– Zero

(Amelyben Katie mostohabátyja viselkedése ellenére valami egészen meglepőt tesz érte.)

A csütörtök és a péntek viszonylag nyugodtan telt. Zerot alig láttam, de sajnos Aidou-t egyáltalán nem. A suliról, szabadidőről és más, komolyabb témákról beszélgettünk Ichijou-val, hogy jobban megismerjük egymást. Csütörtökön vacsorázni is elmentünk a városba, természetesen Kaien engedélyével. Utóbb említett apukám pedig a fennmaradó időben saját gyerekkoráról és vadászküldetéseiről mesélt, cserébe én is megosztottam vele néhány dolgot a tisztavérűekről és szokásaikról. Aztán péntek este az ebédlőasztalnál ülve, miután megint megköszöntem mindent, így szólt:

- Nagyon szívesen, Katie. Szólnál Zero-nak, hogy kész a vacsora?

- Persze – indultam illedelmesen egy hatalmas gombóccal a torkomban. Tudom, hogy ezt meg fogom bánni. Abból a srácból csak úgy árad a vámpírok iránti gyűlölet.

Kiléptem a hideg szürkületbe és hirtelen nem tudtam merre induljak. Vajon merre lehet most? Talán a szobájában? A napszálló felé vettem az irányt, de amikor már elég közel értem a kapuhoz jeges szél csapott az arcomba és megtorpantam. Az ő szagát éreztem, de az nem a szálló felől jött. Követtem a fuvallat által hozott illatot és az iskolai kert egy eldugott részén találtam magam. És akkor mindent megértettem.

Zero félig a hóban fekve, félig egy fába kapaszkodva kínlódott, miközben magába fojtotta elviselhetetlen fájdalmát. A szeme újra és újra vörösen izzott fel. Közel jár ahhoz, hogy E-szintűvé váljon. Hát ezért volt annyira ellenszenves velem. Mert megharapta egy hozzám hasonló, így most szenvedés számára minden perc, amit emberek között kell töltenie. Az a valaki megfosztotta az életétől és a kárhozatba vetette. Én sohasem tennék ilyet, kivéve, ha egyúttal teljesen átváltoztatnám az illetőt. De ez a magamfajta nem tett így és nem is ölte meg, tehát nem szomjúságból támadta meg. Az egyetlen ésszerű válasz, hogy bosszút akart állni rajta. De miért? Talán mégsem kéne sajnálnom?

- Hé, Zero, mivel sértetted meg azt a tisztavérűt? – kérdeztem hidegen, mire meglepetten felkapta a fejét. Aztán dühösen rám morgott.

- Te meg mi a francot keresel itt? Amúgy meg semmi közöd hozzá! Tűnj el!

- Apád küldött, hogy szóljak neked, mert kész a vacsora, de ahogy látom, te ma kihagyod.

- Ha te is ott leszel, akkor biztosan. Most pedig takarodj, vagy különben – emelte rám egy a vadászok jelével ellátott pisztolyt. Hát persze! Az ezüsthajú egy vadász. Miért is nem jöttem rá korábban, mikor annyira egyértelmű. A járása, a nézése, a hozzáállása, az, hogy tud a vámpírokról és egyáltalán nem fél tőlük. És már nincs vesztenivalója - eszméltem rá.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – kaptam ki nagy megdöbbenésére egy fél másodperc alatt a kezéből a fegyvert és nyakához szegeztem egy tőrt, amit eddig mindig magamnál hordtam. Dühösen rám nézett. – Erre nem számítottál, igaz?

- Semmit sem mondok neked!

- Hát pedig nagyon úgy tűnik, hogy nincs más választásod – jelentettem ki fölényesen, de válaszolni már nem tudott, mert újabb fájdalmak rázták meg és húzták össze a testét. A szeme újra felizzott, a fiú pedig felordított. Fájdalma a fejemben visszhangzott és akaratom ellenére megsajnáltam. Átéreztem a helyzetét, hiszen néhány napja én is fájdalmakat és hasonló kiszolgáltatottságot éltem át.

De nekem ott volt Ichijou, pont jókor talált rám. Visszaemlékeztem, mennyire sokat jelentett számomra a kérés nélküli segítsége és jóindulata. Talán most rajtam a sor, hogy segítsek valakin. Eltettem a tőrt és aggódva a kínlódó Zero-ra néztem. Gyengéden felemeltem a fejét.

- Zero! Zero, semmi baj, ne aggódj, valahogy segítek neked…

- Mégis miről beszélsz?! – nyögte. – Hogy tudnál TE segíteni, és egyáltalán miért tennéd. A te fajtád csak ártani tud a világnak.

- Ez nem igaz, én…

- A te érdekedben az lenne a legjobb, ha megölnél, mert, ha jobban leszek, biztos lehetsz benne, hogy én végzek veled. Nehogy azt hidd, hogy majd szépen megvárom, amíg vissza változol és újabb embereket taszítasz a kárhozatba. – Erre ahelyett, hogy megsértődtem volna, csak még jobban megesett rajta a szívem. Sokkal rosszabb helyzetben van, mint én valaha leszek, mert épp azzá válik, ami ellen egész életében küzdött.

- Nem foglak megölni, és nem hagylak elveszni. Többet érsz annál, hogy szörnyetegként kivégezzenek.

- És ezt mégis hogy tervezed megtenni?

- Megkeresem a vámpírt, aki megharapott és… - Halvány remény láttam megcsillanni a szemében, de aztán elkomorodott.

- Hasztalan. Talán már rég meghalt.

- Ez nem olyan biztos, de addig is – Újra elővettem a tőrt és megvágtam a nyakam. – innod kell. Az éhség gyorsítja az átváltozást és talán az én vérem még most is több mint emberi. Azt mondják, ha tőled magasabb szintűből iszol, az hosszú ideig elegendő.

- Megőrültél?! Az éjjelisek kinyírnak, ha…

- Nem kell megtudniuk. És amúgy sem tartozik rájuk. – Furán nézett rám. – Én nem várom el, hogy úrnőjüknek tekintsenek. Az ilyesfajta imádatot ki nem állhatom. Viszont, ha sokáig vársz, még meggondolom magam.

Még néhány másodpercig némán és bizonytalanul meredt rám, majd engedve a vágynak megragadta a vállam, egy fatörzshöz nyomott és mikor elsöpörtem a hajam az útból inni kezdett. Sosem ittak belőlem ilyen sokáig. Fájt ugyan, de éreztem Zero megkönnyebbülését minden korty után. Finoman átkaroltam a hátát és közelebb húztam. Mikor abbahagyta már nyugodtabb volt, de úgy láttam kellemetlenül érzi magát.

- Hé, jobban vagy – kérdeztem, remélve, hogy igen. Zero lassan eltolt magától majd kezét leeresztve eltávolodott tőlem és értetlenül a szemembe nézett.

- Ezt meg miért csináltad. Hagytad, hogy igyak belőled, pedig én mindent megtettem, hogy…

- Hogy egy udvariatlan bunkónak tűnj?

- …hogy távol tartsalak magamtól.

- Micsoda?! Miért?

- Mióta reggel találkoztunk jobban kívántam a véred, mint eddig bármi mást. A kis történetedig nem jöttem rá, hogy miért olyan különleges, de aztán beugrott, hogy te nem félig vagy vámpír, hanem ember és vámpír is vagy egyszerre. – Na, ez nekem is új, de tulajdonképpen van értelme. Az ezüsthajúnak kevesebb, mint egy óra alatt sikerült megfejtenie azt, amin én 50 éve agyalok. – Ráadásul nálam magasabb rangú, ahogy említetted. Ha rád vetettem volna magam, Aidou biztosan ott helyben megölt volna. Másrészt, mivel vámpír vagy, ugyanúgy ki nem állhatlak, mint mindegyik másikat.

- Még most is?

- Ittam a véredből, na és?

- Na és?! Legalább hálás lehetnél, de mivel úgy látom erre képtelen vagy, legalább azt mond meg, hogy jobban vagy-e?

- Ja – vetette oda flegmán. – Jó a cucc. – Ezt biztosan úgy értette, hogy a vérem többet segített neki, mint eddig bármi.

- Jól van, akkor mehetünk vacsorázni.

- Mondtam már, hogy nem megyek! – makacskodott.

- Jó, akkor elmondom…

- Ez nem fair! Te mondtad, hogy…

- Tehát akkor mégis jössz?

- Mmrrrrrr! – morogta, majd bosszúsan elindult rám se hederítve.

- Hé, várj, Zero! Ez a tiéd – nyújtottam felé a pisztolyát. – Legközelebb fogd erősebben. – Dühösen kikapta a kezemből.

- Te csak ne adj nekem tanácsot…, de amúgy, köszi – vált simábbá az arca. – A többi éjjelis már rég elpusztította volna.

- De én nem vagyok a többi éjjelis, erre már rájöhettél volna! – lettem kissé türelmetlen.

- Jó, jó, talán igazad van – kezdett végre barátságosabbá válni. - Ha nagyon akarod, útközben megoszthatom veled a történetem, de az nem lesz tündérmese.

- Nem is a tündérek érdekelnek…

- Rendben – indult el felém nézve, hogy kövessem. – Hét éve történt. – Te jó ég! Hét éve késlelteti az átváltozást. A legtöbben két évig sem bírják. – A szüleim, akik vámpírvadászok voltak, mert én egy ilyen családból származom, megbízást kaptak egy vámpír elpusztítására. Viszont a férfi még nem süllyedt le az E-szintre – Akaratom ellenére Shinichi-re gondoltam és elkomolyodtam, - ráadásul szeretője volt egy Hio Shizuka – O-ó, ez nem lesz jó. – nevű tisztavérűnek. Mondanom sem kell, hogy a hercegnő bosszúból megölte a szüleimet, elrabolta az öcsémet, nekem pedig ezt a búcsúajándékot adta. Néhány nap elteltével Kaien talált rám az erőben. Egyedül voltam, teljesen átfagytam ő pedig hazavitt és azóta törődik velem, tudatában annak, hogy bármikor átváltozhatok. Ez az, amiért elvállaltam, hogy prefektus leszek ezen az átkozott vámpírtanyán. Hogy valahogy megháláljam neki, és persze Yuuki-nak amit értem tettek.

- Most pedig minden percben átkozod a sorsot, amiért idáig jutottál – szűrtem le a lényeget.

- Valami olyasmi. Tudod, egy ideig Yuuki vérén éltem, amit sosem leszek képes megbocsátani magamnak, viszont egy idő után…

- …egy idő után már az ő vérével sem tudtad beérni. – Lassan bólintott. - Azért van még remény a számodra. Az a bizonyos hercegnő még életben van. Túlélte a Tanácsot és az országot járja.

- És akkor mi van? Ettől inkább csak idegesebb leszek!

- Ha megtudunk róla valami konkrétat, megkeressük és iszol a véréből.

- Szerinted az olyan egyszerű?!

- Azt nem mondtam, de semmi sem lehetetlen. Hidd el én eddig mindent megoldottam valahogy és ezt is meg fogom, csak idő kérdése.

- Na, ez az amiből nekem alig van! – Nyugtatásképp a vállára tettem a kezem.

- Ha az én véremet iszod, még évekig a D-szinten maradhatsz, de annál hamarabb megtaláljuk, úgyhogy ne aggódj.

- Könnyű azt mondani…

- Nyugi már, szünidő van, lazíts! Fél éven belül elintézem a Tanácsot és előkerítem ezt a Shizuká-t is.

- Biztos vagy te ebben? – kételkedett, mintha csak nagyzolni akarnék.

- Igen, nem ígérnék lehetetlent.

Ez alatt a házhoz értünk, ahol érezni lehetett a sült hús illatát. Mindketten nagyot szippantottunk belőle.

- Te tudod. Lenne azonban még valami, amit már korábban meg kellett volna tennem – mondta kissé bizonytalanul.

- És mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.