– Tóparti séta
(Amelyben fény derül Ichijou nehéz sorsára és Katie segít neki megbékélni önmagával.)
- Na, minden világos? – kérdezte végül Kaien.
- Igen, csak egy dologgal van bajom.
- Mivel?
- Azzal, hogy a nappalisoknak tilos az éjjelisekkel barátkozniuk, sőt találkozniuk.
- Igen, nos ez nyilvánvalóan az emberek biztonságát szolgálja, veled viszont talán kivételt tehetnék. A tervünkhöz egyébként is inkább az éjjelisek segítségére lesz szükség.
- Ez most komoly? Tehát ez a szabály mégsem vonatkozik rám? – csillant fel a szemem.
- Igen, de nem hivatalosan és csak azért, mert úgyis megszegnéd. A többi nappalis azonban nem láthat együtt egy éjjelissel sem, mert akkor kitör a káosz és eljön a világvége. – Később rájöttem, hogy nem túlzott. – Megígéred, hogy vigyázni fogsz? És nem csak arra, hogy ne lássanak meg, hanem arra is, hogy melyik vámpírral találkozgatsz. Tudod, hogy veszélyt jelenthetnek rád.
- Igen, megígérem, ne aggódj. – Megkönnyebbülten bólintott. – Ja, és még valami. Tudom, hogy a szemeszter alatt a nappalisok szállásán kellesz aludnom, de most még a szünet alatt nem alhatnék a Holdszállóban?
- Úgy érted Ichijou-val és Aidou-val? – szűrte le a lényeget.
- Végül is igen. Hiszen eddig is ott aludtam. Légyszi! – könyörögtem.
- Jól van, jól van, szerettem volna, ha nálam maradsz, de ha ők is beleegyeznek, hát legyen. Nem akarom még a tanítás előtt elvenni a kedved. – Szuper, gondoltam. Akkor a szünetekben buli lesz!
- Hétvégenként hazajárnak a diákok? – kérdeztem ravaszan.
- Nem mindenki, úgyhogy nem lesz szombatonként fiesta, ne is álmodj róla.
- Jó, oké, csak egy kérdés volt. És mellesleg, köszi, apu!
- Nincs mit – mosolygott. – Holnap bemegyünk a városba, elintézünk ezt-azt, úgyhogy reggel 8-ra légy készen. Yuuki biztos nem bánja, ha kölcsönveszel néhány ruhát, amíg veszünk neked.
- Tényleg ruhát fogunk venni?
- Miért, mit gondoltál, hagynálak egész évben egy farmerban járkálni. És egyenruhát is varratunk neked, hogy hétfőre elkészüljön. Továbbá hamarabb visszahívok néhány tanárt, hogy a hétvégén eldöntsük, melyik évfolyamba kerülj, felvesszük a szakköreidet és így tovább.
- És, hogy fogják eldönteni? – Lettem kissé izgatott.
- Összeállítunk neked egy tesztet az egyes tantárgyakból, de nem lesz nehéz, ne izgulj.
- Jól van, végül is tökmindegy hova kerülök.
- Hogy mi tökmindegy neked? – kérdezte egy ismerős hang az ajtó mögül, majd Ichijou lépett be, kíváncsian méregetve.
- Ichijou, megijesztettél! Kopogni nem lehet?
- Bocsesz és elnézést igazgató úr – Kaien megbocsátóan bólintott, - csak meg akartam lepni Katei-t.
- Hát az sikerült, mondhatom. Egyébként az, hogy melyik osztályba fogok járni.
- Tehát Cross úrnak sikerült meggyőznie, hogy ide járj? Hát ez hihetetlen, de nagyon örülök, hogy velünk maradsz – mondta sugárzó arccal.
- Micsoda! Te tudtál erről a szándékáról?!
- Ami azt illeti – vágott köbe Kaien – együtt döntöttünk úgy, hogy jó lenne, ha maradnál, és az Akadémiára járnál.
- Így ugyanis amellett, hogy segíthetnénk neked – folytatta Ichijou. Tehát ő is mellém állt. – rajtad tarthatjuk a szemünket.
- Mi van? Minek tartotok ti engem, egy ámokfutónak?
- Nem, dehogy – válaszolták kórusban.
- …csak nem szeretnénk, ha őrültséget csinálnál… – magyarázta Kaien.
- …amiből már volt elég, ahogy tőled hallottuk – fejezte be a mondatot zöldszemű barátom. – Alig jutottam szóhoz.
- Ez most nem lehet igaz! Nem vagyok már gyerek, tudom, mit csinálok – dühödtem fel.
- Ebben biztos vagyok, de nem veszed elég komolyan a Tanács hatalmát… – kezdte Kaien.
- …és szükséged lesz a segítségünkre, hogy ne ess bele a csapdájukba – tette hozzá Ichijou. – Csak segíteni szeretnénk…
- …mert látjuk, hogy egyedül a vesztedbe rohansz, Katie lányom – tette a vállamra a kezét Kaien. Alig ismernek, és mégis annyira izgatja őket, hogy mi lesz velem.
- Tehát egyúttal örökbe is fogadtad őt? – kérdezte Ichijou Kaientől.
- Igen, úgy éreztem most sokkal inkább családra, mintsem igazgatóra van szüksége.
- Milyen remek ötlet – monda Ichijou. – Kaien nagyon rendes ember, Katie, szerencsés vagy, hogy megbízik benned. – Bólintottam.
- Mindent köszönök – néztem rájuk.
- Szívesen, örömmel – válaszolták, mire hálásan elmosolyodtam.
- De szépen kisütött a nap – váltottam könnyedebb témára. Miért nem sétálunk egyet?
Ichijou: Remek ötlet! Úgy is szeretnék megbeszélni veled még pár dolgot.
Kaien: Ti menjetek csak, én addig csinálok valami vacsorát.
Ichijou: Rendben, gyere – fogta meg a kezem az ajtó felé indulva.
Én: De tényleg nem baj…?
Kaien: Nem, dehogy, szeretek főzni – és ezzel el is tűnt a konyhában.
Ichijou:
Na, gyere már – húzott kifelé.
Én: Oké, oké… - Mikor kiértünk a szabadba Kaien még utánunk szólt az ablakon keresztül.
- Egy órán belül kész vagyok. Ne késsetek!
- Oké – vágtam rá.
- Rendben – ígérte Ichijou és elindultunk a ház melletti kis tó felé. Miközben lassan körbejártuk a Nap lenyugvó sugarai által narancssárgán tündöklő vizet, a következő párbeszéd folyt le közöttünk:
Én: Miről beszéltetek a nagyapáddal?
Ichijou: Nem akarok róla beszélni!
Én: Biztosan a Tanácsról. Mit beszéltetek a Tanácsról? Tudod, hogy ez milyen fontos nekem.
Ichijou: Mondtam már, hogy nem akarok róla beszélni! – fordította el makacsul a fejét.
Én: De, légyszi, tudnom kell! Kérlek, ha segíteni akarsz, akkor muszáj elmondanod – meresztettem rá nagy, ártatlan szemeket.
Ichijou: Naaa jóóó, de csak mert több közöd van a Tanácshoz, mint nekem és a többieknek együttvéve. Szóval, mint már korábban említettem – kezdte végre el, - a nagyapámmal nem túl fényes a viszonyunk. Ez azért van, mert a Tanács tagjaként mindenkit az alattvalójának tekint, kivéve a családját és a tisztavérűeket, engem pedig az örökösének szeretne . – Megdöbbentem. – De ne aggódj, nem áll szándékomban csatlakozni hozzájuk. És pont itt kezdődik a baj. – Nagyot sóhajtott. – Az Ichijou család tagjaként nem mondhatok nyíltan ellent neki, ahogyan a szüleim sem, mert akkor kitagadhat, és ami rosszabb, mivel száműzött lennék, a család szégyene tőle kitelik, hogy elfogatóparancsot adjon ki ellenem. Nem esne nehezére összehozni valami álpert és lecsukatni.
- És tényleg megtenné?
- Igen, ez történt a bácsikámmal is, aki néhány éve merte nem szorgalmazni az E-szintűek öncélú kihasználását, amiről mellesleg akárki nem tudhat. Szóval a nagyapám lecsukatta, de ő nem tudott beletörődni, így, bár hivatalosan nem ez a sztori, de kivégezték – mondta elfojtott dühvel miközben lehajtotta a fejét.
- Sajnálom, úgy tűnik, a Tanács már a nemeseket sem hagyja békén. A saját fajtája után talán majd önmaga ellen fordul és a tagok egymást nyírják ki.
Ichijou: Szép lenne, de előtte még kiirtja a fél vámpírvilágot.
Én: Tiszta 50-es évek meg kommunizmus, nem gondolod? Gyilkosságok egy „nagy" eszme követésének álcázva.
Ichijou: Ha ilyen általánosan fogalmazol, akkor simán belevehetjük Hitlert, meg a fél történelmet.
Én: Ez is igaz, a Tanács nem tesz semmi újat, csak a régi utat követi. De mit is akart tőled a nagyfater?
Ichijou: Régóta szeretné, hogy neki dolgozzak, és mostanában pedig arra kényszerít, hogy Kaname után kémkedjek neki – suttogta. – Nem tudok mit tenni, legutóbb, mikor nem agyaltam ki valamilyen elfogadható jelentést, fogta magát és idejött. IDE! – kiabálta most már, majd visszahalkított. – Tudod mindennél jobban tart Kanamé-tól és mivel nem tudja megnyerni magának, így mindent tudni akar róla, és amikor épp nem ér rá nyalizni, akkor jövök én a képbe. – Mostanra eléggé ideges lett. Nem hibáztattam. Hosszú fejmosás után legalább kiereszti a gőzt. Nehéz lehetett uralkodnia magán és persze nem említenie engem.
Szegény barátom! Ha eddig nehéznek tartottam a helyzetem, akkor az övé rettenetes és kilátástalan. Én legalább nem vagyok arra kényszerítve, hogy kettősügynök legyek és nekem nem kell választanom a családom és az igazság között, mivel nálam e kettő ugyan az. Nem beszélve arról, hogy én élhetek inkognitóban, de ez neki eleve szóba sem jöhet. És akkor megjelenek én, hogy még inkább megnehezítsem a helyzetét.
- Ichijou – kezdtem – Kaname tud róla?
- Igen – sóhajtotta, - nagyon megértő és néha ő írja meg a jelentést saját magáról, csakhogy nekem könnyebb legyen, de attól még szörnyen érzem magam. Kanemé-t mindennél jobban tisztelem és ez olyan, mintha elárulnám…
- De nem teszed, hiszen tud róla, és te mondtad, hogy megérti. Én sem hibáztatnálak a helyében, biztos lennék benne, hogy a végső csatában a jó oldalra fogsz majd állni. Ichijou – tettem átkarolva a vállára a kezem – tudom, hogy attól tartasz, de te sohasem leszel olyan, mint a nagyapád.
Ichijou: Mégis mit tudsz te rólam. Volt idő, amikor halomszám gyilkoltam az embereket és mindenkit, aki az utamba állt. Ő is így kezdte…
Én: De te máshogy fejezed be! Megmondjam, miért? Mert jó ember vagy Takuma – először szólítottam a keresztnevén, de úgy tűnik nem zavarta – és a jóság olyan mélyről fakad, hogy azt nem lehet kiirtani, ha már egyszer megvan. Talán a bűnök elhomályosítják és te hibáztál, de mindenki hibázik. A kérdés az, hogy képes vagy e megbánni és továbblépni a helyes útra…
Ichijou: Ez nem ilyen egyszerű…
Én: Ne szakíts félbe! Szóval te ezt már megtetted és nekem is segítettél. Ellenséges és gyanús voltam, mégis ahelyett, hogy elfordított fejjel feladtál volna te kérés nélkül segítettél nekem és még azt is elérted, hogy megbízzak benned. Ne mond nekem, hogy ezt bárki megtette volna, mert egy betolakodósorsa még a hétköznapi jóembereket sem érdekelné. Te viszont megláttad bennem a jót. Erre csak az képes, aki maga is a fényhez tartozik.
Ichijou: Ez nagyon kedves tőled, de…
Én: Semmi de! Tudod, hogy igazam van. Ne ostorozd tovább magad, kérlek, hiszen te is ezt kérted korábban tőlem. Nem tehetsz róla. És, ha ez számít valamit, én hiszek benned.
- Igenis számít, jobban, mint gondolnád – mondta meghatódva. – De ígérd meg, hogyha kell, visszavezetsz a helyes útra, még, ha meg is utállak érte! Megígéred?
- Megígérem.
- Köszönöm, Katie. Mindent köszönök.
- Ugyan. De csak, ha te is kijavítod a hibáimat.
- Ez csak természetes – mondta, mint tanár az éretlen diáknak.
- Hé, azért ne ess túlzásokba! – nevettem.
- Hát csak reménykedj! – nevetett ő is. Megkönnyebbültem, hogy sikerült felvidítanom. Végre valamit tehettem érte. Nagyszerű érzés volt.
A maradék időben a suliról kezdtünk el diskurálni. Ichijou mesélt a tanárokról és az órákról, persze csak az éjjeliekről tudott és a bálokról, miután rákérdeztem. Ő is csodálkozott, hogy szeretem őket. Mi van, annyira botlábú dzsungel királynőjének nézek ki? Na, mindegy.
Szót ejtettünk még Aidou-ról, de azt tanácsolta, várjam meg, amíg ő keres meg engem. Ezután pár szóban bemutatta éjjelis barátait, majd arról kezdtünk beszélni, hogy miképpen fogok beosonni hozzájuk majd esténként, mert ugye feltétlenül meg kell ismernem Senri-t, Touya-t, Akatsuki-t meg a többieket, ha kell, akkor inkognitóban. Ha újdonsült apukám hangja nem zavar meg, akkor még órákig ellettünk volna.
Kaien: - Kész a vacsora! Gyertek gyerekek! – kiáltotta az ablakból. Fel sem tűnt, hogy besötétedett.
Kaiennél még sokáig beszélgettünk a suliról, meg hasonló dolgokról, majd úgy tíz óra körül felkaptam azt a kis túlélőcsomagot, amit korábban készített össze nekem és illedelmesen elköszönve Ichijou-val elindultunk vissza a Holdszállóba. Kaien még búcsúzóul megölelt, hogy vigyázzak magamra és, hogy ne felejtsek el korán felkelni.
- Végül is miért döntöttél úgy, hogy a szünet hátralvő részét inkább velem töltöd? – kérdezte Ichijou a plafont bámulva, mikor már az ágyában feküdtünk.
- Az elkövetkezőkben úgyis kevesebbet találkozhatunk, és nem hiszem, hogy Kaien szorgalmazná a nappalis-éjjelis-fiú-lány pizsamapartit.
- Valld csak be, hogy félsz egyedül elaludni – fordult felém.
- Micsoda?! Erről szó sincs! Csak szeretnék veled lenni, mert barátok vagyunk, ennyi az egész.
- Jól van, ha te mondod, elhiszem. De, ha félnél, nyugodtan hozzám bújhatsz – ajánlotta fel féloldalas mosoly kíséretében.
- Arra várhatsz – jelentettem ki határozottan, de azért közelebb húzódtam hozzá, amikor leoltotta a lámpát.
- Aludj jól, Ichijou – mondtam és megöleltem.
- Neked is jó éjt, kedvesem – válaszolt és puszit nyomott a homlokomra. Soha nem aludtam még olyan jól, mint ezen az éjszakán.