– Az első szabályszegés

Újból kínzó dörömbölésre ébredtem, majd mikor halálfáradtan nem voltam hajlandó elszakadni párnáimtól, Brigit nyitott félénken ajtót. Zero pillanatok alatt az ágyamnál termett és a fülembe ordított.

- KI AZ ÁGYBÓL, HÚGI! ELKÉSÜNK! – Erre a fejemre húztam a takarót. Több se kellett ezüsthajú rabszolgahajcsáromnak, megragadta a paplan végét, és mivel én is szorosan kapaszkodtam belé, a takaróval együtt a földre rántott. Jókorát koppant a fejem.

- Ááú! Ez fájt! – panaszkodtam.

- És még az mennyire fog fájni, ha elkésel! – Fáradt arckifejezéssel felém nyújtotta a kezét és felhúzott. – Öltözz! Lent várlak. Ha nem vagy kész hét előtt, nincs reggeli, értve?

- Ja – válaszoltam ásítva, mire kiviharzott.

- Katie, tényleg igyekezned kéne – tanácsolta Bridget is.

- Oké, oké. Te menj nyugodtan előre. Majd matek után elmesélem, mi történt este.

- Jól van – lelkesedett be. – Szia! Ne késs!

- Épp időben – jegyezte meg Zero.

- Akkor irány kajálni!

- Miről beszélsz. Hét óra egy. Nincs idő! – Megrémültem korgó gyomrom hallatára.

- Na, de…

- Csak viccelek! – nevetett ki újfent. – Siess! Hozd a kaját, majd útközben megeszed.

Ez a Zero egyre rendesebb velem. A végén még megkedvelem…

Matek után mindent elmeséltem Brigitnek, csak arról hallgattam, hogy a barátom és haverjai éjjelisek.

- Akkor ma este táncolni mentek? –kérdezett vissza.

- Hát nem szuper? Na és mit szólsz a szombathoz? Eljössz?

- Nem is tudom… ez szabályokba ütközik…

- Ugyan már. Légy egy kicsit lazább. Csak egy jót szórakozunk majd! Pasik, buli, lazulás…vagy vadulás…ki tudja?

- Katie, szerintem…

- Akkor benne vagy – szakítottam félbe. – Nagyszerű. A két legjobb barátnő bulizni megy!

- Legjobb …barátnő?

- Miért, mire gondoltál?

- Köszönöm, Katie – ölelet meg. – Még sosem volt legjobb barátnőm.

- Nekem sem.

- Akkor szombaton!

- Ez a beszéd – ásítottam, mert erőt vett rajtam a fáradság, ami a nap többi részén végigkísért.

Csütörtökön volt a harmadik illemtan óránk a héten. Hétfőn még figyeltem, kedden megpróbáltam koncentrálni, de ma már nem tudtam elnyomni néhány ásítást, amiért Jagari rögtön rám is szólt. De kit izgat? Nem csoda, hogy fáradt vagyok a tegnap este után! – gondoltam vissza boldogan az Aidou-val töltött óráimra. Bárcsak most is vele lehetnék! – Ábrándoztam tovább. Ráadásul ez az anyag dögunalmas. „Hogyan viselkedj egy elegáns vacsorán?" Ki nem szarja le?!

Úgy döntöttem, a tegnap esti programom miatt érthetően kihagyott matek házi megoldásával ütöm el az időt. Tóga urat egyébként sem nagyon sikerült megkedvelnem. Túl rejtélyes, hideg és szigorú volt a számomra. Egy merev, magának való, harmincas éveiben járó (bár meg kell hagyni, elképesztően jóképű) vámpírvadász. Nem éppen a legjobb kombináció.

És, ha már a kombinációknál tartunk…Hét különböző számjegyből hányféle hat jegyű számot lehet kirakni, ha a számjegyeket többször is felhasználhatjuk, nem szerepel közöttük a nulla. …Mivel nincs nulla, így mind a hat helyre hét féle lehetőség van… az annyi mint…

- Hét a hatodikon, azaz ötezer-negyven – válaszolta Jagari könnyedén.

- Óh, köszönöm tanár úr… - Micsoda?! TANÁR ÚR?! – esett le a tantusz, sajnos kicsit későn…elég későn. Lehet, hogy gondolkodás helyett magamban beszéltem? A lényeg, hogy Jagari így utólag alaposan rám ijesztett. – Akarom mondani, elnézést kérek – próbáltam meg rendbe hozni a rendbe hozhatatlant. A vadász viszont kemény tekintettel sújtott.

- Mégis mit képzelsz magadról?! Azt hiszed, azért tartok órát, hogy te addig nyugodtan megírhasd a leckéd?!

- Nem, én csak… - Most hazudjak, vagy mondjam meg, hogy halálunalmas az órája?

- Ne válaszolj – fojtatta, megalázó, letegező hangnemben. – Mindent látok az arcodon, ahogy a korábbi óráimon is. Ha unatkozol, talán nem kéne ide járnod!

- De ez nem fair! Hétfőn is figyeltem – ellenkeztem, ami már illetlenségnek számított. Ez viszont csak a kezdet volt.

- Na persze. És ezt el is higgyem. – Nem szóltam semmit. – Akkor lássuk kisasszony, mire emlékszel a hétfői anyagból. Hogyan kell használni az evőeszközöket egy elegáns étteremben?

- Hát..ö…Úgy mint máshol? – Erre röhögés futott át az osztályon és csak annyit értem el, hogy Jagari minden türelmét elveszette irántam.

- Helytelen. Ennyi erővel főzni is tanulhatnánk! – mondta dühösen

- Az nincs is olyan messze a vacsorától – kiabálta be egy fiú, de az újabb nevetés-rohamot elfojtotta Jagari szigorú pillantása.

- Kezdjük előröl – fordult hozzám. Már eléggé feldühített a hangnem, amivel hozzám beszélt. Bár volt igazság abban, amit mondott, ezzel a kioktató modorral csak olajat öntött a tűzre. Kedvem támadt végre egy jót szórakozni. Vadász vagy nem, Jagari most megkapja a magáét! Csak Kaien meg nem tudja – reméltem azt, ami eleve lehetetlen volt. – Ez egy illemtan óra, nem pedig napközi – vette el a házi feladatom a padról és indult vele a tanári asztal felé. – Óra után visszakapod, és jegyezd meg: Illetlenség az órámon kombinatorikát tanulni!

- És trigonometriát? – bosszantottam.

- Ezért a beszólásért csak az igazgatótól kapod vissza a házid. Szerintem nem lesz elragadtatva tőled.

- És ha azt mondom, hogy nem érdekel?

- Még egy ilyen, és a tűzben végzi. A matektanárod nem örülne.

- Megírom újból. Holnapig van időm.

- Valóban? Akkor tanítás után itt maradsz büntetésben. Még szerencse, hogy ez az utolsó órátok.

- És ha nem teszem.

- Megteszed, és nem érdekel, ha a vacsorát is ki kell hagynod miatta! Kaien biztosan megérti majd.

- Ez így nem igazság… - váltottam hangnemet látva, hogy ezt elszúrtam. – Van ehhez joga egyáltalán?

- Ha nem lenne, akkor is itt tartanálak – zárta le a vitát. Ezt elbaltáztam.

Kicsengő után mindenki más sietve távozott a teremből. Néhány srác még odasúgta:

- Ez állat volt! Végre valaki megmondta ennek a mogorva fráternek!

- Ja. Jó voltál, csajszi!

- Csak bírd ki a délutánt. Ezért még így is megérte. – Erre csak visszavigyorogtam rájuk. Nekik biztosan. De legalább jobban megismerem ezt a Jagarit. Mert nem fogok csendben ülni és hallgatni, az biztos!

- Katie, miért kellett ezt…

- Nem lesz semmi baj, Brigit! A szobában találkozunk. De nehogy kihagy miattam a röpit!

- Nem fogom. Sok szerencsét – mondta és elsietett Jagari szúrós tekintetét látva. Ő volt az utolsó a teremben. Egyedül maradtunk. Volt néhány perc néma csönd, amíg a tanár láthatóan a fejét törte valami égbekiáltóan fontos dolgon.

- Kezdetnek írd le, mondjuk ezerszer, hogy „ezentúl odafigyelek az illemtan órán"!

- Nincs kedvem! – álltam fel és indultam volna kifelé. Eddig is csak arra vártam, hogy ne legyenek szemtanúi a kis incidensnek. – Ez a büntetés unalmasabb, mint maga az óra. Inkább elmegyek, viszlát!

- Pimasz! Én a te helyedben maradnék. Ne akard, hogy durvább eszközökhöz nyúljak! – figyelmeztetett Jagari baljósan.

- És mégis miért? – hagytam figyelmen kívül utóbbi kijelentését kifelé indulva. A válaszára meghűlt bennem a vér. Pillanatok alatt mellettem termett és egy vadászkést szegezett a nyakamhoz. A penge élének nyomán mintha halvány vér folyna. Ez nem viccel! – rémültem meg.

- Mert nincs más választásod – jelentette ki sarokba szorítva, de akkor ránéztem a késén szereplő szövetségi jelre és visszatért magabiztosságom. Hiszen ez az ember nem más, mint akit azon az éjjel a szüleim házában láttam. Bár a Szövetség tagja, akkor közvetetten a Tanács küldötte is lehetett. Megölte a rokonaimat. Végzek vele, még ma!

- Úgy véli – kezdtem sejtelmes hangon, mosolyogva, mit sem törődve a nyakamba vágó fémmel, - kedves Toga úr, a Szövetségtől? – Az utolsó hallatán meglepődött.

- Mégis honnan tudsz te a Szövetségről?! – szorította még jobban kését hozzám.

- Az legyen az én titkom. Nemsokára úgyis rájön!

- Ez meg hogy érted? – értetlenkedett, mire összeszedve minden ügyességem, kiszabadítottam magam a szorításából és pillanatok alatt a háta mögé kerültem. Még mielőtt megfordulhatott volna, én is előrántottam a késem és neki szegeztem. Ott álltunk, szemtől szemben, fegyverrel a kezünkben. Ismerős érzés – gondoltam.

- Ezt meg hogy a fenébe csináltad?! – értetlenkedett.

- Nem kevésszer kellett már hasonló, szorult helyzetekből kiszabadulnom. És azt, hogy sikerrel jártam az is bizonyítja, hogy most itt vagyok.

- Mégis ki vagy te? – vált még idegesebbé.

- A nevem Cathrine Kanegewa, - erre, ha nem is szó szerint esett le az álla, nagyon meglepődött. Még nem tudott rólam, de egyértelmű, hogy a nevem ismerős volt számára. Gúnyosan folytattam. – Örülök, hogy megismerhetem, kedves vámpírvadász úr!

- Tehát mindent tudsz rólam. De mégis, hogy lehet, hogy…? – csodálkozott tovább.

- Ó, hát a kedves Kaien barátja nem beszélt rólam? Még a valódi nevem sem említette? – folytattam a gúnyolódást, mire visszatért az idegessége.

- Mit akarsz tőlem, vámpír? Azt ajánlom, ne dühíts fel.

- Oh, hát bosszantó, hogy nem ismertél fel? Ez az én kis trükköm. És hogy előző kérdésedre is megkapd a választ: bosszút állni. Megölted a családomat. Ötven éve várom a percet, hogy végre bosszút állhassak értük. Azt hittem, a Tanáccsal fogom kezdeni, de te is megteszed.

- Megőrültél?! Nem én végeztem a szüleiddel.

- Akkor miért voltál ott? Láttalak a hall-ban.

- Figyelmeztetni akartam őket a közeledő E-szintűekre, de már túl későn értem oda. Nem volt idejük menekülni, sajnálom.

- És te hogyan úsztad meg? – faggattam.

- Talán hihetetlenül hangzik, de az apád fedezett. Azt mondta, keressem meg a gyerekeit és vigyem őket biztonságos helyre. Vonakodva, de a nyomotokba indultam, viszont nem találtalak. Egy év után feladtam azzal a hittel, hogy meghaltatok. Nagyon meglepődtem az előbb, hogy még életben vagy.

- És ezt higgyem is el? Könnyű duma.

- Nem szokásom hazudni.

- Nem bízok benned – támadtam rá végre, de ő se volt rest kivédeni. Újra nekitámadtam. Hamar kiderült, hogy nem bírunk egymással. Ő erős és kiváló vadász volt, én pedig jelenleg csupán félig vámpír. Kezdetben csak védekezett, de nem sikerült komolyabban megsebeznem, csupán néhány karcolást ejtettem rajta. Kivételes tehetség, meg kell hagyni. Mikor viszont megelégelte és támadásba lendült, hajszálakon múlt, hogy komolyabb sérülést okozzon nekem. Ami mégis tetszett benne, hogy Kaien-nel ellentétben nem fogta vissza magát. Simán behúzott egyet, nem érdekelte, hogy tisztavérű, fiatal és lány vagyok.

Cserébe én sem bántam vele kesztyűs kézzel. Repültek a székek és egyéb berendezési tárgyak a teremben. Kész csoda, hogy eddig senki sem vette észre. Úgy másfél óra múlva kimerülten, izzadságtól nedves homlokkal rogytunk össze.

- Na, mi lesz? Feladod végre? – kérdezte Jagari. – Így nem tudsz megölni, de be kell valljam, kiválóan harcolsz. Szokatlan egy lánytól, hogy ilyen jól forgatja a kést. És a mozgásod sem semmi.

- Soha nem adom fel! Egyébként köszönöm. Ön sem kutya, tanár úr. Nem hittem volna, hogy idáig bírja. Kezdem élvezni a mi kis harcunkat.

- Én hasonlóképp – mosolygott ravaszul.

Vártunk még néhány percet, mire újra egymásnak estünk. Már fáradtabbak, de elszántabbak is voltunk. Jagari a büszkeségét akarta megőrizni én pedig a szüleimért akartam elégtételt venni. Viszont ugyanennyire küzdöttünk a harc élvezete miatt is. Elöntött az adrenalin. A harc hevében úgy döntöttem, sokáig húzom a halálát, hogy kiélvezzem. Szadista elhajlásomnak egy ismerős hang vetett véget.

- Megállj! Ti meg mit műveltek?! – rémüldözött Kaien. – Nem, nem szabad! Vigyázzatok a berendezésre…ez egy vagyonba került! – próbált szép szóval leállítani minket, de hasztalan. Nem hagytam nyugtot Jagari-nak. – Az isten szerelmére! Hagyjátok már abba – könyörgött tovább, mire egy méretes szék repült felé, amit éppen, hogy kikerült.

- Ezt a drágalátos kislányodnak mond! – ordibálta Jagari, mialatt épp fojtogatni kezdtük egymást. – Hiszen ő támadt rám! – nyögte, majd sikerült felülre kerülnie.

- Te viszont megölted a szüleimet!

- Micsoda?! – hitetlenkedett Kaien, aki láthatóan még nem tudta mihez kezdjen, vagy kinek higgyen. – Katie, Jagari nem tett ilyet! Hidd el, vele voltam azon az éjjel.

- Tessék?! - döbbentem meg, mire Jagarinak sikerült a falhoz szögeznie. – Te is ott voltál?! Miért nem említetted?

- A szüleid arra kérték Jagarit, hogy vigyen téged és a húgodat biztonságos helyre, hozzám. – Megmerevedtem. – De mivel nem talált titeket, felkeresett, hátha már előbb rátok találtam. Együtt fogtunk bele a keresésbe még aznap éjjel, de sehol sem találtunk. Nagyon sajnálom, az E-szintűek szaga biztos elnyomta a tiéteket. Azt hittük, elkéstünk. Utána még évekig figyeltem, de nem jött hír rólatok.

- És ezt higgyem is el? Miért küldtek volna a szüleim éppen hozzád? Egy Vadászhoz? Ez kicsit paradoxul hangzik, nem gondolod?

- A családom mindig is jó kapcsolatot ápolt a tisztákkal. Jól ismertem a szüleidet, Katie, bár téged csak kiskorodban láttalak, ezért is nem ismertelek fel a tisztáson idősebben, félig emberként. Mikor múlt kedden kiderült, ki vagy, megörültem, hogy mégis teljesíthetem a szüleidnek tett ígéretem, hogy megvédlek, és saját, tíz éves fogadalmam, hogy segítek neked.

- Óh, milyen megható – fintorgott Jagari. – Nem veszed észre, hogy ez a hálátlan kis dög éppen az életemre tör?

- Katie! Kérlek, hagyd abba.

- Nem – kiáltottam elkeseredetten. – Nem hiszek nektek. A szüleim nem akarhatták, hogy egy vadásszal éljek. Hülye is voltam, amiért megbíztam benned. – Kétségbeesetten vetettem magam újra Togá-ra.

- Katie! Ne kényszeríts! – próbálkozott Kaien utoljára.

- Mire vársz még?! – ordított rá Jagari, miközben a földre tepertem.

- Ez az, gyere csak! Nem félek tőled! – Ezt nem kellett volna! – kiáltotta egy hang valahol, mélyen bennem, de a düh és csalódottság elvakított.

Kaien felénk lendült, a legkisebb erőfeszítés nélkül lerántott Jagari-ról és megszorította a vállamat.

- Hagyd abba, kérlek! – mondta.

- Pont, mint tizenhárom éve – mosolyodtam el, de legbelül rettegtem. – eszem ágában sincs!

Kiszabadítottam magam és a késem után nyúltam, mire ő is előrántotta az övét. Ekkor Jagari is besegített volna, de Kaien leintette.

- Maradj ki ebből. Ezt majd én elintézem. – Erre kelletlenül a falhoz hátrált.

- Arra kíváncsi leszek! – gúnyolódtam.

Neki támadtam Kaiennek is, de vele még annyira sem bírtam, mint Jagarival. És még így is mintha visszafogná magát. Lehet, hogy még vámpírként sem lenne esélyem ellene. Most viszont nem sokáig játszadozott. Láthatóan arra törekedett, hogy kifáradjak. Ráadásul nem félt megsebezni sem. Úgy tűnt, nem viccel. Bár láttam a szemében az együttérzést, mégis a karomból, vállamból és további testrészeimből patakokban folyt a vér. Rajta viszont egy karcolást sem ejtettem. Tényleg egy legenda!

- Meddig akarsz még szenvedni? – kérdezte, amikor már nem tudta tovább nézni reménytelen küzdelmem. Mostani alakomban a súlyosabb sérülések alig gyógyultak gyorsabban, mint egy emberé. – Alig állsz a lábadon!

- Akkor meg mire vár! Végezzen velem, mert én nem fogom feladni! – nyögtem a vállam szorítva.

- Óh, Katie, miért nehezíted meg ennyire a dolgom? – Helyettem Jagari szólalt meg a fal mellől.

- Igaza van. Mire vársz? Végezz vele! Mást itt már úgysem tehetsz. – Kaien erre lemondóan lehunyta a szemét, majd felém lendült. Kivédtem a támadását, de a következő már betalált. Nagy nyekkenéssel csapódtam a fal tövének. Akaratlan sikoly hagyta el a számat. Most tényleg vége van. – lett úrrá rajtam egy borzalmas érzés. Elárulva és meggyötörve éreztem magam. Nem látom többet Aidou-t, Ichijou-t és a többieket. De mi értelme is lenne? Hazugságban éltem.

Fájdalmasan Kaien-re emeltem a tekintetem, aki épp akkor termett fölöttem és a földhöz szorított, úgy hogy megmoccanni sem tudtam. Még jobban úrrá lett rajtam a pánik, amikor az ő szemében is fájdalmat véltem felfedezni a düh mellett. Mindennek vége!

Megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Még jobban szorított a földhöz. Akaratom ellenére kitörtek belőlem a könnyek.

- Mire vársz még?! Ölj már meg végre! – vágtam a képébe tovább fészkelődve és a sírástól rázkódva. Nem mozdult. Tovább sírtam.

- Katie, - kezdte határozottan – Katie, nyugodj meg! A te érdekedben, kérlek, hagyd abba! - Tovább hisztiztem. – Elég! Katie, hát nem érted?! Ha nem állsz le, akkor muszáj lesz végeznem veled. Ezt akarod?! – Megrázkódtam. – Kérlek, nem akarlak bántani, ne kényszeríts! Hidd már el, hogy nem akarok rosszat neked! Igazat beszéltem az előbb. A szüleid sem akarnák ezt látni.

- Mit tudsz te róluk?! – szólaltam meg végre.

- Már mondtam. Feladod?

- Soha! – Szomorúan csóválta a fejét.

- Meddig kell még könyörögnöm neked, hogy végre észhez térj?

- Engedj el! – váltottam álláspontot. – Engedj el, és soha nem láttok viszont. Ígérem!

- Nem! – válaszolta tömören.

- De miért nem? – estem kétségbe még jobban. – Mit akarsz még tőlem?! Nem szeretnél megölni, de elengedni sem vagy hajlandó. Miért?

- Na ide figyelj, Katie Kanegawa! Ötven éve a nyomodat vesztettem, tizenhárom éve pedig hagytalak elmenni. Mindkettőnek rossz vége lett. Bármelyik percben meghalhattál volna, és az igazság az, hogy mindennél kevésbé szeretnélek holtan látni. Nem követem el harmadszor ugyanazt a hibát! Nem hagyom, hogy újra veszélybe keverd magad! Értsd meg, nem akarlak elveszíteni!

- De miért? Miért érdeklem ennyire magát?

- Hát még mindig nem egyértelmű? Mert a szüleid megkértek, hogy vigyázzak rád, és mert kötelességemnek érzem, hogy segítsek….Azért, mert szeretlek! – Megállt bennem a vér.

- Hogy mondta?

- Úgy, hogy szeretlek, kiskorod óta. Ez most talán túl nagy sokként fog érni, de most már muszáj elmondanom.

- Micsodát?

- Katie, a szüleid beszéltek neked a keresztapádról?

- Hah? Annyit tudok róla, hogy kiskoromban sok időt töltött velem, de egyszer el kellett mennie és nem jött vissza. Évekig sírtam miatta.

- A keresztapád…

- Meghalt?

- Nem. És nem is vámpír volt, hanem a család barátja, egy vadász.

- Mi? Csak nem azt akarod mondani, hogy…?

- Én vagyok az.

- Kaien…? Most már emlékszem,…a szemed…ugyan az a szempár… – Hihetetlen, hogy nem ismertem fel! Kicsi voltam, de nem annyira. Talán direkt zárkóztam el az emlékei elől? - DE MIÉRT NEM JÖTTÉL VISSZA?! Tudod, mennyire megbántottál?!

- A szövetség hosszú küldetésre küldött. Mikor kezdett körvonalazódni, hogy a Tanács hatására talán szánt szándékkal tartanak távol tőletek, visszaindultam. Sajnos már késő volt, a szüleid arra kértek keressek egy biztonságos helyet neked és a húgodnak, de mint már említettem, nem találtunk rátok. Szörnyen sajnálom.

- Még te sajnálod?! Én, én nem is tudom, mit mondhatnék. Annyira… - zokogásban törtem ki. – Mindent elszúrtam…

- Nem igaz! Összezavarodtál és kétségbeestél. A bizonytalanság néha az őrületbe tud kergetni. De már nincs több titok, ígérem. Azt hittem, jobb neked, ha csak később mondom el, de korábban kellett volna. Sajnálom, ha megbántottalak…

- Meg tudsz nekem bocsátani? – szipogtam.

- Megbízol bennem?

- I-igen.

- És ígéred, hogy nem csinálsz többet felfordulást, még, ha fel is bosszantanak? – Elhúztam a szám. – Úgyis te jönnél ki rosszabbul belőle. Szóval?

- Ígérem.

- Megbocsátok, leányom. Mi mást tehetnék, te bolond? – Végre elengedett és felsegített a földtől. Nehézkesen felálltam és a vállamhoz kaptam. – Sajnálom, hogy fájdalmat kellett okoznom. Otthon ellátom a sebeidet.

- Nem gond. Megérdemeltem. Ahogy azt is, amit Jagari tanár úrtól kapok ezért. – Kérése nélkül odavonszoltam magam a falnál álló Jagarihoz és kihúztam magam, amennyire tudtam. – Elnézést kérek az órai viselkedésemért és a többiért. Addig maradok itt, ameddig óhajtja.

Jagari keze a magasba lendült, de nem hajoltam el. Elhatároztam, hogy emelt fővel nézek szembe a következményekkel. És…nem pofozott fel, sőt még csak meg sem ütött. Megállította a kezét egy centivel az arcom mellett, majd letörölt néhány könnycseppet a szemem alól.

- Bátor lány vagy, de kaptál már eleget. A mai büntetést elengedem, de helyette holnap maradsz itt. – Bólintottam. – Helyes! Négykor találkozunk.

Kaien kikísért az ajtón és felvitt magához. Ellátta a sebeimet, de azon kívül, hogy nincs semmi baj, nem szólt egy szót se. Gondoltam a fejmosást a végére hagyja, de csak ennyit mondott:

- Katie, megteszed, hogy ezen túl rendesen viselkedsz? A kedvemért, és magadért is.

- Meg – bólintottam bűnbánóan. – Sajnálom …a mai napot…

- Én is, de megbízom benned. – Megölelt. - Szeretlek – húzott magához.

- Szeretlek, kereszt…apu…