremegtem. A hideg kezdte átjárni a testem. Vagy talán csak egyszerűen szökjem meg a világ elől és legyek remete? Esetleg kezdjek új életet egy távoli országban és hagyjak hátra mindent? Új remények, új lehetőségek és semmi múltbeli fájdalom. Csak a jelennek élnék. Ez utóbbi lehetőség egész jól hangzott.
De mégsem hagyhatom itt Aidou-t és Ichijou-t. Kérés nélkül megmentették az életem, egy kém életét. Ezért minimum egy magyarázattal tartozom nekik. Ráadásul mindketten jóindulatúak. Az a Kaname se lehet olyan rossz, ha ilyen barátai vannak. Megértethetném vele az álláspontomat a Tanáccsal kapcsolatban. Talán nem önszántából dolgozik nekik. Semmire sem vágytam jobban, mint, hogy Aidou és Ichijou megértsenek. És az egyik emlegetett: lépteket hallottam amint az erkély félé közeledni. Aidou lépett ki mellém és nagyot nyújtózott.
- Háhhhhh – ásított - Szép jó reggelt, Katie drágám! Az éjjel jó megizzasztottál minket – mondta nevetve. Erre én is elmosolyodtam. Hosszú idő óta ő az első, aki rávett erre. - Ugye nem azt tervezed, hogy meglógsz, mielőtt végre jobban megismerhetnélek? – tért át most már komolyabb hangnemre.
- Neked is jó reggelt, Aidou úrfi (nem tudom ezt miért mondtam hozzá, nem szokásom, de jól hangzott). – És nem, persze, hogy nem, a tegnapiak után szívesen maradnék. Mégis talán jobb lenne, ha nem ismernétek meg az igazi énemet. Veszélyt hozhatok rátok – sajnálkoztam.
- Ez a kockázat bőven megéri – felelte vidáman. – Kééérlek, maradj még egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit. Ichijou is biztosan csalódott lenne, ha nem találna itt. – Ezt tényleg nem szerettem volna.
- Talán maradhatok egy kicsit, de nem sokáig. Oké? – adtam be végül a derekam.
- Persze – ujjongott – a kicsit az tökéletes. De most már gyere be, mert teljesen átfagysz idekinn. – Eddig észre sem vettem, hogy vacogok. Aidou átkarolt és visszavezetett a szobába. Majd becsukta mögöttem az erkélyajtót. Újra fáradtnak éreztem magam és a szememet dörzsöltem. Ezt ő is észrevette.
- Pihenned kéne még egy kicsit – javasolta és az ágyhoz vezetett, majd mikor visszafeküdtem, betakart egy vastag pléddel. – Így ni! Szeretnéd, ha segítenék elaludni?
- Köszönöm, de azt hiszem, most menni fog egyedül is.
- Egyébként elmúlt a fájdalom? – érdeklődött.
- Teljesen, és bocs az esti incidensért.
- Rá se ránts. Szép álmokat. – Még utoljára végigsimított a hajamon, majd engedve a késztetésnek lehunytam a szemem.
A nap további részét átaludhattam, mivel mikor felébredtem – immár kellemesen – a szoba újból narancssárga fényben úszott. Most viszont nem feküdt mellettem senki. Ichijou az íróasztalánál ült és olvasott. Aidou nem volt itt. Felültem és elbűvölve néztem, ahogyan a lenyugvó nap sugarai simogatják gyönyörű arcát és, ahogyan világos fürtjei a szemébe hullanak. Mikor felfelezte, hogy ébren vagyok kedvesen elmosolyodott és elindult felém.
- Szia! Jobban érzed magad? Hogy aludtál? – hangja meleg volt, mint mindig. Igen, talán ez a kedves hang az, ami visszatartott. Na meg Aidou mosolya.
- Háhhh – ásítottam akaratlanul. - Többet aludtam az elmúlt egy napban, mint az elmúlt hónapokban összesen. – Igen, a csapatomnak mostanában nagyon résen kellett lennie. – És sokkal jobban vagyok. Köszönöm, amit értem tettél Ichijou. És a barátodnak is. – Leült mellém az ágyra.
- Hála az égnek – sóhajtotta. - Örülök, hogy segíthettem. És valószínűleg Aidou is így van ezzel.
- Tényleg, ő most hol van? – érdeklődtem.
- Elment, hogy csináljon neked valami vacsorát. Ha jól sejtem napok óta nem ettél, igaz? – Igaza volt, megint. Nem volt sem időm, se pénzem rá. Hálás voltam a figyelmességéért.
- Igen, köszi. Én nem is tudom, hogy hogyan… - de félbehagytam a mondatot, mert valami jobb jutott az eszembe. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megöleljem. Ez biztos nem illendő dolog egynapos ismeretség után, de nem érdekelt. Feltérdeltem és a nyakába vetettem magam. Kicsit talán túl nagy érővel, mivel szegény Ichijou hátraesett (szerencsére az ágyra). Kicsit ijedten és meglepődve tápászkodott fel. Elpirultam. – Ne haragudj, nem ezt akartam. – Erre arcán kedves mosoly jelent meg és elnevette magát. Mintha csengők csilingeltek volna.
- Dehogy haragszom rád, te buta, sőt… - megsimogatta a hátam - Csak máskor ne légy ilyen heves, jó? – Félénken bólintottam, mire magához húzott és hagyta, hogy hozzá bújjak. A térdemre ültem, fejemet a mellkasához nyomtam és kezeimmel átkulcsoltam a hátát. Ő is átkarolt engem. 50 év után újra biztonságban éreztem magamat Ichijou karjai közt. Nem akartam soha többé elengedni. Nem akartam újra egyedül maradni. Mikor mellettem volt, mintha a szüleimet éreztem volna. Talán valamiképp rokonok vagyunk. Vagy csak lelki társak. Egy biztos: jól éreztem magam a közelében, selymes hangja és jelenléte megnyugtatott. És az a melegség almazöld szemében…. Órákig ellettem volna így, ha Aidou nem érkezik meg a vacsorámmal.
- Hello, kész a kaja. Nem egy ötcsillagos fogás, de csak ezt találtam. – A kezében lévő tálcán néhány szendvics sorakozott. Tökéletes, gondoltam. Aztán ránk nézett. – Ó, ez neem ér! Én is akarok ölelősdit játszani Katei-vel – panaszkodott. Megsajnáltam. Ichijou elengedett, így felálltam, szó nélkül odamentem a fiúhoz és őt is megöleltem. – Neked is köszönök mindent. - Ez más volt, mint Ichijou-val. Míg az ő karjaiban biztonságot éreztem, addig Aidou olyan szenvedélyesen ölelt, mint soha senki ez idáig. Már nem nyugalmat éreztem, hanem tüzet és vágyat. Kiugrottam volna a bőrömből, ha tehettem volna. Ezt még csak tetézte, hogy Aidou felkapott és körbefordult velem.
- Jajj de jó, hogy még itt vagy – örült, és vidám mosoly kíséretében rakott le. Erre szélesen elmosolyodtam. Ez a srác menthetetlenül felizgatott. A szívem csak úgy dobolt. – Most pedig láss hozzá a vacsorához. Biztosan éhes vagy már. – Rávetettem magam a szendvicsekre.
- És ha végeztél, nyugodtan zuhanyozz le – tette hozzá még Ichijou. Ez célzás akart lenni? – Használhatod az én fürdőm és majd kerítünk neked valami ruhát.
Úgy is történt. Üdítő érzés volt végre tisztának lenni. A ruha, amit kaptam egy gyönyörű, világos rózsaszín, hosszú ruha volt. Kaptam még hozzá egy meleg, bordó kardigánt is, nehogy megfázzak. Azt mondták, egy Yuuki nevű lánytól van, aki mellesleg az igazgató lánya. Tényleg az igazgató. Rá még nem is gondoltam.
- Hé, figyeljetek! Az igazgató tud már rólam. Mit fog szólni, ha rájön, hogy egy idegent tartotok a szállásotokon?
- Nem lesz semmi baj – nyugtatott Aidou. – Majd később beszélek vele rólad. Biztosan nem lesz gondja azzal, ha itt maradsz egy kis ideig.
- És aludhatsz az én szobámban – ajánlotta fel Ichijou –, ameddig csak akarsz!
- De hozzám is jöhetsz – tette hozzá Aidou barátom egy kaján mosoly kíséretében.
- Na de Hanabusa! – szólta le Ichijou. – Veled semmiképp sem engedném egy szobában aludni.
- Ó, na, most miért? – nyafogott.
- Mert, azért annyira nem bízok benned, hogy…
- Na és aztán. Kit érdekel a véleményed?
- És egyébként is – hagyta figyelmen kívül barátja előző sértését - te Akatsukival osztod meg a szobád. Nem gondolod, hogy kicsit sűrűn lennétek?
- Ebben mondjuk, van valami – értett egyet végre Ichijou-val. – De, ha szeretnél átjönni néha hozzám, bármikor szívesen látlak. Csak szólj – mondta most már nekem, reménykedve. Még mindig nem értettem mit eszik annyira rajtam, de jól esett.
- Persze, feltétlenül. De kérlek, többet ne veszekedjetek miattam.
(Ichijou)- Nem volt ez olyan komoly.
(Aidou)- Ja, az ilyesmi gyakran előfordul, és a barátaimmal mindig jó móka vitatkozni. Nem igaz, Takuma?
(Ichijou)- Ahogy mondod.– erre hátba veregették egymást majd nevetni kezdtek. Aztán összenéztek, és, hogy én se maradjak ki a mókából csikizni kezdtek. Ahhoz túl gyorsak voltak, hogy elmeneküljek, de azért két röhögőgörcs között sikerült visszacsikiznem őket.
- Ketten egy ellen? – muszáj volt nevetnem. – Ez nem ér! – Most legalább azt elértem, hogy egymást is elkezdjék csikizni, így több levegőhöz jutottam. Fölkaptak és elcipeltek az ágyig. Ott folytattuk tovább a mindenki-mindenki ellen csikimaratont, aminek néhány perc múlva én vetettem véget.
- Nehem…nhem kapok levegőt – röhögtem. Erre végre abbahagyták.
- Én sem – értett egyet Ichijo.
- De ez azért jó móka volt – jelentette ki Aidou. – Megismételhetnénk máskor is. – Erre fogtunk egy párnát és a képébe vágtuk, majd mindhárman kimerülten dőltünk az ágyra. Egyszerre tört elő belőlünk a felszabadult nevetés. Bár legbelül tudtam, hogy a neheze még hátra van. El kell mondanom nekik az igazat és lehetőleg úgy, hogy ne veszítsem el a bizalmukat. És még annyi elintézetlen ügyem maradt… De most nem érdekelt más, csak a jelen. Boldogan sóhajtottam egyet és megfogtam új barátaim kezét. Lehet, hogy azt az új életet már el is kezdtem, itt, a Cross akadémia falai között? Egy dolog legalább bizonyossá vált számomra: itt akarok maradni, ameddig csak lehet!