Kaname visszatér

Szombat reggel még a pénteknél is rosszabbul ébredtem, bár szerencsére ma is sikerült elkerülnöm, hogy ezt az élményt Zero-tól kapjam. Nagy erőfeszítéssel lerúgtam magamról a takarót és kivánszorogtam a fürdőszobába. Bridgit valószínűleg reggelizni ment, mert az ágya megvetve, ő pedig sehol. Nem is bántam, hogy nem látott meg ebben az állapotban: kócos haj, elkenődött smink és a világ legnyúzottabb arca. Arról nem is beszélve, hogy most már a nátha minden tünete kijött rajtam.

Nem számít! Ma a maximumot kell hoznom! Gyorsan összekaptam magam, lezuhanyoztam, helyrehoztam a sminkem és felhajtottam egy pohár feketét, majd kisétáltam az erkélyre egy kis friss levegőért. A január végi nap fénye erősebb volt, mint bármikor. Máris jobb! Nagy levegőt vetem és lementem reggelizni. Ha oda figyelek senkinek nem tűnik fel, hogy nem vagyok épp a toppon!

Akkor néztem csak az órára. Kilenc óra három. Zero és Yuuki már biztosan elmentek a vadászokért, de nem zavart. Eleve meggondolatlanság lett volna engem küldeni eléjük. Kaien is biztosan megérti majd, hogy nem lett volna szerencsés jelenetet rendezni a kisváros lakói előtt. Inkább felvettem az aznapi próbaruhám: fekete harisnya, fekete top, fölé a vállamat szabadon hagyó bordó, hosszú ujjú felső és egy térd fölé érő egyszerű bordó szoknya, ami a felsővel megegyező színű volt. Nem válogattam sokat.

A reggelinél minden simán ment, már szinte alig voltak, így nyugodtan ehettem. Odafele még összefutottam Bridgittel és a lányokkal, akik épp a kollégium előadótermébe tartottak, hogy Mark-ékkal még gyorsan átvegyék a táncokat. Sok szerencsét kívántak a próbához, ahogy én is nekik, majd elbúcsúztunk. Amy még a lelkemre kötötte, hogy mindenképp menjek el, hogy majd megcsinálhassák a hajam és a sminkem…pedig nem is kértem. Persze örömmel beleegyeztem, habár nem voltam benne biztos, hogy lesz-e még délután erőm efféle csajos készülődésekre. De hát fő a jó benyomás, és a lányoknak ez sokat jelentett.

- Na, jobban vagy? Hogy érzed magad? – kérdezte Zero, mikor összefutottunk a tornaterem előtt. A ma délelőtti próbát, mint megtudtam, ide helyezték át, mivel az aulán már a végső simításokat végzi a Kaien által megbízott cég. Virágok, asztalok, kisebb színpad előkészítése, meg ilyesmi.

- Igen, sokkal jobban! – hazudtam. Nem akartam ezzel fárasztani, láttam rajta, hogy így is nagyon ideges. Bár abban nem voltam biztos, hogy a táncunk, mintsem az eljövendő vámpírtanács miatt. – Köszönöm, hogy tegnap este olyan megértő voltál.

- Ez a legkevesebb – válaszolta a legnagyobb természetességgel, mintha nem lenne ebben semmi különös. Pedig volt.

- Na és hogy ment reggel a vadászokkal? – váltottam témát, miközben felsétáltunk a tornaterem egyik külső bejáratához vezető lépcsőn. Szerencsére az arca nem tükrözött különösebb aggodalmat.

- Hmm…meglepően jól. Azt vártam, hogy majd elhalmoznak a temérdek rosszalló megjegyzéseikkel, meg a kérdésekkel, hogy még ember vagyok-e, de nem így történt. Nem sokat fecsegtek. Tulajdonképpen nem is szóltak semmit, csak jöttek utánam.

- De ez végül is jó jel, nem? – kérdeztem.

- Hát legalább nem idegesítettek fel. Bár soha nem fordult még elő velem, hogy összesen két mondat hagyja el a számat, megjegyzem egy üdvözlés és egy elköszönés, én meg emiatt úgy érzem, túl sokat beszélek. – Elnevetem magam a kijelentésen.

- Hát igen, biztos féltek tőled…inkább meghagyták neked a fecsegést.

- Elképzelhető… - nevette el magát most ő is. – De ami a fecsegést illet, abban nem volt hiány. Yuuki mindannyiunk helyett átbeszélte az egész utat.

- Akkor „kellemes" élmény lehetett…

- Az volt, hidd el – ironizált Zero is. – De aztán Jagari átvette őket a kapuban, így mi mehettünk is a dolgunkra. Én táncolni, Yuuki meg…a fene tudja! – kérdőn néztem. – Elhadart valamit valami kollégiumi összejövetelről, vagy micsodáról…

- Ja igen, a nappalisok a bálra próbálnak ma is.

- Ma is?

- Hiszen azt mondták, tegnap láttad is őket? – értetlenkedtem. Eddig kint álltunk a napon, de most ár kezdtünk fázni, így beléptünk a tornaterembe.

- Azt hittem, ez megint valami tini-őrület, hogy bálozzunk a bál előtt…

- Jaj, dehogy! Csak a ma esti táncokat próbálják, hogy pár lépésnél többre is képesek legyenek – magyaráztam.

- És emiatt volt Yuuki-nak is könnyű dolga tegnap a teremváltásnál. Hihetetlen! – csodálkozott. – Nem hittem volna, hogy azok az eszementek egyszer képesek lesznek lekattanni a vámpírtémáról…

- Hé!

- Bocs Katie, de attól hogy te is az vagy, még nem fogok leállni a szó használatával.

- Felőlem…én arra mondtam, hogy nem eszementek!

- Szerinted nem?

- Csak egy kis ösztönzés kellett, és máris rájöttek, hogy mi az, ami boldoggá teszi őket…

- Igazán? – kérdezte Zero rosszallóan. – Csak nem mesterkedsz valamiben? – Egyenes válaszommal nagyon megleptem.

- Még szép, hogy igen.

- Na és miben? – nézett a szemembe. – Remélem nem valami…

- Semmi rosszban! – Válaszolni már nem tudott, mert megérkezett Cassie.

- Napfényes jó reggelt mindenkinek! – kiáltotta a tánctanár. – Bár tudom, hogy az előbbi jelző legtöbbetek számára inkább negatív tartalmat hordoz… -

- De nem nekem! – lépett mellém Aidou. – Jó, hogy újra látlak, édesem. – Könnyű csókot nyomott a számra, én pedig cserébe a mindig tökéletesen álló, szőke hajkoronájába túrtam.

- Szia, édes! – Zero fintorogva elfordította a fejét.

- Menjetek szobára! – gúnyolódott az ezüsthajú, bár ebben nem volt semmi rosszindulat, inkább csak egy kósza megjegyzés.

- Talán zavar, Kiryu? – kérdezte Aidou ellenségesen.

- Engem aztán nem! – Éreztem, hogy nő a feszültség közöttük.

- Fiúk, elég! – zártam le a kialakulófélben lévő vitát. Visszafordultunk, hogy meghallgassuk Cassie monológját.

- …de ettől függetlenül mindenkitől csúcsteljesítményt várok. Ez az utolsó próbánk a fellépés előtt és mindennek tökéletesen kell sikerülnie! Most már nem fogjuk lépésenként átvenni a táncokat, mert nincs idő rá. Lesz egy fél óra bemelegítés, ezt vegyétek komolyan, mert a bál előtt már nem lesz, majd minden pár kap fél órát, hogy átbeszéljétek és gyakoroljátok a lépéseket és a koreográfiát kettesben. Aki kettőt táncol, az tizenöt-tizenöt percet. Utána öt perc szünet, majd még amennyiszer belefér, elpróbáljuk egybe a két táncot. Bevonulással és mindennel együtt. Most pedig – kettőt tapsolt - munkára!

A mai edzés/próba viszonylag jól ment, legalábbis a tegnapihoz képest. Úgy éreztem, kezdek kimászni a gödörből…de lehet, hogy csak az adrenalin volt az oka. Sikerült négyszer hibátlanul elpróbálni mindkét táncot! Többre nem is volt idő, mert Cassie a szünetekben folyton magyarázott, utána meg elrohantunk ruhát próbálni.

A fellépő ruhák csodálatosak voltak, de addigra újra erőt vett rajtam a kimerültség és már nem tudtam különösebb figyelmet szentelni nekik. Felpróbáltam, jó a méret, és már raktam is be őket egy ruhahordóba. A többi lány még nagyban próbált és fecsegett az estéről, meg hogy Kaname uruk mikor jön már meg, amikor én zombi fejjel kivánszorogtam a lépcsőig.

Néhány fiú, mivel a többiek a gyors fiús próba után siettek is vissza a holdszállóba aludni, még ott álldogált a korlátnál. Valószínűleg a párjukat várták. Pontosabban Shiki, Kain, Ichijou, Aidou és Zero, ez utóbbi a lépcső ellentétes oldalán, minél messzebb a vámpíroktól. Azonnal felkapták a fejüket.

Kain: Hé, minden rendben? Úgy festesz, mint Maggie nénikén kéthetes koplalás után! – Zero leírhatatlan fintorral jutalmazta a kijelentést.

Én: Igen, csak szükségem van egy kis friss levegőre. – Aidou és Ichijou azonnal mellettem termettek és mindenfélét magyaráztak, hogy biztos nem aludtam eleget, meg hogy egyek valamit…satöbbi... Kedves volt tőlük a törődés, de most úgy éreztem, megfulladok tőle. Csak engedjenek egy kis teret végre! Zero, mintha megérezte volna ezt.

Zero: Mintha levegőt említett volna! – jegyezte meg gúnyosan. – Adjatok már neki egy kis teret!

Ihijou: Igaza van – lépett arrébb, mire én hálásan fellélegeztem és nekidőltem a korlátnak. Aidou viszont dühösen szikrázó szemekkel nézett Zero-ra.

Aidou: Neked semmi közöd hozzá!

Kain: Hanabusa, ne csináld! Nem kell az újabb…

Aidou: De akkor sem az ő dolga!

Zero: Ki kell ábrándítsalak, de ma estig igen. Ugyanis nem csak te táncolsz vele! – Fáradtan sóhajtottam.

Aiduo: Akkor is jobban tennéd, ha…! – Szegény szerelmem nagyon féltékeny lehetett, de nekem egyszerűen nem volt erőm most közbeavatkozni.

- HANABUSA! – hallottunk meg egy idegen hangot a távolból. Egy éjjelis diák volt.

Aidou: MI VAN?!

Diák: Az igazgató hívatja! És Akatsuki, Shiki, Rima és Ruka is menjen! Ő mondta…

Kain: Jól van srácok, sejtem, hogy miről lesz szó, úgy hogy induljunk!

Shiki: Beszólok a lányoknak!

- Miről akar velük beszélni? – kérdeztem Ichijou-t, miután a többiek elsiettek. Én még a korlátnál próbáltam némi erőt gyűjteni a napból.

- Ilyenkor általában felhívja a figyelmüket, hogy a nappalisokból inni szigorúan szabályellenes – mondta unottan.

- És miért csak nekik? – kérdeztem.

- Ők a nemesek, nekik kell továbbadni az alattuk lévőnek.

- Na és te?

- Én már anélkül is tudom. Kaien megbízik bennem.

- Ennek örülök. – Zero végig csendben hallgatta a beszélgetést, úgy tűnt, gondolatban teljesen máshol jár.

- De biztosan jól vagy? – kérdezte Ichijou aggodalmaskodva. Őt nem tudtam megtéveszteni, látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

- Persze, teljesen – hazudtam. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy sajnáljon. Lesz ma este e nélkül is elég gondja: a nagyapja. Ám Ichijou-t nem lehetett ilyen könnyen félrevezetni.

- Miért hazudsz? – nézett a szemembe. Megráztam a fejem. Zöldszemű barátom erre a kezei közé fogta a fejem és végigsimított az arcomon.

- Ichijou…

- Lázas vagy, látom, hogy szenvedsz…miért nem beszélsz róla? Tudod, hogy bennem megbízhatsz!

- Csak nem szeretnélek még ezzel is terhelni. Tudom, hogy van nélkülem is elég gondod…

- Az a gond, ha nem engeded, hogy segítsek…

- Jól vagyok, Ichijou! – álltam fel, makacsul lerázva magamról a kezeit. Ez a törődés megint elgyengített. Nem, nem tehetem meg vele, hogy újból miattam aggódjon! Elég volt egyszer, hogy az én életemet kellett féltenie!

De a felállás nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem.

- Katie! – kiáltotta Ichijou mikor elvesztettem az egyensúlyom. A hirtelen mozdulattól megszédültem és Ichijou karjaiban kötöttem ki, aki épphogy csak megmentett a betonlépcsővel való közeli találkozástól, majd lerakott a korlát mellé. Erre Zero is felkapta a fejét.

- Megbotlottál? – kérdezte az ezüsthajú zavartan, Úgy tűnt teljesen lemaradt az előző beszélgetésünkről, amit nem is nagyon bántam.

- Igen, csak rosszul léptem… - már épp kezdtem volna meggyőzni, mivel Zeronak is lett volna jobb dolga, mint miattam idegeskedni, de Ichijou túlzott törődésvágya most is megakadályozott.

- Fenéket! – ellenkezett Ichijou határozottan. – Megszédültél a láztól, ez nyilvánvaló! Viszlek is azonnal az ágyba! – Már épp készült az ölébe venni, amikor Zero is közbeszólt.

- Ez igaz, Katie? Még mindig rosszul vagy? – kérdezte gúny helyett együttérzéssel. Már ő is kezdi… Miért nem tud mindenki csak leszállni rólam?! Az igazság az, hogy nagyon jól esett a törődés, de tudtam, hogy minél többet törődnek velem, annál inkább szembe kell néznem a ténnyel, hogy nagyon nem vagyok ma a toppon, és ez nem akartam.

- Mi az, hogy még mindig?! – értetlenkedett Ichijou.

- Nem lényeges! Már jobb is! – vágtam Zero szavába, aki épp készült volna megszólalni.

- Nem hiszek neked! – jelentette ki Ichijou. – Kiryu? – fordult az ezüsthajú felé, aki most kevésbé tűnt ellenségesnek annak ellenére, hogy egy vámpírral beszélt.

- Tegnap este rosszul lett a próbán, nátha, vagy ilyesmi – magyarázta Zero. - Mondtam neki, hogy csak akkor jöjjön, ha jobban van, de úgy látszik – nézett rosszallóan a szemembe – hogy nem hallgatott rám. – Azt hittem, most Ichijou is le fog tolni, de nem tette.

- Katie, talán reggelre jobban lettél, de attól még beteg vagy, le kéne pihenned – javasolta.

- Én is ezt tanácsolnám, ha még szeretnél este fellépni… - kezdte Zero.

- Fellépni?! – hitetlenkedett Ichijou. – Hiszen láza van, így nem táncolhat!

- Szerinted az visszatartja? – kérdezte Zero, bár már mindketten tudták a választ. Engem ugyan nem!

- Jól van fiúk – szólaltam meg, mikor végre alábbhagyott az émelygés. – Én mentem a szobámba… - Valójában önkéntes mártírként a nappalisok próbájára akartam benézni, ám úgy tűnik, rájöttek a tervemre.

- Elkísérlek! – ajánlotta fel Ichijou, bár ez inkább visszavonhatatlan kijelentés volt.

- Ez jó ötlet, de inkább én! – vágott közbe Zero. – Nem tudom mi van most a diákokkal, de a te feltűnésed a napszálló körül még így is zavart keltene. Elég lesz abból ma este! – Ichijou elgondolkozott.

- Igazad lehet…, de akkor is a saját szememmel szeretném látni, hogy Katie tényleg lepihen!

- Arról gondoskodom, ne aggódj! – jelentette ki Zero és felhúzott a lépcsőről. – Gyere, még a végén felfázást is kapsz! – Ichijou nehezen akart elengedni, de Zero végül meggyőzte, így ő kísért el a kollégiumig.

A bejáratnál természetesen a lányokkal futottunk össze. Amy, Sami, Mia, Bridget és még pár lány az osztályból épp kijött a friss levegőre csevegni. Amy és Bridget azonnal felkapták a fejüket.

- Katie, mi történt? – kérdezte a szőke hajú tornászlány amint meglátta nyúzott arcomat és ahogy Zero karjába kapaszkodom.

- Jól vagy? – kérdezte Bridget is.

- Semmi és jól… - kezdtem volna, de Zero közbevágott.

- Nem, nincs jól! – jelentette ki komoly hangon. – Rosszul van és pihenésre van szüksége!

- Ó, annyira sajnálom – szólt közbe Mia.

- Én is! – lépett be Sami.

- Majd akkor egy ideig még nem megyek vissza! – ajánlotta fel Bridget.

- Meg figyelünk arra, hogy senki ne zavarjon! – ígérte meg Amy. – Bárki hangoskodik, majd mi elintézzük – mosolygott. Fura, hogy ez a lány tegnap reggel még utált…de mindegy.

- Köszönöm lányok – hálálkodtam. – A csend jól jönne.

- Ez nem is rossz tőled, Pots! – fordult Zero elismerően Amy-hez. – Most megleptél. Na de akkor csend legyen ám odakint! – jelentette ki, majd a lépcső felé vezetett.

- Megdöbbensz majd, Kiryu! – állta a tekintetét a lány. – Minden jót, Katie! Estig jobban legyél! – kiáltott utánunk. Még bólintottam egyet a többiek hasonló „gyógyulj meg" kívánságaira, majd Zero „felcipelt" a szobámig. Még ragaszkodott hozzá, hogy betakarjon, itasson velem egy fél liter teát, amit a konyhából hozatott és megmérje a lázam.

Harmincnyolc három. Nem túl magas, de Zero nem fog engedi táncolni, amíg el nem múlik. Bezárta az ajtót én pedig megsemmisülve nyúltam el az ágyon. Aludni akartam, de nem tudtam kiverni a fejemből a ma estét. Ha nem megyek, mindenkit cserbenhagyok! Végül mégis elnyomott az álom.

Úgy négy óra után kelhettem fel, kevésbé fáradtan, de ugyanúgy sajgó fejjel és tagokkal, sőt még a láz sem múlt el teljesen.

Összehúztam magam az ágyon. Mit fogok így csinálni? Nem sokkal később nagy mélabúmban valami ismerős aurát vettem észre. Ismerős, de ijesztő – olyan erőteljes, hogy bár még messze járt, máris mintha a szobámban lenne.

Kaname sietve szedte lépteit a Napszálló felé. Már előre felkészült az emberlányok kellemetlen sikoltásaira és rajongására, de nem volt más választása. Ichijou-tól tudta, hogy a másodunokahúga nem érezte túl jól magát. Catherine-nek viszont meg kell jelennie a bálon, azt pedig betegen nem teheti. És mivel nincs rá gyorsabb mód, csak ő tud neki segíteni.

A tisztavérű átvágott az udvaron, majd erőltetett nyugalommal a főbejárat felé indult. Ahogy számított, a lányok kollégiuma előtt kisebb csoport fecsegő halandó gyűlt össze és természetesen a báli ruhákról folyt a csevegés. Amint látótávolságba került a lányok máris összesúgtak a fehér egyenruha láttán. Mikor pedig ráeszméltek, hogy ő az, néhány lány majdhogynem elájult.

De ennyi. Kaname csodálkozott, hogy a jól megszokott sikolyok elmaradtak. Mikor közelebb ért az is kiderült, miért. A csoport közepén egy csinos, szőke emberlány állt és nagyban próbálta meggyőzni a többieket, hogy ne veszítsék el a józan eszüket.

- De hisz ez…!

- …KANAME!

- Ezt nem hiszem el…!

- Mégis mit keres ő itt?! – Csodálkoztak a lányok, de Amy még idejében megállította őket.

- Lányok! Elég! Emlékezzetek! Nem ér annyit, hogy ostoba kis rajongónak tűnjünk!

- Igaza van! – állt mellé Samanta is.

- Erősnek kell lennünk! – jegyezte meg Mia is legbelül kicsit sóvárogva. A lányok mintha jobban hajlottak volna a meggyőzésre, miután a „főnök" Amy sem mutatott semmilyen őrületet az éjjelisek vezetője iránt.

- Figyelem csajok! Mindenki viselkedjen természetesen! – kérte Amy a barátnőit, miközben Kaname egyre közeledett. – Ő is csak egy férfi!

- De egy elragadó férfi… - sóhajtotta Mia és példáját még sok lány követte. De a sikongatás mégis elmaradt, senki nem akart egyedül hülyét csinálni magából. Erőltetetten fojtatták a beszélgetést a ruhákról.

- Elnézést! – szólította meg a kis csoportot Kaname. A csajok azonnal elcsendesedtek a bársonyos hang hallatán. Úgy tűnt, csupán Amy maradt a helyzet magaslatán, és ő törte meg a kialakult, vágyakozó sóhajokkal teli csendet is.

- Kaname. Mi járatban erre? – kérdezte a bizonytalanság legkisebb jele nélkül. Kaname igazán meglepődött, hogy első kérdését nem a ma esti kísérőjével kapcsolatban tette fel. Most még jobban felkeltette érdeklődését a lány, akit láthatóan nem tudott lenyűgözni a külsejével. Nem, mintha szüksége lett volna az emberek rajongására, de a megszokás nagy úr.

- Látogatóba jöttem valakihez – kezdte, mire felerősödött a suttogás a lányok körében, de Samanta még időben lecsendesítette őket.

- Csss, csajok, majd később!

- És szabad tudnom, hogy kihez? – kérdezte Amy nem törődve vele, hogy Kuran Kanemét vonja épp kérdőre. – Az éjjelisek csak külön engedéllyel tartózkodhatnak itt! – A lányoknak leesett az álla erre a már-már udvariatlannak tűnő kijelentésre, holott tisztában voltak Amy magabiztosságával. Kaname is felvonta a szemöldökét, de úriemberhez híven válaszolt.

- Katie Cross-t keresem – válaszolta megfontoltan. Itt valószínűleg ezen a néven ismerik - gondolta. – Megmondanád, hogy merre találom? – kérdezte. Mélyen Amy kék szemeibe nézett, hogy még meggyőzőbb legyen, de a lány állta a tekintetét. A többiek néma csendben figyelték, mi lesz ebből.

- Katie nem érzi jól magát! – magyarázta Amy. – Jobb lenne, ha most nem zavarnád!

- Csak azt mond meg, merre találom! – Kaname kezdte elveszíteni a türelmét. Ez a kis halandó elfelejti, hogy hol a helye!

- Sajnálom, de megígértem neki, hogy nyugodtan pihenhet! – feleselt Amy. – Azt javaslom, gyere vissza később!

- Félreértesz! – jelentette ki a tisztavérű, még mindig erőltetett nyugodtsággal, de legbelül már tépte az ideg. Mi ütött ezekbe az idiótákba?! Eddig szinte a lábai előtt hevertek, most meg szembeszegülnek vele? Egyetlen szerencséjük a Kaien-nek tett ígérete, miszerint nem használja az erejét halandókon. – Nekem muszáj találkoznom vele! Azonnal!

- Sajnálom – jelentette ki Amy hidegen.

- Akkor valaki más meg tudná mondani, hol találom a lányt? – fordult a többiekhez. Amy hevesen rázta a fejét, de hiába.

- Kétszázhármas szoba! – csúszott ki Mia száján.

- MIA! – szólt rá Samanta.

- Véletlen volt… - tette Mia a szájára a kezét – bocsi. – Amy megforgatta a szemeit.

- Köszönöm – hajtott fejet Kaname. – Engedelmükkel, hölgyeim – tört utat magának a csoporton keresztül – mennék is!

- De ne maradj sokáig! – kiáltott még utána Amy.

- Ja és még valami – fordult meg Kaname. Vállig érő barna haja elbűvölően lebegte körbe. Amy kérdőn nézett rá. – Legközelebb több tiszteletet várok!

- Ha tönkreteszed Katie pihenését, akkor tényleg várhatod – szólt vissza Amy. Kaname szó nélkül továbbment. Ezt a helyzetet most nem értette – hirtelen ő lett a rosszfiú? Ostoba halandók…

Gyors léptek zaja ütötte meg a fülem és biztos voltam benne, hogy felém tartanak. Kopogtak az ajtón. Ő az! Kaname! De mit keres itt? Még mindig zavarba hozott a jelenlétével.

- Catherine! Ott vagy? – kérdezte kintről egy határozott, mégis bársonyos, közép mély férfi hangja. Nem tudtam, akarom-e, hogy ilyen állapotban lásson.

- Igen… de nem hiszem, hogy most beszélgetnünk kéne. Nem érzem túl jól magam… - De Kanamét nem érdekelték a kifogásaim.

- Bemegyek! – jelentette ki és már nyílt is az ajtó. Még arra sem volt időm, hogy felkeljek az ágyból. Mikor átlépte a küszöböt fel akartam ülni, de megszédültem, és sötétbarna szemű rokonomat az a látvány fogadta, ahogy falfehér arccal ülök az ágyban és a fejemet fogom.

- Ezt nem hiszem el! – morogtam magamban. Kaname azonnal mellém sietett és aggódó tekintettel tette a vállamra a kezét. Az az érintés…megértésből tette, de az aurája olyan hatalmas erőtől sugárzott, hogy akaratlanul is beleremegtem. Tisztavérű volt ő még a tisztavérűek között is, ezt nem is tagadhatta. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ekkora erő létezhet…még eredeti formámban is alig értem volna a nyomába.

- Feküdj vissza! – kérte Kaname és visszanyomott a párnára. – A hirtelen mozdulatok nem szerencsések most.

- Kaname – szólítottam meg végül. Újra vízszintes helyzetben kezdett kitisztulni a fejem. Kaname leült mellém az ágyra. Bordó szemeiből aggodalom és határozottság sugárzott. Láttam rajta, hogy terve van velem. Izgulni kezdtem.

- Kedvesem, sajnálom – tette a homlokomra a kezét. – Tényleg nem kellett volna utánam jönnöd… Ez a láz nem gyerekjáték…

- Nem a hidegtől fáztam meg – magyaráztam.

- Tudom.

- Most már elmondod, hogy hol jártál? – próbáltam témát váltani.

- Még nem jött el az ideje.

- És mikor fog?

- Idővel – zárta le a vitát. Utálom, amikor ezt csinálja!

- Ha nem azért jöttél, hogy elmond, akkor miért? - kérdeztem tanácstalanul. Nem hittem volna, hogy a kis rosszullétem miatt képes belépi a halandók szálláshelyére.

- Ezt próbáltam elmagyarázni neked, de a szavamba vágtál.

- Ne haragudj!

- Nem terveztem – nézett mélyen a szemembe. Akaratlanul is elvarázsolt. Azok a szemek végigkísérhették az egész történelmet…legalábbis sokkal nagyobb részét, mint el tudtam képzelni.

- Akkor hát?

- Szükségem van rád! A bálon neked is meg kell jelenned!

- Nem terveztem kihagyni.

- Viszont betegen túl veszélyes! – ellenkezett. – A tanács tagjai kihasználhatják a gyengeséged…

- Azt sem tudják, hogy ki vagyok…

- Tudják!

- Mi?! – hitetlenkedtem. – De hiszen én sosem találkoztam…

- De ők veled igen! – Kérdőn és megdöbbenve bámultam rá.

- A Tanács feljegyzést készített minden valaha élt tisztavérűről, a mi családjainkról is. És mivel főként nemesek alkotják, könnyedén felfedezik a magunkfajtát. A tanács régebben minden tisztavérű családnál tiszteletét tette, a Kanegawá-knál is. Te még kisgyermek voltál, nem elmlékezhetsz, de én ott voltam akkor. Láttam azt a tekintetet a szemükben. Megjegyeztek téged.

- De hát…?

- És aki egyszer megjegyezte egy tisztavérű auráját – magyarázta Kaname komoly hangon, - az onnantól fogva bármikor felismeri. Nem a rejtőzködésről vagyunk híresek, húgom. Az erőnk megfélemlíti a gyengébbeket, de pont ezért nekünk muszáj nyílt kártyákkal játszanunk!

- Hogy érted ezt? – kérdeztem még mindig sokkos állapotban.

- Előbb-utóbb felfedezték volna, hogy még életben vagy, csak hónapok kérdése volt. Mint megtudtam, forró nyomon jártak…

- De hogyan…? Hiszen én most még csak nem is vagyok teljesen…

- Nem viselkedtél elég diszkréten, Catherine. Meggondolatlanság volt megtámadni a tanácsot és zsoldosait! Bármikor lebukhattál volna! A vének elég tapasztaltak ahhoz, hogy átlássanak az álcán!

- Erre nem gondoltam… - ütöttem le a szemem. Valójában akkor túl nagy teret adtam a bosszúnak.

- Ezért gondolok én! – felnéztem rá. Kaname már egy ideje a kezemet fogta, most pedig megszorította azt. – Mivel már úgyis elkerülhetetlen, talán szerencsésebb lenne a sors elébe menni. Hadd tudják meg már ma este, hogy még életben vagy, és a védelmem alatt! – Meghatódva néztem a szemébe. Szóval ennyire számítok neki? Ez jól esett. Eddig azt hittem, csak kötelességből teszi, amit tesz, de most éreztem, hogy valóban fontos lehetek a számára.

- Kaname…

- Úgy nézel, mintha ez nem lenne természetes – végigsimított az arcomon. – Pedig az. A családom tagja vagy, Catherine, ezt sose feledd!

- És hogy tervezed ezt véghezvinni? – kérdeztem egy perc meghitt csönd után.

- Egyszerűen csak bemutatlak nekik személyesen.

- Na és mi lesz a félig ember…dolgommal?

- Semmi. Jobb is, ha úgy tudják, hogy még nem ébredtél rá az igazi erődre. Elbízzák majd magukat – magyarázta ravaszul.

- És ha nem veszik be?

- Kedvesem, a legtöbb tisztavérű nem ifjúkorában ismeri meg az erejét, néhányan csak évszázadok múltán. Nem lesz feltűnő, hogy fiatal vámpírként nem döntesz le hegyeket – mosolygott.

- De ez azt jelenti, hogy…

- Különleges vagy, Catherine. A te erőd, mint az enyém is, már fiatalkorodban megmutatkozott. Gondoltál már arra, hogy miért nem sikerült tökéletesen a varázslat, hogy emberré válj?

- Nem igazán volt időm.

- A te erőd már akkor is olyan hatalmas volt, hogy nem vehették el tőled teljesen! – Elgondolkodva néztem magam elé. Erre nem is gondoltam. - Épp ezért fogsz majd meglepetést okozni nekik, ha eljön az idő. De az még messze van, te pedig nem mehetsz betegen a bálba – jelentette ki Kaname határozottan.

- Mire gondolsz? – kérdeztem végül rá. – Mit kéne tennem?

- Catherine! – megfogta mindkét kezem és a mellkasához húzta őket, miközben egyre közelebb hajolt hozzám.

- Mit… - hitetlenkedtem.

- Most talán olyat kérek tőled, amit egy porcikád sem kíván, de meg kell tenned! – Nagyot nyeltem. Csak nem…? – Catherine, meg kell bíznod bennem, és azt tenned, amit mondok!

- Micsodát? – kérdeztem bizonytalanul, amikor már vagy csak harminc centire lehetett az arcomtól. A közelsége egyszerre volt émelyítő és őrjítő.

- Ha iszol a véremből, azonnal jobban leszel… - Nem kaptam levegőt.

- MICSIDA?! Te megőrültél! Nem, azt teljesen kizárt! – akadtam ki. Felültem és megpróbáltam a rám törő szédülés ellenére eltolni magamtól.

- Catherine! – fogta meg a vállam.

- Nem! Nem kérhetsz ilyet tőlem! Ez…

- Ez milyen? Mit érdekel téged, hogy mit gondolnak mások? – kérdezte komoly, kioktató hangon.

- De ez akkor is olyan, mintha… Egy tisztavérűből inni az…

- Ez csak ránk tartozik, Catherine! – hajolt még közelebb. – És elfelejted, hogy te is az vagy. Bár most nem teljes minőségedben, és ezért is segítene neked az én vérem.

- De így állítólag megszerzem a te képességeidet is…ezt sem bánod? – értetlenkedtem.

- Ha az életed múlna rajta, nem. – Ez mindennek ellenére meglepett. – De most, mivel van egy emberi részed is, ez nem történhet meg. A vérem csupán meggyógyít majd.

- Akkor sem jó ötlet… ha újra vért iszok, akkor nem fogok tudni leállni…nem akarom a nappalisokat veszélyeztetni.

- Kedvesem, mindannyian képesek vagyunk rá, hogy visszafogjuk vágyainkat. Ez alól te sem lehetsz kivétel! ...Még az a félkegyelmű Hanabusa is…habár néhai elhajlással!

- Nem érted. Én már tizenhárom éve nem ittam vért! Előtte is ritkán. – Ezen mintha meglepődött volna, de aztán megszilárdította vonásait.

- Erről nem nyitok vitát! Innod kell a véremből, nincs más választásod. Egyébként meg, egy tisztavérű vérét a halandókéval egy szinten említeni minősíthetetlen!

- Igazad van – értettem egyet az utóbbi kijelentéssel. – De akkor is…

- Félsz? Megértem – enyhült meg a hangja. - Én is félnék. Alig egy hete ismertél meg igazán, nem bízol még bennem eléggé. – Bólintottam. – Segítek – döntötte el és zakójából egy díszes kést vett elő, amelynek pengéjét a nyelébe lehetett hajtani.

- Kaname… - A tisztavérű olyan közel hajolt hozzám, hogy már a bőrömön éreztem a leheletét, majd megvágta a saját nyakát. Megdermedtem. Amit éreztem…az nem is vér volt. Valami teljesen más. Nem édes, nem sós vagy bármilyen földi ízhez vagy szaghoz fogható. Nem is tudnám leírni, amit az érzékszerveim akkor éreztek - földöntúli illat. Egy valamit tudtam: akarom azt a vörösen csordogáló valamit, ami Kaname nyakát színezte kármin színűre. Elcsábított a tiszta vér színe, és az energia ami belőle áradt. Szinte már éreztem, ahogy a nemes folyadék az ajkaimhoz ér…és akkor...

- Mire vársz még, húgom! Nem érek rá egész nap! – A kísértés győzött. Hiába próbáltam ellenállni, hiába reménykedtem abban, hogy többé már nincs szükségem rá…Kaname vérének túlvilági illata elvette az eszem. Éreztem, ahogy szemfogaim kétszeres méretűre nőnek és a fejem magától elindul a vérző nyak felé. Megízleltem a vért és inni kezdtem. Kaname pedig csak végigsimított a fejemen és közelebb nyomott.

Fogaim makacsul mélyedtek rokonom nyakába, én pedig egyszerre éreztem kéjt és bűntudatot. Bűntudatot, mert annyira élveztem, hogy valaki vérét szívom, valakiét, aki szeret. Mert, ahogy ittam éreztem, hogy Kaname úgy szeret engem, mintha nem csupán rokona, hanem tulajdon húga lennék. Éreztem, csupán a vérének ízéből, amit még most sem tudnék pontosan leírni. Mintha az életet szívtam volna magamba.

Ekkor megint erőt vett rajtan a bűntudat, és fél perc után leálltam. A kellemes bizsergés, ami átjárt, miközben a meleg vér az ajkaimhoz ért, elmúlt. Nem éreztem mást, csak ürességet. Persze nem fizikailag, a testem már kezdett rendbe jönni…de a lelkem. Csalódtam magamban. Hát tényleg ez lennék én? Egy szörnyeteg, aki ilyen könnyen kísértésbe esik? Pedig megígértem! Megígértem, hogy többé nem leszek önző. Elszívni mások életét pedig kétség kívül a legönzőbb dolog a világon…még ha önként ajánlja is fel az illető.

- Jól vagy, húgom? – kérdezte Kaname, miközben letörölte nyakáról a vérnyomokat. A seb azonnal begyógyult.

- Igen, nagyszerűen – hazudtam. Ez volt a legkevesebb. Ő csak segíteni akart, én voltam túl gyenge, hogy nemet mondjak.

- Ennek örülök. A bálon találkozunk, és ne feledd, amiket mondtam. A második nyitótánc után azonnal keress meg! – Kaname kilépett az ajtón, de még visszafordult a válaszomat várva.

- Feltétlenül! És…köszönöm!

- Ez a legkevesebb amit tehettem, kedvesem – azzal becsukta az ajtót és otthagyott. Magamba zuhantam.

Megtettem. Újra megtettem! A szám elé kaptam a kezem. És nem is az a gond, hogy Kanaméval, ő ragaszkodott hozzá…de megtettem. Akkor megfogadtam, hogy soha többé! Hogy soha többé nem iszok mások véréből! Mi van, ha ezután az emberek következnek? Nem, nem tehetem meg, hogy százakat taszítok a kárhozatba csupán önző szomjúságból!

És mégis, akkor visszavonhatatlanul elkezdtem fantáziálgatni a nappalisok csinos nyakacskáiról. Most még sikerült elnyomni magamban a vágyat…de mi lesz velem néhány hónap múlva? Ismertem ezt az érzést! És ami a legrosszabb, hogy tulajdonképpen nem is Kaname hibája. Mindig eljön egyszer…ő csak felgyorsította az érkezését. Most már úgy is túl sokat vártam.

Tizenhárom év…senki sem bírta még eddig. Éreztem, hogy én se fogom már sokáig. Mindig eljön az a pont, még ebben az alakomban is, amikor a vérszomj már annyira égeti a torkomat, hogy nem tudok józanul gondolkodni. Ha nem iszom, egyszer csak rávetem magam az első emberre és kész, vége. Egy életet megint halálra, vagy még rosszabbra ítéltem. Ilyenkor utáltam, hogy tisztavérű vagyok.

Még maximum két hónap, ami tűrhető, de azután ki kell találnom valamit! Csak remélni tudtam, hogy Kaien és Jagari tudta nélkül. Nincs mit tenni: elmegyek, vagy hazudok. Ám ekkor Bridget nyitott be a szobába és zökkentett ki borús hangulatomból.

- Á, Katie! – kiáltotta. – Jobban vagy?

- Nagyszerűen – feleltem.

- Akkor gyere! A lányok megcsinálják a sminked én meg a hajad!

- Jól van, csak lezuhanyzom – egyeztem bele.

- De ne maradj soké! A társalgóban várunk!

- Ott leszek! – ígértem meg, majd beálltam a zuhany alá. Kaname vére tényleg csodát tett. Jobb formában éreztem magam, mint bármikor. A bűntudat is alábbhagyott, mintha a forró víz és gyümölcsillatú tusfürdő minden gondomat elmosták volna.

A ma estének tökéletesen kell sikerülnie!