– Járni, vagy nem járni?
(Katie végre újra látja szerelmét, aki nem várt kéréssel áll elő a számára.)
Már szerda van. Több mint egy hete nem láttam Aidou-t. Mármint, az igazat megvallva láttam néhányszor, futólag, de egyszer sem szólt hozzám, sőt elfordította a fejét. Nem bírom tovább! Beszélnem kell vele! Mi a legrosszabb, ami történhet? Megtámad – nem, attól nem félek. Vagy talán visszautasít, és örökre szakít velem? Még az is jobb, mint ez az elviselhetetlen, kínzó bizonytalanság, hogy vajon mikor fog már végre megkeresni, mert lehet, hogy soha. Következésképpen nekem kell felkeresnem őt és tisztázni a helyzetet. Hirtelen ötletemtől vezérelve hajnalok hajnalán a holdszálló felé vettem az irányt. Összesen úgy három órát alhattam.
Minden simán ment, túl simán, szóval a kapu előtt törvényszerűen Zero-val találtam szemben magam.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte mérgesen. - A nappalisoknak szigorúan tilos az éjjelisek szálláshelyének közelében tartózkodniuk. Ráadásul hajnalban a szobádat sem hagyhatnád el!
- Nem is szándékozom sokáig a közelében tartózkodni, hanem inkább bemegyek – forgattam ki a szabályt. Erre még idegesebb lett.
- Katie, azonnal húzz vissza a szállásodra, vagy…
- Tudom, tudom, te ráncigálsz el odáig. De, ha te velem foglalkozol – húztam tovább, - akkor ki vigyáz arra, hogy valamelyik másik nappalis ne szökhessen be? – Most kissé megtorpant, de hamar túltette magát rajta.
- Na, ne szórakozz itt velem, mert az igazgatónál kötsz ki, és, ha jól tudom, apuci szabályai rád is vonatkoznak. – Ez volt az a pont, ahol kicsit megijedtem és könyörgőre fogtam.
- Kérlek, Zero! Hiszen te is tudod, hogy én nem vagyok egyszerű nappalis, sőt ember sem, ha már itt tartunk…
- Ettől függetlenül…
- E miatt nekem szabad találkoznom…! - próbáltam most én félbeszakítani.
- Nem volt említve, hogy a szállásukra is beléphetsz! És, ha most jót akarsz magadnak, akkor eltűnsz innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- Na, de…
- Semmi de! Belegondoltál már, hogy tulajdonképpen miért nem engedlek be, amikor egyáltalán nem féltelek tőlük, ellentétben a többi nappalissal?! – ordított le, mire elvörösödve lesütöttem a szemem.
- Hát, először azt hittem, hogy csak szívatni akarsz, de most, hogy kérded valószínűleg éppen miattuk…
- Úgy van. – jelentette ki határozottan. Semmi közöm hozzá, hogy kivel találkozgatsz, de ahhoz igen, hogy hol és mikor. A jelen helyzetben pedig bármelyik kíváncsi nappalis megláthat és, ha híre megy, hogy csak úgy engedtelek bemenni az éjjelisekhez…
- …akkor vagy engem ölnek meg, vagy téged, vagy egymást a dulakodásban a bejáratért – fejeztem be unottan a mondatot.
- És többé nem lehetne velük bírni, ami ugye az én problémám lenne – tette még hozzá. – Most pedig már tényleg indulj vissza, mert a végén a suliból is elkésel! – mondta kicsit kedvesebben. – Majd később találkozol velük. Még úgyis alszanak.
- Jó, oké – törődtem bele fáradtan. Zero még nálam is eredményesebben érvényesíti az akaratát. - És ne próbálkozz másik irányból sem, mert rossz vége lesz! – kiáltott utánam.
- Te meg miről beszélsz? – kérdeztem vissza, de valójában ezt terveztem. Aztán mégsem tettem. A kis párbeszédünk után elbizonytalanodtam. Legközelebb határozottabbnak kell lennem – döntöttem el magamban.
- Katie! – kiáltotta Brigit, amikor beléptem a terembe. – Egész délután és este nem láttalak, és reggel sem voltál az ágyadban. Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Semmi különös. Az igazgató pluszmunkát adott…- füllentettem, jobbnak vélve, hogy Kanamé-t kihagyjam a dologból.
- Miről beszélsz? – szólt közbe Yuuki. – A vacsoránál is hiányoltunk.
- Csak nem tiltott helyen lógott a kicsike? – szállt most be Zero is.
- Nem, dehogy – magyarázkodtam.
- Akkor? – kérdezték kórusban, Zero gyanúsan méregetve.
- Valójában a filozófia tanáromnak segítettem a papírmunkában, de megkért, ne szóljak senkinek, mert szégyelli, hogy nagyon elmaradt vele. Szóval ne említsétek ezt senkinek, oké?
- Rendben – mondta Yuuki és Brigit egyszerre, majd az előbbi el is rohant valahova.
- De ma este gyere vacsorázni. Apu teljesen kiakadt – kiáltott vissza.
- Oké! – kiáltottam oda neki.
- Még szerencse, hogy ilyen szorgalmas vagy – jegyezte meg Zero, - mert a reggeli kis műsorod után inkább arra tippelnék, hogy máshol töltötted az éjszakát.
- Ugyan már…
- Ha legközelebb rajtakaplak, hogy… - fenyegetett a tőle megszokott, hideg hangon.
- Nem lesz legközelebb.
- Ajánlom is! – Azzal ő is elviharzott. Na király, most még gyanakszik is rám!
- De amúgy jól vagy? – kérdezte Brigit mielőtt bejött a matektanár. Mit is mondhattam volna?
- Remekül! – hazudtam.
Az első két óra rettenetesen telt. Éneken romantikus zenét hallgattunk, irodalmon pedig egy szerelemről szóló verset elemeztünk. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. A tanár ráadásul kegyelemdöfésként feladott egy fogalmazást a következő címmel: „Hogy élem meg a szerelmet a hétköznapokban". Erre magamban mondtam is pár cifrát.
A kémia sem telt szerencsésebben. A tanárnő viccből megemlítette a szerelmi bájitalok kémiáját, mire dühömben véletlenül összetörtem a kémcsőt, amit azért tartottam a kezemben, mert még korábban megkért, hogy mutassak be egy kísérletet a tanári asztalnál.
Annak ellenére, hogy cukoroldat helyett sósavat is tarthattam volna a kezemben, mindenki fetrengett a röhögéstől. A tanárnő ráadásul ahelyett, hogy a helyemre parancsolt volna, azzal próbált nyugtatni, hogy ilyen előfordul, ha nem megfelelően tartjuk a kémcsövet, majd felküldött az orvosiba, azzal az indokkal, hogy vérzik a kezem. Persze a vérzés, jelenleg félig, vámpír létemnek köszönhetően hamar elmúlt, viszont semmi kedvem nem volt visszamenni az óra hátralévő részére. Alibim volt úgy is.
Céltalanul kisétáltam a kert egy eldugott zugába, ahol reményeim szerint senki nem láthat, és miután leültem egy magas fa tövében álló magányos padra. Akaratlanul sírni kezdtem. Nem értem, mi van velem? Egész nap bénázom egy idióta miatt, de nem tudom kiverni a fejemből. Miért érdekel annyira, hogy mit gondol rólam? Hiszen csak egy fiú. Több millió van a földön, akkor miért bőgök itt egyetlen egy miatt?
És egyáltalán miért sírok. Negyedszer az elmúlt másfél hétben. Ez nem vall rám. 50 évig egy könnycsepp sem hagyta el a szemem. 50 évig…de miért mindig így állok hozzá? Hiszen azaz idő már véget ért és nem is mindig volt úgy, mint akkor. Eszembe jutott a korábbi életem a szüleimmel: család, szeretet, bálok, estélyek, nyaralás…Már sosem lesz olyan, mint akkor. „Remek!"! Most még jobban bőgök.
Talán még órákig folytattam volna az elfojtott sírást és magányos önsajnálatomat, ha valami nem töri meg a körülöttem lévő csendet. Hirtelen halk, közeledő léptek zajára lettem figyelmes, amint a havat tapossák, de még mielőtt homályos szemmel felnézhettem volna valaki mellém ült és átkarolt. Az illatáról rögtön megismertem: Aidou volt az.
Mégis mit keres itt? – kérdeztem magamtól, miközben a szőke vámpír kedvesen magához húzott és nyugtatóan simogatni kezdett. Talán meggondolta magát és végre megbékélt? Nem számít! Ennyivel nem teszi jóvá azt, amin miatta végigmentem.
- Katie, mi a baj? Bántott valaki? – Ezt még kérdezed? – de nem tudtam megszólalni, mert újra erőt vett rajtam a zokogás. – Semmi baj, most már itt vagyok, nekem elmondhatod. Zero volt az? – Erre végre összeszedtem magam, és eltoltam magamtól.
- Komolyan azt kérdezed, hogy mi bajom? TE vagy a bajom, érted?! Egy hete hozzám se szólsz, kerülsz engem, ráadásul azok után, ami a tetőn történt…! – vágtam a fejéhez idegesen. – Szerinted ez, hogy esik nekem? Annyit se mondasz, hogy szakítani akarsz velem, vagy mi van, és még csodálkozol, hogy kiakadok ettől a kínzó bizonytalanságtól?! Zero-t pedig hagyd ki ebből! Nem tett semmit azon kívül, hogy reggel nem engedett be hozzátok, de már nem is bánom. – Aidou először meglepődött váratlan dühkitörésemen, de gyorsan engesztelő arckifejezésre váltott.
- Sajnálom, Katie, már hamarabb meg kellett volna tennem, de nem volt elég erőm hozzá… - Micsoda?! Tényleg szakítani akar? – rémültem meg. De erre számítanom kellett. Egy perc néma csend, amíg végre ő is összeszedte magát és… Nem hiszek a fülemnek! Ez nem lehet igaz! – Eljössz velem a szombati bálra?
- Micsoda?! – hüledeztem, de valójában majd kiugrottam a bőrömből. – Egy hétig hozzám se szólsz és most, bocsánatkérés helyett ezzel jössz nekem?! – Szegény nagyon csalódottnak tűnt. Biztos azt várta, hogy vidáman a nyakába ugrom.
- Nem, én… nagyon sajnálom Katie. Tudod, mikor elmondtad a történeted, az nagyon mélyen érintett, de leginkább az bosszantott fel, hogy nem jöttem rá rögtön, ki is vagy te. – Megdöbbenten hallgattam. Én azt hittem, hogy megharagudott rám. – Mi nemesek büszkék vagyunk rá, hogy kilométerekről felismerjük egy tisztavérű jelenlétét, de téged még akkor sem sikerült, amikor a karjaimban tartottalak. Tudom, hogy félig átváltoztattak, vagy valami, de attól még… na, a lényeg, hogy dühömben szét kellett vernem néhány tucat fát az erdőben, amitől megéheztem és… szóval emberek vérét ittam, na, elég sokét, amitől bűntudatom lett, mert te kijelentetted, hogy korábban se nagyon ittál, és amúgy se jöhettem vissza, amíg érezni lehetett rajtam az emberszagot.
- És utána miért nem kerestél fel? – Csodálkozhatott, hogy nem toltam le.
- Péntek este értem vissza. Rögtön meg akartalak keresni, de – Ne! A francba! Ez nem történhetett meg, hiszen akkor épp... – megláttalak Zero-val, ahogy éppen…a véredet itta.
- Aidou, az nem az volt…
- Nézd, nem érdekel, hogy kinek veted oda magad…na, jó érdekel, de…azt hittem, hogy már túladtál rajtam és…
- …még dühösebb lettél, és egészen máig kerültél engem – fejeztem be helyette. - De akkor miért jöttél most mégis ide?
- Ma reggel meghallottalak, és eszembe jutott, hogy Zero talán csak kihasznált és… nem is önszántadból… szóval – hagyta ki a kínos részt.
- Nem erről van szó! Nem használt ki, de nem is adtam túl rajtad. Segítettem neki, ennyi az egész, ne is firtassuk tovább.
- Tehát felajánlottad a véred egy…?!
- Aidou! Elég! Inkább folytasd!
- Áh, szóval beszélni akartam veled, de mire kiértem, már eltűntél, Zero meg persze nem engedett ki. Várnom kellett, amíg elmegy órára, hogy kiszökhessek, de te addigra már szintén a suliban voltál, így, mivel nem kockáztathattam, hogy meglássanak, vártam, amíg valamikor véletlenül kijössz. – Csodálkozva hallgattam. – És mikor kiléptél rögtön utánad akartam szólni, de nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy vajon miért sétálsz a kertben tanítási idő alatt… amikor azonban megláttam, hogy sírsz, már muszáj volt idejönnöm. Sajnálom, hogy eddig halogattam. – Nem szóltam semmit, csak kimerülten sóhajtottam. – Katie! Megbocsátasz nekem? – Mi? Még mindig nem fogtam fel, hogy ő kér bocsánatot, mikor igazából nekem kellene.
- Hogy megbocsátok-e? Aidou, mióta szó nélkül kimentél az ajtón, azóta könyörgök magamban, hogy bocsáss meg nekem, mert hazudtam a kilétemről, és mert Kaname szobájában kémkedtem. Egy körözött lázadó vagyok, aki betört az iskolába és még te kérsz tőlem elnézést?! Arra számítottam, hogy örökre megutálsz és leginkább az idegesített, hogy nem tisztáztuk, hányadán állunk…
- Katie! – tette finoman a számra a kezét, hogy elhallgattasson. – Eszem ágában sem volt haragudni rád, vagy csak egy kicsit, de nem tudhattad, hogy kiben bízhatsz meg és ezt megértem. Mint már mondtam, magamra voltam dühös. Nem haragszom rád, és remélem te is megtudsz majd…
- Hogy is ne bocsátanék meg. Elnézést az előző kirohanásomért, csak tudod annyira…
- Tudom, az én hibám, sajnálom.
- Nem, nem a – védtem volna, de megint elhallgattatott, mély, kék tekintetével a szemembe nézve.
- Még nem válaszoltál arra, hogy miért lógtál az órádról? – vette komolyabbra.
- Véletlenül megvágtam magam kémián – Most minek keltsek benne még több bűntudatot? – és felküldtek az orvosiba, de mivel a vérzés elállt, inkább frisslevegőt szívtam, aztán váratlanul elkezdtem sírni. Ennyi. – Gyanúsan kémlelgetett, majd felemelve szemügyre vette a megvágott kezem.
- Tényleg csak egy karcolásnak tűnik. De, ha már úgysem mész vissza kémiára, ahogy látom, legalább megmondhatnád, hogy leszel-e a kísérőm a bálon? – nézett továbbra is a szemembe.
- Aidou, én lennék, csak…
- Nehogy azt mond, hogy nincs mit felvenned!
- Nem erről van szó…
- És az sem kifogás, hogy nem tudsz táncolni, mert Ichijou mondta, hogy totál odavagy az efféle időtöltésért.
- Így fogalmazott volna?
- Nem ez a lényeg. Oh, ti lányok mindig kéretitek magatokat – sóhajtotta.
- Aidou, nem érted! Én nappalis vagyok, te meg éjjelis. Mit szólnának, ha együtt mutatkoznánk?
- A bálokon lehet.
- Oké, de a nappalis lányok megölnének, ha veled… - Láttam az arcára kiülő csalódottságot. Hiszen pont ezt akartam elkerülni. Hogy fájdalmat okozzak neki. És itt az esély, hogy mindent helyrehozzunk... - De, azért még járunk, ugye? – Ezt kérdést akartam feltenni már egy hete, és tessék. Megtettem.
- Már azt hittem, sosem kérdezed meg! – Felvidult az arca. – Még szép, hogy járunk! Hiszen egy hétig sem bírtam nélküled.
- Én sem– tettem hozzá. Annyira aranyosan nézett rám. - És szívesen elmegyek veled a bálba – döntöttem el válaszképpen.
- Na és a lányok?
- Nem érdekelnek…
- Nagyszerű! … Hé, mi a baj? – kérdezte, mivel lesütöttem a szemem.
- Hülyeség, de belegondolva kicsit félek ettől az egésztől, és még azt sem tudom biztosan, hogy… - kezdtem volna a magyarázkodást, de valami elképesztő történt.
- Akkor ne gondolkozz! – mondta Aidou és finoman az ajkamra helyezve az övéit… megcsókolt! Hosszan és érzékien. Először annyira meglepődtem, hogy a szemem is nyitva maradt. Aztán lehunytam. Csodálatos érzés volt. Hűvös ajkai egyre szenvedélyesebben vezettek, csókja olyan volt, mint a jégbe zárt tűz. A rejtett tűz, amit már korábban is felfedeztem, most előtört. Aidou az arcomat simogatta, miközben én nem tudtam hova tenni a kezeimet, de végül izzó, szőke hajába túrtam. Az egész olyan szokatlan volt, de mégis mámorító. Bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat!
Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak abbahagyta és finoman eltolt magától kezeit a vállamon hagyva.
- Még most is vannak kétségeid? – kérdezte kedvesen. – Vagy talán nem tetszett, furán nézel…
- Jajj, dehogy nem tetszett, ez volt a legjobb…, de az igazság az, hogy a legelső is – pirultam el - …és… – Arcán hirtelen meglepettség futott át, de utána kisimultak a vonásai.
- Értem. Talán túl korai volt?
- Nem, dehogy. Vagyis nem tudom, de csodálatos volt…
- Most viszont már indulnod kéne órára – javasolta a csengő hallatára. - Majd este találkozunk– ígérte. – Gyere tizenegykor a szökőkúthoz.
- Jól van. Akkor, szia – mondtam még kicsit megilletődve. Az első csók...és vele! Ez több volt, mint amit valaha is kívánhattam.
- Szia, édesem, vigyázz magadra. – Elfutottam órára. „Édesem"? Ezt el sem hiszem!
A nap további része remekül telt, mivel szünet nélkül mosolyogtam magamban a csókunkra és a szombati bálra gondolva. Hihetetlen!
Ma délután újból kilovagoltunk Zero-val és Brigittel, akit immár egy darabon a vágtára is rávettem. A vacsorát kérésemre barátnőm is nálunk töltötte és szerencsére az előző estéről nem esett szó. Kaname és Kaien nyilvánvalóan megtárgyalták a dolgot. Este a randim előtt még szerettem volna benézni Ichijou-hoz, de aztán leesett, hogy nekik még tanítás van.
Háromnegyed tizenegykor elindultam a szállásról.
- Hova mész ilyenkor? – kérdezte Brigit, aki már félálomban volt.
- Randim lesz a szőke herceggel! – mosolyogtam.
- Hűha! Tényleg?
- Aha, egyébként hogy festek? – Barna, kockás, tér fölé érő ruha, piros harisnya, sötétbarna, csizma és kabát volt rajtam. Utóbbit még egy vöröses-narancsos sállal is feldobtam.
- Mesésen! De azért vigyázz, nehogy bajba kerülj. Zero komolyan veszi a dolgát!
- Vigyázok, és köszi.
- Holnap mindent el kell mondanod!
- Úgy lesz – köszöntem el.
Elhagyva a Napszállót a központ épület kertje felé vettem az irányt. Útközben azonban megállítottak.
- Hova-hova ilyen későn, hugi? – szólt utánam. Megtorpantam.
- Zero?! Te meg mit keresel itt?!
- Hogy mit? Olyan szökős lányokra vadászok, mint te!
- Én nem szököm el, csak találkozom valakivel.
- És szabad tudnom, hogy kivel? – faggatott tovább.
- Magánügy.
- Tehát randi. Ez esetben vissza kell, hogy kísérjelek a szállásra. A házirend szerint tilos az éjjeli ismerkedés. Főleg a két tagozat diákjai között.
- Ne csináld már, Zero!
- Ó, szóval tényleg egy éjjelissel randizol! – szűrte le ravaszul a lényeget.
- És, ha igen?
- Már az előbb mondtam, mi lesz! Induljunk – ragadta meg a kezem visszafelé ráncigálva.
- Ne! Zero! Kérlek! Engedj már el! – próbálkoztam kiszabadítani a kezem, de szorítása sziklaszilárd volt, így semmire sem mentem. Tovább haladtunk. – Légyszi, ne csináld már ezt! Kérlek, Zero, engedj elmennem! Ígérem, nem csinálunk semmi szabályba ütközőt.
- Ha elengedlek, már azzal megsértem a házirendet – jelentette ki komolyan, de hangjában némi csalafintaságot fedeztem fel. – De a végrehajtóknak egyébként sem szokása betartani a saját szabályaikat, nem igaz? – kérdezte vigyorogva.
- Mi van?! Most akkor elengedsz? – Nevetni kezdett, amitől kissé zavarban éreztem magam.
- ZERO!
- Nyugi már, csak szívatlak!
- Azt látom! – mondtam tömören.
- Hé, komolyan bevetted, hogy nem engedlek el? Ez hihetetlen – kuncogott tovább.
- Nálad semmi sem lehetetlen. – Na, erre már olyan hangosan nevetett, hogy néhány madár riadtan hagyta el a közeli fákat. Idegesen próbáltam csendre inteni, miközben a szemét törölgette. – Zero, mi van veled?
- Semmi, csak jól szórakozom rajtad! – Sértődötten hátat fordítottam neki és elindultam a kert felé. Utánam nyúl és újból megfogta a kezem. – Várj, ne haragudj! – Visszafordultam. – Csak vicceltem, tényleg, ne vedd már olyan komolyan!
- Áh, jól van. Végül is, én is szoktalak szívatni. Csak, tudod, ez a randi nagyon fontos nekem.
- Mondtam már, hogy elmehetsz. Jelenleg nincs rajongó veszély. De azért vigyázzatok! És ne hagyjátok el az iskola területét, érted?
- Igen, köszi.
- Ne nekem köszönd.
- Egyébként Aidou-val találkozom. – Ezt talán nem kellett volna! A név hallatára elsötétedett az arca.
- Jó szórakozás hozzá – fordított hátat hidegen. Egyszer majd ki kéne békítenem őket!
- Reggel találkozunk matekon! – köszöntem el. Zero is reálos volt. Elsőre nem is nézni ki belőle, mert sokat lóg, de mégis elképesztően okos.
- De ne késs! – Válaszként integettem neki.
Szőke hercegem már a víztelen szökőkútnál várt rám, ragyogó, mélykék szemekkel, fehér egyenruhában. Mögötte a végtelen éj ezernyi csillaga fénylett. A szívem a torkomban dobogott a látványtól. Mikor rám nézett, elkezdtem felé rohanni és a nyakába vetve magam megcsókoltam.
- Szia!
- Szia, édesem – válaszolta sugárzó arccal. – Csodálatosan nézel ki.
- Te is – jelentettem ki, de akkor észrevettem valamit a szökőkútban. – Ez meg micsoda? – kérdeztem a hatalmas, szív alakú jégképződményre mutatva.
- Neked csináltam! – Tényleg, neki a jég az ereje! El is felejtettem.
- Gyönyörű. Köszönöm. – Sikerült lenyűgöznie.
- És még ez is a tiéd – nyújtott át egy szál bíborvörös rózsát. Lehidalok!
- A-a kedvencem – csókoltam újra meg, nagy örömére. – Honnan tudtad?
- Az legyen az én titkom – válaszolta sejtelmesen, majd visszacsókolt. Kellemes bizsergés futott végig rajtam. – Gyere, tudok egy jó helyet!
- Milyen helyet?
- Találgass– mosolygott. Ettől mindig elolvadtam.
Újra felugrott velem a tetőre, de mos a főépület tetejére. Ennek a tornya még magasabb volt, mint a Holdszállóé. Egymást átölelve ültünk, a csillagos eget és a növekvő holdat figyelve. Csak néha egy madár, vagy denevér hangja törte meg a meghitt csendet.
Mikor meguntuk ott folytattuk, ahol a múltkor abbahagytuk, a hobbyknál. Aidou meglepődött, amikor neki is elsoroltam temérdek szabadidős tevékenységem, de ő is okozott meglepetést nekem. Kiderült, hogy nemes létére legalább annyira odavan a latin táncokért, mint én, de persze a sztenderd lépésekkel sincs gondja.
Ezen kívül szereti a napfényt, ami a mi fajtánknál elég ritka, bár én is imádom. Továbbá, ha teheti, az egész nyarat a tengerparton tölti. Na, innen már nem győztem követni. Tud hajót, jahtot, jet-ski-t és még tengeralattjárót is vezetni, sőt, még egy életmentő tanfolyamot is elvégzett, így úszómesterként is dolgozik. Gondolom, ez utóbbi csak a magamutogatás miatt van. Tutira bomlanak utána a csajok. És még úszni is szeret, ahogy én is. Még egy közös pont.
Fantasztikus, hogy bár a személyiségünk sokban különbözik, ugyanannyiban hasonló is. Mindketten lobbanékony, lázadó vonásokkal rendelkezünk, és persze mindig elérjük, amit akarunk. Ő viszont, bár kiváló a logikája, sokszor előbb cselekszik, és csak utána gondolkodik. Én ezzel ellentétben szeretem megtervezni a lépéseimet. Kivéve persze fizikai harcban. Akkor megvadulok.
Nem vagyok az a magamutogatós fajta, barátom viszont megszokta, hogy a figyelem középpontjában legyen. Talán azért is szúrt ki magának, mert én nem olvadtam el tőle az első pillanatban.
Aidou könnyen ismerkedik új emberekkel, nekem alaposan meg kell ismernem valakit, hogy a bizalmamba fogadjam, de mindketten hűségesek vagyunk a barátainkhoz. Ami viszont a legfőbb különbség, hogy ő nem fél kimutatni az érzéseit, akár pillanatnyi düh-ről, akár vágyról, vagy bánatról legyen szó. Én viszont hajlamos vagyok magamban szenvedni és elzárkózni a világtól.
Úgy hajnali kettő felé beköszöntünk az éjjelisekhez. Ichijou kissé meglepődött együtt látva minket.
- Micsoda?! Ti jártok. Hogyhogy én erről nem tudok?
- Ne haragudj, hogy nem szóltam, de még csak ma tisztázódtak a dolgok – kértem elnézést.
- Ugyan már. Örülök nektek! – mosolygott vidám, zöld szemével. De Katie, vigyázz vele! Nagy szívtipró az én Hanabusa barátom.
- Na, Takuma! Ezt mire véljem! – idegeskedett Aidou.
- Ami igaz, az igaz – tette hozzá Kain.
- Aktsuki, már te is?!
- Csak jobbnak látom figyelmeztetni az új barátnődet.
- Hát, köszönöm srácok a tanácsot. – mondtam.
- Ezt még megbánjátok – jelentette ki Aidou nekik rontva. A hármas gombolyag véletlenül az éppen csókolózó Shiki-Rima pároshoz ütközött, így Senri is beszállt a bunyóba.
- Már azt se látni ki-ki ellen van – jegyezte meg fáradtan Rima.
- Mindig ezt csinálják? – kérdeztem.
- Általában Kaname nem hagyja nekik. – És az emlegetett. Kaname bukkant fel a lépcső tetején a srácok csetepatéjának zajára.
- Fiúk, elég legyen! Ez nem illendő viselkedés. – Egy pillanatra mintha megfagyott volna minden, de utána ment tovább a verekedés. Kaname, láthatóan idegesen, indult feléjük.
- O-ó, ennek nem lesz jó vége – riadt meg Rima.
A tisztavérű pillanatok alatt kirántotta Shikit, gallérjánál fogva, a verekedők közül, így a maradék három egyensúlyát vesztve a földre zuhant. A létrejött kicsi-a-rakás tagjai ijedten néztek fel.
- Aidou! Tudom, hogy már megint te kezdted! – szúrta le Kaname. – Ezt mégis mire véljem? Mikor nősz már végre fel? – emelte fel a hangját.
- Ööö…sajnálom Kuran mester, tényleg…nem fordul elé többet! – sütötte le a szemét.
- Remélem is. – Ekkor Ichijou kócos feje bukkant fel levegőért kapkodva a kupac alján. Kaname rosszallóan emelte rá a tekintetét.
- E tu Ichijou? Tőled valamivel többet vártam. – Mint utólag kiderült, Ichijou a Holdszálló elnökhelyettese, vagyis Kaname bizalmasa. Barátom elpirulva szégyenkezett.
- Bocsáss meg, Kaname uram.
- Most utoljára, ezt jegyezzétek meg!
- Igenis! – vágták magukat vigyáz állásba mind a négyen. Ezután Kaname felém és Rima felé fordult.
- Ha jól látom, vendégünk van! Katie, mi szél hozott erre?
- Oh, jó estét, vagyis reggelt Kaname! Csak beugrottunk a többiekhez.
- Beugrottatok?!
- Igen, Aidou-val.
- Szóval akkor ti ketten…?
- Igen.
- Feljönnél egy pillanatra a szobámba? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
A többiek megdöbbenve figyelték, ahogy eltűnünk a lépcső tetején. Vajon mit akarhat? – gondolhatták velem együtt ők is.
- Ez nem jó ötlet – jelentette ki hidegen. – Nem kéne Aidou-val járnod.
- De mégis mi bajod van vele? – csodálkoztam.
- Te egy tisztavérű hercegnő vagy, húgom, még, ha most nem is az eredeti alakodban…
- Valójában csak távoli rokonok vagyunk!
- Minden tisztavérű közeli rokonságban áll egymással – oktatott ki. – Aidou jó barátom, de nem örülök neki, hogy egy B-szintűvel kavarsz.
- Miért? Talán lerontom a családi vérvonalat?! – emeltem fel a hangom dühömben.
- Vigyázz, milyen hangnemet engedsz meg magadnak, édes húgom! – szidott le.
- De szeretem őt! – idegeskedtem.
- Legjobb lenne, ha egy ideig még nem is foglalkoznál a fiúkkal! Láthatóan elveszik az eszed, és hamar bajba sodrod magad.
- Te csak ne mond meg, mit csináljak! Járunk és kész! – néztem elszántan a szemébe. Ugyan az a bordó, mint az enyém – jöttem rá, de nem sokat foglalkoztam vele.
- Ahogy akarod – zárta le hidegen és tömören, miközben hátat fordítva kinézett az ablakon, - de aztán ne gyere hozzám panaszkodni!
- Nem fogok! – makacskodtam.
Szerencsére nézeteltérésünket sikerült kivernem a fejemből és Aidou sem faggatott sokáig. Letudtam azzal, hogy családi ügy. A többiekkel hajnalig szórakoztunk. Megbeszéltük, hogy szombat éjfélkor kilógunk a diszkóba, immár Aidou részvételének tudatában.
- Elhozhatom egy barátnőmet? – kérdeztem a többiektől.
Kain: Egy nappalist? – kérdezett a lényegre Kain.
Én: Tulajdonképpen igen, de nagyon kedves lány.
Rima: Nem is tudom, Katie, neki tilos velünk találkoznia.
Én: Na és kiszökni a diszkóba nem tilos?
Shiki: Ott a pont! – villantotta rám fényes fogsorát. – Még egy csaj nem árthat.
Rima, dühösen: Na, de Senri! – Oldalba bökte barátját.
Shiki: Jól van na, csak úgy mondtam. – erre Rima durcásan elfordította a fejét.
Ichijou: Hé, ne veszekedjetek! – Majd felém fordult. – Katie, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Én: Miért nem?
Kain: Mert ő egy ember, közülünk pedig néhányan nem tudnak uralkodni magukon – nézett jelentőségteljesen Aidou-ra és Shiki-re.
Ichijou: Akatsuki-nak igaza van.
Aidou: Na ne már, nem igaz!
Shiki: Ezt vegyem sértésnek?
Ichijou: Fiúk, fiúk – próbálta nyugtatni őket. Ekkor megláttam a lehetőséget. Aidou-hoz bújtam és megcsókoltam. Erre fülig szaladt a mosolya.
Aidou: Had jöjjön velünk. Katie barátja, a mi haverunk is.
Ichijou, rosszallóan Aidou-nak: Túlságosan megvehető vagy!
Aidou: Nem igaz!
Kain: De-de! – Majdnem újra egymásnak ugrottak, de Rima szétválasztotta őket.
Rima: Hagyjátok már abba!
Én: Tényleg megkedvelnétek.
Rima: Jól van, felőlem jöhet, csak ne veszekedjetek már annyit!
Shiki: Én már kezdettől benne vagyok. – reménykedve Rimára nézett, aki válaszul viccesen hátbaverte.
Aidou. Én is!
Én: Négyen kettő ellen. Vagy Ruka is jön – kérdeztem a fakó hajú lányt keresve tekintetemmel.
Kain: Kérdeztem, de még nem tudja.
Én: Akkor Ichijou, Kain, hogy döntötök?
Kain: Felőlem, de ha valami baleset történik én mosom kezeimet.
Én: Ez így fair. – kérdőn néztem zöld szemű, szőke barátomra.
Ichijou: Egye fene, jöjjön. De Katie, te vagy felelős érte!
Én: Rendben. – Legbelül tudtam, hogy azért ő is vigyáz majd rá, ami a célom is volt, hiszen Brigit odavan érte.
Aidou hajnali négykor visszakísért a Napszálló kapujáig. Bár a napfelkelte még messze volt, az ég alján könnyen kivehető volt egy világoskékes-halvány lilás csík. Tökéletesen romantikus befejezése a randinknak – gondoltam.
- Csodálatos volt ez az éjszaka! – jelentette ki.
- Életem legjobb éjszakája – tettem hozzá. – Mindent köszönök, Aidou.
- Ahogy én is, édesem. – Megöleltük egymást és újra megcsókolt. Először lassan, majd egyre hevesebben fonódtunk egymás karjaiba. Mámorító érzés volt. Biztonságban éreztem magam a karjaiban. Egy idő után levegőért kapva, fülig érő szájjal fejeztem be.
- Szia! – rohantam el vidáman, várva, hogy utánam kiált-e. Nem telt bele sok idő.
- Várj! Mikor találkozunk legközelebb?
- Ma este?
- Egészestés táncóra lesz az éjjeliseknek. A bálra gyakorlunk. De úgyis kellene egy partner. Benne vagy? – Hogy benne vagyok-e?! Kívánni sem lehet jobbat.
- Még szép!
- Nyolcra érted jövök! – Ez talán nem a legjobb ötlet, de rá hagytam. - Vegyél fel térd alá érő szoknyát!
- Oké. Viszlát!
A boldogságtól repkedve értem el a szobánk ajtaját, de valaki megint megállított.
- Nahát! Csak nem megcsókolták a kis Katie-t? – vigyorgott Zero.
- Hé – böktem oldalba, - ne gúnyolódj már! Amúgy meg honnan tudod?
- Ha nem kellett volna végignéznem a kis műsorotokat az ablakból, akkor is leolvasnám az arcodról. – Elpirultam. – Nem vagy elég elővigyázatos – figyelmeztetett.
- Bocsánat. Megláthattak volna, igaz?
- Nem sokon múlt a katasztrófa.
- Sajnálom, és köszönöm a bizalmat, Zero. Ezen túl jobban odafigyelek majd.
- Az a legkevesebb. Viszont elég későn jöttél haza, így megnő az esélye, hogy átalszod az első órát.
- Három óra alvás bőven elég.
- Elfelejted, hogy ma nulladikunk van matekből. Negyed nyolckor kezdődik, nem elég hétkor kimásznod az ágyból.
- Jó-jó, ott leszek.
- Hát persze! Jobb lesz, ha magam győződöm meg róla. Ha nem kelsz fel háromnegyed hétig, én magam rázlak ki az ágyból.
- Megint? – kérdeztem fáradtan.
- Úgy ám! Na, jó „éjt"!