– Az első nap

(Katie egy korai bonyodalom után végre rendezi kapcsolatát Zero-val és Brigit, félelmei ellenére, lóra száll.)

Reggel csodásan ébredtem, vagyis ébredtem volna, ha nincs az az éktelen dörömbölés az ajtónkon. Brigit riadtan ült fel az ágyban és kapott a takarója után, amit az álláig felhúzott, mindezt a másodperc tört része alatt. Én vele ellentétben dühösen másztam ki a párnáim közül és indultam el az ajtó felé.

- Ne tedd! – kiáltott utánam újdonsült barátnőm. – Lehet, hogy az életünkre tör!

- Az lenne a jobbik eset – jelentettem ki idegesen, Brigit nagy megdöbbenésére, amikor kitártam az ajtót, - mert akkor behúzhatnék neki egy jó nagyot! – vágtam indulatosan Zero képébe, aki láthatóan türelmetlenül várakozott az ajtó másik oldalán. A kijelentésemre ravaszul elmosolyodott.

- Így is megteheted, de akár eltalálsz, akár nem…

- Na, ne gúnyolódj velem!

- …abban nem lesz köszönet, hugi!

- Nagyon humoros – ironizáltam. – Másodszor vertél ki az ágyból… - toltam le.

- Te pedig másodszor aludtál el…és, ha jól látom, már másokat is a rossz útra csábítasz – nézett Brigit-re.

- Egyáltalán minek jöttél? Mostantól te leszel a privát ébresztőbizottságom? – Megint ravaszul elmosolyodott. Kellett nekem ötleteket adni! – szidtam le magam.

- Ha ilyen szépen kéred, még az se kizárt. Egyébként az igazgató küldött az egyenruháddal. Ma hajnalban érkezett – nyújtott át egy nagyobbacska csomagot.

- Úgy látszik, nem úszom meg az apácaruhát…

- Nem bizony – vigyorgott Zero.

- Hé – vágtam vállba az öklömmel. – Nem vicces!

- De bizony az, hugi. – Miért kell ezt mindig hangsúlyoznia?!

- Tulajdonképpen én vagyok az idősebb. És köszi a mai és tegnapi ruhaszállítást, – vágtam vissza – öcsi! - Áhá, ez betalált! Zero feje rákvörös lett.

- Tudod, kivel szórakozz! Nem vagyok a csicskásod! – fordított dühösen hátat.

- Hát persze, hogy nem, öcsikém – mondtam mézes-mázos hangon, megadva neki a kegyelemdöfést.

- Na várj csak, ezt még visszakapod! – vetette hátra ökölbe szorított kézzel.

- Arra kíváncsi leszek! – kiáltottam utána, de legbelül éreztem, hogy komolyan megsértettem a büszkeségét, így ki kell majd engesztelnem, minél hamarabb.

- Nahát, jól megmondtad annak az undok Zero-nak! – lelkendezett Brigit. - De azzal ugye tisztában vagy, hogy ő az egyik prefektus?

- Hogy micsoda Zero?! – hüledeztem, bár a szó jelentése nem volt ismeretlen számomra.

- Pre-fek-tus. Azaz elöljáró, vagy felügyelő, ahogy mi emlegetjük. Ketten vannak és karszalagot viselnek. A másik Cross Yuuki. – Ez mondjuk logikus. A diri gyerekei. Talán akkor én is az leszek?

- Igen, ezt értem, de mégis miben nyilvánul meg az ő tevékenységük.

- A tanárok mellett arra vigyáznak, hogy egy diák se szegje meg a házirendet. Főleg az éjjelisekkel kapcsolatos szabályokat. – Tehát ezért viselkedik mindig olyan fölényesen Zero. Megszokta, hogy parancsolgat a diákoknak. – Senkit nem engednek az éjjelis diákok közelébe, és este nem hagyhatjuk el a kollégium területét.

- Ők meg kint járőröznek hajnalig – szűrtem le a lényeget.

- Igen, talán ettől olyan morcos mindig a Kiryu fiú. – Elnevettük magunkat.

- Ja, igazad van.

- És az egyenruha egyébként kibírható. Az apácáknak nem lehet ki a combjuk a szoknyából – nyugtatott Brigit.

- Viccelsz? Még a bokájuk sem. – Megint nevetni kezdtünk.

Felöltöztünk, majd reggeli előtt Brigit nem bírt megállni egy kérdést.

- Hogyhogy piros zokni van rajtad?

- Úgy döntöttem, az első napom egy ütős színnel kezdem. Talán nem áll jól?

- De, csodálatosan nézel ki…de ez nem szabályszerűtlen?

- Nem. Kaien úgy döntött, ezen túl fehér, piros és sötétkék zoknit is lehet hordani, ahelyett a ronda fekete helyett. Már szerintem rendelt is a lányoknak minden színből.

- Tényleg? – kérdezte reménykedve.

- Igen, de addig, amíg megkapod, kölcsönadhatom például a fehéret.

- Ugyan, nem hinném, hogy…

- De igen! Legalább ma különlegesek leszünk! Tessék – adtam oda.

- Mit szólnak majd a többiek? – kérdezte útközben.

- Mit szólnának. Semmi közük hozzá. Érezd jól magad a bőrödben, Brigit.

- Megpróbálom. És te, hogy vagy. Úgy értem nem izgulsz egy kicsit?

- Nem csak kicsit, de hát majd túl leszek rajta.

- Ne félj, igazából nem olyan vészes. Szerintem téged nem fognak cikizni…

- Teszek a többiekre – válaszoltam kicsit ingerülten, mire összerezzent. – Ne haragudj. Nem akartam rád ijeszteni.

- Nem gond, csak azt hittem, hogy…

- Nem. Én leginkább Jagari miatt aggódom. Olyan ismerős a neve. Negatívan ismerős, de nem tudom, honnan.

- Ó, hát tőle nem kell félned. Bár nagyon szigorú, de ha csendben maradsz és figyelsz az óráján, akkor túl lehet élni.

- Hát azért a középiskolát elsősorban nem túlélni kell. – oktatott ki minket Kaien, akit észre sem vettünk, mikor beléptünk a főépület bejáratán. – Jó reggelt kisasszonyok!

- Jó reggelt, igazgató úr – hajtotta le barátnőm a fejét.

- Jó reggelt – üdvözöltem. – A teremben találkozunk, Brigit! Remélem, melletted ülök majd. – Erre vidáman elszaladt a terem felé.

- Látom, sikerült összebarátkoznotok.

- Igen, kedves lány, csak kicsit félénk.

- De gondolom, te ezen változtatni szeretnél, igaz?

- Eltaláltad! Talán baj?

- Nem, amíg nem ütközöl a házirendbe. … Na és, milyen az egyenruha? – érdeklődött.

- Tűrhető. Jobban áll, mint gondoltam…!

- Még annál is jobban, kedvesem! Na, most pedig indulás, mert még a végén elkésel. Zero említette, hogy elaludtál. – Zero, az átkozott!

- Többet nem fordul elő – szabadkoztam, mire megszólalt a csengő.

- Remélem is, de most már tényleg igyekezzünk. Jagari nem lesz épp elragadtatva, hogy már az első nap elkésel. – Nagy, ártatlan szemekkel néztem rá. – Na, jó, most az egyszer elviszem helyetted a balhét – ajánlotta és felráncigált a másodikra, majd a folyosó közepe táján megállt egy terem előtt. – Ez a második B terme, a 2-18-as. A 2 az emeletet jelenti. A födszinet 0-val jelöljük és így tovább…

- Apu – kezdtem halkan.

- Igen kincsem? – mosolygott. – Talán félsz?

- Nem – füllentettem. Hogy egy majdnem kétszáz éves vámpír félne? – Csak amiatt a Jagari miatt aggódom.

- Tőle igazán nem kell tartanod, de ha megfogadsz egy jó tanácsot, akkor Jagari Tanár Úrnak szólítod, engem pedig az iskolában csak igazgatóként, legfeljebb apuként emlegetsz.

- Igen is, Kaien – viccelődtem.

- Na, elég, most pedig nyomás befele, Jagari még az én fejem is leszedi a végén.

Bekopogott az ajtón.

- Igen? Ki az? – hallottam bentről egy férfi, várakozásom ellenére, ismeretlen, komoly hangját.

- Én vagyok az, Kaien.

- Gyere be!

Kaien kinyitotta az ajtót, mire az egész osztály vigyáz állásba kapta magát.

- Jó reggelt, igazgatóúr!

- Jó reggelt gyerekek – válaszolt Kaien. –Látom, a tanár úr jó munkát végzett – nézett végig a szabályos rendben sorakozó diákokon.

- Most már leülhettek – szólalt meg újból Jagari. Mindenki lehuppant, majd kihúzta magát. – Miben lehetek a segítségedre, Kaien? – kérdezte.

- Először is elnézést a zavarásért…

- Ugyan, csak most kezdtünk igazán belelendülni – jelentette ki most már barátságosabban.

- Szóval szeretnék neked bemutatni egy új diákot, akiről már reggel beszéltem.

- Igen, tényleg – jutott eszébe Jagarinak.

- Ő itt Katie Cross és a te osztályodba fog járni. – Szokatlan volt, hogy az ő nevén mutat be, deez csak óvintézkedés, nehogy valaki felismerjen az igazi nevemről. Ezután én is ezt használom majd – döntöttem el.

- Üdvözöllek Katie – mondta Jagari, egy magas, kékesfekete hajú és… félszemű ember. Hosszú, barna kabátot és bőrcsizmát viselt egy cowboykalappal a fején. Tiszta vadnyugati seriff-vadász. Biztos fegyver is van nála. - remélem, jól fogod érezni magad az osztályban. Foglalj helyet, kérlek. Az órarended szünetben odaadom.

- Igenis, tanár úr – gyakoroltam az illedelmességet és Kaien-től elköszönve elindultam a padok felé. A többiek kíváncsian kémleltek, de én kiszúrtam Brigit-et, aki természetesen egyedül ült az ablak mellett és néhány agyonsminkelt lány megdöbbenésére mellé ültem.

- Szia – kezdtem.

- Szia – válaszolt boldogan.

Kaien ekkor elhagyta a termet és Jagari bezárta utána az ajtót.

- Most pedig gyere ki, és mutatkozz be, kérlek, az osztálynak! – szólított fel. Túl simán is ment volna, ha békén hagy.

- Sziasztok – kezdtem az osztályhoz fordulva. – Cathr…Katie Cross vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket. Reálos leszek, és remélem, jól kijövünk majd. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Jagari segített ki.

- Van valakinek kérdése?

Várakozásaim ellenére temérdek kéz lendült a magasba.

- Honnan jöttél? – hangzott az első kérdés.

- Északról – tudtam le ennyivel.

- Hogyhogy nem az apukáddal éltél?

- Cross úr nem az igazi apám. A szülein meghaltak – mondtam szomorúan.

- Ó, elnézést, sajnálom…

- Nem tudhattad. Még kérdés? – vidultam fel látva, hogy így érdeklődnek irántam, bár leginkább a fiúk, féltékennyé téve az osztály lányait. Kivéve persze Bridgit-et, aki büszke volt, hogy ilyen barátnője van.

- Hova jártál eddig suliba?

- Magántanárhoz jártam. – Nem mindig, de minek bonyolítsam?

- Hűűű… - hallatszott minden felől.

- És mit csinálsz a szabadidődben?

- Hát elég sok mindent: olvasok, lovagolok, táncolok, zenét hallgatok…

- Milyen zenét?

- És milyen táncot? – Erre elsoroltam vagy ötven zenei műfajt és egy tucat táncot.

- Hű, te aztán sokoldalú vagy! És mit csinálsz még?

- Szeretek vízparton napozni és bírom a harcművészeteket…

- Azta, egy verekedős csaj!

- Nagyon tuti! – szólt be néhány fiú. Egyikük nagyon a lényegre tört.

- Na és van barátod? – erre a többiek is belelkesültek.

- Esetleg férjed?

- Hülye! – tolták le az előző kérdés feltevőjét.

- Jössz a szombati bálba?

- Járnál velem?

- Na, most már elég lesz, fiúk – szólt rájuk Jagari, megmentve a kínos kérdésektől. Mert mit is válaszolhattam volna? Aidou hat napja hozzám se szól. Nem is nagyon láttam. Honnan tudnám, hogy mi van jelenleg köztünk?

- Igenis, tanár úr – válaszolták lemondóan kórusban.

- Köszönöm – suttogtam Jagari felé és a helyemre mentem.

- Folytassuk az órát. Mivel a hivatalos részt az óra elején letudtuk, akár egy kis illemtannal is folytathatnánk. – Egyértelmű sóhajok hangzottak mindenfelől. – Vagy talán van valakinek valami szörnyen fontos élménye, amit meg szeretne osztani az osztállyal? – Erre persze nemleges válasz várt volna, de néhány nagyképű csaj és egy mókamester fiú kérés nélkül mesélni kezdtek sí élményeikről.

Az illemtanra csak a következő órán került sor. Halálunalmas volt, de igyekeztem figyelni. A többi óra már érdekesebb volt. Angolon érvelni kellett egy izgalmas témában, kémián kísérleteztünk, a biosszal és irodalommal sem volt különösebb gond. A történelmet Breadson tanár úr tanította, akit a tesztírás előtt sikerült megismernem. Rögtön elmosolyodott, amikor meglátott, amit a többiek ki is szúrtak, de nem izgatott. Szokatlan volt leckékbe szorítva tanulni a történelmet, de hamar belejöttem.

Az utolsó óra duplamatek volt a reálosoknak. A többiek nyafogtak, de szerintem nehéz helyett inkább kissé unalmas volt. Ez a vámpírlét velejárója. Hogy lehet egy feladatot harmadszorra sem megérteni? Csak a szintén reálos Brigit volt az én álláspontomon.

Egyik szünetben egy karszalagos, tőlem alacsonyabb, barna hajú és szemű lány jött oda hozzám. Yuuki az – gondoltam.

- Szia, Cross Yuuki vagyok. Az igazgató már mesélt rólad. Ne haragudj, hogy eddig nem jöttem ide…

- Semmi baj, megértem, hogy felügyelőként sok dolgod volt.

- Igen, valóban. Szóval csak annyi, hogy üdv a családban és örülök, hogy egy osztályba járunk.

- Én viszont nem – jött oda Zero rosszkedvűen.

- Ugyan Zero, légy már kedvesebb az új testvérünkkel – kérlelte Yuuki. Erre morogva faképnél hagyott minket.

- Na, de Zero…

- Hagyd csak, az én hibám, reggel megsértettem.

- Mi?! Ti már ismeritek egymást?

- I-igen. Múlt kedd óta.

- Értem. Ha szükséged van valamire, csak szólj! Szívesen segítek – ajánlotta fel kedvesen.

- Köszönöm Yuuki – öleltem meg. – Remélem lesz alkalmam jobban megismerni az új tesómat.

- Természetesen, de most rohannom kell, azok a lányok ott már megint tiltott helyre mennek.

- Mi lenne, ha matekon beszélgetnénk?

- Ó, nekem ma nincs matekom, nem vagyok reálos.

- De még humánnak is elég béna – tette hozzá egy szemüveges fiú, gondolom az osztálytitkár.

- De mit szólnál a vacsorához? –javasolta. - Az igazg…vagyis apu ragaszkodik a közös vacsorákhoz.

- Rendben! Akkor este találkozunk.

- Viszlát – rohant el.

- Helló – kiáltottam.

- Te Brigit – kérdeztem, hogy végre megtörjem a kínos csendet, miközben az igazgató házától tartottunk az istálló felé, ugyanis szuper apukám megengedte, hogy kilovagoljunk. „De csak, ha Zero vagy Yuuki elkísér titeket." – jelentette ki Kaien, és mivel Yuuki természetesen nem ért rá, na meg nem is nagyon van oda a lovakért, ahogy megtudtam, így most morcos Zero-val hármasban caplattunk a fűben. – mióta festeted a hajad?

- Tessék?! – csodálkozott. – Én nem festetem a hajam.

- Ez meg hogy lehet, a zöld nem természetes szín, legalábbis én még nem találkoztam természetes zöld hajú lánnyal.

- Igen, ezzel a többiek is piszkálnak…

- Nem úgy akartam…

- Tudom. Viszont én anyukámtól örököltem, aki a nagymamámtól, és így tovább. A családunkban sok az ilyen hajú nő és egypár férfi is akad.

- Hiszek neked – jelentettem ki. – De most gyerünk a lovakhoz! – futottam előre őt is magammal rántva.

Az istállóban összesen nyolc ló volt. Kaien és néhány barátja lovagolta őket. Egy tüzes, vörösesbarna-pej csődörrel lovagoltam ki, aki mint megtudtam, a diri kedvenc lova. Zeronak, mint említette, saját lova van. Egy hatalmas, szürke kanca. Brigit egy szelíd, fekete frízet kapott és kezdeti félelmét leküzdve egész jól belejött, de az ügetésnél nem jutott tovább.

- Nekem egyenlőre ennyi elég – jelentette ki egy óra után. – Köszönöm a lehetőséget Katie! Fantasztikus volt, de már sajog a lábam.

- Örülök! Induljunk vissza.

- De nem kell miattam kihagynod a vágtát. Nyugodtan menj el, majd este találkozunk.

- Ha tényleg nem bánod? – kérdeztem rá, amikor visszaértünk az istállóhoz.

- Nem – rázta a fejét. – Kösz, hogy visszakísértetek.

- Szóra sem érdemes – mondtam. – Viszlát – fordítottam meg a lovam és vágtattam el a kapu felé.

- Szia!

- Hé, várj meg! – kiáltott utánam Zero szigorúan, aki egész idő alatt először szólalt meg. – Én is megyek. Csak nem gondoltad, hogy egyedül elengednélek? Még meglépsz itt nekem.

- Akkor gyere – egyeztem bele kurtán.

Hatalmas, mégis kecses lovával hamar utolérte az én csődöröm. Fej-fej mellett vágtattunk ki a szabadba, egyre gyorsabban, mígnem a mezőn galoppozni kezdtünk. A lovak nagyon játékos kedvükben voltak, alig bírtuk visszafogni őket.

Versenyezni kezdtünk. Már korábban feltűnt, hogy Zero odavan a lovakért. Talán jobban, mint én. A lovon töltött idő alatt sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak látszott. És bár eddig alig szólt pár szót, némi vidámságot véltem az arcán felfedezni, amikor begyorsítottunk.

- Hé, lassíts! – kiáltottam utána, mikor a hegynek fölfelé vettük az irányt. – Lemaradok.

- Azt várhatod! – vágtatott előre, láthatóan kitörő boldogsággal. Jó végre ilyennek látni!

Még sokáig vágtattunk a fák között, hegyi ösvényeken bolyongva, aztán egy kis patakot átugratva egy tisztásra értünk. Kimerülten fékezett le előttem, mire követtem.

- Csak kell a lovamnak egy kis pihenés – magyarázta.

- Aha – gúnyolódtam, - az enyémnek is. – Elnevette magát.

- Akkor azt ajánlom, kössük ki a lovakat egy fához a víz mellé.

- Rendben.

- Gyere velem – mondta utána. Talán megint szomjas? Eldöntöttem, hogy újra adok neki a véremből. Bármikor, amikor szükséges.

Felkapaszkodtunk egy kopár sziklára a tisztás végén. Zero előre ment és felhúzott.

- Nahát, ezt a lovagias oldaladat még nem volt szerencsém megismerni – csodálkoztam.

- Még elég sok oldalam nem ismered – tudta le ennyivel.

- Akkor mért nem mutatod meg őket?

- Mi értelme?

- Hogy mi? Hát nagyon sok. Például, nem tartanálak egy faragatlan bunkónak.

- Nyomós érv – nevetett. Hihetetlen! Felültem mellé a szikla tetejére, ami a hegy csúcsa is volt egyben, jöttem rá. Mégsem céltalanul bolyongtunk az erdőben, Zero kezdettől ide akart jönni.

- Csodálatos ez a hely. És a kilátás mesés – mondtam a lenyugvóban lévő napot és az alattunk elterülő tájat nézve. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.

- Nem miattad jöttem, csak nem hagyhattalak egyedül, így magammal hoztalak – jelentette ki közömbösen, de én tudtam, hogy ez nem igaz. Néhány percig néma csendben hallgattuk a madarakat és merültünk el a késődélutáni táj látványában.

- Hé, Zero? – kérdeztem zavarban.

- Igen? Csak nem tériszonyod van? – gúnyolódott. – Bár ezt kicsit későn mondod.

- Nem. Csak annyi, hogy sajnálom, ami reggel történt. Nem akartalak megsérteni. Remélem, meg tudsz bocsátani. – Hitetlenkedve nézett rám, lila szemeit nagyra nyitva.

- Még te kérsz bocsánatot?! Hiszen mindig is én kezdtem a szívatást. – Most mi ütött belé, megszállta az angyal?

- Akkor nincs harag?

- Te haragszol rám? – kérdezett vissza.

- Ez most bocsánatkérés akart lenni?

- Mi van?! Nem! Dehogy! – idegeskedett.

- Megbocsátok, Zero.

- Tessék?! Én nem is kértem…

- Nem számít, akkor is.

- Pedig nem kéne.

- Miért?

- Nem érdemlem meg. Gyűlölöm a vámpírokat és téged is! Minden alkalmat megragadok, hogy távol tartsalak magamtól, de te mégis közeledni akarsz. Hát nem veszed észre, hogy csak kihasználnálak, ahogy a múltkor is?! – mondta visszafojtott indulattal.

- Zero, figyelj ide – kezdtem, a legkevésbé sem megrendülve. – Tudom, hogy valójában nem gyűlölsz, az igazi gyűlölethez több kell, mint faji alapok. Sokkal inkább magadat gyűlölöd, aminek viszont véget kell vetned, amíg nem késő. Értsd meg, hogy én nem vagyok az ellenséged, és nem használsz ki! A fogadott bátyám vagy, ami már önmagában elég indok lenne a segítségemre, de ráadásul, akár akarod, akár nem, hozzám hasonlóvá válsz éppen. Nem tehetsz ellene semmit, úgyhogy fogadd el, ahogyan azt is, hogy önszántamból ajánlom fel a vérem.

- Te ezt nem értheted…!

- De igen, értem. Sérti a büszkeséged, hogy egy vámpír segítségére szorulsz, utálod magad, amiért azzá válsz, ami ellen egész életedben küzdtél, bűntudatod van, mert mások véréből táplálkozol, és ki nem állhatsz, mert egy hozzám hasonló tisztavérű tette mindezt veled. – Az ezüsthajú kezdetben szóhoz sem jutott, amit nem csodálok. Nyilvánvalóan nem hitte volna, hogy így a lelkébe látok.

- Ezt meg…honnan tudod?

- Nem tudom, érzem. A tekintetedben. – Erre lesütötte a szemét. – Zero! Nem kérem, hogy szeress, mint hugod, vagy elfogadj, mint vámpír. Tudom, hogy erre képtelen lennél. Csak azt fogadd el, hogy egy vámpír is lehet jó. Te is az leszel, szóval kérlek, legalább magadat szeresd! És ne érezz bűntudatod, amiért segítek neked, mert nincs értelme. Nem tenném, ha ártanál vele nekem. – Na, ez nem éppen így igaz, de ezt neki nem kell tudnia!

- Katie, én…

- Ne szólj semmit, csak ígérd meg, hogy megteszed, amit kértem!

- …Ígérem.

- Akkor igyál.

- Mi?! Most?!

- Igen. Mikor máskor? Láttam a tisztáson, hogy fájdalmaid vannak, amikor leszállsz.

- Még napokig kibírom…

- De később lehet, hogy nem lesz alkalmunk rá. Ne ellenkezz!

- Jó, de… - A fájdalom, amit a vérem gondolata ébresztett benne megrázta, mire felmordult.

- Most már nincs más választásod. – Még néhány másodpercig ellenállt, majd megadta magát a vágynak és éles fogait a nyakamba mélyesztve inni kezdett. Már nem fájt annyira, mint a múltkor. A téli szél bele-belekapott ezüstszínű hajába, miközben egyre jobban megkönnyebbült.

- Tulajdonképpen mióta lovagolsz? – kérdeztem Zero-t, miközben hazafelé ügettünk.

- Már kiskorom óta. Tudod, a lovak közelében jól érzem magam.

- Úgy érted, a természet közelsége miatt?

- Nem. Önmaguk miatt. Az emberek naivak és ostobák, a vámpírok önző, megátalkodott lények, tisztelet a kivételnek – tette hozzá gyorsan, rám pillantva, ami nála nagy bóknak számított, - a többi állat könnyen befolyásolható, de a lovak mások. Okosak és bölcsek, nem lehet őket csupán élelemmel megvenni. Felismerik a rosszat és tartanak tőle. Alapjába véve, viszont kedves és hűséges teremtmények. Ha egyszer egy ló a bizalmába fogad, az élete végéig kitart melletted. – Mintha magáról beszélne – vettem észre. – De nem emiatt vagyok velük. Az az igazság, hogy valamiért megnyugszom a közelükben. A zűrös, rohanó világból kiszakadva, a lovak mellett mindig elönt valami kellemes nyugalom és harmónia. Ha Lilivel vagyok – paskolta meg szürke lova nyakát, - akkor biztonságban érzem magam. Tudom, hogy hülyeség, de mintha vele nem érhetne semmi baj. Ha pedig kilovagolok…

- …akkor elönt a szabadság mámorító érzése, ami megszabadít minden gondtól és fájdalomtól – fejeztem be helyette. Bólintott.

- Talán te is így érzel?

- Naná! Mi másért lovagolnék?

- Hát, ha már itt tartunk, elég jól csinálod.

- Ezt most bók volt?

- Nem! Hová gondolsz?! – értetlenkedett sebesen. – De Katie, tudod…amit értem teszel…az..

- Igen?

- Szóval csak azt akarom mondani…hogy…ö…

- Nyögd már ki!

- Köszönöm. – Tessék?! Jól értettem? – Köszönök mindent. – Nem húzta el felesleges magyarázkodással, hogy én vámpír létemre pont-pont-pont meg és így tovább, és ez tetszett. A lényegre törő egyenességét mindig is díjaztam.

- Szívesen. És, ha bármikor szükséged van rám…

- Szólni fogok. Különben még megint kiselőadást tartanál itt nekem. – Erre csak elmosolyodtam. - Ezen túl viszont te is számíthatsz rám. Persze nem a leckéd megírásában, vagy bármi féle csajos dologban, de ha tényleg szükséged van rám, keress meg. Ám ne feledd, hogy a szabályok továbbra is vonatkoznak rád. Ha rajtakaplak valamin, hát nem állok jót magamért.

- Jól van, öcsi! – vicceltem, de most sértődés helyett beérte egy oldalba lökéssel. Bár tudtam, hogy sokat kell még várnom, amíg ezt az oldalát újra láthatom, mégis boldog voltam, hogy megismerhettem az igazi Zero-t.

- Na és, milyen volt Villám? – érdeklődött Kaien a vacsoránál, amin ő, Yuuki, Zero és én vettünk részt nála.

- Egyszerűen fantasztikus! Csak úgy hasítottunk a réten. – Erre Zero is elmosolyodott.

Később Kaien kifaggatott a suliról is, majd Yuuki-val kezdtünk beszélgetni. Kedves, de kicsit szétszórt és szeleburdi lánynak ismertem meg. Ráadásul nem tud igazi kilétéről… Alig bírtam befogni a szám. Érdekes ez a vacsora, ahol három vámpír, bár egy se teljesen az, és egy vámpírvadász vesz részt.

Vacsi után rávettem új családom egy póker partira, de utána Kaien a házi feladattal indokolva visszakísért a szállásra, Yuuki-ék pedig őrjáratozni indultak. Hogy bírják ezt? Én majd Összeesem. Mire a szobámba értem, már kilenc is elmúlt, Brigit pedig rég végzett a házival és az ágyában olvasott.

- Na, milyen volt? – kíváncsiskodott.

- Szuper! Legközelebb neked is jönnöd kell.

- Talán kicsit több gyakorlás után.

Sebesen megírtam a házit, szerencsére csak matekból és angolból volt írásbeli. A többit máskorra hagytam. A bioszba még azért belenéztem.

- Te Katie?

- Igen, Brigit?

- Elmúlik valaha ez az izomláz a combomban?

- Persze, csak idő kell neki. De a legjobb, ha rámozogsz, mondjuk holnap tesin.

- Oké, köszi.

- Nincs mit.

- És mit szólsz az iskolához?

- Hát elég szokatlan, de tetszik. Úgy érzem, könnyen beleszokom majd. – Még tizenegyig beszélgettünk, mindent kitárgyalva, amikor elnyomott az álom.