– Kuran Kaname

(Végre tisztázódnak a dolgok a két tisztavérű között és Katie belekóstol a takarítónői szakmába.)

Kedd van. A második tanítási napom új otthonom, a Cross Akadémia falai között. Még most is jelentős méretű gombóccal a torkomban, de lényegesen kevesebb izgalommal indultam a Napszálló kapuját elhagyva új barátnőmmel, Brigittel az üde reggeli fényben fürdő, impozáns főépület felé, és naivan úgy vélekedtem, ma már nem érhet semmi meglepetés. De persze tévedtem.

A meglepetés, vagy inkább sokk délután ért, amikor éppen az árkádsor alatt tartottam vissza utolsó órámról. Egyedül, mert Brigit nem vette fel a filozófia szakkört, ami engem kifejezetten érdekelt. A Nap már elég alacsonyan járt ahhoz, hogy meg a boltívekkel lefedett folyosót és a korlátok árnyékát a falig nyújtsa.

Elgondolkodva sétáltam az oszlopok között, amikor a fal tövében észrevettem valamit félig az árnyékba burkolózva. Egy pár fehér cipő és az éjjelisek fehér egyenruhája. Amikor közelebb értem elindult felém, arca lassan kibontakozott a homályból. Mintha pontosan tudta volna, hogy errefelé fogok jönni. De mégis ki ez a férfi és mit akar tőlem.

Ekkorra végleg elhagyta a sötétséget és óriási megdöbbenésemre egy ismerős arc tárult a szemem elé - akár csak a múlt kedden. Bár vonásai érettebbé váltak, mint amikor utoljára láttam, azonnal felismertem.

- Jó estét, Katie! Rég találkoztunk – üdvözölt kedves mosollyal, amit nem tudtam, mire véljek. Alig ismertük egymást és legutóbb is csupán egy keringő közben váltottunk pár szót, de annak is már több mint 50 éve.

- J-jó estét Kaname… - kezdtem volna, de azok után, amit az elmúlt időszakban gondoltam róla nem beszélve a szobájába való betörésről, megjelenése túlságosan is sok volt ahhoz, hogy megőrizzem a nyugalmam. Ájultam estem össze és, ha Kaname nem terem ott mellettem, hogy elkapjon, biztos csontomat törtem volna a kemény kövön.

Valószínűleg felvitt a szobájába, mert amikor visszatért az eszméletem, annak a szobának a francia ágyán feküdtem, amelyikben kémkedés közben Ichijou rám talált. Félve emeltem szememet a mellettem ülő, félhosszú, sötétbarna hajú fiúra. Most úgy 19 évesnek nézett ki, vörösesbarna szeméből melegség és kíváncsiság sugárzott.

- Hogy érzed magad, kedvesem? – kérdezte aggódva.

- J-jól vagyok, köszönöm – ültem volna föl elpirulva, de ő visszanyomott az ágyba.

- Csak óvatosa! Eléggé rám ijesztettél az előbb. Jobb lenne, ha egy orvos is megnézne.

- Nem, nem szükséges – ültem fel újból. – Minden rendben.

- Egész biztos vagy ebben? Mind ezt mondják, aztán meg…

- Igen, tényleg jól vagyok. Elnézést a kellemetlenségért, amit okoztam. Az a helyzet, hogy nem számítottam rád. Főleg nem arra, hogy így meglepsz.

- Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta Kaname.

- Semmi baj, az én hibám. Túlságosan felizgattam magam.

- De mégis miért? Ennyire félelmetes lennék? – kérdezte csodálkozva. – Hiszen régen még nem tartottál tőlem…

- Régen?! – vágtam a szavába. – Azóta sok minden történt. Különben miért vártál rám és egyáltalán honnan tudtad, hogy azon a folyosón fogok menni?

- Hallottam az igazgatótól – Na, kösz Kaien! - hogy beiratkoztál az akadémiára. Valójában csak két nap múlva tértem volna vissza, de képtelen voltam várni, hogy újra lássalak. Annyi év után kiderül, hogy egy rokonomnak mégis sikerült megmenekülnie…nem is értem, miért is nem kerestél fel korábban…

- Tulajdonképpen miattad jöttem. Az igazgató ezt nem említette? – kérdeztem attól félve, hogy dühös lesz, ha az igazi indokot megtudja.

- De igen, említette, hogy szerettél volna jobban megismerni…de még mindig nem értem, minek vártál 50 évet…vagy mégis. Biztosan az álca, igaz? Így, amíg nem feltűnősködtél és mutatkoztál tisztavérűekkel, a Tanács nem tudhatta meg, hogy életben maradtál. Mi hozott akkor most mégis ide? – kérdezte kedvesen. Tényleg rosszul vélekedtem róla. – Magányos voltál?

- Voltam, de igazából… Kaname?

- Igen?

- Megbízhatok benned? – eléggé csodálkozva nézett rám.

- Természetesen, hiszen egy család vagyunk. – Távoli rokonok, hogy pontos legyek. – Ki másban bízhatnál meg jobban? Mi változott meg benned ennyire az elmúlt időben? Annyira gátlásos vagy.

- Mindent elmondok, de kérlek, ne ítélj el azért, ami történt. Tudom, hogy sokat hibáztam, de mindent…

- Előbb inkább mesélj! Hibákat mindenki követ el, de nem ez a lényeg. Semmi sem okoz számomra nagyobb örömet, minthogy újra itt vagy nekem. – Bólintottam. Kaien is említette, hogy így fog érezni. Micsoda remek emberismerő az igazgató.

- Szóval 50 éve – vágtam bele – a Tanács küldöttei, amint tudhatod, lemészárolták a tisztavérűek családjait, kezdve a Kanegawá-kkal. Viszont a szüleim még időben elküldtek, így megmenekültem. Egy sámán segítségét kértem, hogy változtasson emberré, de a bűbáj nem sikerült tökéletesen, így, ma már úgy fogalmaznék, szerencsére megtarthattam néhány képességem, kezdve a „hallhatatlansággal".

Mihamarabb fel akartam keresni a még életben lévő rokonaimat, de csak felőled hallottam és azt hittem, egyezséget kötöttél a Tanáccsal és… - erre kérdőn felvonta bal szemöldökét: „mégis hogy gondolhattad ezt?!" - …de már tudom, hogy ez őrültség.

- Igazad van, sosem tennék ilyet!

- Tudom, de akkor saját hülyeségemből megharagudtam rád és más utat kerestem. – Ezután elmondtam neki a Szabadok történetét és a lázadást, amit már valószínűleg nélkülem terveznek. - …végül úgy döntöttem, hogy kémkedek utánad, hátha megtudok valamit a Tanács további terveiről, így, mikor elmentél a szünet elején, betörtem a szobádba – Egy szót sem szólt, mintha pontosan tudta volna, - de egy vadász korábban megmérgezett és, ha Ichijou nem talál rám, akkor most biztosan nem lennék itt.

- Ichijou tudott rólad?!

- Igen, de kérlek, ne hibáztasd, amiért nem szólt neked. Először velem akart beszélni, de nem engedett volna el, amíg nem tisztázom veled a dolgot. Elmondtam neki a történetem, így meggyőztem, hogy jobb, ha majd én beszélek veled először. Továbbá ő és Kaien világosítottak fel veled kapcsolatban, ezért is, meg persze Kaien rábeszélésére döntöttem úgy, hogy az akadémián maradok.

Még egyszer nagyon sajnálom, és, ha úgy kívánod, bármikor távozhatok az iskolából. Azok után, amit tettem, ez lenne a…

- …a legjobb? – fejezte be a mondatom. Hát tényleg itt kell hagynom ezt a helyet? – Nem hinném! – Mi van? – Nézd – kezdte, - először nagyon meglepődtem azokon, amiket mondtál, de legalább őszinte voltál hozzám, ezért megbocsátok. A tetteidnek van értelme a te szemszögedből nézve.

- Igazán?

- Igen, bár az, hogy betörtél a Holdszállóba némi következménnyel jár. – Túl szép is volt ahhoz, hogy igaz legyen.

- Milyen következményekkel?

- Mindent a maga idejében. A lényeg, hogy most már bánom, amiért nem kerestelek fel korábban, amikor az a szóbeszéd járta, hogy mégis életben maradtál. Sajnálom! Valószínűleg sok fájdalomtól és hibától megóvhattalak volna, de naivan azzal nyugtattam magam, hogy, ha igaz a pletyka, akkor előbb-utóbb úgyis megkeresel.

Nem haragszom rád, amiért ezek után egyedül akartál szembe szállni a Tanáccsal, de remélem, hogy mostantól együtt működhetünk az ellenük folyó harcban. Persze nem folytonos verekedésre, meg nyílt támadásra gondolok. A Tanácsot nem lehet egyik percről a másikra elintézni. Hidegvérrel és józanul kell dolgoznunk, ha eredményt akarunk elérni. Tudom, hogy szeretsz megküzdeni velük, de ezzel a móddal hosszú távon nem mennél semmire. Az ő seregük folyton nő, a tied pedig csak csökkenne, ezt be kell látnod.

És szeretném, ha ezen túl minden ezzel kapcsolatosat megbeszélnénk. Együtt kijavíthatjuk egymás hibáit. – Tudtam, hogy csak az enyémekre célzott.

- Rendben, Kaien is ezeket kérte.

- Akkor tehát ő is a mi oldalunkra állt. Meg kéne osztani a terveinket még néhány megbízható taggal.

- Mit szólsz például Ichijou-hoz? – kérdeztem.

- Ami azt illeti, ő már nyakig benne van, ahogy biztos említette. – Bólintottam.

- Kaname?

- Igen? De kérlek ne légy ilyen távolságtartó velem!

- Megpróbálom. Szóval van itt valami, valójában két valami, amit tudnod kell.

- Éspedig? – kérdezte érdeklődve.

- Tudok Yuuki-ról, de ne aggódj, tőlem senki sem tudja meg. Másrészt hazudtam az előbb. Nem maradtam teljesen egyedül azon az éjszakán.

- Hogy érted ezt?!

- A húgom is túlélte.

- Hah – csodálkozott most egyébként komoly arckifejezésének búcsút mondva. – Anne is életben van?! – „Igen!", bólogattam. – De hiszen ez csodálatos! Hol van most, és hogy sikerült túlélnie?

- Ez az, amiben viszont kérném a diszkréciódat. – Figyelmesen nézett a szemembe. – Az előbb nem említettem, de mindketten megmenekültünk azon a véres éjszakán.

- Pont, mint Yuuki és én – tette hozzá elmélkedve. – Bocsánat, folytasd csak!

- Kettesben kerestünk búvóhelyet, majd miután ráeszméltem a keserű valóságra, Anne-t is emberré változtattattam, de ő ott maradt a varázslóval. Szerintem még most is vele él.

- Értem. Mióta nem látogattad meg? – kérdezte Kaname, de a hangjában nem volt egy csepp szemrehányás sem.

- Van már úgy 10 éve, hogy utoljára láttam. Így biztonságosabb neki.

- Most viszont jobb lenne, ha újra felkeresnéd, hogy ellenőrizd, jól van-e. Továbbá én is szeretnék találkozni vele.

- Nagyon szeretném, hidd el, de sajnos nem tehetem. Az elmúlt években rengeteg ellenséget szereztem, sokan álruhában is felismernek és őt is célba vennék, ha meglátnák, hogy fontos nekem. Meg kell értened, hogy nem kockáztathatom az életét.

- Semmi gond, kedvesem, amúgy is jobb lenne, ha én mennék el érte.

- Na, de mi van, ha a Tanács rájön és…?

- Ki merne kételkedni, ha azt állítanám, hogy csak egy ember, akit megkívántam?

- De…

- Tudok egy helyet, ahol nagyobb biztonságban lenne. Yuuki-t is oda viszem majd, ha eljön az idő.

- Hova?

- Ha elmondanám, már nem lenne titkos a hely.

- Jól van, de előtte még szeretném látni. És légy udvarias a sámánnal, Anne nagyon a szívéhez nőhetett.

- Feltétlenül.

- Mikor akarsz indulni?

- Hamarosan. Néhány hét múlva. De még előtte pár dolgot el kell intéznünk, ami nem tűr halasztást.

- Micsodát?

- Haditervet, stratégiát, ilyesmi. A te első dolgod viszont, hogy beilleszkedj. Továbbá kitakarítod az éjjelisek szobáit még ma este!

- Tessék?! Az lehetetlen ennyi idő alatt!

- Akkor hajnalig folytatod – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- De ez nem igazs…!

- A büntetés, az büntetés. Vállalnod kell a felelősséget a tetteidért. Mást is kitalálhattam volna neked, de abban nem lenne köszönet. Inkább légy hálás, hogy a hall-t kihagyhatod!

- Parancsára, tábornok úr! – gúnyolódtam színpadiasan. Rosszallóan nézett rám.

- Viseld emelt fővel! És egy korábbi témánkhoz visszatérve: tudd, hogy rám bármikor számíthatsz. Ne fojtsd magadba, ha nyomja valami a lelked.

- Nem fogom, köszönöm! Akkor kezdek. Viszlát!

- Jó munkát!

Hajnali három felé járt az idő, mire minden szobával végeztem. De a legrosszabb nem is a takarítás, hanem éjjelis barátaim kuncogása volt. Bár tudtam, hogy nem gúnyolni akarnak, azért bosszantó volt, hogy mennyire jól szórakoztak rajtam Várjatok csak, ezt még visszakapjátok! – gondoltam. Egyedül Aidou nem nevetett, mert nem volt a közelben.

Szerencsére Ichijou, akihez utoljára mentem, beérte egy vigyorral, és amikor a fürdőszobájában szerencsétlenkedtem még be is segített egy kicsit. Mikor kész lettem még alaposan kikérdezett az első két tanítási napomról, majd visszakísért a Napszállóhoz. Annyira örülök, hogy ilyen rendes barátot találtam!

Kimerülten estem be az ágyba, de valami, ami eddig tudat alatt végig bennem motoszkált, most felszínre tört és nem hagyott nyugodni. Aidou! Nem láttam ma este, és még nem beszéltünk múlt kedd óta. Vajon hol lehet most? Hiányzik. A mosolya, a hangja, az, hogy mindig sikerült megnevettetnie…

Egész este, már ami megmaradt belőle, csak forgolódtam.