– Reggeli események

(Katie szokatlan körülmények között megismerkedik egy ezüsthajú sráccal és Ichijou aláírja egy éjjeli lámpa halálos ítéletét.)

Aidou ma reggel másodjára ölbe kapott, majd finoman leszökdécselt velem az udvarig. A Kiryu nevű srác rosszallóan méricskélt ibolya színű szemével.

- Hát te meg minek jöttél ide elrontani mások szórakozását? – kérdezte újdonsült pasim idegesen az ezüst hajú fiútól. – Nem tudod, hogy ez a szabály az éjjelisekre nem vonatkozik?!

- A szabályok mindenkire vonatkoznak – jelentette ki hűvösen, - ezt neked is tudnod kéne. Ha még egyszer meglátlak odafenn, abban nem lesz köszönet.

- Hű de megijedtem – gúnyolódott Aidou. – Akkor majd figyelek, hogy legközelebb ne láss meg.

- Ha-ha, nagyon vicces – gúnyolódott most Kiryu hűvös hangon. – Azt azért ne feledd, hogy a további szabálysértésekről Kaname előtt kell felelned.

- Kaname URAM, ha lehetne – oktatta ki idegesen az ezüsthajút, de én láttam rajta, hogy megrémült az előző kijelentés láttán. Hogy ezek a nemesek mennyire félnek tőlünk, az A-szintűektől.

- Nekem aztán tök mindegy – hagyta rá barátomra és most rám emelte a tekintetét. Mintha eddig tudomást sem vett volna rólam.

- Mellesleg az igazgató vár téged, akárki is legyél – vetette oda unottan. – Ichijou tegnap este állítólag megkérte, hogy hagy láthasson vendégül egy idegent a Holdszállóban. Te lennél az? – Bólintottam. - Most már ideje lenne bemutatkoznod neki. Egyébként meg szigorúan tilos külsősöket behozni a szállásra, így, legközelebb, ha én veszem észre először, hogy valaki engedély nélkül tartózkodik itt, velem gyűlik meg a bajotok.

- Ne legyen már olyan nagy az arcod Kiryu! – szúrta le Aidou. – Örülnöd kéne, hogy nem öllek meg most rögtön!

- Nah, arra kíváncsi lennék – bosszantotta a sötét egyenruhás gúnyos mosollyal az arcán.

- Valóban? Akkor mindjárt megmutatom…. – támadt Aidou a fiúra, de az előrántott egy fura pisztolyt. Végre megmertem szólalni és közbevágtam.

- Hé fiúk, nyugi. Ne veszekedjetek, kérlek – és közéjük furakodtam. – Egyébként Katie vagyok – nyújtottam volna a kezem az ezüsthajú felé, hogy tereljem a témát, de ő hátat fordított nekem és elrakva a fegyvert elindult az iskola felé. Hogy ez milyen egy bunkó.

- Kiryu Zero – mondta hátravetve. - Negyed órátok van, hogy az igazgatói rezidenciához érjetek, vagy különben én magam ráncigállak oda. És ha már itt tartunk: mindkettőtökre ráférne egy alapos fésülködés – fordult felénk a válla felett.

- Rád meg rád férne egy illemtanóra! – tolta le Aidou. – Hogy lehet így beszélni egy lánnyal?! – és már indult is volna utána, hogy megleckéztesse, de megállítottam.

- Én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek Zero. Akkor 15 perc múlva találkozunk. – némán bólintott és tovább ment.

- Ez egy tapló, ne vedd magadra a sértéseit – próbált nyugtatni szőke barátom, de erre nem volt szükség.

- Semmi gond, nem vettem, de úgy tűnik te annál inkább – néztem a szemébe.

- Ezt meg mégis mire véljem? – értetlenkedett.

- Nem számít. Jobb lenne, ha most indulnánk! – javasoltam.

- Rendben – egyezett bele megadóan. Újfent felkapott és máris Ichijou szobájában találtam magam.

Azt nem mondanám, hogy kicsit sem voltam ideges. Fogalmam sem volt, mégis mit mondjak az igazgatónak, akiről csupán annyit sikerült megtudnom mielőtt az Akadémiára jöttem, hogy legfőbb életcélja az emberek és vámpírok közötti békés együttélés létrejötte. Ennek még lett is volna értelme, ha az emberek, a vadászokon kívül tisztában lettek volna a vámpírok létezésével. De ez nem így volt. Ha az iskola diákjai tudtak volna bármiről, akkor, az futótűzként terjedt volna szét a médiában. Márpedig a TV-ben az emberek által kitalált (és megjegyzem valótlan) történeteken kívül nem volt szó vámpírokról és az újságok is csak Halloween-kor írtak egy-egy cikket a 'félelmetes' vérszívókról. Tehát kijelenthetjük, hogy a vámpírokról szóló igazságot szinte teljes egészében homály fedte. Akkor meg mi értelme az egésznek? Az, hogy az ide járó estiseknek (Még pár napja kiderítettem, hogy az emberek a nappali, a hozzám hasonlók az éjjeli tagozatra járnak.) egész évben sóvárognia kelljen a vér után, amiből persze nem kaphatnak. Ez így csak a részükről áldozat, de hát ehhez nekem tulajdonképpen semmi közöm. Most az a fontos, hogy rávegyem az igazgatót, engedjen még néhány napot maradni, amíg eldöntöm, hogyan tovább.

- Szerinted felkeltsem Ichijou-t? – kérdeztem Aidou-tól miután felvettem régi ruháimat. Egyszerű, testhezálló farmernadrágot, fekete bőrcsizmát és kötött, bordó kardigánt viseltem mikor idejöttem, melyeket Ichijou szintén kimosott nekem. – Végül is ő talált rám és beszélt tegnap Cross úrral.

- Igen, biztos szeretne ott lenni, amikor rólad van szó. De majd inkább én, te meg menj hátrébb. Mikor legutóbb felzavarták délelőtt, és nem Kuran mester tette, akkor bizony jól ellátta a baját annak a szerencsétlennek. – Szóval Ichijou-t így lehet kihozni a sodrából. Megjegyeztem, nehogy véletlenül egyszer én is megtegyem.

- Jó, oké, majd itt várok. – Aidou bólintott, majd csendesen Ichijou-hoz lopódzott, egyre közelebb hajolt alvó barátomhoz, majd… Ezt nem hiszem el! A fülébe ordított.

- KI AZ ÁGYBÓL TE HÉTALVÓ! TÁMADNAK A VÉRFARKASOK! – dörömbölte a fejtámlán. Ez meg miről hadovál? Miféle farkasok? Ha a múltkor is így keltették fel szegény Ichijou-t, akkor már megértem a reakcióját.

- VÉRFARKASOK?! MERRE? – kiáltotta rémülten felriasztott barátom és sebesen harcállásba vágta magát úgy, ahogy volt: pizsamában az ágy tetején, meglehetősen mulatságos látványt nyújtva. A fegyverként, kard híján, a legközelebbi keze ügyébe akadó tárgyat, egy éjjeli lámpát tartott. Nem tudtam megállni egy mosolyt, majd tovább kuncogtam magamban.

- Te meg mit nevetsz? – nézett rám értetlenül, majd végignézett magán és dühre váltó arckifejezéssel Aidou felé fordult. – Tee… - sziszegte baljósan, majd előbb említett barátom felé dobta szegény éjjeli lámpát. Most komolyan, mit vétett az a szegény lámpa, hogy erre a sorsra kellett jutnia? Az Aidou által ügyesen kikerült lámpa akadály híján a falnak csapódott, leverve ezzel van Gogh napraforgós képét. Kár érte. Erre Ichijou, mintha előre tudta volna a másik oldalról támadott. Hatalmasat húzott be barátjának hálája jeléül, majd újból lendületet vett, azonban Aidou most kivédte és kigáncsolta őt.

- Nyugi pajtás, csak vicceltem. Ne húzd már fel magad annyira – próbálta elkerülni Ichijo következő dührohamának kitörését, de hasztalanul.

- Ó, szóval csak viccből csináltál belőlem komplett idiótát Katie előtt – mondta gúnyosan. – Akkor meglátjuk, ehhez mit szólsz. – A pillanat tört része alatt feltápászkodott és a földre teperte Aidout, majd egy párnát nyomott az arcába. – Na, most hogy érzed magad, hah? Hiszen én is csak viccelek.

- Mmmmmm – nyögött egy nagyot Aidou levegő híján és kapálózni kezdett.

- Na, most legyél olyan nagyra magaddal! – vetette oda fuldokló barátjának.

- Jól van, most már légyszi engedd el, mert még a végén megfullad! – kérleltem a felbosszantott Ichijou-t. – Kérlek.

- Rendben, most az egyszer, de csak a te kedvedért. – Elvette a párnát Aidou arcából és felállt. -Egyébként jó reggelt! – üdvözölt most már derűs mosollyal, majd kimerülten sóhajtó barátjához fordult. – Ha még egyszer, csak még egyszer felmerészelsz zavarni a délelőtt kellős közepén, akkor biztosíthatlak, hogy nem úszod meg ennyivel – fenyegette meg Aidou-t.

- Nehem…nem fordul elő még egyszer – nevette Aidou Ichijou bosszankodó arckifejezését látva. – Ígérem – tette még hozzá békítően. Ichijou rosszallóan csóválta a fejét:

- Mikor nősz már fel, Hanabusa? – majd rám nézett. – Készülsz valahova?

- Igen, ami azt illet Cross igazgató úr beszélni óhajt velem és azt szerettem volna, ha te is velem tartasz. Ne haragudj, hogy miattam kellett ilyen korán felkelned – kértem bocsánatot.

- Ugyan már, rád nem tudnék haragudni. Mindenképp ott szeretnék lenni, továbbá te nem tehetsz róla, hogy egy ilyen idiótával – jelentőségteljesen Aidou-ra nézett – hozott össze a sors. – Erre sokatmondóan rámosolyogtam az utóbb említett személyre, mire ő visszavigyorgott.

- Lemaradtam talán valamiről – kérdezte értetlenkedve.

- Nem – válaszoltam, mivel még korainak tartottam elmondani, hogy Aidou immár a fiúm és intően néztem az utóbbira. Úgy tűnt ő is ugyanígy véli.

- Akkor jó. Induljunk – monda miután magára kapta egyenruháját. – Cross nem szereti, ha megvárakoztatják.

Útközben alaposan szemügyre vettem a Holdszálló, a környéket, majd a főépületet. Több emeletes, gótikus, várkastély szerű épület egy széles erkéllyel és tornyokkal. Lenyűgöző látványt nyújtott. Annyira, hogy kedvem támadt volna közelebbről is megtekinteni, ha időnk engedte volna. De e helyett, miután átértünk a Holdszállót az iskolával összekötő hídon, élesen jobbra kanyarodtunk és egy másik egyenes kőhídon az igazgató rezidenciája felé vettük az irányt. Elhaladtunk a nappalisok szálláshelye mellett, ami szép épület volt, bár koránt sem olyan impozáns, mint barátaim szállása. Útközben rövid beszélgetést folytattam Ichijo-val, miközben Aidou kicsit lemaradva követett minket, hagyva, hogy tisztázzak pár dolgot barátjával.

- Tulajdonképpen miért nem kötöztél meg újra, miután jobban lettem? – kérdeztem.

- Mert addigra megismertelek annyira, hogy rájöjjek, nem jelentesz veszélyt a számunkra.

- Ezt úgy érted, gyenge vagyok?

- Nem, dehogy. Ez utóbbival kapcsolatos kételyeimet azon a bizonyos éjjelen eloszlattad. Arra céloztam, hogy a végén már nem tűntél olyan ellenségesnek. Ráadásul nem szöktél meg, amikor lett volna rá alkalmad. – Na, igen, ez nagyrészt Aidou-nak köszönhető, mert meggyőzött. – Így érzem, hogy megbízhatok benned.

- Biztos vagy te ebben? – kérdeztem rá. – Alig tudsz rólam valamit.

- De az pont elég. Látom a szemedben, hogy nem fogsz átverni minket – mondta átható, kedves hangján. Erőt vett rajtam a lelkiismeret. Most már tényleg el kéne mondanom az igazat, amíg nem késő. De nem tudtam, hogy fogjak bele. – Mellesleg te is megbíztál bennem, anélkül, hogy bármit is mondtam volna magamról – emlékezett vissza.

- Igen, de azért mert láttam rajtad, hogy segíteni akartál.

- Látod, erről beszélek – mosolygott aranyosan és átkarolta a vállam. – Most már barátok vagyunk.

- Hé, rólam se felejtkezzetek meg – rohant utánunk Aidou és mindkettőnket hevesen átkarolt hátulról.

- Hé, csak finoman – kérleltem, mire mindhárman elnevettük magunkat. – Örülök, hogy két nap alatt két ilyen jó barátot leltem – mondtam vidáman, mire összenéztek és két oldalról felemeltek, s így vittek tovább a diri ajtajáig.

- Itt is vagyunk – jelentette ki Aidou és leraktak a küszöbre.

- Épp idejében – nyitott hűvösen ajtót Zero és betessékelt minket, majd erőteljesen bezárta utánunk és felvezetett az emeletre, ahol bekopogott egy szoba ajtaján. Gondolom az igazgató dolgozószobája, ahol szünetekben fogadja a látogatókat.

- Gyertek be – hallottam egy vidám és nagy meglepetésemre ismerős férfi hangját. Ő meg mit keres itt? Az nem lehet, hogy ő lenne az….nem, az kizárt! …vagy talán mégis?... Megrémültem a régi emlékeket felidézve és egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Barátaim félelmem láttán a vállamra tették kezüket.

- Nem lesz semmi baj kedvesem… – nyugtatott volna Ichijou almazöld tekintetét mélyen az enyémbe vetve, ám Zero megunta a várakozást és kitárva az ajtót nagy lendülettel belökött a szoba közepébe. Hirtelen megszólalni sem tudtam, de mikor felnéztem a velem szemben ülő, hosszú fakó hajú, magas férfira már levegőhöz sem jutottam. Aidou dühös bosszankodása is csak messzi sóhajnak tűnt (- Hé, te meg, hogy mersz így bánni egy lánnyal?! – intézte a kérdést Zerohoz, aki a hangok alapján morogva becsapta mögöttük az ajtót.)

- Ugyan fiúk, uralkodjatok magatokon – szólalt meg az igazgató miközben felállt és rám emelte mindentudó, mogyorószínű tekintetét – hiszen vendégünk van. – Megmerevedtem.