- Megdöbbentő találkozás egy régi ismerőssel
(Amelyben Katie mindent bevall múltjával kapcsolatban és arra is fény derül, honnan ismeri valójában a titokzatos Cross Kaien-t.)
- Örülök, hogy újra látlak, Catherine drágám! – mondta széles, mindentudó mosollyal az igazgató. – De mégis mi szél hozott errefelé? – Még mindig mereven álltam a szoba közepén és a semmibe bámultam. Ez nem történhet meg – gondoltam. Ilyen nincs!
- Talán valami gond van? – kérdezte érdeklődve. – Miért nem ülsz le? – Látva, hogy nem szándékozom úgy tenni, mellém sétált, egy az asztala előtt álló székhez vezetett és határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulattal belenyomott. – Így máris jobb, nem gondolod? – Végre összeszedtem magam és nekiszögeztem a kérdést:
- Maga meg mégis mit keres itt? Nem a vadászok főhadiszállásán lenne a helye?! – értetlenkedtem idegesen. A többiek (Ichijou, Zero és Aidou) megdöbbenten néztek. Nem tudom, azért- e, mert nem tudták, hogy az igazgató egy vadász, vagy mert nem tudták, hogy én ezt meg honnan a fenéből tudom. De honnan is?
/…13 évvel korábban… Hűvös, koraoktóberi délután volt. Fentről kémleltem egy tisztást, de miután semmi oda nem illőt nem vettem észre, gyanútlanná váló tekintetem az őszi levelekre tévedt, amelyek ilyentájt halvány sárgán, tűzvörösen, narancsos színben és még számos további, megszámlálhatatlanul sok árnyalatban tündököltek a fákon. Olykor-olykor, amikor a hűvös, őszi szellő megsuhogtatta a gallyakat, megannyi színes levél szállt fel kavarogva az ég felé, majd hullott a földre, amelyből életét nyerte. Én egy magas kőrisfa tetején álltam, és szemléltem, ahogy a hullámzó, dimbes-dombos táj felett a vidám szél eljátszik a falevelekkel. Érdekes – gondoltam, - hogy most, az év vége felé a legszínesebb a vidék, pont akkor, amikor az elmúlás felé közelít. Mintha még ezzel az utolsó, káprázatos látvánnyal szeretné kifejezni háláját a teremtőnek, amiért – habár nem végtelen, - de életet adott neki. Nemsokára viszont lehull az összes levél, elszárad a fű és az élőlények néhány kivétellel téli nyugalomra térnek. Az Úr pedig jó esetben fehér ruhába öltözteti a tájat, megóvva a jeges széltől és fagytól, hogy majd egyszer újra életre kelhessen. Eképpen elmélkedtem odafenn, élvezve, ahogyan a lágy szellő hosszú hajamba bele-belekap, mielőtt Shinichi (a Szabadok egy tagja) ideges kiáltását hallottam:
- Katie! KATIE – lepillantottam – közelednek. Indulnunk kell!
- Hogyan? Hiszen még innen fentről sem látom őket.
- Nyilvánvalóan elbújtak a fák között és megkerülve a tisztást a sűrűjében haladtak. Tisztán érzem őket. – Csalódottan sóhajtottam és ágról ágra szökkenve elindultam lefelé. Amint a legalsó ágról is elrugaszkodtam az őszi fű illata az arcomba csapott. Azonban valami mást, valami felettébb nyugtalanítót is éreztem a levegőben: friss vér szagát hozta felém a szél. Felismertem azon társaim szagát, akiknek a tisztáson kellett volna várnia, amíg fentről meglátom az ellenség közeledését, és jelt adok. De sajnos nagyon úgy tűnik, nem volt kedvük megvárni a parancsot és önként elhatározva, ám fölöslegesen rohantak végzetükbe. Nem hiába döntöttem úgy, hogy egy tisztáson várjuk be a Tanács küldötteit. Nyílt terepen jó eséllyel álhattunk volna ki ellenük, ellenben a fák között övék volt a helyzeti előny.
- Itt már semmit sem tehetünk – jelentette ki Shinichi. Narancssárga frizuráját összeborzolta a szél, mely egészen dögös külsőt varázsolt neki. Groteszk helyzet volt ez: gondolataim egy fiú körül jártak, amikor alig fél perce tucatnyi társunkat mészárolták le, ráadásul mi voltunk a soron következők. – Induljunk!
- Igazad van – értettem egyet szomorúan sóhajtva. – Ha mi is odaveszünk, a végén nem marad senki, aki a Tanácsot megállíthatná. – Némán bólintott és egy sürgető pillantás kíséretében a fák közé vetette magát. Utána iramodtam, de sokkal gyorsabb volt nálam, így nem erőltettem meg magam, hogy utolérjem. Később derült ki, hogy ha mégis megteszem, őt talán még megmenthettem volna végzetes meggondolatlanságától.
Egyórányi rohanás után széles földútra tévedtem. A távolba nézve észrevettem, hogy az út végén a vörösre festett égboltból egy falu körvonalai rajzolódnak ki. Hát igen, nemsokára beesteledik és Shinichi biztosan vacsorázni indult. Jellemző. Elindultam a falu felé és egy perc sem telt bele, mire felfedeztem vámpír barátom illatát. Elhatároztam, hogy előkerítem, bárhol is legyen. Shinichi azon kevesek egyike volt, akikkel a Szabadokkal töltött évek alatt személyes kapcsolatot alakítottam ki. Ha akkor léteztek barátaim, akkor ő az volt. Végigsuhantam az útszéli fasor mentén, ám a falu határához érve dermesztő látvány fogadott.
Shinichi véres tetemek fölött, meggörnyedt testel fogyasztotta utolsó áldozatát. Éles, fehér szemfogai fenyegetően villantak ki immár bíborvörösre színeződött ajkai közül. De amit azután láttam, vagy éppen, hogy nem láttam, azt soha nem fogom tudni elfelejteni. Épp, hogy csak felegyenesedett, mikor hirtelen kard csengését hallottam és egy, a semmiből felbukkanó idegen a fejét vette. Bár közvetlenül nem láttam, ahogy hosszú, fényes kardjával elmetszi barátom nyakát (mivel a férfi Shinichi és köztem foglalt helyet, eltakarva a kilátást), a kifröccsenő vér és a hallottak egyértelművé tették számomra, hogy akkor és ott végleg egyedül maradtam. Aki a lázadókból még életben volt, az a főhadiszálláson tartózkodott.
Megrökönyödve álltam ott, miközben kivert a víz barátom földre hulló élettelen testét figyelve. A sors fintora, vagy egyenesen elégtétele, hogy a ragadozó saját áldozatai felett múlt ki. Gyászba forduló elmélkedésemet a vadász felém forduló teste feledtette velem. Szigorú tekintetét az enyémbe mélyesztve vett immár komolyabban szemügyre. Hosszú percekig vártam arra a pillanatra, gyengének és szánalmasnak érezve magamat, amikor felém lendül és a másodperc tört része alatt végez velem, pont úgy, mint előttem Shinichivel. Ellenben ő nem támadt meg, hanem az erőszak legkisebb jele nélkül fürkészte tovább rémült ellenfelét. Ekkor én is végigmértem. Hosszú, fakószőke haja jelentőségteljesen lobogott a szélben, mogyoróbarna szeméből halvány együttérzés sugárzott. Ő biztosan az a fajta ember, aki titokban megsiratja áldozatait. Ez azonban mit sem változtatott félelmemen, amikor magas, fekete ruhába öltözött alakja végre megindult felém. Járása a tapasztalt vadászokéra emlékeztetett.
- Ismerted ezt a vámpírt, igaz? – kérdezte mindentudó hangon. Némán bólintottam. – Olyan rémültnek tűnsz. Talán megijesztettelek az imént, vagy ő bántott téged? – mutatott Shinichi tetemére.
- Épp ellenkezőleg. A barátom volt és te megölted – vádoltam dühösen. – Egyáltalán miért kellett meghalnia?! Még távolról sem süllyedt le az E-szintre (Shinichi-t a Szirmok hercegnője – Hio Shizuka - nevű tisztavérű változtatta át néhány éve).
- De már nem volt sok hátra, amint láthatod. Ártatlan emberek életére tört. Meg kell értened, hogy nem volt más választásom – jelentette ki.
- Hát akkor nekem sem lesz – válaszoltam.
- Ezt, tulajdonképpen hogy érted? Csak nem bosszút akarsz állni rajtam?! – értetlenkedett felsőbbrendű hangnemben. –Az nem lenne semmi másra jó, csak hogy kárt tegyél magadban; a te érdekedben mondom. Idősebb és tapasztaltabb vagyok nálad.
- Én azért tennék egy próbát – és rátámadtam, de ahogy figyelmeztetett sokkal erősebb és ügyesebb volt nálam. A vadászoknál nem ritka a kivételes fizikai erő, viszont az ő képességei szinte emberfelettiek voltak, mozdulataiból üvöltött a sok évtizedes tapasztalat1.
Órákon keresztül harcoltunk, de meg sem próbált megölni, vagy komolyabb sérülést okozni nekem. Olyan volt, mint a macska, aki vacsora előtt játszadozik az áldozatával. Ez a játék persze csak a szőrgombócnak vicces, amíg szegény egeret majd szétveti az ideg, mivel tudja, hogy nem sokára vége és valójában semmit sem tehet érte, mégis egy megmagyarázhatatlan, belső késztetést érez, amely nem hagyja nyugodni, így hasztalan futkározik az utolsó pillanatig. A vadász végül megragadott és háttal erőteljesen egy sziklához lökött, miközben kardját a nyakamhoz szorította, pont annyira, hogy a legkisebb mozdulatnál az éles penge a húsomba mélyedjen.
- Még most sem döntöttél úgy, hogy feladod? Láthatod, hogy ha akarnám, bármelyik pillanatban megölhetnélek.
- De, ha nem így van, akkor miért… - kérdeztem volna rekedt hangon, de nem hagyta befejezni a mondatot.
- Tudtommal te támadtál meg engem, és, ha már itt tartunk: miféle szerzet vagy te? Félvámpír? Jóval erősebb vagy az embereknél, a C-szintűekhez hasonlatos (azóta erősebb lettem), de nem érzem rajtad azt a tipikus vámpírszagot. Ez valami más.
- Olyasmi, hagytam rá. A nevem Katie és a Tanács minden kétséget kizáróan méltányolná, ha eltennéd láb alól legnagyobb ellenfelét. Egyedül már úgysem tehetek semmit, csak annyit kérek, hogy gyorsan végezz velem (úgy véltem, így legalább elterelem a gyanút életben maradt szövetségeseimről).
- Mégis kinek nézel te engem? – kérdezte idegesen. – Ha meg akartalak volna ölni, ezt a kérést már nem tehetted volna fel, és mellesleg nem vagyok a Tanács híve, még, ha a Szövetség be is hódolt nekik (Nahát! Egy értelmes ember. Kész csoda – gondoltam, - bár ez most nem lényeges). A magam útját járom, amennyire lehetséges és a szörnyetegeken kívül csak azzal végzek, aki gátolni próbál ebben. Úgyhogy most, ha jót akarsz magadnak, add fel a harcot! – tanácsolta.
- Tehát akkor életben hagysz? – csodálkoztam.
- Egyelőre. De azt ajánlom, ne keveredj bele veszélyes ügyekbe. A Tanács hatalma immár szinte korlátlan és könnyen veszélybe sodorhatod magad, ha velük kerülsz összetűzésbe. Kár lenne érted – azzal hátat fordított, de néhány lépés után még visszapillantott a válla felett.
- Egyébként Cross Kaien vagyok. – A legendás és legyőzhetetlen vámpírvadász?! Megfagyott a vér az ereimben. Pont őt sikerült megtámadnom, amikor még eredeti alakomban is meggyűlt volna vele a bajom. Hihetetlen, hogy nem végzett velem. - Örülök, hogy megismerhettelek Katie. Valamiért olyan ismerős ez a név… – vetette hátra most már vidám és kedves hangon, a végén elgondolkozva. - Igazán élvezetes kis harc volt. – Továbbindult a fák felé. Kezdetben szótlanul néztem, amint egyre távolodik, aztán eszembe jutott:
- Ööö…viszlát és köszönön Cross úr! – kiáltottam utána zavaromban. Egy kis időre megállt, mintha azt szerette volna mondani, hogy szóra sem érdemes, majd folytatta útját az erdő mélye felé. Az utolsó emlékem róla, a legendás vadászról, aki megkímélte az életem, ahogy szélfútta hajjal, őszi levelek örvényében sötét alakja eltűnik a fák között./
- Már egy ideje visszavonultam – Micsoda? Egyáltalán nem tűnik kiégettnek. Sőt talán még erősebb, mint akkor. - és csak kivételes esetben térek vissza régi hivatásomhoz. – Csendben bólogattam. – De most már rajtad a sor, hogy válaszolj a kérdésemre. Talán szerettél volna beiratkozni az iskolámba és eltévedtél? Arra már rájöttem, hogy az Akadémia nevéről nem jutottam eszedbe, mert nagyon meglepődtél, amikor megláttál. – A Cross névről tényleg nem ugrott be semmi. – Nos?
- Háát…öö…tulajdonképpen egész más okból jöttem…
- Miféle okból? – érdeklődött. Szemüvegén megcsillant a fény, miközben megigazította. Ja, igen, a kinézete kicsit megváltozott. Hosszú, fakó haját lófarokba fogta, vékony keretű szemüveget viselt és a vállára egy nagyon béna, zöld, kötött kendőd terített.
- Hát, ö…, szóval hát…- Ichijou jelentőségteljesen rám nézett, jelezve, hogyha nem beszélek, akkor majd ő fog, de abban ugye nem lesz köszönet. Erőt vettem magamon és úgy döntöttem, megpróbálok olyan mód fogalmazni, hogy a lehető legnagyobb esélyem legyen hazugságok nélkül (amelyek előbb-utóbb kiderülnének) a szobában tartózkodók jóindulatának megnyerésére. Nagy levegőt vettem és…
- Sajnálom, de nem fogadtam meg a tanácsát Cross úr. Nyakig benne vagyok a Tanács ügyeiben, úgy értem az ellenzékben… - Mindenhonnan csodálkozó hangokat hallottam.
- Ezt mégis hogy érted, kedvesem? Csak nem léptél be a Szabadok lázadó bandájába?! – Újból nagy levegőt vettem.
- Nem, nem léptem be….Én vagyok a vezetőjük és az egész lázadás elindítója – vallottam be mindhármuk nagy megrökönyödésére. A kialakult helyzetet talán Arany János „Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik"2 sorával lehetett volna megfelelően jellemezni. Végül Ichijou törte meg a csendet:
- Csak nem a Tanács elpusztítására törekvő csoportra célzol?!
- De, pontosan arra és nem csak célzok rá.
- De hát az lehetetlen Ezt még te sem gondolhatod komolyan. Hogyan lenne képes egy hozzád hasonló képességű lány végezni 12 befolyásos nemessel…
- A szolgáikról és csatlósaikról nem is beszélve – vágott közbe Kaien.
- Még vámpír sem vagy igazán– folytatta Ichijou – egyáltalán mi dolgod a mi világunk ügyeivel…
- És ha már itt tartunk… – szólt közbe újfent Kaien – ezért jöttél ide? Kémkedni, hátha az Akadémia hivatalos iratai közt rábukkansz valamire a Tanáccsal kapcsolatban? – szögezte nekem a kérdést, komolyan a szemembe nézve.
- Ami azt illeti, Kuran Kaname miatt jöttem… - Újra a korábbi helyzet állt be, majd ezúttal Aidou törte meg a csendet.
- Mégis mit akarnál te a mi Kanamé-nktól, Katie? – értetlenkedett, nagy, kék szemeit tágra nyitva.
- Éppen azt szeretném elmagyarázni, csak még nem tudom, hogy hol is kezdhetném…
- Talán az elején kedvesem –tanácsolta Kaien. – És egyáltalán ne zavarjon, ha a történeted kissé hosszúra nyúlik. Oly régóta várom a napot, amikor személyesen is megismerhetem a Szabadok vezérét és azt sem bánnám, ha órákig ülnénk itt. Minden részletet hallani akarok és…Továbbá, még mielőtt elkezdenéd, tudnod kell, hogy én nem ítéllek el azért, amit teszel, csak azért, ahogyan teszed. Bármi is vezérel, a protestálást nem tiltja a törvény – hivatalosan, tettem hozzá magamban, - az erőszak viszont még az erőszakra sem megoldás. Szóval?
- Elvárja tőlem, hogy közel 50 év titkos munkáját csak úgy teregessem ki maga előtt? Ez nem kivitelezhető, még ha akarnám sem…
- Nekem úgy tűnik, nem igazán van választásod – és körbenézett a szobában sorakozó, szigorú tekintetű Aidou-n, Zeró-n és Ichijou-n. Óh, még szép, hogy mérgesek, hiszen elhallgattam előlük egy ilyen fontos dolgot. De honnan tudhattam volna?
- Rendben van – változtattam hozzáállásomon. – De meg kell ígérnetek, hogy amit most hallani fogtok, az köztünk marad! Senki nem tudhatja meg? Megesküsztök? – Ichijou, Kaien és Aidou, bár kételkedve, de bólintottak. Zero-ra néztem.
- Tőlem aztán! – válaszolta érdektelenül az ezüsthajú. Legalább tiszta sor. Nem tudja meg az egész világ.
- Én pedig ígérem, hogy mindent elmondok, mindent a kezdetektől és olyan részletesen, ahogyan tőlem telik. Csupán egy dolgot kérek: Ne vágjatok közbe és csak majd a legvégén tegyetek fel kérdéseket. Szeretném, ha először meghallgatnátok az egészet egyben.
- Ez csak természetes – örvendezett Kaien és a többiek szótlanul értettek egyet. Harmadjára is nagy levegőt vettem és elmeséltem nekik történetemet, kezdve a gyerekkorommal, tisztavérű létemmel és azzal a bizonyos, végzetes születésnappal.
Külön kitértem minden egyes, a Tanáccsal kapcsolatos piszkos ügyre, amit a csapatommal kiderítettünk, és részletesen számoltam be a fent említett szervezet legkedveltebb kínzási módszereiről, amelyeket az ellenszegülőkön alkalmaztak előszeretettel. Lehetőség szerint megpróbáltam ugyanakkor a Szabadokra vonatkozó információmennyiséget a minimálisra redukálni és leginkább a veszteségeinket osztottam meg velük.
Határozottan és nyíltan beszéltem politikai törekvéseimről és nemegyszer biztosítottam őket, hogy nem (csak) a bosszút, hanem legnagyobbrészt a közjót és világunk fennmaradását, békéjének visszaállítását helyezem előtérbe. És bár egy végső összecsapás még az azt megelőző, közvetlen háború mellőzésével is elkerülhetetlen, nekik is tudniuk kell, hogy ahogyan az erőszakot nem lehet erőszakkal megfékezni, úgy a békét sem lehet békés eszközök által visszaállítani. A békéért küzdeni kell, harcolni, méghozzá elszántsággal és kitartással, szívvel és lélekkel, a mi esetünkben pedig legalább egyszer „vassal és vérrel"3.
Egyszerre tragikus és indulatos, drámai és megdöbbentő, továbbá elgondolkodtató monológom végén megemlítettem, hogy tulajdonképpen hogyan és miért is jöttem ide. Azt, hogy mi történt aznap és, hogy mennyire hálás vagyok, amiért Ichijou minden várakozásom ellenére megmentette az életem és Aidou is a segítségemre sietett. – És kérlek, bocsássatok meg, amiért hazudtam, de nem tudhattam, hogy milyen kapcsolatban álltok a Tanáccsal. - Beszédem befejeztével aggódva vártam az ítéletet. Most örökre elveszítem azok bizalmát, akik a barátaim lehettek volna, illetve több mint barátok? Félelmemet beigazolva Aidou dühösen elhagyta a szobát. Utána akartam rohanni, de a lábaim nem mozdultak. Aidou, kérlek bocsáss meg nekem… – könyörögtem magamban. Néhány perc kínos csend után, nekem legalábbis az volt), Zero közömbösen követte Aidou példáját és kisétált az ajtón, Ichijou szólalt meg:
- Sajnálom, hogy ennyi szörnyűségen kellett keresztülmenned, és bár nem kérted, de én még a kémkedést is megbocsátom, amúgy sem történt semmi komoly. – Válaszra nyitottam volna a számat, de nem jött ki hang elszoruló torkomon. Ichijou kellemetlenségemet látva azonnal mellettem termett. – És ne is törődj kettejükkel (biztos a távozottakra gondolt), Zero csak Zero, Aidou meg nehezen viseli, ha nem érti, mi folyik körülötte és te bizony eléggé összekavartad a dolgokat. De meglásd, hamar túlteszi magát rajta, hiszen kedvel téged. Ahogyan én is. – Fel nem foghattam mitől ilyen megértő ez a fiú. Letérdelt a székem mellé és átölelt, mire én lerogytam mellé a földre és fejemet a mellkasának hajtva zokogni kezdtem. Nem igazán tudom, mi ütött belém, erre nem számítottam. Ötven év után először újra erőt vett rajtam a szüleim halála miatt érzett fájdalom és kétségbeesés, az odaveszett társaim iránti gyász, a húgom hiánya…, és mindemellett rettentően elesettnek és magányosnak éreztem magamat. Ichijou, mintha mindezt kiolvasta volna a fejemből, egyre szorosabban ölelt magához és sírás-rohamaimat csillapítani próbálva egyik kezével a hátamat simogatta.
- Semmi baj, kicsim, nem vagy egyedül, itt vagyunk neked...semmi baj… Jól van, sírjál csak, attól majd jobb lesz – nyugtatott a már ismert, meleg és kedves hangján. Ettől akaratom ellenére végigfutott rajtam a remegés. Almazöldszemű barátom ekkor még szorosabban tartott, de most már fejem a vállán pihentettem. Aztán valami kellemesen meleg és puha dolgot éreztem a vállamon. Felnéztem és nagy meglepetésemre Cross igazgató állt felettem, zöld sálját finoman a hátamra terítve.
- Láttam, hogy reszketsz drágám, gondoltam, ez majd segít – magyarázta. – Most pedig Ichijou fiam, gyere és hozd át Chaterine kisasszonyt a nappaliba. A kanapén sokkal kényelmesebb beszélgetni, mint egy szűk dolgozószobában, nem igaz? – mondta, de éreztem, hogy csak azért ajánlotta fel a helységcserét, mert látta rajtam, hogy nem tudnék biztonságosan megmaradni abban a keskeny székben. Így kitessékelt bennünket a dolgozó ajtaján és egy másik, tágas és világos szobába vezetett. A barackvirágszín kanapé elég nagy volt, hogy kényelmesen végigfeküdhessek rajta. Valószínűleg elkapott az a tipikus, sírás utáni álom, mert délelőtt tizenegykor tértem csak magamhoz, a kandalló feletti kakukkos órának hála. Ahogy körülnéztem a szobában nem volt már senki, kivéve Kaient, akit, mint később kiderült, párnának használtam.
1 A vadászok sokáig élnek, akár több száz évig. Viszont ez a vámpírok évezredeihez képest még mindig rövidnek számít.
2 Arany János – A walesi bárdok c. balladájának részlete
3 Bismarck (a porosz kormány akkori vezetőjének) beszédéből, 1862