Mindenki egyért!

Péntek. Az iskola utolsó napja…legalább is mindenki másnak. Mert engem a kettőig tartó tanítás után még több órás büntetés, majd egész éjszakás táncpróba vár. Ez máskor nem is jelentene gondot, mert én úgy szeretem, ha zajlik az élet, ha pörgök ezerrel…de nem ma. Mert ma reggel úgy éreztem magam, mint egy ezeréves öregasszony.

De ez nem csoda, hiszen csak vagy négy órát aludtam Cassie „harci kiképzése" után. Ez még egy vámpírnak is kevés… Az egyetlen jó dolog az volt, hogy ma nem Zero vert ki az ágyból. Magamtól ébredtem, majd kómásan Bridgit-hez fordultam, aki már teljesen kész volt.

- Bridgit…?

- Igen? Hogy aludtál? Milyen volt? Sokat táncoltatok? Na és […] ? – halmozott el a kérdéseivel.

- Jól, de keveset…szuper…és rengeteget… - foglaltam össze fáradtan. – Hoznál nekem egy kávét, légyszi…? – könyörögtem. Van egy vízforraló a szekrényemben és kávé is…

- Persze… , de ugye jól vagy? – aggódott.

- Igen, csak alig aludtam. Nem baj, ha majd csak később mesélek?

- Dehogy – értett meg. – Csak igyekezz, mert már hét óra és még ha jól látom, zuhanyoznom is kell.

- Ja – fordultam be a falhoz, és csak miután megittam egy pohár fekete kávét, tudtam kikászálódni az ágyból, kivonszolni magam a fürdőbe, majd magamra húzni aznapi ruháim. Ma nem érdekelt, hogy nézek ki. Egyszerű, fehér zoknit vettem az egyenruhához és a hajamon is csak áthúztam párszor a fésűt. Még úgy is maradt benne a tegnapi hullámokból.

- Fussunk! – kiáltotta Bridgit, mikor meghallottuk a csengő idegesítő zúgását az udvarról. Bólintottam és futásnak eredtünk. Az irodalom természetesen a legfelső szinten, a negyedik emeleten volt, és mivel nem volt lift, így meg is volt a reggeli tesi óránk. Lihegve fékeztünk le a terem előtt.

Az ajtó zárva volt. Furcsa idegesség futott át rajtunk.

- Már bent van… - mondta Bridgit elfúló hangon.

- Ne aggódj! – mosolyogtam rá. – Az én hibám, majd megoldom.

- Hogyan? – kérdezte kételkedve.

- Csak menjünk be – javasoltam és saját izgalmamat is elfojtani kívánva beléptem az ajtón, Brigit-et is húzva magam után. Még szét se néztem, már bele is kezdtem a kis monológomba.

- Elnézést kérünk a késésért, tanár úr! Az én hibám! Leöntöttem magam kávéval és vissza kellett mennem átöltözni…Bridgit csak segített. Többé nem fordul elő! – daráltam el a rögtönzött kis történetet.

- Akkor talán máskor figyelj jobban oda! – hallottam meg egy nem várt, ismerős férfihangot, amit az osztálytársaink hangos nevetése követett. Ekkor vettem csak észre, hogy az irodalomtanár helyett Kaien van bent a teremben.

Keresztapám a tanári asztal előtt, a diákokkal szemben állt, akik még nem igazán ültek a helyükön, inkább a falak dőltek, felültek az padok tetejére, vagy egymás ölébe és eddig őt hallgatták. Most viszont mind felén fordultak és jót mulattak a helyzeten. Bridgittel kezdtük kellemetlenül érezni magunkat.

- Mi van itt? – súgta a fülembe.

- Nem tudom… - suttogtam vissza, le nem véve a szemem az osztályról. – de mindjárt utánajárok…Igazgató úr! – szólítottam meg.

- Csönd legyen gyerekek! – Fordult ekkor Kaien a diákok felé, akik nehézkesen abbahagyták a röhögést. – Katie, Bridgit! Foglaljatok helyet! – adta ki az utasítást, mire égő fejjel befészkeltük magunkat az osztálytársaink felé. – Nagy mázlitok van! – jelentette ki az igazgató. – Eddig még csak a házirend kényes pontjait magyaráztam a többieknek, amik mostanában gyakran meg lettek szegve, de most jön a másik mondanivalóm…

- Hogy ne ugorjunk ki az ablakon engedély nélkül? – szólt be egy magát viccesnek képzelő srác…bár vicces is volt, legalábbis szerintem. – Azt már tudjuk. – Újabb nevetésroham. Úgy tűnt viszont, hogy Kaien nincs oda az efféle diáktréfákért.

- Elég a szórakozásból! – emelte fel a hangját. – Vagy mehettek mind az udvarra és húsz kör futás a főépület körül…egyenruhában! – Nem hittem volna, hogy az igazgató ilyen is tud lenni, de a határozott fenyegetés minden esetre elérte a kívánt hatást. Az osztály döbbenten csendesedett el.

- Na szóval – köszörülte meg a torkát a legendás vadász. – A nagy hír az, hogy … - itt rövid hatásszünetet tartott, de egyik osztálytársnőm ezt sem bírta tovább.

- Nyögje már ki! – kiáltotta a barna hajú lány.

- Kicsit több tiszteletet! – oktatta ki Kaien, mire a lány sértődötten húzta meg magát. – Szóval idén január huszonnyolcadikán tartjuk meg az akadémia alapításának emléket állító bált… - Döbbent kiáltások és megjegyzések mindenhonnan. Az osztály azonnal izgalomba jött. Úgy tűnt, ők eddig nem is tudták. Ezen én is meglepődtem. Miért nem szólt nekik Kaien korábban? - …ami ugye holnap lesz, szombat este!

A diákok nem bírtak magukkal. Izgatottan kezdték megtárgyalni, hogy mit vegyenek fel és hogy kivel menjenek a bálra.

- Csss! Csendesebben gyerekek! – figyelmeztette őket. – Mások tanulni próbálnak…és nem szeretném, ha lelőnétek a poént, mert a ti osztályotoknak mondtam el először!

- De miért csak most, igazgató úr? – kérdezett rá az osztálytitkár.

- A helyzet az, hogy mindeddig nem volt biztos, hogy idén megtartjuk a bált. Már régóta megvolt az időpont, de volt pár bizonytalanságot okozó tényező, amiket most nem részleteznék. A lényeg, hogy most már egészen biztos, hogy lesz bál. Remélem, megbocsájtotok nekem ezért.

- Persze…természetesen…nem gond… - jöttek az elszórt megjegyzések. Úgy láttam, mindenkit lefoglal a holnap este megtervezése. Még az sem zavarta őket, hogy egy régi ruhájukat kell felvenniük. Láthatóan a bál híre felpörgette az osztályt.

- És ez még nem minden! – jelentette ki az igazgató, egy pillanatra mindenki figyelmét elterelve a csevegésről. – A bál este hétkor kezdődik, a megnyitó alkalmából pedig nyolc óra körül lesz egy meglepetés! – A diákok izgatottan súgtak össze. „Biztos a nyitótánc…" , „Vajon ki fogja most táncolni…?" – súgtak össze a háta mögött. – De ez meglepetés lesz! – mosolyodott el. – Csalódott moraj rázta meg a termet. – Most pedig vissza a tanuláshoz! Minden jót! – hagyta el a termet az igazgató, ám az ajtóból még visszaszólt. – Katie! Gyere légy szíves! Beszélni szeretnék veled!

Bridgit megszorította a kezem.

- Nem lesz gond – nyugtattam a barátnőmet. – Addig gondold ki, mit vegyünk fel! – ajánlottam, és az ajtó felé indultam. Enyhe gombóccal a torkomban nyeltem egyet. Kaien a folyosó egyik ablakánál várt és kérte, hogy zárjam be az ajtót magam után. A nap még nem bújt elő a felhők mögül, az eget fehér felhők tarkították. Odasétáltam hozzá.

- Kaien…azaz apu – szólítottam meg. – Tényleg ne haragudj! Sajnálom, nem akartam késni, csak… - kezdtem a mentegetőzést.

- Katie, drágám – simogatta meg a hajam, belém fojtva a szót. – azért már egyszer bocsánatot kértél!

- De nem azért hívtál ki, hogy leszidj?! – értetlenkedtem. Válaszul a vállamra tette a kezét.

- Ugyan már! Fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk! – komolyodott el a hangja.

- Mégpedig? – kérdeztem, miközben próbáltam én is felvenni a legkomolyabb arckifejezésem.

- Tudod, holnap lesz a bál… - Bólintottam, hogy értem. - …és imént említettem, hogy volt pár zavaró tényező, amely bizonytalanná tette a szervezést. Az osztályra ez nem tartozik, de rád annál inkább! – Nem szólaltam meg, mert éreztem, hogy csak azt várja, hogy hallgassam végig.

- A Tanács már egy jó ideje szemmel tartja az iskolát… - Ezt már nem bírtam ki.

- Micsoda?! Az a tanács?! – kiáltottam fel, de Kaien a számra tapasztotta azt a kezét, ami nem épp a vállamon pihent.

- Ne ordibálj! Még csak az hiányzik, hogy valaki meghallja.

- Mégis mit akarnak tőlünk? – A válasz magától értetődő volt.

- Az éjjeli tagozatos diákokat. Mint mindketten érezzük, háború készül, amiről azt kívánom, bár elkerülhető lenne…de sajnos nem az. A Tanács félti a hatalmát és hadsereget toboroz. A mi nemeseink pedig nagyon kívánatosak a számokra, és a többi vámpírt sem vetik meg.

Mivel az iskola a két faj közötti együttélést hirdeti, ők pedig az egyik képviselői, így jogukban áll látogatást tenniük…

- Csak nem azt akarod mondani, hogy ide jönnek?! – rémültem meg. Kaien nagyot sóhajtva a szemembe nézett és közelebb húzott magához, mintha attól félne, hogy a falnak is füle van.

- Nem volt más választásom. Évente kétszer kötelességem betekintést engedni nekik az iskola életébe…és nem csupán az éjjeli tagozatosokéba. Persze, nem ez az elsődleges indok, de állítólag látni szeretnék azt a bizonyos együttélést. Ha pedig megtiltom, akkor erőszakkal érik el, amit akarnak, de ez a diákok életét veszélyezteti…vagyis jobban veszélyezteti, mint ha engedéllyel jönnek, remélhetőleg békés keretek között. – Aggódva sóhajtott egyet. Megláttam az idegességet és félelmet a szemében, és azonnal elfelejtettem a saját kellemetlenségem, amit ez a látogatás okozni fog.

- Én miben segíthetek? – kérdeztem.

- Tudom, hogy el leszel foglalva a tánccal, de hálás lennék, ha emellett a diákok épségére is figyelnél. Így is elég veszélyt okoz, amikor az éjjelisek és nappalisok egy légtérbe kerülnek…most meg még több vámpír… – Felkaptam a szemem a szó hallatára. – Jajj, sajnálom, édesem! Nem úgy értettem…

- Tudom – válaszoltam kedvesen. – Ne aggódj, apu, nem lesz gond. Vigyázok rájuk! És persze arra is, hogy se a vámpírok, se a hősszerelmes diákok ne ragadtassák el magukat túlságosan! – Kaien szemében fény csillant, majd magához rántva megölelt, kicsit túl sok szenvedéllyel.

- Ó, Katie! Ez annyira szép tőled! Tudtam én, hogy rendes lány vagy! Nem megmondtam?

- Kaien, ez fáj…!

- Elnézést – engedett el, de jobb kezét a bal karomon hagyta. – Nagyon sokat jelent, hogy számíthatok rád! – magyarázta. – De nem kell azért egyedül megbirkóznod több száz diák és legalább hatvan vámpír felügyeletével. Zero és Yuuki is figyelni fog… - Zero nevénél újra felkaptam a fejem. Az a tánc… - És persze Jagari tanár úr és az éjjelis tanárok…

- De úgy érzem, ez még nem minden – világítottam rá a lényegre.

- Tényleg nem. A rendkívüli helyzet érdekében erősítést hívtam…

- Csak nem…?! – rémültem meg.

- A Vadászok Szövetsége is küld pár embert, akik szintén a békére vigyáznak majd. Ők is részt vesznek a bálon, elvegyülve a tömegben.

- De a Szövetséget megszállta a Tanács – emlékeztettem.

- De nem minden tagot. Toga barátom tegnap írt egy listát azokról, akik még megbízhatóak. Ők holnap reggel érkeznek, még a Tanács küldöttei előtt, akik csak hatra jönnek. Szeretném, ha találkoznál velük.

- Micsoda?! – hitetlenkedtem. – Hiszen legszívesebben kinyírnának!

- Talán. De tudni fogják, hogy a védelmem alatt állsz. Meg egyébként sem hiszem, hogy képesek lennének rá – kacsintott rám Kaien. – Ha Csak fele olyan erős lennél, mint tegnap…

- Hagyd abba! – kértem.

- A lényeg, hogy beszélned kell velük. Te és Zero a holnap délelőtt kimentek eléjük az állomásra és fogadjátok őket. De csak semmi összetűzés, értve?!

- Jó, rendben – egyeztem vele. – De tíztől táncpróbánk van…

- Nyolcra érkeznek, addigra végeztek. Csak vezessétek őket a konferenciaterembe. Onnan Jagari tanár úr veszi át a vezetést.

- De miért pont mi?! – kérdeztem rá.

- Hát nem egyértelmű. Zero az akadémia felügyelője, te pedig a keresztlányom vagy. Jobb küldöttséget nem is lehetne összehozni!

- És Yuuki?

- Ő itt marad felügyelni az előkészületeket. Másrészt szeretném, ha útközben a bizalmukba férkőznél. Tudniuk kell, ki áll a mi oldalunkon.

- A mi oldalunkon?!

- A Tanács a vámpírvilág hatalmán kívül már az emberekét is fenyegeti. Azok a vadászok, akiket még nem szálltak meg, kénytelenek ellenük szervezkedni. És mivel te és Kaname is a Tanács ellen vagytok, ebből az következik, hogy a vadászokak veletek egy oldalon kell harcolniuk.

A holnapi bál jó alkalom arra, hogy lekössük a Tanács figyelmét és egyben lefektessük a vadászok és vámpírok együttműködésének alapjait…

- De szerinted ez működhet? – kérdeztem bizonytalanul. – Hiszen ők arra esküdtek fel, hogy vámpírokat ölnek?

- E-szintűeket, de nem annál magasabbat. Te is tudod, hogy egy E-szintű legalább annyira különbözik a többitől, mint csalán a rózsától. Növény mind a kettő, és szúr, ha megfogod…de az egyik reménytelen gyom, míg a másik gyönyörű díszvirág. Gyönyörű, de veszélyes. Ám aki megtanul bánni vele, az többet nem szúrja meg a kezét.

Elnémulva hallgattam az igazgató váratlan és mélyen megérintő hasonlatát a vámpírokról.

- Aki gyomokat irt, annak meg kell tanulnia, hogy a rózsa nem közéjük tartozik, hanem a hasznára válik, ha veszi a fáradságot, hogy megismerje – jelentette ki.

- Ez nagyon szép volt tőled, apu… de ezek a bizonyos rózsák akkor is szúrnak, ha nem érsz hozzájuk…és a legnemesebbek gyomokat teremtenek mezei virágokból…

- Katie! Értem, mire gondolsz… - kereste újra a tekintetem mogyorószínű szemeivel, - de ezt a kockázatot vállalnunk kell. Felvesszük a kesztyűt és vigyázunk a mezei virágokra. A világunkat csak együttes erővel védhetjük meg!

- Ha te mondod…Én hiszek neked, Kaien…Nagyon szeretnék hinni…de mi van, ha nem sikerül? Ha így is túlerőben lesznek…?

- Nem, nem lesznek – jelentette ki Kaien meglepően határozott hangon. – Itt vagy te, Kaname, és mindenki más. A ti erőtökkel nem vehetik fel a versenyt. Ráadásul nekünk van miért küzdenünk.

- Kaien, én annyira félek… - mondtam belegondolva a közelgő összecsapásba. – Mi van, ha nem sikerül megvédenünk a szeretteinket? Mi van, ha…?

- Senki nem fog meghalni! – nyugtatott most ő engem, de azért láttam rajta, hogy ezt még neki is nehéz elhinnie. Tanácstalan arcomat látva témát váltott. – De ez még messze van. Most a holnapra kell koncentrálnod! Tartsd nyitva a szemed, de azért érezd is jól magad! Megbízom benned! Tudom, hogy vigyázni fogsz a többiekre.

- Persze, hogy fogok! Köszönöm a bizalmat! – Kaien elégedetten rámmosolygott, gondolom büszkén nyugtázva magában, hogy mennyire nagyszerű keresztlánya van…

- Na és milyen volt a táncpróba? – tért át egy kevésbé komoly témára.

- Remek volt, csak fárasztó! Mindkét táncban fellépek! – újságoltam. – Köszönöm, hogy elengedtél!

- Jajj, de büszke vagyok rád! – lelkesedett Kaien. – De ugye nekem is tartogatsz majd egy táncot, édesem?

- Még szép…! – Siető léptek zaja zavarta meg a csevegésünk. Az irodalomtanár fordult be a sarkon.

- Áh, John! – fordult felé Kaien. – Befejeztem, már elkezdheti! – A tanár bólintva nyitotta ki a termünk ajtaját. – Neked is menned kéne! Majd később elmeséled – tolt az ajtó irányába. Búcsúzóul még megölelt, amit örömmel viszonoztam.

- Viszlát, apu!

- Jó tanulást – indult volna, de újabb siető léptek és Yuuki rohant a terem felé. Megint késésben volt, több, mint 15 percesben. Csak mint mi korábban, ő is lihegve fékezett le. A terembe lépve még végignézhettem a jelenetet, ahogy Kaien kérdőre vonja.

- Igazgató…úr – lihegte az alacsony, barna hajú lány.

- Yuuki drágám! Van fogalmad róla, mennyi az idő?! – emelte fel a hangját, de persze nem durván, csupán atyai nevelés céljából. – Majdnem húsz percet… - az órájára pillantott - …húsz percet késtél! Az majdnem az óra fele!

- Elnézést igaz…apu! Sajnálom – hajtotta le a fejét. – De láttam, hogy a tanár úr is csak most érkezett – egyenesedett fel újból Yuuki.

- Ez nem kifogás! A többiek is már rég megérkeztek. Én tartottam beszédet – Yuuki láthatóan megdöbbent.

- Miről?

- Majd később elmondom. Iskola után szeretnélek látni ezzel kapcsolatban.

- Igenis! – húzta ki magát a lány.

- Most pedig irány a terem! – parancsolta az igazgató.

- Tényleg nagyon sajnálom… - magyarázta Yuuki - …csak elaludtam és…

- Ezt ne most! – jelentette ki Kaien és szó szerint betolta Yuuki-t az ajtón. – És itt van az utolsó hiányzó diák is! – szólt oda a tanárnak, és az osztály kitörő nevetését meg sem várva becsukta az ajtót és valószínűleg a következő osztály felé indult, hogy nekik is elújságolja a hírt.

- Foglaljatok helyet! – kérte John, és azzal elkezdődött a megcsonkított óra.

A nap további része az osztály izgatott csevegésével és zsongásával telt. Bridgit-tel a korábbi rajzóra alatt osztottam meg a tegnap este kalandjait, amit még idáig is nehezére esett feldolgoznia. Most először fordult elő vele, hogy a nagy hitetlenkedés hatására elszámolt egy matekpéldát, amin aztán nagyon kiakadt. Most, az utolsó óra előtti szünetben is azt számolta újra, de úgy látszott, még nem állt rá az agya.

- Ó, a fenébe a gyökfüggvénnyel! – bosszankodott rá nem jellemző döhvel. Nekem ekkor jó ötletem támadt. Zero-t egész nap nem láttam, és Yuuki sem tudta, merre lehet, így az ő beleszólása sem volt akadály. Az utolsó óra előtti szünetben tehát Bridgit-hez fordultam.

- Hé! – érintettem meg a karját. – Hagyd már azt a matekot, figyelj!

- Te tényleg Vele táncoltál?! – célzott Aidou-ra - …egész este…és utána meg Zeroval?! Akiről azt állítod, hogy nem is akkora bunkó?! …Ezt olyan nehéz elhinni…Hihetetlen…

- Bridgit…hé! Térj vissza a földre!

- Nem lehet…mert ilyen a Földön nem létezik!

- De ma este fog!

- Nagy botrány lesz – jegyezte meg. – A többiek, beleértve engem is, csak álmodoznak arról, hogy egy éjjelis felkéri őket táncolni…beléd pedig még szerelmes is az egyikük…

- Bridgit, ők is olyanok, mint mi! – próbáltam rendezni a helyzetet.

- Ez ugye te sem gondolod komolyan?! Ők…tökéletesek.

- Nem tökéletesebbek, mint mindenki más. Talán szebbek, talán népszerűbbek…de nem ez a legfontosabb. Ők is csak szerelemre vágynak, mint mindenki más – mutattam rá a lényegre, bár nem tudom, sikerült-e meggyőznöm és kiszakítani az éjjelisek beteges imádatából.

- De…

- Bridgit, szeretnék kérdezni valamit – vágtam a szavába.

- Micsodát?

- Mi lenne, ha elárulnám az osztálynak a meglepetést? – A szemei elkerekedtek a rémülettől.

- Ez ugye most csak egy vicc?! Ha megtudják, hogy az egyikükkel fogsz táncolni, akkor már ma kinyírnak!

- Te sem nyírtál ki!

- Csak mert barátnők vagyunk. Egyébként, bár nem vagyok harcias fajta, megtenném!

- Ez jól esett – játszottam a sértődöttet.

- Tényleg nem tréfa! Ha elmondod, véged!

- De muszáj!

- Tessék?! Miért? Egy nappal tovább akarsz az üldözöttjük lenni?!

- Csak kérlek segíts lecsillapítani őket – jelentettem ki és a tábla felé indultam. Bridgit ledöbbenve bámult rám. Nagy levegőt vettem, könnyedén felugrottam a tanári asztalra, ami már sosak figyelmét felkeltette és kihúztam magam.

Ha sikerül a tervem, az jelentősen megkönnyíti majd a holnap eseményeit. Jól jön majd pár beépített ember. Csak hallgassanak rám!

Nagyon reméltem, hogy így lesz, mert eddig úgy tűnt, elég népszerűnek számítok az osztályban, persze a külsőm és magabiztos viselkedésem miatt, de ez most nem számított. A hét alatt rendes srácoknak ismertem meg a többieket, így reméltem, hogy a népszerűségemet kihasználva, most sikerül majd meggyőznöm őket és elfelejtetni velük a már-már beteges rajongásukat a fajtám iránt. Még azokét a lányokét is, akik viszont gyűlölnek, biztos irigységből.

Újra nagy levegőt vettem és megszólaltam.

- Egy kis figyelmet kérnék! – Minden szem rám szegeződött, és egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nem olyan vagyok, aki szeret a figyelem középpontjában állni, de azért lepleztem az idegességem és magabiztosan folytattam. – Mit szólnátok, ha elárulnám nektek a holnapi meglepetést? Csak nektek, és senki másnak? – Izgatott moraj futott végig a termen.

- Mondjad!

- Gyerünk, nyögd már ki!

- Hé, ne szívass!

- Ki vele!

Jöttek mindenhonnan a kiáltások.

- Jól van, de csak ha előbb megígéritek, hogy nem áruljátok el senkinek…és hogy végighallgatjátok, amire utána kérlek! – szabtam meg a feltételeket.

- Ez így nem ér!

- Nem fair!

- Csak szórakozol velünk! – jött az újabb beszólás roham. Ám ekkor az osztálytitkár úgy döntött, kezébe veszi a dolgokat.

- Csend legyen! Amint látjátok, itt komoly dologról van szó. Ezek után én képviselem az érdeketeket! – Az osztály elhallgatott, csupán néhány suttogás-foszlány volt hallható. Megbíztak az osztálytitkárban, és ez nekem is jól jött.

- Katie! Megtisztelnél vele, ha megosztanád az osztállyal, amit tudsz! Az igazgató lányaként tőled első kézből szerezhetünk információt, így a tizedik bé nevében megígérem, hogy végighallgatunk. Az a meglepetés valószínűleg nagy jelentőséggel bír, és úgy érzem, nem ok nélkül mondanád el nekünk. Mi megbízunk benned – ekkor körbenézett és mindenki hevesen bólogatni kezdett.

Erre én is elmosolyodtam és leugrottam az asztalról, hogy kezet foghassak vele.

- Nagyon köszönöm, Mark! – Még az első nap mutatkozott be a szemüveges, barna hajú fiú, és ajánlotta fel a segítségét bármiben. – Az igazság az, hogy én is megbízok bennetek, és épp ezért szeretnék egy szívességet kérni tőletek. Az akadémia sorsa most ettől az osztálytól függ, mert mi nagyszerű osztály vagyunk, bármilyen is az átlagunk. És nektek most lehetőségetek van valami igazán nagyot tenni az iskolánkért.

- És megosztod velünk, hogy mit? – kérdezte Mark.

- Mond a többieknek, hogy ne sikítsanak és egyáltalán semmi zajongás…

- Hallottátok! – fordult a többiek felé. De ekkor Yuuki lépett mellém.

- Katie! Nem lesz apu dühös, hogy elárulod a meglepetést? Mert szerintem, ha nem lenne fontos, hogy csak a bálon tudják meg, akkor ő is elmondta volna!

- Fogd be, Cross! – jött egy ideges kiáltás az osztály felől és Mark is dühösen nézett.

- Cross, ez most az osztály nagy lehetősége! Ne rontsd el! – kérte az osztálytitkár.

- Ez az!

- A rossz átlag már úgy is a te sarad!

- Húzz el, Cross! – jött az osztály felől az indulat.

- Hé-hé-hé! – kiáltottam. – Elfelejtitek, hogy én is Cross vagyok! És Yuuki is a család tagja! – Erre kissé vissza vettek.

- Nyugalom! – csendesítette őket Mark is. Ekkor Yuuki szemébe néztem.

- Nem lesz semmi gond! Ne aggódj! Persze, Kaien-nek erről nem kell tudnia…és senkinek – fordultam Mark felé.

- Hallottátok srácok? – nézett az osztályra a fiú. – Senkinek egy szót se! Ez a mi titkunk marad!

- Igen…

- Na jó.

- Tartom a szám.

- Hallgatok, mint a sír.

- Tőlem aztán nem tudja meg senki! – jöttek az ígéretek.

- Látod? – néztem Yuuki-ra, de úgy tűnt, nem győztem meg. – Figyelj! Mindannyiunk érdeke, hogy legyenek páran, akik tisztában vannak a helyzet…egy részével. És amúgy is jól jön majd a bálon a segítség. Te nem így gondolod?

- Milyen segítség? – értetlenkedett Yuuki.

- Kaien nem beszélt róla?! Holnap vendégeink lesznek… - kezdtem.

- Miféle vendégek?! – kérdezte Yuuki és Mark egyszerre. A többiek érdeklődve figyelték az eseményeket.

- Ha nem mondta, akkor biztos este fogja…

- Elárulnád végre, amit szeretnél? – kérte Mark. – Mindannyian tűkön ülünk! – Yuuki beletörődve foglalt helyet az első padsorban.

- De aztán ne engem hibáztass, ha…

Újból nagy levegőt vettem, és elkezdtem.

- Holnap a bál keretében látogatók érkeznek az akadémiára. – Kicsit módosítottam a valóságon, csak hogy ne áruljam el a legfőbb titkot. - Azért jönnek, hogy ellenőrizzék az iskola helyes működését és a közhangulatot. Amit látniuk kell az az, hogy a nappalis és diákok rendben és fegyelemben élnek együtt, és a bál alkalmával is moderáltan szórakoznak együtt. - Izgatott moraj. Suttogás.

- Tehát az éjjelisek is részt vesznek a bálon. De ezt eddig is tudtuk. Azon kevés alkalmak egyike, amikor a két tagozat…

- Hagy fejezzem be! Tudom, hogy ez nektek nagy pillanat, odavagytok értük…de ha kitör a káosz, ha sikongatni és tolongani kezdtek, az egyet jelent a katasztrófával. Ha a látogatók, akik az oktatás-felügyelettől jönnek – találtam ki álnevet a Tanácsnak – azt látják, hogy nem tudtok uralkodni magatokon, esetleg harcba keltek az éjjelis diákokért…akkor akár be is zárathatják az akadémiát.

- Micsoda!

- Nem igazság!

- Ez nem fair!

- Biztos csak szórakozol velünk!

- Ha a diákok nem megfelelően viselkednek a bálon, mindennek vége! – Ebben volt is igazság, mert akkor a vámpírok sem uralkodnak tovább magukon, rávetik magukat az emberekre, majd elviszik, amit akarnak. Viszont ha rend és fegyelem van, akkor mindezt nem tehetik meg a vadászok és a mi figyelmünk felkeltése nélkül. – Nem láthatjátok többé az éjjeliseket, és ide sem járhattok!

Az eddigi leghangosabb moraj és suttogás helyett felháborodott beszólások.

- Csendesedjetek! – emelte fel a kezét Mark.

- Ez már biztos, Katie?

- Igen. – A többiek szemébe néztem. – A meglepetés az, hogy az éjjelis diákok fellépnek a bálon egy táncszámmal. – Vidám éljenzések mindenfelől. - Kettővel. – Az osztály felizgult. - Azt szeretném kérni, hogy végig őrizzétek meg a nyugalmatokat, és biztassatok erre minél több diákot. Ha a társitok megőrülnek, annak mind megisszuk a levét…!

- Ne hallgassatok rá! – kiabálta be egy lány. – Tegnap Aidou Hanabusa járt a szobájában. Láttam!

- Én is – kiáltotta egy másik.

- Csak azt akarja, hogy megtarthassa magának…

- Katie, igaz ez? – kérdezte Mark.

- Igen, igaz – jelentettem ki a legnagyobb nyugalommal. Felháborodott és csodálkozó moraj. Most még a fiúk is dühösen néztek rám, tudva, hogy ezek után nemigen van nálam esélyük… Még Mark is elveszteni készült a fejét és Yuuki szóhoz sem jutott a döbbenettől. Aztán az osztálytitkár nagy nehezem összeszedte magát, végül is neki kell vigyáznia a rendre, és megszóllt.

- Még egy hete sem vagy itt, és megszegted az elsőszámú szabályt. TILOS a két tagozat között az érintkezés!

- Akkor hogyan táncolhattok velük a bálon? – kérdeztem vissza.

- Az nem ugyanaz! – jutott szóhoz Yuuki is.

- Figyeljetek! – néztem körbe az ingerült tömegen. – Aiduo-val már azelőtt megismertük egymást, mielőtt tudtam volna, hogy ide fogok járni…

- Az nem kifogás! – kiabálta be egy lány.

- Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez majd az igazgató! – folytatta egy másik.

- Hát nem fog örülni! – jelentette ki Yuuki jelentőségteljesen. A válaszommal sikerült meglepnem mindegyiküket.

- Tud róla!

- Mi van?! – értetlenkedett Mark.

- Ahogy mondtam. Tud róla és ennyi!

- De hát ez így nem fair!

- Ha neki lehet, akkor nekünk miért nem?!

- Cross lányának mindent szabad?!

- Csöndet! – kiáltotta Mark. – Katie, ezt nem teljesen értem…

- Nem is kell. Ez nem számít!

- DE, nagyon is számít… - kiabálták be hátulról, majd a többiek helyeslően bólogattak.

- Nem számít, mert ennél fontosabb dolgunk is van. A bálig meg kell tanulnotok, hogyan viselkedjetek természetesen a közelükben. Ha így tesztek, talán a többiek is utánoznak majd! – A diákok csodálkozva bámultak. – A közelükbe szeretnétek kerülni, nem? Beszélgetni velük, szórakozni és táncolni…vagy talán rosszul tudom?

- Khm, Katie – szólalt meg Mark. – Ez közel lehetetlen. Minden bálon egy légtérben lehetünk velük…de ennyi. Mindig különvonulnak és csak keveseknek adódik meg a lehetőség, hogy beszéljen velük. A tánc pedig távoli álom…talán néhány szerencséssel eljárnak pár lépést…és vége.

- Akkor mégis mi értelme ennek az egésznek?! – kérdeztem idegesen.

- Hát…nézhetjük őket…

- …és életnagyságban…

- Csinálhatunk képeket…

- Remélhetjük, hogy hozzánk szólnak… - jöttek a szánalmasabbnál szánalmasabb válaszok.

- De hiszen ez nevetséges! – toltam le őket, mire rádöbbenve az igazságra némán duzzogtak.

- A helyzet az, hogy nem igazán van más lehetőségünk – hajtotta le a fejét Mark.

- Miért nem?

- Olyanok, mint…a hírességek. Gyönyörűek és csodálatosak…de megközelíthetetlenek. Bármikor próbálunk szóba elegyedni velük, mintha nem is ránk figyelnének.

- Még Aidou is, pedig ő a legközvetlenebb – magyarázta egy lány.

- De csak mert hírességgé teszitek őket! – világítottam rá. Döbbent csend, de én még rátettem egy lapáttal. Végre kiadtam magamból, ami már régóta dühített ebben az iskolában. Most véget vetek a vámpírok értelmetlen dicsőítésének! Mi sosem kértük, hogy imádjanak. – Úgy loholtok utánuk, mint pincsikutya a virsli után. Ti szeretnétek, ha valaki ételek nézne?! ...

- Hallgatunk – mondta elfojtott izgalommal az osztálytitkár és a kissé sértett diákok is rám néztek. Talán rájöttek, hogy tudnék újat mondani…vagy csak azért voltak hálásak, mert valaki végre kimondta a fájó valóságot?

- Azért tűnnek távoli hírességeknek, mert ti magatok is annak tartjátok őket! Csodálkoztok, hogy csak imádhatjátok őket, de ti magatok teszitek őket a dicsőítésetek tárgyává! Persze, hogy ezek után már ők is hajlanak rá, hogy sztárt játszanak!

- Mondasz valamit… - jegyezte meg Mark megvilágosodva.

- Gondoljatok csak bele…titeket nem idegesítene már egy idő után, ha valakik úgy csüngenétek rajtatok, mint alma a fán, és lesből fotóznának? Ha ostoba kérdéseket tennének fel és naponta szerelmet vallanának? Csak képzeljétek magatokat a helyükbe!

- Ezek után tényleg nem lehetünk valami vonzóak a számukra… - jelentette ki Mark, a többiek pedig bólogattak.

- Ostoba libáknak tartanak… - nyafogta az egyik lány.

- Így már biztos nem lesz esélyünk náluk…

- Katie! – szólított meg Mark. – Köszönjük, hogy végre rávilágítottál a helyzet komolyságára. De nem tudnál segíteni, hogy…?

- Hiszen azért kezdtem bele ebbe az egészbe!

- Akkor segítesz, hogy a közelükbe kerülhessünk, anélkül, hogy semmibe vennének? – kérdezte egy srác.

- És, hogy legyen esélyünk náluk?

- Az utóbbit nem garantálhatom, a szerelem nehéz kérdés…de segítek, hogy úgy bálozzatok együtt velük, mint bárki mással.

- Katie Cross, lekötelezel! – hálálkodott az osztálytitkár és csendre intett az osztályt.

- Akkor próbáljátok megfogadni, amit most mondok!

- Hallgatunk, mester – mondta Mark elvarázsolva. Yuuki csodálkozva ült a széken és Bridgit jegyzetfüzetet vett elő.

- Ha azt szeretnétek, hogy úgy viselkedjenek veletek, mint normális emberekkel, sőt a barátaikkal…akkor nektek sem szabad zavarba jönnötök a közelükben! Ők is csak …diákok – kerültem meg az „ember" szót. – Ezt meg kell értenetek. Nem tökéletesek, nem elérhetetlenek, és ami a legfontosabb…nem jobbak nálatok. Csak érdekesek és különlegesek a maguk módján, …de ti is azok vagytok. Csupán meg kell mutatnotok, hogy "felértek" hozzájuk.

Persze, lesz, aki ezek után is sznobként ráz majd le, de az nem érdemli meg a társaságotokat! Legyetek határozottabbak és magabiztosabbak! És becsüljétek meg magatokat, ne hagyjátok, hogy jelentéktelen rajongóként nézzenek rátok! Ezt pedig úgy érhetitek el, ha ti is elhiszitek, hogy nem vagytok azok.

Nagyszerű és gyönyörű emberek vagytok! Nevessetek, érezzétek jól magatokat a bálon és ne tőlük függjön minden lépésetek. Legyetek függetlenek! Ha természetesen viselkedtek, akkor ők sem érzik majd kellemetlenül magukat a közeletekben! Ne rohanjatok utánuk, hanem hagyjátok, hogy egy kicsit ti keltsétek fel az ő érdeklődésüket.

De persze azért ne legyetek rámenősek, vagy udvariatlanok! Csak nézzetek úgy rájuk, mint mindenki másra! És mosolyogjatok, ne sikoltsatok, hagy lássák, hogy élezitek a bált. Ez az oktatásügyiseknek is bejön majd! - Az osztály döbbenten és megvilágosodva emésztette az imént hallottakat. Még mielőtt valaki megszólalhatott volna, viszont bejött az angoltanár és óra végéig nem esett szó a témáról. A tanár viszont meglepődött, hogy az általában hangos osztály most teljesen máshol járt. A hozzáállásukat formálták át éppen.

Az óra,és egyben a tanítás végén viszont most senki sem sietett el. Mark odajött hozzám, és a többiek körbevettek.

- Katie, tényleg úgy gondolod, hogy ez bejöhet?!

- Be kell jönnie! Most nem csak rólatok van szó! – magyaráztam. – Az akadémia sorsa a ti kezetekben van! Ha példát mutattok, azzal talán elkerülhető a teljes káosz. Jól kell csinálnunk! Ugye számíthatok rátok?

- Ígérjük, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt! – tette a szíve fölé a kezét az osztálytitkár és a többiek is követték, bőszen bólogatva. – Leállítjuk az ostoba rajongókat – fura volt ezt az ő szájából hallani, így elmosolyodtam. - és vigyázunk a rendre. Senki sem fog többet sikongatni az éjjelisek után…mind független emberek leszünk! Az akadémiáért!

- Nagyon helyes! – könnyebbültem meg. – Ám ez nem jelenti azt, hogy le kell mondanotok a velük való táncról. – Reményteli sóhaj futott keresztül a termen. – Ti már tettetek egy ígéretet…én pedig azt ígérem, hogy ha rendben mennek a dolgok, akkor mindenkinek lesz lehetősége táncolni a számára legszimpatikusabb éjjelis diákkal. Persze, aki akar. De szerintem sokan e nélkül is jól tudjátok érezni magatokat!

- Örök hálánk, Cross kisasszony! – csókolt kezet Mark, néhányan pedig csendben kuncogtak.

- Ez azt jelenti, hogy akkor már imádnunk sem szabad őket? – kérdezte egy félénk lányhang.

- De csak titokban – kacsintottam a többiek felé, mire vidáman nevetni kezdtek. Viszont van még valami, amit tudnotok kell…

- Ki vele! – bátorított Mark kedvesen.

- Én is táncolni fogok a nyitótáncban…Aidou-val… - a lányok szeme szikrákat szórt, de Mark egész jól kezelte a helyzetet.

- Emlékeztek?! Csak természetesen. Bármelyikőtök táncolhat majd vele! – Visszanyelték a dühös megjegyzéseket.

- Köszönöm! És Zero is táncolni fog…vele táncolom a másik táncot. – Na erre senki nem számított, Yuuki pedig egyenesen sokkot kapott. Viszont a többiek így már nem irigykedtek annyira…talán csak a fiúk Zero-ra.

- Semmi gond, Katie! Nem ítélünk el – jelentette ki Mark – ugye?! – nézett a többiekre, akik válaszul bólogattak.

- Csak egy tánc…

- Semmi komoly… - hallottam azt, amit korábban csak reméltem. Kevesebb beteges rajongást.

- Köszönöm – néztem Mark szemébe. – Most pedig irány, gyakoroljátok valahol a táncokat, hogy holnap ne lépjetek a másik lábára! – javasoltam.

- Milyen táncokat javasolsz? – kacsintott ekkor rám Mark, és a többiek közelebb húzódtak. Visszakacsintottam rájuk.

- Keringővel nyit a bál, bécsivel – suttogtam, - azután tangó…majd irány a napsütötte dél és a hatvanas évek! Latin táncok, főleg salsa, csacsacsa és samba, ezenkívül pedig rock and roll, minden mennyiségben…esetleg jive. Persze ez meglepetés lesz, de az igazgató nagy bulit tervez, így ne öltözzetek földig érő estélyikbe. Egy kényelmes ruha a tánchoz, és minden tökéletes lesz! - A társaim vidáman összesúgtak.

- Van egy ötletem! – szól az egyik srác, Axel.

- Halljuk! – kérték a többiek.

- Mi lenne, ha megpróbálnánk meggyőzni a többi osztályt is, még a bál előtt? Ha mindenki csak hét embert győz meg, akkor megvan az egész iskola 1. – Izgatott suttogások és helyeselés.

- Ez remek ötlet, Ax! – dicsértem.

- Így javulnak az esélyeink a civakodás-mentes bálra – gondolkodott el Mark. – Jól van, srácok! Akkor ma ruhát nézünk, gyakorlunk a táncokra és mindenki elbeszélget hét diáktársával! Nem igazságos, ha csak magunknak tartjuk meg a tudást – adta ki a napirendet Mark. A többieknek is tetszett az ötlet, hogy ők legyenek a suli hősei. És tényleg azok voltak.

- Csak mindent diszkréten! – kértem őket. – Az igazgató, és a tanárok, a személyzet nem tudhatja meg! Senki ne sejtsen meg semmit! Holnap tegyetek úgy, mintha meglepődnétek – kacsintottam újból.

- Ez csak természetes – jelentette ki Mark. – Számíthatsz ránk, Katie! Az akadémia sorsa immár a védelmünk alatt áll!

- Igen!

- Nem hagyjuk az iskolát – kiabálták a többiek.

- Látjátok? Ha összefogtok, mindenre képesek vagytok! – foglaltam össze. – Holnap remekül fogjátok érezni magatokat, és ezentúl mindig! A lényeg, hogy figyeljetek egymásra!

- Kösz, Cross!

- Igen, köszi!

- Jó arc vagy! – jöttek a hálálkodások.

- Induljunk, srácok! – kiáltotta Mark. – Még sok a dolgunk!

Készülődés zaja töltötte be a termet, majd a tizedik bé diákjai vidám izgatottsággal rohantak ki a folyosóra. Most végre véget ért a vámpírok iránti értelmetlen vágyakozás és az osztálytársaim összefogtak, hogy megmentsék az iskolát. A Tanácsnak esélye sem lesz, egy fegyelmezett rendezvényen, a vadászok és a mi jelenlétünkben!

- Te nem jössz, Cross? – kérdezte egy fiú.

- Elugrunk ruhát nézni Sugarwoodba, amíg nyitva vannak az üzletek! – mondta egy lány is. Amy volt, aki reggel még ki nem állhatott. Örömmel töltött el, hogy már a lányok sem utáltak.

- Nem lehet. Tudjátok…a büntetés…még ma is tart.

- Sajnálom – mondta Amy. – De te ugye jössz, Bridgit? – kérdezte meglepett barátnőmet.

- Mi?! Hogy én?! Eddig sosem kérdezted… - de a szavába vágtam.

- Persze, hogy megy – mosolyogtam Amyre és a várakozó barátnőire, majd a kijárat felé toltam hátulról.

- Remek! – kiáltotta Amy.

- Gyere! – biztatta Mia is, Amy egyik barátnője. Bridgit felbátorodva csatlakozott hozzájuk.

- Tényleg szuper voltál! Nem hittem volna, de ez bejött! – jelentett ki az ajtóban állva. – Köszönöm, Katie! – ajándékozott meg egy őszinte mosollyal.

- Ugye? Na, indulás vásárolni és hit téríteni! – parancsoltam rájuk viccesen. Nem kellett többször mondanom. Kitartást kívánva elindultak a rájuk várakozó többi diák után. Mark még odaszólt, hogy mennyire hálásak, majd a diákok eltűntek a folyosó végén. Belevetették magukat az eddigi leggyorsabb készülődésbe.

Érdekes – gondoltam, - hogy az ilyen helyzetek mennyire összehozzák az embereket. Bridgit-nek végre sikerült barátnőket szereznie az osztályból és a többiek is összetartanak.

Ekkor nehéz lépteket hallottam a folyosóról. Ismerős léptek zaja. Azonnal felismertem: Jagari. A jelenlegi első számú vámpírvadász, alias illemtantanár, nyitott be a terembe. Markáns arcán komolyság, kék szemeiben izgatottság ült.

- Szóval megvártál… - nyugtázta, szinte magának mondva. – Már azt hittem, leléptél – nézett végül a szemembe.

- Én nem futok el! – jelentettem ki, majd az udvariasság kedvéért hozzátettem – Tanár úr.

- Látom, tanultál valamit! – mosolyodott el féloldalasan. – Készen állsz a három órás unalomra? – kérdezte vigyorogva.

- Készen.

- Akkor csinálunk valami hasznosabbat! – jelentette ki.

- Tessék?! – csodálkoztam.

- Három óráig azt kell tenned, amit én mondok! …de ez nem azt jelenti, hogy egy poros teremben kell ülésre gyúrnod! – Elvigyorodtam a nep éppen hozzá illő beszóláson. – Gyere – szólt hozzám félvállról. – Néhány társaddal együtt segítesz kitakarítani a nagytermet a holnap esti bálra!

- Ők is büntetésben vannak? – kérdeztem úton az aula felé.

- Többnyire. Viszont van pár fiú, akiket az edző küldött foci és kosár helyett. Jó kis izommunka, az biztos! – nézett rám. –Leporolni a csillárokat, kifényezni az ablakokat, meg ilyesmi. Még több mozgás – sóhajtottam. És még a tánc is este…

Ötig pucoltuk a giccset, majd Jagari elismerően bólintott, hogy elmehetünk, minden csillog. Engem viszont még magához intett.

- Cross! Egy szóra!

- Igen!

- Kaien említette, hogy te és Kiryu mentek ki a vadászok elé. Gondolom, azt is mondta,miért jönnek…

- Igen, említette.

- Szeretném, ha nem kerülne sor semmilyen összetűzésre. Ők régi barátaim, viselkedj velük udvariasan!

- Én megtenném, de mi van, ha ők nem? Kaien azt akarja, hogy vegyem rá őket, hogy bízzanak meg bennem…mégis hogyan? – Zúdítottam Jagari-ra, ami már reggeltől foglalkoztatott. – Ha rájönnek, hogy vámpír vagyok, a pokolba kívánnak, talán ott helyben az életemre törnek…Én nem akarok összetűzést, de magamat megvédem…

- Nem, nem lesz rá szükség! – jelentette ki Jagari határozottan. – Apád tényleg elég ostoba, ha két vámpírt – meglepett, hogy ő is tudja, hogy Zero…de most nem firtattam – küld ki egy csapatnyi vadász elé! Mintha oroszlánokat adna egy orrvadász kezére… - Az ő hasonlata kicsit más volt, mint Kaien-é reggel. – A lényeg, hogy még ma este beszélek velük. Elrendezem, hogy ne érje őket váratlanul a jelenlétetek.

- És ez működni fog? – kérdeztem kételkedve.

- Nagyon remélem. Megpróbálom meggyőzni őket, hogy együtt kell működünk a vámpírokkal…de ez szinte lehetetlen. Arra viszont talán hajlandóak lesznek, hogy ne támadjanak rátok a nyílt utcán.

- Köszönöm, tanár úr.

- De nektek pedig uralkodnotok kell magatokon!

- Bízzon bennem! Tegnap nem voltam egészen önmagam…de az a múlté. Nekem épp annyira számít az emberek biztonsága, mint neked. – Jagari kezdetben bizalmatlanul méregetett.

- Ezt örömmel hallom! De ahhoz, hogy megbízzak benned, előbb bizonyítanod kell…vámpír. – Jól kihangsúlyozta az utolsó sort, de nem estem a csapdájába. Nyugot maradtam és kihúztam magam.

- Állok elébe, …vadász! – Jagari elmosolyodott.

- Hmm…ez tetszik! Akkor kezdetnek vezesd ide a csapatomat komplikációk nélkül, aztán meglátjuk!

- Ahogy kívánja! – Eléggé belejöttem ebbe a „játszunk engedelmes jókislányt" dologba.

- Akkor viszlát reggel.

- Várjon, miért nem maga megy ki értük? Vagy miért nem jön velünk?

- Kaien akar adni egy esélyt a vadász-vámpír együttműködésnek. Hát kapja meg az esélyét! – sóhajtotta Jagari. – Remélhetőleg nem lesz belőle katasztrófa. – Azzal elindult a kijárat felé.

- És maga csak így beleegyezett?! – szóltam utána.

- Apukáddal nem nagyon lehet ellenkezni! – jelentette ki és elhagyta a termet. Meglepődtem, hogy ezt egy ilyen határozott férfiszájából hallom. …de igaz volt. Tegnapi saját tapasztalatomból tudom, hogy Kaiennel tényleg nem lehet ellenkezni! Próbálja csak valaki megállítani, ha valamit a fejébe vesz…nem fog engedni. Különben már messze járnék.

Ekkor megörültem, hogy Kaien ilyen makacs és nem engedett el. Egy határozott és gondoskodó szülő…talán pont erre van szükségem…

És ha már Kaiennél tartunk…még most meg kell kérnem, hogy a nyitótáncok után hagy pörgessük fel a bulit. Mert természetesen a hatvanas évek és a samba nem az ő ötlete volt… De talán meglátja benne a lehetőséget, hogy a vidám, pörgős zene feloszlatja a bizonytalanságot, és a diákok jobban érzik majd magukat.

Bekopogtam az igazgató házának ajtaján. Nem jött válasz, így benyitottam. Sehol senki. Felmentem az emeletre és bekopogtam a dolgozó ajtaján.

- Kaien? Itt vagy?

- Te vagy az Katie, drágám? – válaszolta az igazgató elfoglalt hangon.

- Igen.

- Gyere be!

Beléptem a szobába, most már jóval kevesebb izgalommal,mint az első alkalommal. Becsuktam magam után az ajtót, mert láttam, hogy Kaien nyakig ül a papírmunkában, és az íróasztalához léptem. Felnézett rám a papírhalmok közül. A szemébe néztem.

- Beszélnünk kell!

Kíváncsian vizsgálgatott, majd megszólalt a asztal mellett lévő fotelra mutatva.

- Foglalj helyet!

1 Az akadémián nyolc osztály van, és így a 10.b-nek csak hét másikat kell meggyőznie

A következő fejezetben - most már tényleg :)

...

- Mi van veled, Katie?! - korholt Zero egy újabb rosszul sikerült próbálkozás után.

- Nem tudom! - vettem erőt magamon, hogy ne essek össze. Elvonszoltam magam egy székig és szó szerint beleestem. A végtagtagjamat mint ha ólomsúlyok húzták volna a föld felé. Ez a nátha, vagy mi sokat kivet belőlem. Fájt és lüktetett a fejem, zúgott a fülem, kiszáradt a torkom és égett a testem...

- Már ötödszörre rontod el a lépést! Mégis miért olyan nehéz megjegyezni két forgást meg egy emelést?!

- Nem tudom... - ismételtem magamat tanácstalanul, a földet bámulva. Most valljam be neki, hogy rohadtul érzem magam? Nem. Azt hinné, csak nyafogok!

- Hé, jól vagy? - kérdezte megragadva a vállaim. - Csak nincs valami baj? - fájó tekintettel felnéztem rá.

- Csak nagyon elfáradtam...

Leguggolt mellém, kezét a vállaimon hagyva, és a szemembe nézett. Talán be sem kell vallanom, mert magától is rájött... A morcos srácból most rögtön megértő férfi lett?

- Biztos, hogy csak ennyi? - nyúzott tőle szokatlanul kedves hangon. Bólintottam. - Mert egész este tüsszögtél...

- Csak a portól... - Ekkor váratlanul a homlokomra tette egyik hűvös kezét. Megremegtem, és a hideg végigfutott forró testemen.

- Lázad van - állapította meg. - méghozzá nem is kicsi. Ezt nem foghatod a porra!

- Zero... - kezdtem fáradt hangon.

- Nem megmondtam, hogy takarózz be rendesen! - emelte fel a hangját, de furcsa mód éreztem, hogy csak az aggodalom szól belőle. Csodálkoztam. Talán már egész jól elvagyunk, és Zero néha jót nevet rajtam...de mióta aggódik ő egy vámpírért?!

- Valami gond van - kérdezte Cassie, aki a többi párra figyelve most vette csak észre, hogy kiálltunk és félrevonultunk.

- Nem dehogy... - kezdtem volna a mártírkodást, de Zero felállva közbevágott.

- Rosszul van! Legjobb lesz, ha hazaviszem! - magyarázta. Cassie aggódva nézett rám, de a párok kérdésekkel halmozták el, így nem tudott odajönni.

- Jól van, csak vigyázz rá! - kérte a tánctanár.

- Ígérem - nyugtatta Zero.

- Remélem holnapra jobban leszel! - pillantott rám Cassie, majd belevetette magát az ideges tangósok eligazításába.

- Gyere, hazamegyünk! - nyújtotta felém a jobb kezét.

- Na de...

- Ágyban a helyed! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Nagy nehezen felálltam, elfogadva a felkínált kezet, majd a kabátomért mentem. Minden lépésnél mintha függőhídon jártam volna. Zero észrevette a szédülésem és kifelé menet átkarolt, nehogy elessem.

Mikor kiértünk a fagyos éjszakába, a lábaim elgyengültek, én pedig reszkettem a hidegtől. A tiszta égbolt és a ragyogó csillagok viszont némi erőt adtak. Zero ekkor minden figyelmeztetés nélkül ölbekapott.

- Na gyerünk! - kiáltotta, és megszaporázta lépteit a Napszálló felé. Fáradtan engedtem el magam a karjaiban, de a reszketés nem múlt el még sokáig.

...

Sziasztok!

Megint sokat kellett várni, de végre itt van az új rész. És talán kárpótol érte a rekordhosszúságú fejezet :)

A bál már az ajtóban áll és nem kell sokat várni Jagari táncára sem :) A diákok összefognak az akadémiáért, miközben azt sem sejtik, hogy vámpírokkal báloznak...

Írjatok, hogy eddig milyen!