Újabb előre megírt rész. A randikkal telített Valentin-nap után vagyunk, amikor Katie és Aidou is szenvedélyesen egymásba gabalyodtak. Mindenki keményen tanul a vizsgákra, mert ettől az eredménytől függ, hogy pár hét múlva ki szervezi meg a farsangi bált - jó sokat báloznak a Cross akadémián.

Február 15, a balszerencse napja

(Katie meggondolatlanságból megszegi Kaien legfontosabb szabályát és halálos veszélybe kerül egy füzet miatt.)

Feb.15. szerda,

Még öt nap van a félévi vizsgákig. Ma reggel, mikor matekóra után beléptem az osztályterembe, harapni lehetett a vibrálást a levegőben. Pattanásig feszült idegek, remegő kezek és még sorolhatnám.

A mi osztályunkról, a második B-ről tudni kell, hogy eddig minden vizsgán a legrosszabbul teljesített és következésképpen tavaly nekik kellett szervezni a farsangi bált, ami idén február 25-én lesz. Az alacsony teljesítményért természetesen Yuukit okolják, aki prefektusi munkájából kifolyólag mindig fél lábbal a bukás szélén áll.

Ezt ellensúlyozni kívánván az osztály tanulói már hetek óta a kritikus tantárgyak könyveit bújják még a szünetekben is. Most például rajzóra csengettek, de a fekete táblák nyíllal átlőtt szívek, nevek és mindenféle hülyeségek helyett kivételesen évszámokkal és fizikai, meg matematikai képletekkel, továbbá idegen nyelvi igeragozásokkal vannak kidekorálva.

Mikor lepakoltam a padomra, hirtelen megállt a nyüzsgés és a diákok tekintete rám szegeződött, kivéve persze Yuukiét, aki még nálam is többet késett. A szemüveges osztálytitkár srác állt meg előttem.

– Katie kisasszony… – kezdte volna.

– Csak Katie.

– Katie – mondta kissé bizonytalan hangon –, az osztály nevében szeretném kijelenteni, hogy nagyon örülünk, amiért a mi osztályunkba kerültél. Talán az Úr küldött, hogy végre a második bé is jó eredményt érhessen a vizsgákon és csak szeretnénk megköszönni, hogy felhúztad az osztály átlagát. És természetesen számítunk rád a félévi vizsgán is, hisz te is tudod, mi forog kockán. – Kissé elhűltem, hogy ennyire jónak számítok a köreikben, de nem szállt a fejembe a dicsőség.

– Köszönöm a bizalmat, Mark – néztem zavarban körbe –, de a jobb eredményeket ugyanúgy magatoknak is köszönhetitek. Mindannyian keményen tanultok és a vizsgán ez meg fog mutatkozni. Simán lenyomjuk a többi osztályt! – Erre lelkes éljenzés futott végig a termen.

– Igazad van Katie, köszönjük a támogatást – válaszolta az osztálytitkár. – Együtt képesek vagyunk rá. – Ezen a ponton nyílt ki az ajtó és Yuuki lépett be idegesen a rajztanár sarkában. – Kivéve, ha valaki megint eltolja – emelte a fiú szúrós tekintetét mostoha- és titokban másodunokatesómra.

Mindenki a helyére ment és elkezdődött a hivatalosan rajz, valójában töri, angol, német, matek, fizika és még kitudja milyen óra.

A nap hátralévő része fárasztóan telt: hatodik óra után ebéd, majd még két óra, végül sport. Negyedhatra teljesen kivoltam agyilag, de főleg fizikailag. Biztos elkaphattam valamit, mert minden órát úgy szenvedtem végig, megállás nélkül tüsszentettem és tesin ki kellett állnom, mert nem bírtam futni.

...

Ledőltem a kolis ágyamra és akkor eszembe jutott: A francba! Betelt a matekfüzetem, és ha nem sietek, bezár a bolt! Így hát idő híján nem szóltam senkinek, csak a pénztárcámat felkapva rohantam a városba.

Mondanom sem kell, hogy mire a bolthoz értem kiköptem a tüdőm. Gyorsan megvettem, amiért jöttem, meg még pár apróságot, ha már itt vagyok, és visszaindultam. Csakhogy a bolt elég messze volt a sulitól – úgy 25 percre, futva 15 –, szóval mikor hat körül kiértem az utcára már sötét volt. Kellemetlen érzés vett hatalmába.

Nem lesz ez így jó – gondoltam magamban, de hát nincs mit tenni. Csak nem fogom felhívni Kaient, hogy apuci, sötét van és gyere értem! Akkor amúgy is leszidna, hogy miért jöttem egyedül.Szóval elindultam és én hülye a főút helyett sötétebb mellékutakon próbáltam lerövidíteni a visszautat.

Öt perc sem telt bele és félelmem beigazolódott. Lépteket és baljós zajokat hallottam magam mögött, de a halvány lámpafényben senkit sem láttam. Gyorsítottam a lépteimen: Istenem, csak érjek vissza épségben! Majd egy sötét alak termett előttem elállva az utat. A szívroham közeli állapot és szédülés hatására beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy egy E-szintűvel állok szemben. Gyorsan el akartam intézni, így rátámadtam. Pár rúgás és vége, de akkor még egy tucat elvetemült szörnyeteg jelent meg és röhögve közeledtek felém.

Körbevettek. Ennyivel nem tudok elbánni, muszáj lesz valahogyan elmenekülnöm. Előre lendültem és minimális sérüléssel kitörtem a körből, majd gyorsabbra fogtam a tempót. Kezdetben mintha sikerült volna leráznom őket, de egyre gyengültem, akaratom ellenére lassultak a lépteim és nem láttam tisztán. Rettegve vettem észre a közeledő gyilkosok zaját. Tehát így végzem majd, a Tanács vérebei által. Ó, szegény Kaien és a többiek magukat okolják majd.

Törvényszerűen megbotlottam, de a fájdalom ellenére sikerült felállnom és tovább futnom. Közelednek. Nincs kiút, szembe kell néznem velük. Túlstrapált idegekkel rohantam előre…, de hirtelen egy sötét ruhába bugyolált kéz nyúlt felém egy közeli sikátorból. Vasmarokkal megragadott, majd sebesen berántott a sötétbe.

A fekete ruhás férfi akaratom ellenére magához húzott és szorosan a szájamra tapasztotta másik kezét. Még sikítani sem volt időm. Rettegve bámultam a semmibe és meg sem próbáltam ellenkezni. Úgy tűnik, mégsem az E-szintűek fognak megölni. Remegni kezdtem, mire a szorítás még erősebb lett. Ismerős illat, a végére kell járnom. Lassan elfordítottam a fejem, hogy leendő gyilkosom szemébe nézzek, de meglepetésemre és hatalmas megkönnyebbülésemre egy ismerős mogyoróbarna szempárral találtam szembe magam. A szám szabaddá vált, újra kaptam levegőt.

– Igazgatóú… – kezdtem volna, de a kéz pár pillanatra újra belém fojtotta a szót.

– Cssss! Még meghallanak – hagyta végül csak mutató ujját a számon. Fél perc néma csönd után újra megszólaltam.

– Kaien, te meg mit keresel itt?! – suttogtam.

– Szerinted?! – kérdezett vissza idegesen az ég felé emelve tekintetét. – Megmentem az ostoba keresztlányomat!

Most elég dühösnek tűnik, és igaza is van…

– De honnan tudtad, hogy hol...?

Újra a számra tette az ujját és szigorúan a szemembe nézett.

– Az nem számít, mindig tudni fogom! Egyáltalán, hogy képzelted, hogy csak úgy egyedül, egy árva szó nélkül elhagyod az Akadémia…?!

– De én csak egy füzetért jöttem és…

– Semmi de! A Tanács vérebeit nem érdekli, hogy a közértbe mész, vagy a kocsmába! – oktatott ki. – Fényes nappal, nyilvánosan is neked esnek, ha úgy tartja kedvük.

– Sajnálom, én csak…

– Ez miért csak most jut eszedbe?! Ha nem jövök érted, akkor már… Visszajönnek! – kapta fel a fejét. – Nem hagyhatjuk, hogy ártatlan emberekből vacsorázzanak. Van nálad fegyver? – Némán ingattam a fejem. Már hogy lenne, csak a boltba jöttem. – Hát persze – sóhajtotta szarkasztikusan. – Tessék – nyújtott felém egy hosszú, fényes vadászkardot –, nálam mindig kettő van. És jegyezd meg: ezen túl midig legyen nálad valamilyen fegyver, még ha csak vásárolni is mész! Az ellenségeidet nem érdeklik a részletek, csak a megfelelő alkalomra várnak. – Zúgó fejemben visszhangzottak komoly szavai, megpróbáltam koncentrálni. – Én elterelem a figyelmüket – ajánlotta –, és zsákutcába csalom őket, te pedig hátulról támadsz! Fedezzük egymást, rendben?

– Igen – bólintottam fájó tagokkal. Most még ki kell tartanom!

– Várj a jelre! – kiáltotta és a szörnyek közé vetette magát. – MOST! – ordította felém, mikor már mindegyik figyelmét magára vonta. Erőt vettem magamon és remegő térdekkel a vámpírokra emeltem a kardot. Gyorsak voltak, de Kaien segítségével sarokba szorítottuk őket. Alig sérültem meg, mialatt ide-oda manőverezve kerültem ki csapásaikat és szabadítottam meg őket sorba a fejüktől.

Kaien viszont hihetetlen volt. Egy folt sem került szénfekete kabátjára, miközben sorra végezte ki az aljas bestiákat. Legtöbbször hátunkat egymásnak vetve vártuk be a támadást, de egyszer egy szívósabb példánnyal küzdve eltávolodott tőlem. Mikor végeztem aktuális ellenfelemmel gyorsan felé pillantottam. Az egyik alávaló hátba készülte támadni.

– KAIEN, VIGYÁZZ! – figyelmeztettem volna, de látva, hogy nincs ideje védekezni, közéjük vetettem magam. A vámpír támadását már nem tudtam elkerülni, így éles kése a vállamba hatolt, de legalább Kaient megvédtem. Miután ellöktem magamtól és összeszedtem magam, dühösen levágtam támadóm fejét. Ez alatt Kaien is végzett áldozatával és ijedten kapta felém a fejét. Az egész nem volt több néhány másodpercnél.

– KATIE! Ó, Istenem, megsérültél? – kérdezte aggódva, miközben hátulról átkarolt, nehogy az aszfaltra essem.

– Jól vagyok – egyenesedtem ki. – Ne velem foglalkozz, hanem velük! – mutattam a maradék vámpírra. Nehezen, de elengedett és újra akcióba lendült. Én is tettem a dolgomat, bár botladozva és szédülve. Nem telt bele néhány perc és egyikük a falnak csapott. Nagyot nyekkenve a földre estem.

– Katie?! – hallottam Kaien aggódó hangját, de látni már nem láttam, mert a vámpír saját kardomat a torkomhoz szorítva próbált megölni. Utolsó erőmmel ellöktem magamtól, fejbe rúgtam és a lábát megragadva a felém közelítő társának dobtam. Mindketten a földre zuhantak. Még mielőtt azon kellett volna gondolkodnom, hogy hogyan tovább, Kaien, aki valószínűleg már végzett az összes többivel, levágta a feltápászkodó vámpírok fejét és végzett az utolsó néhánnyal is.

Ezt látva kimerülten és fájdalmak közepette rogytam térdre a fal mentén. Az igazgató egy üres kukába dobálta az általam legyilkolt E-szintűek tetemeit, mert ugye csak akkor válnak porrá, ha a megszentelt fegyver ember kezében van, vagy ha teljesen vámpír az, aki végez velük, így néhány újságpapír meg öngyújtó segítségével meggyújtotta őket. Eltünteti a nyomokat helyettem. Majd, bár csak homályosan láttam, felém vette az irányt.

– Katie – hajolt hozzám, – annyira sajnálom, az én hibám! – Erre fájdalmasan megráztam a fejem – …Minden rendben lesz – ígérte.

Nem tudtam válaszolni, csak nyögtem egyet érintése nyomán. Ekkor fogta és elkezdte kigombolni sötét kabátját és ingét. Majd miután a fekete anyag a földre hullott, letérdelt hozzám és finoman levette cafatokban lógó, vér áztatta pólómat. Ott ültem egy szál melltartóban, ő meg egy fekete atlétában.

– Mi…mit csinálsz? – hebegtem, de csak ennyit mondott:

– Ne zavartasd magad. – Felvette a földről a kabátjához tartozó vászonövet és szorosan bekötözte a vállamat. – Most csak ennyit tehetek. Remélem, eláll a vérzés. – Majd feladta rám a még meleg ingét és még kabátját is rám terítette. Ez jól esett, mivel eléggé lehűlt a levegő. Megpróbáltam feltápászkodni, de minden nehézség nélkül felemelt és ölben vitt haza.

– Köszönöm – mondtam, amikor elindultunk. Kedves, apai mosollyal nézett rám.

– Tudod, hogy bármit megtennék érted, te bolond lány. Nagyon szeretlek, csak ne lennél ilyen felelőtlen! Folyton veszélybe sodrod magad – jelentette ki dorgáló, de kedves hangon.

– Sajnálom…

– Áhh – sóhajtotta rosszallóan –, semmi baj kicsim, megbocsátok újból és én köszönöm az előbbit.

– Ugyan te is megtetted volna…

– Igaz. De legközelebb…

– Nem fordul elő többé – néztem bűnbánóan a szemébe.

– Jól van, jól van. Most viszont az a legfontosabb, hogy rendbe jöjj. Mintha lázas lennél – tette hirtelen a homlokomra a kezét. – Ó, te lány, mennyi baj van veled! – mondta fáradtan, aggódva, de kicsit színpadiasan is, hogy oldja a feszültséget.

– Ne haragudj, kérlek.

– Ugyan már. Na, de tényleg sietni kéne! – vette gyorsabbra a tempót. Majdhogynem elaludtam a karjaiban. Mellesleg nagyon szexin nézett ki így atlétában. Hú, kinek van még egy ilyen izmos és jóképű keresztapukája? – mosolyogtam magamban.

...

Az akadémia területén csend honolt. Kaien a Napszálló felé vette az irányt, de tovább haladt.

– Hé, hova mész? Én itt lakom.

– Tudom, de jobb lenne, ha most néhány napig nálam maradnál, amíg meggyógyulsz. És így legalább rajtad tarthatom a szemem.

– Jól van – egyeztem bele –, jobb lesz most nem egyedül lenni. – Bólintott és bevitt a házba, majd bekísért a fürdőbe.

– Zuhanyozz le langyos vízzel, addig én áthozok neked pár cuccot. Tessék, itt egy törülköző.

– Köszönöm – válaszoltam és becsuktam az ajtót. A víz szörnyen csípte a vállam, de megpróbáltam hang nélkül elviselni.

Húsz perccel később pizsamában ültem a kanapén, azaz felül csak atlétában, amíg Kaien ellátta a sebeimet. Szó nélkül tűrtem, ahogy egy csipesszel egyenként kiszedi a sebekbe ragadt kavicsszemeket, de néha fel-felszisszentem. Az arcom minden fájdalmamat elárulta. Kaien csak rosszallóan csóválta közben a fejét, de ő sem szólt semmit. Határozottan végezte a dolgát és nem állt meg minden egyes nyögésemnél, amiért hálás voltam. Néha ugyan együtt érzően rám emelte a tekintetét, de látszott rajta, hogy még haragszik rám. És ezt is csak magamnak köszönhetem.

Később megvacsoráztunk, de én nem sokat ettem.

– Jobb lenne, ha lefeküdnél. Megmérem a lázad és hívok orvost – jelentette ki. Úgy is tett és miután az orvos távozott, megkínált egy pohár vízzel és lázcsillapítóval, majd így szólt:

– Holnap reggel kiváltom a gyógyszereidet, te pedig ágyban maradsz, rendben?

– De muszáj suliba mennem, a vizsgák miatt! – ellenkeztem.

– Nem, ha nem sérültél volna meg ilyen súlyosan a válladon, akkor sem engednélek harminckilenc fokos lázzal elmenni! Pihenned kell, édesem.

– De, a többiek számítanak rám…

– Akkor sem mehetsz! Viszont, majd elkérem neked a házit és segítek a tanulásban. Így megfelel? (1)

– Hogy érted, hogy segítesz?

– Elmagyarázom a tananyagot és segítek a feladatokban, meg amire szükséged van. És ne aggódj, a végén ki is kérdezem a tanultakat.

– Nagyszerű – mondtam gúnyosan.

– Hiszen te akartál tanulni! Na, mindegy. – Témát váltott. – Hogy vagy?

– Kicsit jobban.

– Akkor mesélek neked egy történetet – kezdte és leült mellém a franciaágyra, amin feküdtem. Valószínűleg a saját ágyát ajánlotta fel nekem. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…

A történet egy kisfiúról szólt, akinek legnagyobb álma az volt, hogy megszabadítsa a világot a gonosz démonoktól. Sok nehézségen kellett átmennie, de mindig megőrizte hidegvérét és előre gondolkodott, így végül elérte célját. Kiéreztem a metaforát és enyhe célzást szavaiból, de nem haragudtam érte. Igaza volt és már különben is elég rég meséltek nekem. Kellemes volt.

– …és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – fejezte be. – Remélem tetszett és tanultál belőle valamit.

– Igen, érdekes volt – ásítottam fáradtan.

– Talán most már aludnod kéne. Jó éjt kicsim – takart be.

– Várj… – szóltam utána halkan.

– Igen, kincsem?

– Ichijou, Aidou és a többiek tudnak róla?

– Csak arról, hogy megfáztál. A többit te döntöd el, hogy elmondod-e.

– Rendben…, és még valami…

– Igen?

– Hát…, ez elég furán fog hangzani, tudom, de…

– Szóval? – kérdezte kedvesen.

– Nem aludnál velem ma éjszaka. Annyira félek egyedül maradni az este történtek miatt… De ez hülye ötlet volt. Felejtsd el, nem érdekes…

– Szívesen kincsem – nyugtatott. – Semmi akadálya – mondta és kiment, de párperc múlva visszajött két pohár vízzel a kezében, majd miután lerakta őket az éjjeliszekrényre, lefeküdt mellém és leoltotta a lámpát.

– Köszi – mondtam hálásan.

– Nincs mit, drágám – fogta meg a kezem. – Mindent az én kicsikémért. – Erre megöleltem, büszke apai mosolyt csalva az arcára. – Ezt meg miért kaptam?

– Mert te vagy a legjobb keresztapa a világon. Köszönöm. – Megint elmosolyodott és megsimogatta a hajam.

– Te sem vagy rossz lány, Katie, csak kicsit meggondolatlan, de attól még nagyon szeretlek.

– Én is téged! Jó éjt!

– Aludj jól kincsem. – Aludtam is volna, ha nem villámlik és dörren az ég egy hatalmasat. Riadtan kaptam a takaróhoz. Túl sok volt ez mára. – Semmi baj, gyere ide – nyugtatott Kaien miközben magához ölelt. – Aludj nyugodtan. – Szóval az ég dörgését hallgatva aludtam el Kaien karjai között.

Tizenhárom éve ez lett volna az utolsó dolog, amit közös jövőnkről feltételezek, viszont kiskoromban mindig is arra vágytam, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá. Hihetetlen, hogy a miatt a sok harc miatt annyira elfelejtkeztem róla, hogy tizenhárom éve meg sem ismertem. De most már emlékszem, és ez a lényeg. Mégsem vagyok teljesen árva…, hiszen itt fekszik mellettem a keresztapám, aki mindig is hatalmas helyet töltött be a szívemben.

...

1 Kaien történelem és matematika szakon végzett az egyetemen, mivel minden vámpírvadásznak kell egy civil szakma is, de a biológiához, kémiához, fizikához, csillagászathoz, művészettörténethez…stb. is értett. Igazi polihisztor volt, nem csoda hát, hogy legendás vadásszá vált.