- Az új élet

Frissen bekötött sebekkel ültem Kaien barackvirágszínű kanapéján a lapos kupola alakú tetőablak alatt. Nagyot sóhajtva, kieresztve a fájdalom utolsó leheletét felnéztem az égre. A lemenő nap sugarai már-már bíborvörösre színezték a fejem felett úszó felhőket, ugyanazok a sugarak, amelyek az erkély üvegén betörve narancsos árnyalatot kölcsönöztek az egész nappalinak az én arcomat is beleértve.

Keresztapám hihetetlenül megértő volt. Nem szidott le újból a délutáni szabálysértésért és miután bekötözte a sebeimet még azt a szívességet is megtette, hogy magamra hagyott, amíg rendezem a gondolataimat. Nem oktatott ki, nem veszekedett, de nem is sajnált túlságosan, és kérdezgette, hogy hogy vagyok, ami már kellemetlen lett volna. Mintha tudta volna, mire vágyom.

Újat sóhajtva az erkélyhez sétáltam és hagytam, hogy a fáradt sugarak felmelegítsenek. A napnyugta az akadémia felett olyan volt, mint egy álom, mégis ezt éreztem a legvalóságosabb dolognak a földön. Egy valóra vált álom.

Ötven évig egy ilyen élet gondolatán csupán nevettem volna, így még az elmúlt héten is úgy éreztem ez nem lehet más, csupán múló álom. A bizonytalanságomnak pedig néha sikerült is visszarántania a száraz és hideg valóságba. De ma végre fordulóponthoz ért az életem. Döntenem kellett: hagyom, hogy az álom, álom maradjon csupán, vagy elhiszem végre, hogy a sors nem mindig olyan kegyetlen, mint ahogy véltem.

Döntöttem: bármennyire is félek, nem akartam örökre egyedül maradni. És néhány órája mintha minden a fejetetejére állt volna…vagy lehet, hogy éppen most állt helyre? Nem tudom megmagyarázni, de most már úgy érzem, az, ami az elmúlt héten történt nem is lehetne volna ennél valóságosabb. Két lábbal állok a földön, de sohasem éreztem még ennyire felszabadultnak magam.

Az ötven évnyi bujdosás, véres harc, szenvedés és magány homályos álomnak tűnik most már. A szüleim halála okozta seb végre elkezdett begyógyulni, én pedig felébredtem a rémálomból, amit éveken át makacsul a sorsomnak értelmeztem. De most már tudom: sehol máshol nem lennék boldogabb.

Itt a helyem, a Cross Akadémián, azok között, akik igazán fontosak számomra. Most kiakadhatnék, hogy eddig sötétben éltem, hogy nem ismertem fel azokat, akikhez tartozom, akik törődnek velem…de mi értelme lenne? Dühös vagyok a keresztapámra, amiért eddig halogatta, de neki is időre volt szüksége. Már nem számít, mi lehetett volna. Nem engedem el többé a fényt és a múlt helyett elkezdek végre a jelenben élni.

Nem tudom, mi lesz a Tanáccsal, de most már vannak, akik segítsenek, akiknek legalább annyira fontos, mint nekem. Együtt helyreállítjuk a békét és megvédjük az ártatlanokat. És hogy hogyan? Ezen még ráérek később aggódni, hiszen most már Kaname irányítja a stratégiát. Majd szól, ha lépnünk kell, de addig is…van még egy kis elintéznivalóm egy mézsárga hajú fiúval. Vidáman elmosolyodtam Aidou gondolatára, majd kitártam az erkélyajtót, aminek eddig az üvegére tapadtam és párszor körbeforogva kiléptem a szabadba. A vöröslő nap hatalmasnak tűnt.

Mikor végre sikerült megállnom és a márványpárkányra könyököltem erős, de gyengéd karok öleltek át hátulról, kedvesen a felkaromon pihenve. Még nagyobb melegség töltött el, mint eddig, de nem volt melegem. Ebből a fajta melegből sosem lesz elege az embernek. Kaien közelebb húzott magához, annyira, hogy izmos mellkasa már a hátamat érintette és vállaimon éreztem fakó hajának csiklandozását.

- Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte kedvesen. – Néha kijövök ide, hogy erőt gyűjtsek egy nehéz nap után – magyarázta. Lassan megfordultam a karjai közt, hogy mogyoróbarna szemeibe nézhessek. Most már teljesen összeért a mellkasunk.

- Néha? – kérdeztem mindentudóan. Erre csak elmosolyodott.

- Tulajdonképpen, ha tehetem, minden nap.

- Meg tudnám szokni – jelentettem ki lelkesen. Keresztapám megsimogatta a hátam, amely nyomán kellemes bizsergés futott végig a testemen.

- Meg is kell! – parancsolta viccelődve. – Mert most már soha nem szabadulsz a közelemből!

- Reméltem, hogy ez mondod – hajtottam a vállára a fejem. – Annyira hiányoztál.

- Nekem még annál is jobban – nézett a szemembe a legőszintébb szeretettel és keresztapai aggódással. – Rettenetesen bánt, hogy nem ismertelek fel idejében, majd pedig túl sokáig vártam, hogy… - kezdte bűnbánóan, de félbeszakítottam.

- Nem csupán a te hibád volt. Te mindent megtettél, nem adtad fel a reményt éveken át. Bár én se tettem volna…Bár ne csak most jöttem volna rá, mennyire fontos vagy nekem… De most már nem számít. Talán csak most jött el az ideje, hogy újra egymásra találjunk. Ne gondolkozzunk azon, mi lett volna, ha, élvezzük azt, ami van! Nem akarok többet a múltra gondolni. – Kaien meghatottan hallgatott végig. Neki is legalább annyira nehéz lehetett feldolgozni mindezt, mint nekem. Legjobb, ha nem rágódunk tovább, fölöslegesen kínozva magunkat. – Ami elmúlt, elmúlt. A bosszú és sajnálat semmit sem használ.

- Egyetértek kincsem, és remélem sosem felejted majd, amit a bosszúról mondtál. És köszönöm, köszönöm, hogy elmondtad, hogyan érzel. Tudod mostanáig végig attól tartottam, nem tervezel sokáig velem maradni, örülök, hogy tévedtem. Hogy végre…

- …egy család lehetünk - fejeztem be helyette. - El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem… évtizedekig árvaként éltem, és most újra van családom.

- Mindig is volt családod, csak egy időre elváltak az útjaink…de ahogy mondtad, most már felejtsük el a múltat. …Paprikás csirkét csináltam vacsorára! – törte meg a meghitt hangulatot szokásos lelkesedésével. Ezzel az én nyugodt hangulatom is izgatottá vált. Valami nagyon kiment a fejemből.

AIDOU! Már hét óra, ő pedig nyolcra ígérte, hogy értem ön. Kaien azonnal leolvasta az arcomról, hogy valami nincs rendben, de aggódtam, hogy a ma délután után nem fog leengedni. Hazudni viszont mégsem akartam. Most, hogy minden a helyére került az életemben, nem szerettem volna eljátszani a bizalmát.

- Valami baj van, kedvesem? Talán rosszul érzed magad? Nem vagy éhes? Nem kellett volna annyira…

- Nehogy bocsánatot kérj, amiért jogosan elláttad a bajom! Megérdemeltem…és különben is, szükségem volt már egy kis ébresztőre. – Kaien elnevette magát.

- Furcsa lány vagy te, Katie, de ezért szeretlek. Mindig is különleges voltál. – Eszembe jutott, hogy annak idején is ezt mondogatta nekem. Sokszor ütközött a véleményem a szüleimmel, de Kaien mindig mellém állt. Azt mondta, igazam van, csak nem úgy, ahogy a szüleim megértenék. De ő megértett. Ezért is hiányzott annyira, neki olyasmit is elmondhattam, amiért a szüleim kiakadtak volna.

Kaien megértette, hogy nem szeretnék vért inni, és hogy a vérszomj mekkora lelkiismeret furdalás a számomra. Segített ellenállni és erősnek lennem, még a szüleim is előtt is fedezett, amikor elengedtem a nekem szánt embert. Abban is támogatott, hogy a felszínes királyi rendezvények helyett inkább elvegyüljek egy falusi vásárban és ne éreztessem másokkal, hogy "felsőbbrendű" vagyok náluk. Amúgy sem voltam, ez csupán önmagam áltatása lett volna. Mindenki egyenlő, ezt a pökhendi nemesek is tudhatnák!

Neki köszönhetem, hogy a békét mindig, még a hatalomnál és büszkeségnél is fontosabbnak tartottam a világban.

- Te sem vagy éppen átlagos vadász. Vámpíroknak nyitsz iskolát és három miatt jobban aggódsz még önmagadnál is…

- Ki mondta, hogy átlagos lennék? – mosolygott huncutul. – De mi is az, amit mondani szeretnél? – Nem hagyott kitérni a válasz elől.

- Szóval…hát…

- Igen?

- Én…

- Nekem elmondhatod, bízz bennem – tette a vállamra a kezét újból.

- Ez inkább kérés lenne…

- Mégpedig?

- Elmehetek ma este az éjjelisek táncpróbájára? – Kaien nem tűnt annyira meglepettnek, amennyire számítottam.

- Talán valamelyik éjjelis elhívott?

- Igen.

- És ki a szerencsés, ha szabad megtudnom? – Egy kicsit vártam a válasszal, nem tudhattam, hogy reagál majd…

- …Aidou Hanabusa. – Ő is elgondolkodott egy időre.

- Mennyire komoly a dolog? – kérdezte végül.

- Tegnap randiztunk- vágtam rá – de kizárólag az akadémia területén… - tettem még hozzá meglepett arcát látva. Reméltem, hogy nem most bújik elő belőle az aggódó apuka.

- Ez akkor is veszélyes lehet! Szóltál egyáltalán valakinek, hogy hova mentek?

- Zero mindenről tudott – jelentettem ki megkönnyebbülve, és kivételesen hálás voltam az ezüsthajúnak, hogy mindenbe beleszól.

- Rendben – sóhajtotta Kaien is megkönnyebbülve. – De mégis mikor akartad…

- Most szólok… - védekeztem.

- Hát legyen. Elmehetsz ma este – egyezett bele váratlanul. – De azért ha adhatok egy atyai tanácsot: vigyázz azzal a fiúval! Nagy szívtipró hírében áll… - Már ő is – gondoltam.

- Vigyázni fogok, köszönöm, Kaien – még mindig egyszerűbb volt így szólítani. – Most rohanok!

- De mi lesz a vacsorával?! Nem mehetsz éh gyomorral táncolni!

Így Kaien unszolására gyorsan bekaptam pár falatot, majd rohantam átöltözni a koliba. Felrohantam a másodikra és szó szerint berontottam a 203-as szoba ajtaján. Bridgit meglepetten állt fel az íróasztalától.

- Katie! Mi történt? Milyen volt Jagari?

- Mennyi az idő?

- Fél nyolc – válaszolta értetlenül.

- Fél órám van, hogy elkészüljek! – rohantam idegesen a szekrényemhez, de hirtelen semmit sem találtam. A ruhák és sminkcuccok szétszórva az ágyon, a törülközőm sehol… Bridgit azonnal átlátta a helyzetet.

- A tánc! Jól van, segítek neked! – ajánlotta fel és meg sem várva a válaszom átnyújtott egy tiszta törülközőt. – Siess, zuhanyozz le, én majd addig rendet rakok, aztán megcsináljuk a hajad és a sminked…

- Bridgit! Annyira hálás…

- Siess! Majd keresek egy ruhát!

- Térd alá érjen!

- Meglesz.

Barátnőm minta egy tündér lett volna. Soha nem volt hullámosabb és fényesebb a hajam, vagy természetesebb a sminkem. Mi minden ki nem derül erről a lányról? Még a felül testhezálló, alul pörgős bordó ruha is csodálatosan állt. Szerencsére hosszú ujjú volt, így Bridgit nem vehette észre a sebeimet, mivel a fürdőben öltöztem, ...és lehetőleg senki sem fogja. Öt perccel nyolc előtt teljes hadkészültségben vártam a hercegem.

- Köszönöm, Brigit!

- Nincs mit. – Megöleltem.

- Dehogy nincs! És ígérem, holnap mindent elmesélek.

- Csak érezd jól magad! – mondta kedvesen.

- Meglesz.

- Katie? – váltott hirtelen idegesebb hangnemre.

- Igen?

- Tulajdonképpen hol is találkoztok a barátoddal? – Ekkor nekem is leesett. Basszus...! Zero ki fog nyírni!

- Azt mondta, értem jön…

- Mármint a szobához?

- Azt hiszem.

- Fiúknak tilos fél kilenc után a lányoknál tartózkodniuk. Remélem pontos lesz, vagy Zero megint begurul…

- Várd csak ki a végét…

- Ugye bemutatsz neki? – kérdezve reménykede.

- Arra nem lesz szükség. Nagyon közvetlen fickó – jelentettem ki és már be is igazolódtak félelmeim. Hangos sikoltásokat hallottunk a hallból, majd a folyosóról, és egyre csak közeledtek.

- Mi ez? – rémüldözött Bridgit.

- Ne aggódj, ez csak az én hercegem – nyugtattam. – De ha megfogadsz egy tippet, te nem kezdesz el sikongatni.

- Már miért kezdenék? – értetlenkedett.

- Nem sokára megérted… de kérlek, tényleg nem sikíts. Tudom, hogy nehéz lesz, de őrizd meg a hidegvéred. Felkészültél? – Bridgit nagyot nyelt.

- Igen.

Kinyitottam az ajtót. A zsivajjá erősödött lánysikolyok megszakadtak egy pillanatra. Az egész folyosó néma csendben figyelt. Az ajtóban az iskola ügyeletes casanovája állt egy hatalmas csokor vörös rózsával a kezében. Bridgit szíve kihagyott néhány ütemet, de bájosan mosolygó kedvesem láttára még bennem is megállt a vér egy pillanatra.

A szokásos fehér egyenruhát viselte, de így is elragadóan festett. Most bordó nyakkendőt kötött hozzá, mintha csak hozzám öltözött volna. Ruhája kellemes kölni illatot árasztott. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, de megelőzött.

- Katie, szerelmem! – kiáltotta olyan erővel, hogy az egész folyosó hallhatta, majd felkapott és körbefordult velem, mint általában, majd már csókra is nyitotta volna a száját, de megállítotam.

- Ugye nem akarsz itt mindenki előtt megcsókolni?!

- És ha igen, az miért baj? – kérdezte csalódottan.

- Már így is rám haragítottad a fél lánykolit!

- Pontosabban, a kilencven százalékot…eddig – nevetett.

- Nem vicces. Ki fognak nyírni…

- Nem törődj velük. – Ettől mégjobban elgyengültem, és miután berántottam a szobába és bezártam az ajtót rávetettem magam. Háttal az ajtónak löktem és kezeim közé fogva az arcát megcsókoltam. Ő visszacsókolt és kezeit a derekam köré fonta. A folyosóról újra ordibálást hallatszott, de ő láthatóan megszokta már. Engem eléggé zavart, de megpróbáltam eltűrni. A csókja mindent megért.

Lassan váltunk el egymás ajkától, vidámat sóhajtva.

- Ez a tiéd – nyújtotta át a csokrok nekem, amiért cserébe gyorsan adtam egy puszit az ajkaira.

- Köszönöm – olvadoztam alig észlelhetően és váza után néztem. – Ő it Bridgit, a szobatársam és legjobb barátnőm – karoltam át a láthatóan még sokkos állapotban lévő barátnőmet.

Bridgit nem hitt a szemének, de még nagyobb sokk lehetet, amikor Aidou mosolyogva elindult felé, de nem adta volna meg neki azt a nyugalmat, hogy lefékez. Húsz centire állt meg az ágytól, ahova zöld hajú barátnőm lerogyott.

- Áh, te vagy Katie szobatárs!a – nyújtott kezet, amit Bridgi a bátorításomra elfogadott. – Örülök, hogy találkoztunk! – vigyorogta.

- É-én is – nyögte Bridgit. Aztán Aidou hirtelen felrántotta az ágyról és magához ölelte. Nem tudtam, hogy fogja ezt barátnőm túlélni. – Katie barátai az én barátaim is!

- Elég, Aidou! Megfojtod… - Szerelmem kelletlenül elengedte a lányt, de Bridgit valószínűleg nem az ölelés erősségétől fulladozott.

- Jajj, ne haragudj, én csak köszönteni akartalak… - kért elnézés rögtön Aidou.

- Semmi baj – szólalt meg végre Bridgit – csak elég váratlanul ért…

- Azt elhiszem – kuncogott Aidou, mire belebokszoltam a vállába. - Hé! – ellenkezett. – Csupán szeretek szép lányokat ölelgetni…

- Majd adok én neked szép lányokat! – néztem rá mérgesen barátnőm elpirulását látva.

- Igazad van, indulnunk kéne – pillantott az órájára.

- De tömegkordon áll a folyosón… - aggódtam.

- Akkor hátul megyünk – tárta ki az erkélyajtót, mire megcsapott a februári éj hidege. A csillagok most is fényesen ragyogtak az égen.

- Bridgit! Mindent köszönök! – néztem vissza az ablakból már kabátban és magas sarkúban. – Szép álmokat estére!

- Te pedig érezd jól magad! – Mostanra egészen visszanyerte a hangját.

- Meglesz, ne félj – mosolyogtam Aidoura.

- Örülök, hogy megismerhettelek – jelentette ki szerelmem vidáman.

- Én úgyszintén – válaszolta Bridgit végül teljes magabiztossággal. Olyannyira beletörődött a ma esti megdöbbentő eseményekbe, hogy már azon sem lepődött meg, amikor Aidou ölbe kapott és kiugrott velem az erkélyen. Reméltem, hogy a kiabáló lányok nem veszik fejét, amíg hazaérek.

Újra a csillagokkal tarkított mélység előtt zuhantunk a föld felé, majd szálltunk a hold felé és lebegtünk az épületek tetején, szorosan összefonódva. Aidou kezei a testem körül, az enyémek az ő nyaka körül és ajkaink néha, néha összeértek, miközben szerelmen ide-oda ugrált a párkányok között a legnagyobb magabiztossággal. A sötétség nem volt akadály, inkább még meghittebbé tette az együttlétünket. Barátságosan körbeölelt és a csillagok pedig épp elég fényt adtak, hogy egymásban gyönyörködhessünk.

Néhány örökkévalóságnak tűnő perc után Aidou a főépület bejáratánál landolt és az aulába vezetett. A sötét után először félhomály, majd az aula díszes faajtói mögött vakító fény és aranyban tündöklő helyiség fogadott. Néhány éjjelis már odabenn várakozott. Aidou átkarolt, még mielőtt beléptünk volna, én meg a meglepetéstől csak ennyit tudtam kinyögni:

- Jól kicsípték a helyet, mi?

Sziasztok! Hát egy kicsit később, mint szerettem volna, de remélem azért tetszett :) Sajnos lehet, hogy a követevő fejezetre is várni kell majd, de addig is itt egy kis ízelítő egy későbbi fejezetből (néha nem sorrendben írom őket...) :

[...] Lépteket és baljós zajokat hallottam magam mögött, de a halvány lámpafényben senkit sem láttam. Gyorsítottam a lépteimen: Istenem, csak érjek vissza épségben. Majd egy sötét alak termett előttem elállva az utat. A szívroham közeli állapot és szédülés hatására beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy egy E-szintűvel állok szemben. Gyorsan el akartam intézni, így rátámadtam. Pár rúgás és vége, de akkor még egy tucat elvetemült szörnyeteg jelent meg és röhögve közeledtek felém.

Körbevettek. Ennyivel nem tudok elbánni, muszáj lesz valahogyan elmenekülnöm. Előre lendültem és minimális sérüléssel kitörtem a körből, majd gyorsabbra fogtam a tempót. Kezdetben mintha sikerült volna leráznom őket, de egyre gyengültem, akaratom ellenére lassultak a lépteim és nem láttam tisztán. Rettegve vettem észre a közeledő gyilkosok zaját. Tehát így végzem majd, a Tanács vérebei által. Ó, szegény Kaien és a többiek magukat okolják majd. És akkor törvényszerűen megbotlottam, de a fájdalom ellenére sikerült felállnom és tovább futnom. Közelednek. Nincs kiút, szembe kell néznem velük. Túlstrapált idegekkel rohantam előre… de hirtelen egy sötét ruhába bugyolált kéz nyúlt felém egy közeli sikátorból.

Vasmarokkal megragadott, majd sebesen berántott a sötétbe. A feketeruhás férfi akaratom ellenére magához húzott és szorosan a szájamra tapasztotta másik kezét. Még sikítani sem volt időm. Rettegve bámultam a semmibe és meg sem próbáltam ellenkezni. Úgy tűnik, mégsem az E-szintűek fognak megölni. Remegni kezdtem, mire a szorítás még erősebb lett. Ismerős illat, a végére kell járnom. Lassan elfordítottam a fejem, hogy leendő gyilkosom szemébe nézzek, de meglepetésemre és hatalmas megkönnyebbülésemre egy ismerős mogyoróbarna szempárral találtam szembe magam. A szám szabaddá vált, újra kaptam levegőt.

- Igazgatóú… - kezdtem volna, de a kéz újra a számra tapadt.

- Cssss! Még meghallanak – hagyta végül csak mutató ujját a számon. Fél perc néma csönd után újra megszólaltam.

- Kaien, te meg mit keresel itt?! – suttogtam.

- Szerinted?! – kérdezett vissza idegesen az ég felé emelve tekintetét. – Megmentem az ostoba lányomat! [...]