Egyik este Katie-t újra vérszomj kínozza, mint korábban már többször is. Ezúttal kész Kanamétól segítséget kérni, ám ő nem tartózkodik a Holdszállón, ugyanis diplomáciai útjáról még nem tért vissza. A vámpírtanács és ő már nyíltan szemben álltak, a Tanács még a vadászoknak is megmondta, hogy a tisztavérűeken és közvetlen híveiken kívül azzal a vámpírral végeznek, akivel szeretnének, nem fogják megtorolni azt. Az életben maradt tisztavérűek is csak azért érdekelték őket, mert belőlük még szerettek volna előnyt kovácsolni. Szóval a Vadászok Szövetsége szinte korlátlanul randalírozhatott az országban, s épp erről szerette volna lebeszélni őket az Akadémia vezetősége Kaien és Yagari személyében. Kaname ezalatt kénytelen volt egyik ismerősét meglátogatni, aki bennfentes információval rendelkezett a Tanácsról. Aidou felajánlotta Katie-nek, hogy elmegy vele vadászni, de a lány úgy vélte, egyedül többre megy.

Kaien egy ideje már megtiltotta nekik, vámpíroknak, hogy egyedül és engedély nélkül elhagyja az Akadémia területét, de Katie túlságosan is szégyellt engedélyt kérni a vadászatra, és attól tartott, hogy meg sem kapná azt. Így este kilógott a legközelebbi városba, ahol egy drogbanda öt tagjával is végzett. Túl későn vette csak észre, hogy valaki meglátta. A nő a vadászok egyenruháját viselte. Nem ismerte fel a lányt, mert ő álarcot viselt és sötét köpenyt, ám az Akadémiáig követte, és látta, ahogy visszatér oda. Katie azt hitte megúszta, ám másnap Yagari kérdőre vonta. Állítólag egy ismerőse látta, hogy az Akadémia egy vámpírja emberekből iszik majd végez velük. Katie persze tagadta, ám Yagari az igazgató elé vitte. Ezúttal kihúzta a gyufát, és a két volt vámpírvadász végül azt az ultimátumot adta neki, hogy ez az alkalom volt az utolsó. Legközelebb szabálysértései súlyosabb következményekkel járnak. Egyben arról is felvilágították, hogy a vadászok már hetek óta a környéket felügyelik, ezért is tiltották meg a vámpíroknak, hogy elhagyják az iskola területét.

Elérkezik a nap, amikor a vadászok az Akadémiára jönnek. Kaien mindenképp elakarja tünteni lányát az Akadémiéról, nehogy a vadásznő felismerje, hogy őt látta korábban a várooban. Zero, ahogy korábban ígérte, elvitte így Katie-t lovagolni és Bridget is velük tartott. Az estét a szabadban töltötték, és csak másnap délután tértek vissza az Akadémia területére. Mivel úgy volt a vadászok délelőtt távoznak, arra számítottak, hogy elkerülik őket. Valamiért mégis tovább maradhattak, mivel az Akadémia melletti mezőn futottak velük össze. Kaien és Yagari öt vadásszal néztek farkasszemet, épp úgy tűnt, hogy harcolni készülnek velük, hogy egy konfliktust megoldjanak. Egyszerű erő-összemérő meccsnek készült, és az igazgató hevesen integetett nekik, hogy tűnjenek innen. Azonban a vadászok elállták az útjukat, mivel amúgy is beszélni szerettek volna az igazgató fiával és keresztlányával.

Sajnos a vadászok nem voltak épp barátságosak, nyíltan a vámpírokat sértegették amit Zero és Katie is egyre nehezebben viseltek el, ám uralkodtak magukon. Még meg is jegyezték, hogy szerencse hogy Zero és Katie nem tartoznak ahhoz a megvetendő fajhoz, amin Kaien és Yagari is élesen felszisszentek. Ám a végső csapást az jelentette, amikor egy szélcsapás a vadászok illatát feléjük terelte. Az egyiküknek ugyanis széles vágás éktelenkedett a karján, még egy E-szintűtől szerezhette. A kötés átvérzett, s vérének szaga eljutott Katie-hez és Zeróhoz is. Mindkettejük szeme vörösen felizzott.

- Mocskos vámpírok! - kiáltott fel az egyik vadász.

- Hé, ő az a vámpír lány, akit láttam a városban! - ismerte fel a vadásznő.

- Menjetek! - utasította őket hirtelen Kaien. Zero szerencsére még időben kapcsolt, és villámsebességgel felpattant lovára majd messzire vágtatott. Bridget nyomban követte. Ám Katie nem mozdult. - Menj innen, majd én megbeszélem velük a dolgot! - kérte Kaien lányát, ám ő hajthatatlan volt. A vadászok további sértései elérték céljukat. Provokálni akarták a lányt, hogy okok legyen harcban rátámadniuk, és Katie elméjét teljesen elborította a harag és vérszomj. A vadászok fajtáját sértegették, és ezt meg kellett torolnia. Kaien keze a csuklójára fonódott, fejében Kaname szavai visszhangzottak, ám őt nem érdekelte. Ellökte magától keresztapját és a vadászokra támadt.

- Francba! - sziszegte Jagari, és a lány után rontott, Kaien pedig kelletlenül követte.

Katie jelenleg erősebbnek bizonyult, mint korábban bármikor. Az öt idegen vadász szinte alig ejtett sérülést rajta, míg ő sorra vitte be az ütéseket, rúgásokat és varázserejű csapásokat. Már nem csak szemei, hanem egész teste vörös fényben izzott. Kaien és Yagari korábbi szembenállásuk ellenére most ideiglenesen a vadászok oldalára álltak, és próbálták megállítani a féktelen lányt. Katie már két vadászt is megharapott, hogy igyon a vérükből. Végül varázserejével egy táguló, bordó erőteret hozott létre, ami hosszú órákra kiütötte mind az öt vadászt. Ekkor, már maga sem értette miért, Kaiennek és Yagarinak esett neki jobban. Keresztapja és Toga azonban vadászok voltak a vadászok között, nem hiába nevezték őket legendásnak. Némi dulakodás után sikerült lefegyverezniük a lányt, bár ez néhány komolyabb támadás véghezvitelével járt.

Ahogy lenni szokott, miután legyőzték, Katie elméje kitisztul, és a vámpirikus őrület is távozott tekintetéből. Nem értette, hogy jutott idáig, hogy tisztavérű gyökerei ellenére megint úgy viselkedett, mint egy megvetendő E-szintű. Ellenkezés nélkül hagyta, hogy Yagari felrántsa a földről, majd megkötözze a kezét, miközben azt magyarázta, hogy ezért alaposan kapni fog. Kaien ellenben kikönyörögte, hogy előbb elláthassa keresztlánya sérüléseit, így míg Yagari dünnyögve elindult, hogy Zerót megkeresse, Kaien saját rezidenciájára vezette a lányt.

...

A kitörés után

Frissen bekötözött sebekkel és rosszkedvűen ültem Kaien díványán, a lapos kupola alakú tetőablak alatt. Csak úgy, mint legelső szabálysértésem után, a helyzet kísértetiesen hasonló volt. A lemenő nap sugarai melegen simogatták a bőrömet a zárt erkélyajtón keresztül, vöröses keretet adva az arcomnak. Ezúttal viszont nem megkönnyebbülés töltött el, hanem puszta fájdalom. A sugarak ellenére nem éreztem mást csak ürességet és hideg kedvetlenséget mindenhez. Mintha megfagyott volna a lelkem.

Hogy lehettem ennyire vak? Hogy tudtam többször is a szemébe nézni és megbánás nélkül elmenni mellette? Hogy támadhattam meg a férfit, aki valamikor legalább annyira fontos volt számomra, mint a szüleim? Nem ő volt talán az, aki újra és újra visszaadta az életkedvem egykoron? Az, aki még akkor is megértett, amikor már mindenki más ellenem volt? Hogy tudtam mindezt teljesen elfelejteni, s neki rontani puszta vérszomjam miatt?

És Kaname? Az egyetlen élő férfi vérrokonom. Egy fél évszázadig éltem abban a hitben, hogy az ellenségem, miközben ő halálosan aggódott értem. Most pedig még a tanácsát is képtelen vagyok megfogadni. „Fogd vissza magad! Ne igyál mások előtt. Ne húzd ki a vadászoknál a gyufát!" Pedig annyira egyértelmű tanács volt, s mégis gondolkodás nélkül megszegtem, minden részét..

Ráadásul még ott van Yagari is… Már nem is tudom, miért támadtam meg… Nem vagyok az a fajta, aki holmi szóbeli konfrontáció miatt képes lenne valaki fejét venni. Mégis, délután másra sem vágytam, mint eltörni a vadászok nyakát, kezdve az övével...

Csalódott voltam. Végtelenül csalódtam magamban, és persze dühös is voltam a keresztapámra, amiért ő sem árulta el az igazat. Hogy azért nem engedi elhagyni az iskola területét, mert a vadászok még mindig figyelik a várost. Erről pedig nem beszélhetett. (Bár már úgyis kiderült, hogy itt vannak.) Ő csak védeni akart, ahogy mindig is. Megvédeni magamtól, de nem sikerült. Sosem fogom tudni feldolgozni, hogy délután őt is meg szerettem volna ölni.

Hisz ezért vámpírok a vámpírok, nem igaz? - gúnyolódtam magamban. Arra vágynak…az teszi őket boldoggá, ha kiolthatják mások életét. És én mást se tettem az elmúlt ötven évben. De mégsem érzem jól magam tőle, …sőt, úgy érzem, a bűntudat mentem megfojtja a lelkem.

Sírásban törtem ki. A könnyek olyan sebesen folytak le az arcomon, hogy már felesleges lett volna őket letörölni, mert úgy is jött a következő. Megpróbáltam visszafogni a hüppögést, de cserébe reszketni és remegni kezdtem. Elhagyatottnak, gyengének, szánalmasnak és reménytelenül értéktelennek éreztem magamat. A nap sugarai egyre melegebb árnyalatba öntötték a szobát, bennem nem volt más, csak hideg és szürkeség. Mintha megfagyott volna a lelkem.

Nem értettem, hogy érezhettem olyan jól magam az elmúlt hónapokban. Most az egész már csak múló álomnak tűnt a valóság kegyetlenségére rádöbbenve. Mégis mit gondoltam? Hogy boldogan élhetek, amíg meg nem halok? A gyilkosok nem élnek boldogan, főleg nem, ha vámpírok! Nekünk csak a múló, kéjes szenvedélyek és örök elégedetlenség jutott.

Kezembe temettem az arcom és mély önsajnálatomban ültem a kanapén, tűrve, hogy a könnyek újabb és újabb rohamai elárasszák a szemem. Úgy éreztem, a lelkemet elöntő hideget már nem úszom meg élve, és amikor már örökre lemondtam a fényről…hirtelen kellemes melegség töltötte el a testem. A hátamtól indult, átjárta a végtagjaim, az összes porcikámat, amíg már kezdett valóban melegem lenni. De nem bántam.

Végül rájöttem. Kaien volt az. Hangtalanul ült le mellém, s ölelt át oldalról langyos karjaival. Ösztönösen felé fordultam, s anélkül, hogy fájdalmas tekintettel egy pillanatra is felnéztem volna, világos mellkasába temettem arcomat. Ő pedig csak lágyan nyakamra csúsztatta egyik kezét, még másikkal derekamat fogta, és közelebb húzott. Tovább sírtam, most már ingjének friss illatát belélegezve.

Mennyit sírtam régen az ölében, szorosan magamhoz szorítva... Ennek a gondolatnak hatására kezeim, amik eddig vállain pihentek, most még szorosabban markolták a fehér ing anyagát. Nem akartam elveszíteni Őt. Féltem. Nem akartam elveszni...

- Katie... – hallottam meg komoly hangját a fülembe suttogni, miközben határozottan eltolt magától. Annyiszor mondta már a nevemet, de ezt nem lehetett megszokni, sosem volt átlagos. Általában melegséggel töltött el, nyugalommal, vagy épp izgalommal, ha valami „rosszat" tettem, ám ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor csupán bűntudatomat és aggodalmamat fokozta. Végigmondani sem hagytam neki, képtelen voltam rá...

- Sajnálom! Kaien, én annyira sajnálom! – kiabáltam síri hangon, miközben könnyeim tovább csordogáltak. – Kérlek! Kérlek, ne küldj el! Nem hagyhatsz magamra, azt nem bírnám ki...! – Közben viszont képtelen voltam a szemébe nézni, így végig az ingét bámultam, majd makacsul megint csak mellkasára borultam sírni. – Sajnálom! Kérlek! Büntess meg, zárj be, láncolj ki, vagy amit akarsz, csak ne kérd, hogy távozzak innen!

- Katie...! – szólított meg újból, rendre utasítóan, de kísérlete, hogy végre a szemeimbe nézzem, újra kudarcba fulladt, ugyanis rendíthetetlenül kapaszkodtam belé, ahogy átöleltem.

- Kérlek! Tudom, hogy hibáztam, és valószínűleg még fogok is! Már nem tudom többé visszafogni! De már itt van az életem! Nem tudom, hová mehetnék...!

- Katie, kincsem... – kezdte újból, ám most valami megváltozott. Ha nem is hagyott fel szigorúságával, több megértés sugárzott hangjából, s megszorította köré fonódó karjaimat.

- Te vagy az életem! – jelentettem ki kétségbeesetten. – És a többiek...! És...

- Tudom, kicsim..., tudom – válaszolta, s úgy döntött, a reménytelen szemkontaktus helyett inkább végigsimít a hajamon és hátamon. Miután erre nagy sóhajokkal és múló sírással reagáltam, úgy döntött, többször is megismétli. – Nem foglak elküldeni, ígérem – mondta végül, s ennek hatására némileg ellazulva vállára tettem az állam. – Itt maradsz velem. - Most már nem foglalkozott azzal, hogy minél előbb kioktasson, legalábbis tovább simogatott.

- Sajnálom... – szipogtam, s egy különösen lágy érintésének hatására kétszer is kirázott a hideg. Nagy levegőt vettem.

- Semmi baj, kincsem, semmi baj... – suttogott a fülembe újból. Mindketten tudtuk, hogy ez egyáltalán nem így van, hogy amit tettem, amiket tettem azok komoly következményekkel járnak. Mégis, szükségem volt a megértésére, ha csupán pár percig is, és mint általában, Kaien túlságosan is lágyszívű volt ahhoz, hogy ezt megtagadja tőlem. A kedves szavakat. – Nyugodj meg, kincsem. Nem mész sehova. Nyugodj meg! – folytatta tovább, csak hogy ne érezzem olyan rosszul magam, holott megérdemeltem, igazán megérdemeltem volna. – Semmi baj... – nyugtatott, de én ekkor már nem is láttam a bűntudattól.

Vérző szívvel szorítottam magamhoz újra, és kapaszkodtam a kikényszerített szélcsend utolsó darabjaihoz. Mert, hogy ezután mi következik, arról fogalmam sem volt. Egy valamiben voltam csak biztos: semmi jó a számomra. S a büntetés még a legjobb esetnek tűnt.

- Talán inkább... meg kellett volna ölnöd... már jóval korábban – motyogtam összetörten magam elé. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek körülöttem, de egyetértő válasz helyett meglepőt kaptam.

- Nem csak végzetesen felelőtlen vagy Catherine, de hihetetlenül bolond is! – szidott, miközben ujjai fésűként végigszántották a hajam, és néhol – talán célzottan – igencsak beleakadtak.

- Áu... – csúszott ki a számon. Bár még mindig jobb, mint pár pofon, amire számítottam korábban. Bár ami késik, lehet, nem múlik...

- ...A lányom vagy, bolond, a keresztlányom! – jelentette ki határozott, mégis fájdalmas hangon. - Soha nem tudnálak megölni téged, ártani neked, vagy elküldeni! Talán még újból elengedni is képtelen lennék – sóhajtotta. Szinte már sajnáltam, amiért miattam kell mindezen végigmennie. – Azt mondtam, ha még egyszer emberre támadsz, nem maradhatsz itt tovább... Úgy értettem, mint nappalis diák! Hogy is lennék képes kiadni az utad?! – Ujjai tovább haladtak hosszú hajamban, majd végül csuklómat szorította meg. – Hiszen megmondtam már a legelején, elfelejtetted volna?!

Vége volt a szélcsendnek, már régen vége. Nem kaphattam több szünetet. Erőt vettem magamon, hogy végre Kaien szemeibe nézzek, s nem ért meglepetés. Némi változatlan szeretet, de annál több szigorúság és kérlelhetetlenség. A legrosszabb pedig, hogy mindezen arckifejezése tökéletesen érthető volt. Eljátszottam a bizalmát. Már így is több megértést kaptam, mint járt volna.

- Kaien... – mondtam ki a nevét, nem is tudom miért, s lemondóan néztem barna szemeit. Csalódottsága mit sem változott.

- Azt mondtam, ha megszeged a Szabályt, nem leszel többé tanuló, és elengedni sem foglak. Egyrészt mert még ezek után is reménytelenül szeretlek téged...

- Kaien... – sóhajtottam elcsukló hangon.

- És mert már látom, hatalmas veszélyt jelentesz az emberekre. S még nagyobbat jelentenél Odakint!

Szavai, bár semmi olyat nem mondott, ami nem lett volna várható, amire ne számítottam volna, még így is lándzsaként szaggatták a szívem. Soha többé nem fog már megbízni bennem? Mi lesz most...? Mi fog történni? Remegve a kétségektől, a lábamat kezdtem bámulni, majd megint a szemébe néztem.

- Ha nem ölsz meg, mit fogsz velem tenni? – kérdeztem rá, pedig legbelül örökké halogattam volna ezt a kérdést, csupán azért, mert a választ még annyira sem kívántam hallani.

Azt hittem, hamar rávágja majd, de még ennél is nagyobb szenvedést okozott nekem, amikor nem tette, s kétségek közt hagyott. Ehelyett felém nyújtotta karjait, és újból magához húzott.

- Nyugodj meg! – kérte, részben utasított rá, s nem engedett el. Ennyire remegtem volna? – Nyugodj meg, lányom!

Talán csak ő maga is a válasz elől akart menekülni? Nem lehetett tudni. Megnyugodni viszont egyiken sem tudtunk. Immár kiszáradt szemekkel, mereven bámultam magam elé, s biztos voltam benne, ő ugyanezt teszi a másik irányba. Úgy döntöttem, inkább jobban körbejárom a kérdést, ha ő már képtelen kimondani a végszót. Nem bírtam tovább ezt a bizonytalanságot, még ha rettenetesen féltem is attól, amit sejtettem.

- Be akarsz zárni... valahova? Szóval... mit teszel?

Mintha egy szikra csapott volna közénk, elengedtük egymást. Immár fájdalmas tekintettel nézett a szemembe.

- Szeretnék megbízni benned, Katie, annyira szeretnék! De hogy tehetném? – kérdezte kedvét vesztetten. – Hiába vágyok rá, észszerűtlen döntés lenne, s a vadászok is elleneznék. Most, hogy a Tanácsnak legkevésbé érdeke a magasabb szintű vámpírok életben maradása, a Szövetség szabad kezet kapott. Tanácstagokon kívül azt ölnek meg, akit választanak. Azok után, amit láthattak belőled, ha nem én teszek ellened valamit, biztos lehetsz benne, hogy ők fognak! – Nagyot nyelve hallgattam tovább, ahogy egyre indulatosabban magyaráz. – Embereket öltél a szemük láttára, nekik rontottál, s már nem köti őket az eskü. Nem fognak megbocsátani, vagy tétlenül nézni, ahogy szabadon járkálsz. Én pedig nem akarok bosszúszomjas vadászokat az iskolám területén, ahogy a vérszomjas keresztlányommal vívnak véres csatákat! Senki sem jönne ki győztesen, nem kívánok több halottat látni!

- Akkor mond már ki végre! – kiabáltam, végleg türelmemet vesztve. – Ha ilyen vérszomjas szörnyetegnek tartasz, miért nem döntöd már el végre?!

- Nem! Nem vagy szörnyeteg! – kiabált vissza keresztapám szenvedélyesen. – Az én drága keresztlányom nem lehet az...!

- Pedig ma is az voltam, miért nem fogadod már el?! Talán mégiscsak meg kéne ölnöd! – Fogalmam sem volt miért csinálom ezt. Talán a következmények elől szerettem volna menekülni, holott jól tudtam, az ezúttal nem fog menni.

- Nem vagy szörnyeteg, csupán nehéz időszakon mész keresztül – magyarázta keresztapám rendíthetetlenül.

- Nehéz időszak?! De hisz én gyilkoltam!

- És már most bűntudatot érzel miatta! – mutatott rá. Ezzel sikeresen belém fojtotta a szót. – Egy szörnyeteg sosem érez bűntudatot, ezt tudnod kellene!

- Akkor bizonyára őrült vagyok! – ráztam a fejem idegességemben. – Mert már azt sem tudom, egyáltalán miért tettem. Én nem akartam senkit bántani, mégis... vágytam rá. S most átkozom már a vágyat is...

Megfogta a fejemet, majd maga felé fordította.

- Ezért vagy te más, Catherine – osztotta meg velem, immár szokásos, kedves hangján. – Saját vágyaid elé helyezed az emberek életét. Ezt tiszteltem benned legjobban már kiskorod óta...

- De már nem vagyok ugyanaz, aki voltam...! – ellenkeztem tovább.

- Ssss! – suttogta, majd letörölte a könnyeket a szemem alól. – Nemsokára az leszel...

Ezt nem tudtam mire vélni.

- Hogy mondhatsz ilyet? – Újra folyni kezdtek a könnyeim, s ide-oda forgattam a fejem. Végül mégis kényszerített, hogy újra a szemébe nézzek.

- Ssss, Katie... Meg kellene beszélnünk...!

- Megbeszélni?! Miről beszélünk még itt egyáltalán?! – akadtam ki, de ő csak áthatóan nézett remegő bordó szemeimbe. – Mond, Kaien, te éreztél már így valaha?! Érezted már úgy, hogy minden ellened van?! Hogy a tested már nem is a tiéd?! Hogy már nem te irányítasz, s hogy milyen régóta van ez így, arra csak most jössz rá?! ...

A vadász lassan megrázta a fejét, majd megfogta hűvös kezem.

- Nem. Viszont éreztem már, hogy az élet, amit élek, már régóta nem tesz boldoggá...

- De érezted már valaha, hogy készülsz elveszni?! Hogy minden, amiben hittél, elhalványul... és nem marad más, csak a bűn és bűntudat?!

- Túl fogsz jutni rajta...

- Már azt sem tudom biztosra, hogy ki vagyok én!

Zaklatottan felpattantam a kanapéról, és az erkély felé vettem az irányt. Friss levegőt akartam szívni. Még a kilincsig sem jutottam, amikor Kaien utolért és megragadta a karom. Azt hittem, most rögtön bilincset tesz rám, de nem így történt. Ehelyett mélyen a szemembe nézett.

- Catherine Kanegawa vagy, egy tisztavérű, az én keresztlányom.

- Ez mind semmit sem jelent...!

- Talán az érdekel, miért mondogatom folyton, hogy az én keresztlányom. Tudod, Katie, valaha én voltam a vadász, aki a legtöbb vámpírt elpusztította. Korábban nem éreztem mást irántuk, csupán gyűlöletet. Még a B és A szintűeket sem tartottam különbnek... – vallotta be, s nem ítéltem el ezért.

- Ami talán érthető is egy embertől...

- De aztán találkoztam a szüleiddel, s más tisztavérűekkel. A vérszomjuk nem segített, de visszafogott, elegáns stílusuk, udvarias viselkedésük lenyűgözött. Ők nem gyilkoltak mértéktelenül. Több ügyben is tárgyalnom kellett velük, miközben megszülettél te. – Lélegzet visszafojtva hallgattam a történetet, aminek eleje mind ezidáig ismeretlen volt számomra. Hogyan is lett Kaien Cross a tisztavérűek barátja. – A szüleid, miután több szívességet is tettünk már egymásnak, úgy döntöttek, ideje lenne „barátként" tekinteniük rám. Emellett elővigyázatosságból mindig is szerettek volna lányuk mellett tudni valakit, aki akkor is vigyáz rá, ha velük valami történik – mesélte.

Eszembe jutott szüleim halála, s újabb könnyek gördültek le az arcomon, amiket ő szelíd mozdulatokkal letörölt.

- Így lettél te a keresztapám, mert megkértek rá... De ezt eddig is tudtam...

- Amit nem tudtál viszont, hogy bár együtt dolgoztam velük, még akkor sem fogadtam el tökéletesen a vámpírok sorsát..., a gyilkolást.

- De elvállaltad!

- El – mondta halkan, - csak miután jobban megismertelek. Már folyékonyan beszéltél, s együtt töltöttünk egy kis időt. A szüleid egy pohár vért hozattak neked, de te vad vágyakozás helyett elfordultál és visszautasítottad. Sajnáltad az embert, akinek a vére volt, holott még csak nem is ismerted.

- Erre már nem is emlékszem... – sóhajtottam, pedig már sejtettem, mérföldkő volt a kapcsolatunkban.

- Én viszont emlékszem – simogatta meg nedves arcomat. – A szüleidnek nem tetszett a hozzáállásod, nem fogadták el a vér visszautasítását. Nem ismerhettél igazán, talán csak azt sejtetted, hogy én más vagyok, mint a rokonaid körülötted. Így hozzám rohantál, és könyörögtél, hogy ne kellejen megtenned. Láttam rajtad, ahogy a rosszullét kerülget, bűntudat, egy négyévesnek kinéző kislányt... – Remegő tekintettel bámultam magam elé. Tehát már olyan fiatalon is másokat sajnáltam...

- Mit tettél? – kérdeztem elfúló hangon.

- Tiszteltem a tisztavérűeket, de soha nem vállaltam volna el egy vámpír védelmét... Egy átlagos, vérközpontú vámpírét. Nyilvánvaló volt, hogy te másnak születtél, náluk is tisztábbnak. Kompromisszumot ajánlottam a szüleidnek. Elvállalom a keresztapád szerepét, ha ezután én is részt vehetek a nevelésedben, s nem erőltetnek rád többé emberi vért, ha nem kívánod. Mint sejtheted, nagy nehezen, de elfogadták.

- És ezért játszhattam az embergyerekkel a házunk közei faluban. Csak annyi vért ittam, ami a fejlődésemhez elegendő volt. Soha nem tagadtad meg tőlem, de segítettél ellenállnom a kísértésnek... – tettem hozzá, emlékeimet felidézve. – Te mindig sokkal jobban megértettél, mint a szüleim...

- A szüleid is szerettek, jobban, mint önmagukat – védte őket, s ezzel csak mindinkább csodáltam őt. - Nagyon különleges vámpír vagy – mondta, s most először nem éreztem ellenszenvet a „v" betűs szó kiejtése alatt. – De vámpír vagy, ezt el kellett fogadnom. Sosem fogsz örökre lemondani az emberi vérről, ám hatalmadban áll megkímélni az életüket, ezzel kellett beérnem. S lassan a hozzád fűző szálak erősebbek lettek, mint a fajod iránti gyűlöletem. Ekkor kezdtem megváltozni, s a két faj közötti együttélésen fantáziálni. Hiszen legbelül te sem voltál más, mint egy édes, ártatlan kisgyerek, aki ugyanúgy függött másoktól, mint bármelyik halandó gyerek...

- Az ártatlanságnak vége... – sóhajtottam lemondóan. – Talán méltó voltam a bizalmadra korábban, de nem tovább. Most, hogy ezeket hallottam, még inkább sajnálom... – Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen tovább az arcát néznem.

- Félreérted, drágám! – magyarázta hevesen, s hangjából ezúttal szeretet csengett. – Mindezt csak azért mondtam el, hogy emlékezz, te mindig is nemes lelkű voltál. Amit érzel... düh, kétségbeesés, bűntudat... nem tart örökké, s én is megbocsátok neked!

- Megbocsátasz? De miért?

- Ha úgy érzed, elveszted az irányítást, az csupán a változás következménye. A fokozott vérszomj is emiatt van. El fog múlni!

- És ha nem?

- Nézz a szemembe, kérlek! – utasított, s megtettem neki. - Nem elhalványulsz, drágám, hanem erősebbé válsz, testileg és szellemileg – jelentette ki. – Milyen kár, hogy mindmáig nem értettem meg, miért vadultál meg annyira.

- Miért hát? – kérdeztem újult érdeklődéssel.

- Kezdesz visszaváltozni, kicsim.

Hirtelen nem tudtam, mit is gondoljak. Tessék?! Erre nem számítottam, még most biztosan nem.

- Visszaváltozni?! Mivé?!

- Hát valóban sejtésed sincs? – kérdezte halványan elmosolyodva, holott legbelül mindketten tudtuk, csupán a bizonytalanság beszél belőlem. – Tisztavérűvé, drágám. Úgy tűnik, eddig tartott a varázslat. Az erőd nem hajlandó tovább megbújni.

- Na de... De...! Erre nem vagyok felkészülve! Még nem! – rémüldöztem. – Mennyi embert fogok akkor még megölni?!

- Jóval kevesebbet! – hozta a tudtomra ellenben keresztapám. – A változás miatt vagy ilyen instabil. Jobban kívánod a vért, mint bármikor, nem igaz? Folyton nyugtalan vagy. – Feszülten bólintottam. – Ha vége, nem fogsz ennyire szomjazni, higgy nekem. Nyugodtabb leszel.

- Biztos vagy te ebben?!

- A tested nem tudja, mihez kezdjen, mialatt a vámpír éned próbál kiszabadulni az emberi fogságából. Ez az állapot nem tarthat örökké. Vámpírnak születtél, drágám, csak vámpírként uralhatod tökéletesen a tested. Az erőd. A vágyaidat. Most, hogy a vámpír vágyaid egyre jobban keverednek az emberiekkel..., kész csoda, hogy még nem őrültél bele...

- Talán már megtörtént... – Szaggatottan vettem a levegőt. Ő viszont csak megfogta mindkét kezem és a kezeibe fogta őket.

- Minden amit érzel, kicsim, ideiglenes, s nem jelenti, hogy rossz személy lennél. Idővel jobb lesz, higgy nekem! Jobban leszel, újra önmagad.

- Mégis mennyi idő múlva?!

- Azt nem tudom megmondani, drágaságom. Talán pár hét... – tippelte. Végül is jobb, mint pár év – gondoltam kedvetlenül. – Kaname majd megmondja neked, ha meglátogat.

- Meglátogat?

- Ha magától ne szerez tudomás róla, ígérem, szólok neki.

- Nem így értettem.

- Tudom, kincsem, de nincs más választásom – mondta szomorúan, ám határozottan. – Amíg tart az átváltozásod, legjobb lesz, ha biztos helyen leszel.

- Hol? – kérdeztem. Hangom rekedt volt az aggodalomtól, emellett azonban kezdtem elfogadni sorsomat. S tulajdonképpen megnyugtató tudni, hogy mégsem vagyok szörnyeteg. Ha tényleg a változás tette ezt velem, akkor talán mégsem vagyok egy utolsó gyilkos...

- Nem vagy bűnöző, szívem – nyugtatott, mintha a fejembe látott volna, - és vérszomjas ámokfutó sem. Viszont az önuralmad túlságosan is bizonytalanná vált. Ha sikerült megnyugodnod, és készen állsz, elviszlek oda!

- Készen állhatok valaha?! – nyögtem, majd kihúztam kezemet a szorításából, hogy kimenjek a mosdóba. Talán ez az utolsó alkalmam, hogy arcot mossak. Így, bár nemrég zuhanyoztam, megnyitottam a csapot, és telemertem a kezeimet a hűs folyadékkal, amit aztán arcomra tettem. Némileg felfrissültem. Utána még teleittam magam vízzel, majd megtöröltem az arcom.

Úgy éreztem, ennél készebb úgy sem leszek soha, így végül kiléptem a folyosóra. Kaien nem messze az ajtótól várt rám. Nagy levegőt vettem, s megpróbáltam megtörni a kínos csendet.

- Csak nem attól féltél, hogy kimászok a harminc centi átmérőjű fürdőszobai ablakodon? – kérdeztem gyenge vigyort erőltetve magamra. Mintha fel sem fogta volna kérdésemet, tovább nézett rám elmerengve, majd végül ő is kérdezett.

- Indulhatunk?

- Azt hiszem – feleltem, nagy gombóccal torkomban.

- Gyere – nyújtotta felém bal kezét, s sejtettem, amíg nem fogom meg, úgy sem indulnánk sehova. Nem fog elereszteni, amíg oda nem érünk, legyen bárhol is leendő „börtönöm". Felé nyújtottam hát jobbomat, amit megragadott, majd sietősnek mondható léptekkel elindultunk a kijárat felé.

...

Áthaladtunk a tágas udvaron, majd a Napszálló épületei között, végül nem fordultunk a híd felé, hanem tovább indultunk a Nappalis tanárok rezidenciája felé. Kaien, amikor egy-két ember akadt a közelünkbe, még erősebben szorította a csuklómat, mialatt én magamban búcsút mondtam korábbi lakhelyemnek, s nappalis barátaimnak. Elnéztem a lemenő napkorong utolsó harmadát, ahogy lebukik a horizont alá. Talán hetek múltán látom csak újra e csodás csillagot, s valószínűleg akkor már égetni fogja a bőrömet. A Nap, ami mindeddig úgy elvarázsolt, most elköszönt tőlem, s én tőle.

Ha újból teljesen vámpír leszek, nem hinném, hogy esélyem lenne újra nappalisként élni napjaimat. Sem a Nap, melynek sugarai koránt sem lesznek olyan kellemesek, sem vérszomjam okán. Emiatt nem is értettem teljesen...

- Miért a Nappalis oldalon akarsz „lecsukni"? – néztem fel keresztapám szemébe. Mintha kicsit megtorpant volna, de nem álltunk meg.

- A tanári szálló mellett van egy torony, elég távol az emberektől.

- És az éjjelisek régi vendégházában nem játszhatok Rapunzelt?

- Ha az éjjelisek területén leszel, bármikor meglátogathatnak...

- És az is tilos?!

- Bizonyára megpróbálnának kiszabadítani.

- Akkor nem is találkozhatok majd velük, amíg...? – sóhajtottam rosszkedvűen.

- Kizárólag az én engedélyemmel! – kötötte ki. - Erre a területre ugyanis vámpírok csak engedéllyel léphetnek be. Zero és Yuuki különösen odafigyelnek rá.

- Zero és Yuuki... Ők mit gondolnak majd?

- Hogy Yuuki-nak mit mondasz, Kanaméval kellene megbeszélned. Bár már tudja, ki vagy, önmagáról fogalma sincs, s a bátyja valószínűleg nem szeretné belekeverni a drámába, amíg véget nem ér.

- Na és Zero? – kérdeztem rá.

- Előtte sosem voltak titkaid, nem igaz? – kérdezett vissza, arra célozva, hogy a fiú már akkor megtudott rólam mindent, amikor neki is beszámoltam az elmúlt 50 évről.

Később világossá vált, miért hozta most ezt fel. Kétszáz méternyire a tanári szállótól ugyanis, egy keskeny macskaköves út végén, klasszikus, toronyszerű épületet figyeltem meg, minek tövében két alak várakozott. Túl messze voltunk még, hogy halljam, mit beszélnek, de alakjuk pontosan kivehető volt. Egy ezüsthajú nappalis, felügyelői karszalaggal, s egy valamivel magasabb férfi, fekete hosszú hajjal, és barna cowboy-kabátban.

- Ők meg mit keresnek it?! – kérdeztem idegesen. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

- Csak a biztonság kedvéért – vágta rá Kaien, mintha ez természetes lenne, s kicsit sem sértő. – S ők készítették neked elő a szobád.

- Azaz a cellám?!

- A szobád – javított ki újból.

- Mert tuti lakosztály lesz – forgattam meg a szemeimet, majd hosszan egy mély levegőt vettem. Még ki se fújhattam teljesen, amikor ismerős, laza hang ütötte meg a fülem.

- Inkább nevezhetnénk motelnek – jegyezte meg kissé gúnyosan Zero. Összetalálkozott a tekintetünk. – Szia, húgi! – húzta mosolyra a száját. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyire örül, hogy lát, vagy annak örül, hogy jó ideig bezárnak majd ide.

- Zero! – sziszegtem idegesen. Ő csak tovább nézett velem farkasszemet, de már nem mosolygott.

- Catherine! – vetett véget a kialakuló konfliktusnak Yagari. – Örömmel látom, hogy még nem léptél meg! – vigyorodott el ő is, miközben jelentőségteljesen az igazgató engem tartó kezére pillantott, majd újra rám.

- Ti komolyan ennyire élvezitek?! – morogtam, s idegesen Kaien-ra néztem.

- Nem erről van szó... – fogott bele keresztapám, de már nem érdekelt.

Mégsem tudtam elfogadni. Hogy három vadász saját kedvére kikössön egy sötét toronyban? Azt már nem! A bennem lakozó vámpír több és több teret nyert magának.

- Meggondoltam magam! – kiáltottam dühösen, és minden előjel nélkül az Akadémia felé vetettem magam.

- Valahogy sejtettem, hogy ez lesz! – sóhajtotta Yagari, és miután homlokon csapta magát, idegesen utánam kiáltott. – Azonnal gyere vissza!

Mindhiába. Még Kaien sem volt elég gyors, hogy megragadja ökléből kicsúszó kezemet, s már rohantam is visszafelé. Hogy pontosan hova, arról fogalmam sem volt. Talán a Holdszállóba. Legbelül azonban ez sem tűnt jó ötletnek. Ha dönteniük kell köztem és az Igazgató akarata között, lehet, hogy végzetes lavinát indítok el... Mit tegyek? Hova fussak?!

...

- Most nézd meg, hova vezetett a hezitálásod, Kaien! – korholta Yagari vadász barátját, mialatt mindhárman Katie nyomába eredtek. – Mondtam, hogy már akkor ide kellett volna hoznod, amikor sikerült végre leállítanunk! De nem! Te még hagytad, hogy lezuhanyozzon, meg átöltözzön, meg hogy kisírja magát a válladon...!

- Ez utóbbiról nem volt szó. Mégis honnan...?! – akadékoskodott Cross igazgatóúr futás közben.

- Ismerlek, Kaien! – jelentette ki Toga. – Jó ideig nyugtatgattad, mégis mi tartott volna ennyi ideig?!

- A keresztlányomról van szó! – védekezett az igazgató. – Jogom van kedvesen bánni vele, ha úgy akarom!

- És nézd, mi lett a kedvességed eredménye! Talán sosem kapjuk el! – bosszankodott tovább a kékszemű vadász.

- Ugyan már! Hárman vagyunk, váljunk szét! – vetette fel Cross.

- Minderre nem lenne szükség, ha te képes lettél volna szigorúbban fogni a gyeplőt a drágalátos ker...! – folytatta volna Yagari a lány keresztapjának szidalmazását húsz méterrel mögötte, ha a harmadik fő nem elégeli meg civakodásukat, és vág közbe.

- Elég már! – kiáltotta Zero dühösen. – Ezzel a vádaskodással semmire sem megyünk!

- Köszönöm...! – kezdte volna Kaien, de a fiú őt is leszólta.

- És túlzott pátyolgatással sem!

- Köszönöm... – mondta most Yagari.

- Ne köszönjetek semmit! – sóhajtotta Zero, és kitárt karral lefékezett, ami kelletlenül megállásra késztette két vadász mesterét is. – Amúgy meg mit vártatok a helyzettől, hogy három vadász vezeti a „börtönbe"?! Én is elrohannék a helyében!

- Hát, ő... – vakarta meg az állát Kaien.

- Nincs erre időnk! Már a Napszállónál járhat, ahol emberek lehetnek mindenfelé... – pattogott Yagari. – Ha csak még egyre rátámad, én ...!

- Hét után kijárási tilalom van! – ellenkezett Kaien.

- És azt ki tartja be?! – rivallt rá Zero és Toga egyszerre. Ez belé fojtotta a szót, így csak tátogni tudott.

- Induljunk már utána! – türelmetlenkedett Toga.

- Inkább majd én! – vetette fel Zero. – Elintézem! – jelentette ki, s engedélyt sem várva a lány után lendült. Yagari indult is volna a nyomában, de Kaien a vállára tette a kezét, jelezvén, hogy bízik Zeroban.

- A túlzott bizalmad fog a sírba vinni – jegyezte meg barátja, Toga Yagari. – Nemrég még Zero-t is ide kellett zárnunk egy időre, s most egyedül küldöd a másik vámpír gyereked után?!

Kaien nem válaszolt, csak elnézet utána, s már Yagari sem tehetett másként. Kiryu-nak viszont nem kellett sokat szaladnia.

...

Amint elértem a Napszálló területét, lábaim képtelenek voltak tovább vinni. A friss vér szaga ugyanis, ami körbelengte a diákok szállását, pillanatokra megdermesztett. Akartam az a vért, az emberek vérét, minden korábbi bűntudatom ellenére. Lassan szívtam magamba az illatot, fejem kissé hátradöntve, felnéztem a még halványrózsaszínű, de napot már nélkülöző égboltra. A Holdszálló keleti irányában éjkékbe borult a horizont, pár csillag ragyogott a lilásrózsaszín és kék szín határán.

Éreztem, ahogy szemfogaim megnőnek, a szemem felizzik, s én, mint prédára leső ragadozó, kimért léptekkel tovább indulok az udvaron. Vagy negyven méterre néhány diáklány sétált át a konyha épületéből a lányok szállása felé. Valószínűleg vacsorázni voltak. Vacsora! – szaporáztam meg lépteimet. Én is vacsorázni akarok! Már épp teljesen átadtam volna magam a vér iránti vágyamnak, s futásnak eredtem volna, elkapni a gyanútlanul csevegő lányokat, amikor... Egy kemény kéz ragadta meg a vállamat, és maga felé fordított.

- ZERO! – sikkantottam, s ösztönösen megpróbáltam elszaladni potenciális áldozataim irányába. Ő viszont gyorsabb volt, megragadta a karom és mielőtt kiszabadítottam volna magam, a másikat is. – Zero, engedj el! – követeltem vörösen izzó szemekkel, hegyes szemfogaimmal vicsorogva.

- Igen? – kérdezte kihívóan, miközben szorosan tartott. – S mégis hová sietsz úgy, ha megkérdezhetem?

- Vacsorázni! – sziszegtem, majd hozzáállást váltva a szemébe néztem. – Nem jössz velem?

- Ne légy ostoba! – vágta rá grimaszolva, s megpróbált a Torony irányába terelni. Én erre tovább vergődtem, és dulakodtam vele.

- Engedj már el, te hülye, vagy te leszel a vacsorám! – sziszegtem. Alig centiméterekre volt az arcunk egymástól.

- Azt megnézném! – gúnyolódott. Eddig dühösnek mondható tekintete, amit talán ellenkezésem okozott, megszilárdult, s ő se mozdult többet, hogy hatást gyakoroljon rám. Csupán állt egy helyben, és nézte, ahogy egyre inkább hatalmába kerít a vérszomj s remegni kezdek.

- Éhes vagyok... – nyafogtam minden méltóságomat elvesztve. – Zero, én meghalok, ha nem ihatok vért...! – könyörögtem, de nem, mintha bármit is használt volna. Megértés helyett hideg szavakat kaptam.

- Katie, mit művelsz?! – vont kérdőre, s a súly, amivel szavait mondta, a lelkembe hasított. – Nem ittál már ma eleget?! Úgy nézel ki, mint egy őrült, lelketlen szörnyeteg, akinek semmi sem számít!

- Kaien szerint nem vagyok szörnyeteg... Én csak... éhezem! – nyögtem elfúló hangon.

- Éhezel... ártatlanok vérére, akiket barátaidnak nevezel! Egy csepp vérük mégis többet ér neked, mint az életük?! – vágta a képembe. Nem jutottam szóhoz. Lelkiismeretem újból kezdett visszatérni. – Válaszolj?! – követelte. – Ez lennél te?! A tisztavérű, aki mások életét semmire sem tartja?!

- Nem! – sikoltottam újból. – Nem! Nem, ez nem én vagyok! – győzködtem kiborulva, miközben szemeim továbbra is lángoltak a szomjúságtól, s szemfogaim saját ajkaimba mélyedtek. – Nem vagyok szörnyeteg.

- Ha nem vagy, nem lennél most itt..., epekedve az emberi vér után!

Zero szavai elviselhetetlen fájdalmat okoztak, s ez volt az, ami újból kizökkentett elborult vérszomjamból. Bár a vágy nem múlt el, most, mint korábban is, végtelenül szégyelltem magam azért, amire vágyok, s ahogy kinézhetek jelenleg... Nem, nem akarom bántani a nappalis barátaimat és társaikat sem!

- Nem! Zero, kérlek! – könyörögtem neki, s miközben egy pillanatra sem eresztette volna el karjaimat, sötétkék zakójába markoltam. – Kérlek! – néztem izzó szemeimmel az ő hűvös, lila tekintetébe. Erősített szorításán.

- Mire kérsz, Katie? – kérdezte bizalmatlan hangsúllyal.

- Vigyél el innen, Zero, kérlek! – markoltam meg még jobban a sűrű, sötétkék egyenruha anyagát. – Vigyél el innen! Ne hagyd, hogy bántsam a barátaimat! Kérlek...! – Még jobban remegni kezdtem, s mintha egy könnycsepp is legördült volna az arcomon, vöröslő szemeimből.

- Jesszus! – sóhajtotta kimerülten. – Nyugodj már meg! Nyugi! – utasított, kicsit meg is rázott.

- Szóval elviszel?! Ígéred?! – kiabáltam az arcába. - Nem hagyod, hogy ártsak...?!

- Ha valóban ezt akarod... – vonta meg a vállát. Legszívesebben arcon töröltem volna a stílusáért, de túlságosan is idegbajos voltam hozzá. – Ezt akarod?! – szorított rá a karomra. Nem bírtam válaszolni, csupán továbbra is mereven bámultam őt. – Ezt igennek veszem! – határozta el, de még ki sem mondta, fém csattanására lettem figyelmes. Mire feleszméltem, már egy bilincs záródott össze bal csuklómon.

- Mi?! MI EZ?! – üvöltöttem rá, de ő ezalatt már saját jobb csuklójára csatolta a bilincs másik részét. – Zero?! Mit művelsz?! – vontam kérdőre.

- Csak amit kértél tőlem! – felelte bosszantó lazasággal, és eleresztve a karom, indult vissza a Torony irányába. Már egyáltalán nem ért hozzám, gondolom azt várta, hogy a bilincs majd utána húz úgy is. – Na, indulás, vámpírkám, vár a lakosztályod!

- Ezt még megbánod, Zero! – sziszegtem, miközben megpróbálva ellenállni a vonszolásnak, nyomot vájtam a fűbe. – Amint kiszabadulok ebből a vacakból...! – fenyegettem.

- Az nem fog megtörténni, ugyanis ez nem egyszerű fém. A legerősebb vámpírok fogva tartására tervezték, s amíg nem leszel újra erőteljes tisztavérű, esélyed sincs! – oktatott ki nagyképűen.

Morogva fogadtam a tényt, s ráncigáltam csapdába esett karom. Mondanom sem kell, a vérszomj tünetei a vörös szem és hosszú fogak nem múltak el percekig, akkor sem, amikor odaértünk a ránk várakozó két vadászhoz.

- Lám-lám, kit fújt erre a szél! – köszöntött Yagari. Ő és Kaien félúton várakoztak a Torony felé.

- Kérlek, ne sértegesd Catherine kisasszonyt! – mondta Keresztapám, mélyen izzó vámpír szemeimbe pillantva. – Láthatod, mennyire nyugtalan szegény.

- Francot se érdekel! – vágta rá osztályfőnököm közömbösen, s Zero is csak megrántotta a vállát. Végül is mit vártam volna tőlük?

- Katie, tőled meg csúnya dolog volt így elrohanni! – szidott most engem az igazgató. – Megbeszéltük, hogy nem ellenkezel!

- Ilyet nem beszéltünk meg! – akadékoskodtam.

- De igen!

- De nem!

- Elég! – vágott közbe Yagari. – Megöl egy csomó embert, rátámad a társaimra, s te csak annyit mondasz neki, hogy „csúnya dolog" volt?!

- Azt nem arra értettem...! – védekezett Kaien.

- Hagyjuk! – legyintett a vadász. – Induljunk végre! – bökött állával a torony bejárata felé.

- Hallottad, vámpír! Indulás! – szólt rám Zero, s rántott egyet a karomon, amikor megmakacsoltam magam.

- Csak finoman! – kérlelte Kaien az ezüsthajút, aki erre csak rántott rajtam még egyet, mire majdnem elbotlottam. Yagari ezt elégedetten nyugtázta magában.

- Ő finoman bánt talán az embereimmel? – tette fel e költői kérdést a fekete hajú, de senki nem válaszolt. A választ ugyanis egyértelmű volt. Egyáltalán nem. – Mellesleg szép munka, Kiryu – fordult tanítványához, amikor beléptünk az ajtón. Ő csak hümmögött egyet, de én mérgesen rántottam egyet a bilincsen, bár tudtam, hiába.

- Túlságosan szép! – morogtam magam elé.

Yagari ezalatt előre ment a hallban, s egy lefelé vezető kőlépcsősor felé irányított minket.

- Erre!

- Katie, gyere már! – vonszolt volna tovább Zero, de újból gyökeret eresztett a lábam.

- Ne vacakoljatok már! – zsörtölődött Yagari. Zero ekkor minden erejét bevetve próbált a lépcső felé húzni, de alig csúsztam fél métert a régi csempén, s a karomba vágó fémkarika sem érdekelt. Keresztapám hamar szükségét érezte, hogy közbe avatkozzon.

- Gyerünk, lányom! Menj szépen tovább! – parancsolta szokásos, nem könyörtelenül szigorú, de elég határozott hangnemében, s hátulról tolni kezdett. Még mindig nem mozdultam, így mély levegőt vett, és lökött rajtam egy nagyobbat. – Menj már!

A felkészületlenségem miatt szinte előre estem, egyenesen Zero karjaiba. Ő csak morgott egyet, megragadta szabad karomat, és elindult velem lefelé. Nem volt többé visszaút.

- Félek! – nyafogtam a csigalépcsőkön haladva lefelé. Itt volt az a pont, ahol vérszomjam helyét végleg elvette a bizonytalanság, és arcom visszaváltozott emberivé. Mélybordó szemeim immár nem izzottak, hanem elvesztek a félhomályban.

- Tőled kell félteni másokat! – jött a hideg válasz elölről. – Itt is vagyunk! – fékezett le Yagari egy faajtó előtt, nem túl távol a lépcsőktől.

- Nem akarok bemenni! – néztem könyörgő szemekkel keresztapámra, de immár magára öltötte a szigorúság álcáját.

- Márpedig most azt fogod tenni! – határozta el, s Zeroval közrefogva bevezettek a helyiségbe.

Közepes méretű szoba volt, kör alakú, a falai mind kővel kirakva. Régen lakhattak itt, mert a háromméteres belmagasság megengedte, hogy egészen fent egy rácsozott ablakon ki lehessen látni a külvilágba még innen, a torony pincéjéből is. Az ajtóval szemben volt egy ágy is, s jobbra egy másik helyiség nyílt. A szoba közepén viszont egy hatalmas fémkarika volt a padlóba csavarozva, amihez hosszú fémlánc kapcsolódott.

- Ablak, ágy, fürdőszoba, bár víz nélkül... Épp megfelelő – döntötte el Yagari.

- Nincsen víz? – rémüldöztem, bár én még ennyire sem számítottam.

- Hívok majd egy szerelőt, hogy újra kapcsolja rá az épületet a vízhálózatra – ígérte Kaien, miközben hátulról szorosan átölelt. – Régen itt is volt víz, csak én eddig nem tudtam mire használni az épületet.

- Örülj, hogy lesz min aludnod! – mondta Yagari, elítélve Kaien túlzott gondoskodását. S amíg én a körülményeken aggodalmaskodtam, észre sem vettem, ahogy egy nehéz bilincset rak a bal bokám felé. Ez a karika a padlóhoz rögzített lánchoz kapcsolódott. – Meg is vagyunk! – állt fel megkönnyebbülve, s úgy porolta le a kezeit, mintha olyan nehéz és nemes dolgot tett volna az imént.

Most eszméltem rá, hogy Kaien nyilván azért ölelt meg ilyen szorosan, hogy ha próbálnék, nehogy ellenkezni tudjak. De esélyem sem volt, s miután felkerült a bilincs, lassan eleresztett. Felemelve bal lábamat, meglengettem körülötte a láncot, ami idegesítő, fémesen csikorgó hangot adott.

- Kiláncolt, mint valami vadállatot! – róttam meg Yagarit, aki épp távozni készült.

- Akkor hozzád méltó ellátásban részesülsz!

Sértődötten morogtam egyet, Kaien pedig épp közénk vágni készült, viszont Zero szólalt meg először, aki épp a bilincsből szabadította ki a kezem. Legalább vele nem leszek már összekötve tovább.

- Neked legalább lett ágyad, és lesz víz is. Amikor én voltam itt, egyik sem volt, pedig két hét is megvolt az! – tudatta az ezüsthajú.

Már azon voltam, hogy szarkasztikusan kijelentsem, milyen szerencsés is vagyok én, amikor rádöbbentem. Összeszorult a szívem egy időre, ahogy megsajnáltam.

- Te be voltál zárva ide?! Mégis mikor?!

- Mielőtt te, kis vérszomjas vámpír fenevad, felbukkantál volna! – világosított fel Yagari lenéző hangon. Egyértelműen megsértettem őt, amikor a mai nap folyamán úgy elszaladt velem a ló és az emberekre támadtam. Nem is csoda, hogy minden alkalmat megragad a becsmérlésemre. De azért fájtak a szavai, égettek.

- Elég legyen, tanár úr! – lepett meg Zero mindkettőnket eme megnyilvánulásával. - Volt egy nehéz időszakom – magyarázta nekem, - mielőtt megérkeztél. Ugyanolyan őrült módon vágytam az embervérre, ahogy te most. – Yagari jelentőségteljesen nézett rám az „őrült" szó alatt, de Zero még nem fejezte be. – Akkor egy időre elmúlt, de alig egy hónap múlva visszatért. S hogy nem kerültem újból ide, az, Katie – nézett mélyen, szinte már meleg tekintettel a szemembe, – kizárólag a te érdemed. Ha nem iszok annyiszor a véredből, én is rég megőrültem volna.

Éreztem, hogy megköszönni két másik vadász előtt nem fogja, de a hála ott volt minden szavában, minden hangban, amit kiejtett, se ez engem is felvidított egy pillanatra. Kedvesen mosolyogtam rá, mialatt Kaien és Yagari nem tudták, hová tegyék a korábbit. Bár már mindketten tudtak róla az első néhány hét után, még sem gondoltak bele, hogy ez mostohabátyámnak mennyit segített. Keresztapám végül büszkén tette kezét az ő önzetlen lányának vállára, Yagari viszont inkább hátat fordított nekünk.

- Ch! Érzelgősök! – jegyezte meg kritikusan, majd otthagyott minket a fenébe, s vissza se nézett. Hárman maradtunk.

- Sosem fog megbocsátani, igaz? – kérdeztem Zero-tól és Kaien-től.

- Ezt nem tudhatod... – szépített volna Kaien, de az ezüsthajú inkább az őszinteséget helyezte előtérbe, s megrázta a fejét.

- Nem valószínű.

- Na de Kiryu, fiam. Ez egyáltalán nem biztos...!

- Semmi sem biztos! – vágta rá Zero, s komoly, mégis már-már barátinak mondható tekintettel a szemeimbe nézett. – Legjobb lesz, ha nem idegeskedsz majd, Katie – javasolta. – Te sem leszel itt örökké, ezt tartsd szem előtt!

- Ha te mondod, Zero – sóhajtottam, s lehuppantam az ágyra. – Egyébként kösz az előbbit!

- Szóra sem érdemes. Ha szeretnéd, meglátogathatlak majd – ajánlotta fel, majd ő is elindult a kijárat felé. Nem tudom, ezt képletesen értette-e, s valójában esze ágában sem volt, de én azért tettem egy próbát. Végül is az egyedüllétnél bármi jobb.

- Én szeretném!

Kissé meglepetten fordult vissza, majd mintha halványan el is mosolyodott volna.

- Akkor holnap találkozunk. Elhozom neked a házit! – jelentette ki, s már el is tűnt az ajtó mögött. Tudhattam volna, hogy lesz valami csavar a dologban, de nem bántam. Ha csak feladatokat hoz, akkor is lesz társaságom egy időre.

- Már alig várom! – kiáltottam utána, s mintha még megszokott „ch" horkantását is hallottam volna. Így sem zavart.

...

Éreztem, hogy az elmúlt napok ellenére is megmaradt köztünk az a kapcsolat, ami pár hónap alatt kialakult. Szinte már barátok voltunk, barátok, akik mindig szívatják egymást, de valahol ott bujkál a szeretet is. S éreztem, hogy Zero még midig szeret engem, legbelül, titokban. Erről nem akartam lemondani.

- Örülök, hogy ilyen jó barátok lettetek Zeroval! – törte meg Kaien a csendet, mialatt leült mellém az ágyra. – Majd hozok neked ágyneműt! – ajánlotta fel.

- Kösz – feleltem kurtán, elkedvetlenedve a magáncellától. – És egyébként nem vagyunk barátok! Ch! Vele?! – tagadtam büszkeségből, ahogy ő is tette volna, ha bárki rákérdez erre. - Láttad hogy ráncigált idáig?

- Csak a te érdekedben tette! – ellenkezett keresztapu, de ő is tudta jól, hogy csupán makacsságból tagadom a dolgot, így inkább rám is hagyta. – Mit hozzak neked vacsorára? – kérdezte segítőkészen.

- Mindegy! Egy csinos diáklányt kérnék, vagy egy jóképű fiút, de azt úgy sem kapok. Végül is ezért vagyok ide bezárva... Akkor meg tök mindegy, nem?!

- Na jó! Elég volt ebből! – húzta fel magát a dolgon, s nyomban fel is pattant mellőlem, majd csípőre tett kezekkel nézett le rám.

- Ó, most nagyon félek! – cukkoltam, de valójában igazi félelmemet próbáltam ezzel palástolni. Nem esett le neki.

- Azt ajánlom is. Mert a tiszteletlen viselkedésedért most nem kapsz enni holnap estig. És ha akkor is ilyen leszel, akkor még holnapután sem!

- Ne már, Kaien, csak vicceltem! – próbáltam kibékíteni, bár igazság szerint vágytam azért arra a diákvérre.

- Nem. A szomorú az, Katie, hogy nem csak vicceltél! És nincs vér, amíg vissza nem változol, és nem a mértéktelen vérszomj szól belőled! – határozta el.

Láttam a csalódottságot a szemében, hogy mennyire küzdene értem, de képtelen voltam visszafogni magam. Az éhség és testem nyugtalansága megőrjített, újra-és újra átvette elmém fölött az irányítást. A vörös szín megint csak előtört szemeimből, s megnőtt fogakkal morogtam rá.

- Hát azt hiszed, visszakaphatsz? – löktem el magam az ágytól, s ravasz léptekkel közeledtem felé, amint ő a fal felé hátrált. – Hogy eltilthatsz a vértől?! – sziszegtem hálátlanul. – Hát tudd meg, hogy tévedsz! Soha nem leszek már az az ártatlan kislány, akinek régen láttál. Soha!

- Hagyd abba, Katie, ez nem te vagy! – kérlelt, s látszott rajta, hogy megszakad a szíve értem. De nem érdekelt. Tudtam, hogy ez később rémesen fájni fog, de nem érdekelt. Vészjóslóan rámorogtam. – Jaj, mi ütött az én édes, kicsi keresztlányomba! – sopánkodott tovább hátrálva.

- Vámpírnak született! – jelentettem ki, és rávetettem magam. Csupán a karját sikerült elkapnom, de abba sem tudtam belemélyeszteni fogamat, mert egy kést rántott elő a másik kezével, és azt fájó tekintettel nekem szegezte.

- Hagyd abba, lányom! – kérte.

- Azt hiszed, azzal megállíthatsz? – kérdeztem lenézően, s a késre koncentráltam, hogy repüljön ki a kezéből. De nem történt semmi. Másodszorra már a szabad kezem is felemeltem, de még úgy sem sikerült. Még az ajtó sem csapódott be karom lendítésére. – Mi folyik itt?! – döbbentem meg.

- A láncod, drágám – felelte Kaien, és kiszabadította karját kihasználva nagy meglepettségemet. – Vadászok készítették, hogy egy vámpír se szabadulhasson ki belőle. Valószínűleg egy mágus szolgálatait is igénybe vették, mivel a varázserőt gátolni hivatott.

- Nem használhatom az erőmet?!

- Mégis mit vártál? Mit érne a pinceszoba, ha bármikor lerombolhatnád a falakat körülötted, s varázslattal kiszabadulhatnál a bilincsből.

- De ez... – estem térdre. – Ez nem igazág.

- Majd ha észhez tértél, kiszabadulsz innen! – jelentette ki, és ő is az ajtóhoz sétált. Meg sem próbáltam megállítani. A lánc alig ért volna el a küszöbig, ő pedig akkorra rég túl lett volna azon, s a varázserőm, ami épp kezdett régi nagyságában tündökölni, újból elzárva előlem.

- Hogy változzak vissza, ha ez a lánc elnyomja az erőm? – kiáltottam utána tanácstalanul.

- Emlékezz vissza arra, milyen aranyos és kedves voltál, mielőtt elváltak útjaink hatvan éve.

- Az nem fog menni! Mondtam már, hogy nem mondok le a vérről! Sem a gyilkolásról!

- Én pedig szívből remélem, hogy ez nem így van. Hogy változtathatsz ezen a rémes hozzáálláson! – válaszolta Kaien, kissé hidegen, s azzal el is hagyta a pincét. Nem nézhettem tovább azokat a jóságomban végletekig reménykedő, meleg mogyoróbarna szemeit, sem az arcot, ami eddig mindig biztonsággal töltött el.

- És az ágynemű?! – kiáltottam még utána, ám nem vártam választ. És nem is jött, bár bizonyára még hallania kellett, léptei ekkor hagyták el a csigalépcsőt. De mit is reméltem, eszementként viselkedtem vele, tisztességtelen vérszívóként.

...

Egyedül maradtam. Most már tényleg. Vajon megbocsájt majd, meglátogat? De inkább ne is jöjjön! Amilyen kiszámíthatatlan vagyok, újból csak elvenném a kedvét a társaságomtól. Vajon más meglátogat majd? Ugyan ki lenne az, akit akaratom ellenére sem tudnék vérig sérteni, vagy elijeszteni innen?

Bridget? Csodálkoznék, ha valaha megbocsájt nekem. Miért is lenne fehérboszorkányok utódja egy vérszomjas vámpír barátja? A múltkor még megbocsátott, de ezek után...

Mark, Mia, Amy, és a többi nappalis barátom? Talán Kaien el sem mondja nekik, mi történt, hiszen épp, hogy csak feldolgozták a vámpírok létezésének tényét. S amúgy sem engednék most a közelembe őket, Yagari végképp nem.

Yuuki? Miért veszem egyáltalán számításba. Mark és Bridget többet tudnak rólam, mint ő, s mint ő tud saját magáról. Ha rajtam meglepődtek, mit tesznek, ha Yuuki-ról végre kiderül az igazság. Vajon ő is így meg fog vadulni, amikor visszaváltozik, vagy sem? Bár neki tuti lesz olyan szerencséje, hogy inkább átalussza az egészet, s egy nap majd vámpírként kel fel az ágyból...

Yagari? Őt csupán azért veszem számításba, mert talán nem állja meg, hogy idejöjjön piszkálni és gúnyolódni rajtam. Bár ennek nincs értelme. Miért is pazarolná az idejét egy mocskos vámpírra?! Ha rajta múlna, bizonyára rég halott lennék. S ilyen körülmények között meg is tehetné, akár egymaga. Úgy érzem, csak Kaien változatlan törődése tart még életben idelent, s tartja távol tőlem a vadászokat. Eddig egy jelenlétét sem észleltem, s remélem ez így is marad.

Kaien... Remélem mégis megbocsájt egyszer, s ha csak percekre is, de benéz majd néha. Mert úgy érzem, itt leszek jó ideig és jelentősen hozzászoktam keresztapám közelségéhez az elmúlt időszakban. Nem tudom, meddig bírom hívő szeretete nélkül. Hát ez van, még a vámpírok is éhezik a szeretetet, lehet a vérnél is jobban.

Zero? Azt ígérte eljön. Hogy abból mi sül majd ki, fogalmam sincs.

Aidou? Ichijou? A többi éjjelis? Talán szívesen jönnének, de jöhetnek? Úgy érzem sem Yagari, sem Zero vagy Kaien nem rajongana az ötletért. Ráadásul a Nappalisok szálláshelyéhez közel... Tutira megtiltják nekik, hogy idejöjjenek. Milyen kár...

És akkor ott van még egy személy. Az unokabátyám. Csak azért nevezem így, mert a másod-másod-másodunokatestvér már túl hosszú lenne, s hálátlanul távolságtartó is, amikor ő minduntalan húgának nevez. Még csak nem is az unokahúgának (unokatestvér értelemben). Talán hívhatnám csak bátyámnak is? De akkor minek nevezze majd Yuuki, ha visszaváltozik? Hiszen valójában csak egyikünknek közvetlen testvére. De úgy döntök, nem érdekel! A bátyámnak nevezem, még ha ez biológiailag téves megfogalmazás is. Mivel rájöttem, szeretem őt, legalább annyira, mintha vér szerinti bátyám lenne, s ha a vér távolról köt is össze.

Vajon mit szól majd a bátyám mindahhoz, amit ma elkövettem?

...

Órák múltán, amikor már magasan járt a Hold, s ezüstös sugarai bevilágítottak a magasan lévő kis ablakon, lépteket hallottam. Valójában már egy ideje érzékeltem a közeledő aurát, de mindeddig azt hittem csak emlékeimet élem újra, annyira kínos a csend és a magány. Ám nem képzelgésről volt szó, a léptek már a kővel borított csigalépcsőkön kopogtak. Nem hangosan és dörömbölve, inkább visszafogottan, alig érezhetően. De az aura, az annál inkább volt rendkívüli, s mire tudatosult volna borús elmémben, kihez is tartozik, kitárult az ajtó. Nem volt kulcsra zárva, hiszen a lánc visszatartott, hogy be volt csukva, az is a huzat műve lehetett. A kis ablakon ugyanis nem volt üveg, ami így májusban nem volt zavaró, csak a vad tavaszi szél, ami néha be-beözönlött rajta.

Így történt akkor is, amikor kitárult az ajtó. Egy gyengébb fuvallat végigsüvített a szobán, s én hirtelenjében megremegtem, felpillantottam a rácsokra. Mikor újra a bejárat felé néztem, már ott állt a küszöbön. Fehér egyenruhája szinte ragyogott a Hold beömlő fényében. Arca sima volt, némileg gondterhelt, bordó szemeiben aggodalom ült. Kezében valami szövetszerűt tartott, amivel el is indult az ágy felé, ahol én ültem.

- Kaname – jutottam végre szóhoz, hogy üdvözöljem őt, s kimérten felállva, enyhén meghajtottam a fejem. Nem rég szoktam rá, hogy vele mindenki másnál nagyobb tisztelettel bánjak. Más stílusban nőtt fel, mint a fiatalabb generáció, s nem volt olyan lágyszívűen elnéző és barátkozó, mint Kaien. Ő elvárta a tisztelet udvarias viselkedésben való kinyilvánítását. S bár ezt így sohasem tettem szóvá, éreztem, komolyabban vesz és jobb kedvű is a közelemben, amikor klasszikus hölgyként, nem pedig laza, modern csajként viselkedek. Azok után, hogy családtagjának fogadott, egyre inkább úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit megtehetek neki. – Mit keresel itt, bátyám? – kérdeztem halkan.

Nem tudtam, mégis mit várjak tőle. Szidalmazást, kioktatást, vagy csalódottságot a vadászok megtámadásáért. Ám szemeiben nem véltem dühöt felfedezni, csak szokásos komolyságát, s az előbb említett aggodalmat.

- Nyilvánvalóan téged, húgom – felelte kimérten, s egy hajszálon múlt, hogy nem nevettem el magam. Minek is kérdezek rá, ha nyilvánvaló?! De éreztem, hogy nem alkalmas az idő a nevetésre, így visszafogtam magam, s hamar el is múlt a kényszer. Ám mielőtt még kínos csend telepedhetett volna ránk, újból megszólalt. – Kaien küldött neked ágyneműt – mondta, s felém nyújtotta a kezében lévő összehajtogatott selymes tapintású szöveteket.

Jelenleg a holdfényben képtelen voltam színüket megtippelni, talán halvány rózsaszín. Nem számít. Letettem őket az ágyra, majd újból bátyám felé fordultam. Ő türelmesen, méltósággal állt velem szemben, mint általában. Le sem tagadhatná nemesi vérét.

- Köszönöm, hogy elhoztad! – feleltem, de mint általában, minden tiszteletnyilvánításom ellenére a fecsegést most sem tudtam visszafogni. – Képzelem, Kaien miket mondhatott rólam. Rémes dolgokat tettem. Talán igaza volt, talán szörnyen viselkedtem. Szerinted szörnyű vagyok? Meg fog valaha bocsátani nekem? Mit mondott, megbocsát? Te megbocsátasz nekem, bátyám? Haragszol rám...? – hadartam el sebesen, miközben ő rezzenéstelen arccal hallgatott. Majd végül megelégelte és közbevágott.

- Ülj le, húgom! – kérte határozott hangon, s mialatt megérintette a vállam, belém is fojtotta a szót rendesen. Már meg is bántam, hogy annyit fecsegtem, de hát meg kellett kérdeznem!

Leültem az ágyra, s ő leült a jobb oldalamra. Kezeit az ölébe fektette, egyenes háttal nézett felém. A Hold fénye idáig nem ért el, de vámpírok voltunk. Ha a színek eredeti árnyalatát már nem is lehetett meghatározni, egymás formáit, arcvonásait olyan tisztán érzékeltük, mint nappali fényben. S láttam a szemében, megint untattam, így bár kissé sértődötten, de eldöntöttem, nem bombázom tovább kérdésekkel. Amit szeretne, azt úgy is el fogja mondani, s amit nem, arról úgy sem beszél.

A Kaname-val való társalgásnak volt néhány szabálya: Nem teszek fel ostoba kérdéseket, mert jobbik esetben lenéző pillantásokat kapok, rosszabbik esetben ott is hagy a fenébe. Mindent csak egyszer kérdezek meg, s ha nem válaszol, nem firtatom többet. Nincs értelme. Nem vágok a szavába, és meghallgatom, amit mondani akar. S ha ő kérdez tőlem, kérlelés nélkül, azonnal és őszintén válaszolok. Az őszinteség alapvető, hiszen ha hajlandó válaszolni, ő is mindig őszintén teszi. Talán ezért hagy olyan gyakran válaszok nélkül. Nem akar hazudni olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket úgy érzi, nem oszthat meg velem. Hogy mi okból..., én bízok benne, hogy semmi rosszból.

Bár a korábbi szabályokat mégis gyakran megszegtem, ezúttal nem tehettem. Nem akartam, hogy pár megvető, rendre utasító szó után ezúttal is távozzon a közelemből, ahogy tiszteletlenség esetén szokta. Mondjuk, gyakrabban küld inkább el engem, hiszen legtöbbször a Holdszállóban beszélgetünk, de ezúttal én nem mehetek el. Amúgy sem szeretném megbántani, sosem szeretném. Az a komoly tekintet, ítélő arckifejezés, amit olyankor kapok, mindig a szívembe markol.

Nem akarom megbántani őt, és ő sajnos sokkal több dolgon képes megsértődni, mint Kaien, vagy Zero. Általában megbocsát, de előtte mélységesen megsértődik. Ilyen fajta vámpír, ez van. De családjának utolsó tagja, nemesi származású, a legnemesebb. Nagy teher van rajta. Érthető tehát, ha méltóságához ilyen szinten ragaszkodik. Zavaró talán, hogy a családtagjával sem képes ellazulni, de a legtöbb tisztavérű mindig is ilyen volt. S végül is ki venné komolyan őt, ha bármikor leállna velem vitatkozni jelentéktelen dolgokon? Az erő nem minden, tekintély is kell, s ebből nem enged. Talán engem is komolyabban vennének, ha nem viselkednék mindig olyan vadul és lazán.

Várakozó tekintettel néztem a szemébe, ám nem mondott semmit. Lehet, hogy tőlem várja. Miért is hívná fel rá a figyelmemet, hogy nem fog velem társalogni, amíg elnézést nem kérek a délutáni viselkedésemért? – sóhajtottam magamban. Bár a sóhaj valódi volt, s nagy levegőt vettem.

- Sajnálom bátyám – néztem röstelkedve a szemébe. Hangom kényszer nélkül is bánó és kissé szégyenkező volt. – Kérlek, bocsáss meg nekem..., ha tudsz. – Mit sem változott semmi a tekintetében, talán több komolyság jelent meg benne.

- Miért is vársz bocsánatot tőlem? – szólalt meg végül. Kénytelen voltam lenyelni a büszkeségem, hogy túljuthassak ezen.

- Hibáztam... ma délután, amikor elvesztettem a fejem. Hiba volt, hogy a szobatársamra támadtam, majd a városba szöktem, és idegen emberekből ittam. Hiba volt a mezőn a vadászokra támadnom, akik utánam jöttek. Hiba volt némi vér miatt elveszteni minden önuralmam... – vallottam be kedvetlenül.

- És nagy felelőtlenség – tette hozzá bátyám elítélő hangon, s komolyan nézett a szemembe. Éreztem, hogy ennyivel nem fogja beérni, de mint mindig, erre magamtól kellett rájönnöm.

- Felelőtlen voltam, igazad van – sóhajtottam kínomban lehajtott fejjel. – Túl nagy feltűnést keltettem... – Próbáltam nem összeomolni a szégyentől, amint szúrós tekintetét magamon éreztem, de így sem volt jó neki.

- Nézz a szemembe, Catherine, és úgy mond! – követelte. Még egy másodperccel tovább nyugtattam volna tekintetem térdeimen, de ő már azt sem volt hajlandó megvárni. – Nézz a szemembe! – ismételte el még keményebb hangon.

Tisztára, mint egy vallatás, de itt még a kérdéseket is nekem kell kitalálnom, amire haladéktalanul válaszokat akar. De érthető a haragja. Viselkedésemmel őt is minősítem, minden alkalommal.

- Felelőtlen voltam! – kaptam fel a tekintetem, kissé már ingerülten, amit jelzett is, megszilárduló arckifejezésével. Visszafogtam magam. – Felelőtlen és meggondolatlan – ismertem el. – Nem szabad lett volna ilyen sok emberből, ilyen sokat innom, ráadásul fényes nappal, ennyire közel az akadémiához. Ez... végzetes hiba volt. Ahogy az is, hogy mértékletesség nélkül Yagari tanár úr társainak estem, és őt is megtámadtam. A keresztapámat is. Fényes nappal, a közeli mezőn, mint egy szörnyeteg.

Láttam a szemében, hogy ez a vallomás már inkább kielégíti, de még mindig nem mutatott enyhülést.

– De mi nem vagyunk szörnyetegek! – jelentettem ki. – Nem viselkedhetünk úgy, mint az E-szintű csőcselék. Ma mégis... úgy tettem. Nem csupán felhívtam ránk a figyelmet, de szégyent hoztam a fajtánkra. A nemesebb vámpírokra... S a tisztavérűekre... – Itt már láttam valamit megcsillanni a tekintetében. – A családomra... – Mintha megmozdult volna, hogy még jobban felém forduljon, szemeiben némi enyhülés, de ugyanennyi ítélet tükröződött. – S ami a legszörnyűbb mind közül, ami még az ártatlanok szenvedésénél is szörnyűbb... Hogy mindezzel szégyent hoztam rád, édes bátyám.

Kedvem támadt volna újból a földet vagy lábaimat bámulni, úgy fájt, ahogy mélységes megvetéssel nézett rám. De ugyanez a kínzón lekicsinylő, becsmérlő tekintet volt az, amitől nem tudtam szabadulni. Így tovább néztem komoly, bordó szemeibe, miközben szilaj arcát tanulmányoztam.

- Úgy, ahogy mondod – méltóztatott hidegen megszólalni, csakhogy még ennél is nyomorultabbul érezzem magamat. Nem bírtam tovább, muszáj volt védekeznem, holott jól tudtam, azzal semmi jót nem érhetek el.

- De el sem tudod képzelni, mennyire bánt, hogy megöltem azokat az embereket. S még annál is jobban gyötri a lelkem, hogy besároztam a tisztavérűek nevét. A te neved, bátyám, ...miattam került szégyenbe. – Nagy levegőt vettem, de továbbra is foglyul ejtette tekintetem. – Ostobaság volt azt kérnem, bocsáss meg nekem. Hiszen kétlem, hogy ezek után jogomban állna...

Fokozhattam volna tovább, hogy tényleg mennyire, milyen mélyen sajnálom már ezt az egészet, de felesleges és értelmetlen lett volna. Ami történt, megtörtént. S bárhogy is sajnálom, az nem változtat rajta. Ő pedig már tudja, hogy ettől függetlenül, megbántam, amit tettem. Többet nem segíthetne a helyzetemen semmi. Se a sírás, sem könyörgés, vagy éppen újabb dühroham. Legjobb lesz, ha kivárom, hogy reagál.

Hiszen már úgy is döntött. Valószínűleg már döntött a sorsomról, mielőtt belépett az ajtón. Egész biztos, hogy ez az egész vallomás-kikényszerítés is csak azért történt, hogy megbüntessen engem. De mással is megbüntet még? A hallgatásával? Azzal, hogy egyszer csak távozik, s itt hagy ő maga is? Nem tudtam, mit mondhatnék még. Bármi csak az előzőek ismétlése lenne, ellenszenvet keltene megbocsátás helyett. Inkább csak várok tovább, mereven bámulva magam elé, az ő szemeibe, de már rég máshol járok. A kínzó bizonytalanság tengerében. Vajon mit fog lépni? Kaname?! Meddig kínzol még?

Szólásra nyitottam a szám, többször is, de végül nem jött ki hang a torkomon. Mi lesz már? Ki töri meg a ránk nehezedő csendet? Órákon át csak az arcomat fogja bámulni, s folytatni a maratoni-megrovó-tekintetet?

- Tudod, Catherine – szólalt meg végül, kimért hangján, - azt sajnálom a legjobban, hogy igazad volt. Mindenben, amit az imént mondtál. Nem áll jogodban ezt kérni, és nem is kellene megbocsátanom neked, semmiért.

Szavai ezúttal is a szívemet szaggatták és lelkemet tépték darabokra. De akkor miért? Miért van még mindig itt? Miért jött egyáltalán? Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírva könyörögni neki, de pár könnycseppet képtelen voltam visszatartani. Azok makacs gömbökként hagyták el a szemem, még jobban szégyenbe hozva bátyám előtt.

Nem akartam, hogy gyengének lásson, de azt annyira sem, hogy olyannak, aki előbb hibázik, majd ostobán megbocsátásért könyörög, holott arra úgy sincs esélye. Inkább elfordítottam a fejemet és a sötét kőfalakat kezdtem szemlélni, miközben ujjaim ösztönösen ökölbe szorultak törzsem mellett. Hosszú és nehéz pillanat volt.

Ám ez sem tartott tovább pár másodpercnél, mert bátyám jobb öklömre csúsztatta bal tenyerét, és megszorította azt. Még mindig folytak a könnyeim, így képtelen voltam újból felé fordulni, amíg kifejezetten meg nem kért rá.

- Nézz rám, Catherine! – parancsolta. Véletlenül szipogtam egyet, s közben megrázkódtam. – Most!

Visszafordultam. Az arcán mintha nem is változott volna semmi.

- Igen, bátyám? – kérdeztem elfúló hangon.

- Amit tettél kegyetlenség, ránk nézve pedig veszélyes és szégyenteljes volt, ezt te is beláttad. – Lassan bólintottam. Nem értettem, mire akar kilyukadni. – Kifogásnak nem elegendő, mégsem figyelmen kívül hagyható, hogy az elmúlt napokban egyre kiszámíthatatlanabb voltál. Megszűntél önmagad lenni. Elvesztetted az irányítást a képességeid és vágyaid felett.

- Ezt én is tudom...! – vágtam közbe fájdalmasan, de persze ezért is rosszalló pillantásokkal jutalmazott.

- Hallgass, most én beszélek!

- Elnézést... – motyogtam olyan halkan, hogy szinte nem is hallatszott.

- Semmi, még a józan eszed elvesztése sem ment fel a hibák és következményeik alól, mert azokat attól még elkövetted – folytatta komolyan. – Ám az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem egyedül te vagy hibás abban, ami történt.

- Kaname... – mondtam döbbenten, de megint csak leszidott.

- Csend, még nem fejeztem be! – Nagyot nyelve befogtam a számat. Hogy miért nem tudom abbahagyni a fecsegést?! – Amit mondani akartam, mielőtt tiszteletlenül újból félbeszakítottál...

Röstelkedve néztem le az ágyra, de jobb kezével megragadta az állam, és megint csak maga felé emelte. Éreztem, hogy bár akaratlanul, viselkedésemmel újra a végletekig próbára teszem türelmét. Már így is pengeélen táncoltam. Nagy levegőt vett, hogy moderálja magát.

- Nem csak te követtél el hibát, én is! – hozta a tudtomra. Hangjába most némi megbánás vegyült, de ezúttal megálltam, hogy közbevágjak. Még egy esetet nem tűrt volna el, pedig éreztem, most jönne a jobbik rész, azaz amitől kissé megkönnyebbülhetnék.

- Láttam a jeleket, de még sem értettem meg időben – folytatta. - Úgy véltem, a visszaváltozásodig még bőven van idő. Fiatalságod és fegyelmezetlenséged mellékhatásaként könyveltem el a korábbi incidenseket. Tévedtem. Ez volt a végzetes hiba az én részemről. Láttam, ahogy lassan minden önuralmad odavész, és kioktatáson kívül nem tettem semmi mást. Mert amit nem láttam meg időben, hogy ami történik, annak oka nem a neveltetésed hiányosságában rejlik, hanem lényed visszafordíthatatlan változásában. A változásban, ami most végre visszafordul, s te húgom, újra visszatérsz közénk, teljes valódban.

Úgy tűnt, ennyit szeretett volna elmondani, így bátorkodtam megszólalni.

- Szóval akkor... megbocsátasz nekem, bátyám?

- Megbocsátok, húgom – mondta ki végül, s belőlem felszabadult sóhaj tört fel. - Bár nem kellene, de megteszem, most utoljára – tette hozzá komoly hangon. - Mivel még nem szűnt meg az emberi éned, amit tettél nem egészében tisztavérűként tetted, így nem hozhattál örök szégyent nevünkre. De jól jegyezd meg, édes húgom, ha legközelebb szégyent hozol a nevünkre, az örökre rajtunk ragad. Viselkedj származásodhoz, s képességeidhez hűen!

- Örök hálám, testvérem – válaszoltam. – Köszönöm. Ígérem, ezentúl úgy teszek, ahogy kívánod. A nevünkhöz hűen viselkedem.

- Ezt örömmel hallom. És most, húgom... Meg tudod bocsájtani nekem mulasztásomat, ami miatt ez az egész megtörténhetett? Hiszen ha már napokkal ezelőtt bezáratlak, mindez meg sem történt volna. Hidd el, én is mélységesen sajnálom, ami történt.

Mit is mondhattam volna?! Komolyan?! És ha ő zárat be biztosan kiakadtam volna, s olyan sértéseket vágok a fejéhez, amit végképp, tényleg soha nem bocsájt meg nekem. Talán jobb is így, hogy kicsit kvittek vagyunk.

- Megbocsátok, bátyám – feleltem hamar. – Persze, hogy megteszem.

Ekkor mintha igazán felragyogott volna az arca, s alig maradt komolyság rajta. Annak helyét átvette a melegség és testvéri szeretet.

- Semmi tétovázás, semmi hisztéria – állapította meg immár kedvesebbik, selymes hangján. – Úgy látom, valóban méltó vagy a bocsánatomra.

- És te az enyémre! – csúszott ki a számon, de hamar le is sütöttem a tekintetem. Nem akartam a hülye libaságommal elrontani, hogy végre talán büszke lenne rám.

- Ne rontsd el! – kérte kicsit visszakomolyodva, s meg is húztam magam válaszul.

Ezt látván újból megenyhült, és gyengédebben is fogta jobb kezemet, amit mindeddig nem engedett el. Majd jobb kezével újból, most finomabban az állam alá nyúlt, s bár a szemébe néztem, így adott további hangsúlyt mondanivalójának. Izgatottan, kissé megilletődve vártam, mi lesz ebből, hiszen a tanulmányaimra, főztömre, vagy akármilyen más tudásomra vonatkozó, mondhatni hétköznapi dícséreteken kívül, igazi, mély elismerést talán még sohasem kaptam tőle. És pont most készül rá, miután olyan idiótán viselkedtem...

- Megváltoztál, Catherine – jelentette ki, s tekintetéből látszott, ez kedvére való. – És ez a változás jó irányba történt. – Megkönnyebbülve, mondhatni új boldogsággal vártam a továbbiakat. Érintését, hogy kezével államat tartotta, már sokkal inkább megtisztelőnek, mint lekezelőnek éreztem. – Meglehetősen udvariatlanul és modortalanul viselkedtél velem az első hetekben, még ha legbelül tisztelni próbáltál is. Ám úgy látom, azóta megértetted a legfontosabbat, s amire magadtól kellett rájönnöd – magyarázta.

Már csak a megváltozott hozzáállásom miatt nem tettem hozzá, hogy „úgy, ahogy minden másra veled kapcsolatban magamtól kellett rájönnöm...".

- Fontos, hogy tisztelj másokat, a tanáraidat, barátaidat, még ellenségeidet is... – folytatta. - De ami még ennél is fontosabb, hogy családod tagjait tiszteld, s őket a legjobban. Azért a tisztelet, mert szereted őket, mert ők is feltétel nélkül szeretnek téged. S aki mindennél jobban szeret téged, azzal szemben a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy megbecsülöd őt. Alázattal és udvariassággal jutalmazod és tisztelettel bánsz vele. Mert ha valaki igazán fontos számodra, annak is fontosnak kell lennie, hogy visszafogd magad; ne vadul és megalázó szabadossággal, hanem mérsékelten és jól nevelten viselkedj a közelében!

- Igazad van, bátyám. Így fogok tenni!

- Már egy ideje így teszel. Habár néha látom, hogy nem szívesen teszed, hanem kényszeríted magad.

- Bocsáss meg érte, kérlek.

- Épp emiatt beszélek most neked erről, húgom. Hogy ne bocsánatot kérj, hanem a lényegét értsd meg. – Tiszta tekintettel hallgattam tovább. Ha rákérdezek, csak ostobának tűnök, így nem tettem. – Igen, elvárom tőled, hogy mértéktartóan viselkedj a közelemben, ami már-már hideg távolságtartásnak tűnhet, de voltam én valaha távolságtartó veled? – kérdezte kedvesen. Zavaromban megráztam a fejem. – Csupán az alapvető udvariasságot várom el tőled, és lásd be, én sem viselkedtem még veled soha udvariatlanul! Nem bántam veled tisztelet nélkül, igaz?

Újból bólintottam, hiszen így volt. Ő volt a legudvariasabb férfi, akit ismertem. S bár sokszor kioktatott, nem oly módon tette, hogy ettől alacsonyabb rangúnak érezzem magam, kevesebbnek. Csupán őszinte volt, és előre lendített vele. Sosem ordibált rám, mint a kutyára, s még ha felemelte is a hangját, akkor sem fölényeskedett. Visszafogott stílusával érte el, hogy még annál is mélyebben elgondolkozzak a hibámon, mint tettem volna, ha szimplán leordítja a fejem.

- Te sosem voltál tiszteletlen velem, bátyám, még akkor sem, amikor megérdemeltem volna! – jelentettem ki, őszinte elismeréssel, némi csodálattal.

- Ez azért van így, mert fontos vagy a számomra, Catherine. Legalább annyira, mintha közvetlen húgom lennél. És akit szeretek, azzal bánok a legnagyobb tisztelettel, s azzal minden körülmények között udvarias és mértéktartó vagyok. Beláthatod Catherine, amit teszek, s amit cserébe ugyanúgy elvárok, azt nem gátlásosságból vagy maradiságból teszem, pusztán szeretetből. Az én családomban, s a tiédben is, ha nem is emlékszel olyan tisztán, mint én, a szeretetet azzal fejeztük ki, ahogy egymással bánunk. De nem giccses ajándékokkal vagy felszínes hízelgéssel, hanem megtisztelő udvariassággal.

- Már értem, Kaname. Korábban is értenem kellett volna. Eddig nem így gondoltam, de sokkal több értelme van, ahogy te mondtad. Hiszen ha szeretsz valakit, úgy kell bánnod vele, hogy érezze, tiszteled és becsülöd őt.

Kaname egyetértően nézett a szemembe, majd hozzátette.

- Nagyapám mondta egyszer, mikor már nagyon öreg volt, s később atyám is megismételte – mesélte nekem, és most különösen megtisztelve éreztem magam, amiért családi történeteit osztja meg velem. Tényleg kellemes érzés, ha a tiszteletet magadon érezheted. – Azt mondta „Ha szeretsz valakit, sose szűnj meg tisztelni és becsülni őt, mert többet ér ő a világ összes kincsénél. Ha szeretsz egy nőt, úgy bánj vele, mint a legfinomabb, legtörékenyebb porcelánnal, figyelmesen és mértékletesen. Ha szeretsz egy férfit, tégy úgy, mintha a legnemesebb fémből készült kard pengéje lenne, bánj vele alázattal és udvariassággal."

- A nagyapád igazán bölcs ember lehetett – szólaltam meg csodálattal.

- Nála bölcsebbet nem ismertem – értett egyet Kaname. – A tanács, amit adott, azóta is követendő példa.

- Talán Kaien-nel is tisztelettudóbban kellene bánnom – jutott eszembe.

- Úgy érted, a keresztapáddal? – kérdezett rá jelentőségteljesen, utalva rá, hogy a keresztnevén szólítanom már nem tökéletesen udvarias.

- A keresztapámmal – javítottam ki magam. – Ő talán nem várja el úgy a visszafogottságot, mint te, bátyám, de talán attól még jó néven venné.

- Egyértelműen jó néven venné, s szerintem el is várná tőled. Ám hatvan év után annyira fél, hogy szigorúsággal elveszíthet, hogy nem teszi szóvá. De elhagynád őt, húgom, ha arra kérne, tiszteld őt is úgy, mint engem?

Megráztam a fejem.

- Az hálátlan dolog lenne – mondtam. - Nem is igazságos, hogy vele eddig olyan szabadosan bántam. Pedig tisztelnem kellene, nem csak az erejét és múltját, hanem az odaadását. Mert még ezek után is képes szeretni engem...

- Tégy úgy, húgom, és meglátod, ha jobban tiszteled, s udvariasabb vagy a jelenlétében, még ennél is jobban fog szeretni téged.

- Tudod, Kaname, most téged is jobban szeretlek, mint bármikor. Nem csupán azért, mert szeretsz és tisztelsz engem, s mert hölgyként bánsz velem, nem másodlagos személyként, mint még sok országban a nőkkel, vagy csupán rövid kalandként, mint megint más helyeken, hanem mert...

- Megint csak húzod a lényeget... – figyelmeztetett Kaname, de ezúttal nem volt megrovás hangjában.

- Hanem azért szeretlek, bátyám, mert ahelyett, hogy elfogadva hibáimat szeretnél tovább, te csak azt fogadod el, amin nem lehet változtatni, s eléred, hogy a többin változtassak. Eléred, hogy magamtól változtassak, hogy én akarjam ezt, ahelyett, hogy kényszerítenél.

- Talán pont ezt teszem, húgom, de csak a te érdekedben.

- Ezt más manupulációnak nevezné, de én már úgy érzem, sokkal inkább segítesz nekem, anélkül, hogy erőszakkal irányítani próbálnál. S ha éppen irányítani készülnél is, olyat nem tennél, amivel ártasz nekem.

- Sosem ártanék neked, és sosem használnám ki az irántam való érzéseidet. Úgy vélem ez rád is igaz. Mivel jóval idősebb vagyok, így felelősségemnek érzem, hogy segítsek a hibáidat kijavítani. De én sem vagyok tökéletes, mindketten tudjuk. Így ha valamin változtatnom kellene, te se hezitálj kijavítani az én hibáimat. Ha megbízol bennem, én is megbízok benned.

- Úgy lesz, mindig is bíztam benned, mióta itt vagyok. Köszönöm, hogy törődsz velem.

- Köszönöm neked is. Szóval lássuk! Én már elmondtam neked korábban, de van-e valami, amin szerinted változtatnom kellene?

- Hát... Továbbra sem akarok tiszteletlen lenni, s komolyabb dolog nem is jut az eszembe, amit belegondolva kifogásolni tudnék.

- Mi az hát, ami zavar?

- Nos, például járulhatnál valamivel több nyitottsággal az új dolgokhoz. Persze, nem kell őket megszeretned, de amikor ricsajnak nevezted a zenéket, amiket én és Aidou kedvelünk, az elég rosszul esett. És ha nem is sikerül megkedvelned, legalább ne tiltsd meg, hogy a Holdszállóban hallgassuk őket, hanem meg is kérheted, hogy lehalkítsuk. Végül is nem joga talán mindenkinek azt hallgatni, amit kíván, megfelelő hangerővel?

- Ebben látod, igazad lehet, húgom. Bár a hangerő túl nagy volt, ahogy utaltál is rá, nem volt szép tőlem, hogy becsméreltem azt, amit ti szerettek. Legközelebb kompromisszumot kell kötnünk.

- Ez így igazságos. És talán lehetnél valamivel kevésbé lenéző Aidou-val, amikor arról van szó, hogy mi ketten... – Kaname tekintete újból megkomolyodott, így gyorsan hozzátettem: - Mondom, lehetnél! Nem muszáj. Csak sokat jelentene. De ha számodra nem kivitelezhető, akkor továbbra is megvetheted a kapcsolatunkat és...

- Majd megpróbálom, húgom. – felelte végül. – De tudnod kell, nem a kapcsolatot vetem meg, hanem Hanabusa stílusát, ahogy általában a lányokkal bánik: mint az ereklyékkel. S bár veled eddig máshogy történt, néha tiszteletlen veled, és ha ott vagy, tiszteletlenebb velem is. Nem lenézem őt, hanem téged féltelek, kedvesem, a csalódástól. S nem tetszik az sem, hogy úgy érzem, azért lett velem kevésbé tisztelettudó, mert úgy érzi, ha a húgommal jár, az felhatalmazza erre.

- Oh, Kaname, ez nekem eddig fel sem tűnt. Elnézést kérek érte. Ha valóban direkt csinálja, s nem csak a szerelem borította el az elméjét, biztos lehetsz benne, hogy beszélek a fejével!

- Te csak saját magadra vigyázz, kedvesem, a tekintélyemmel majd én foglalkozok. Csupán tudatni akartam, az, hogy nem örülök ennek a kapcsolatnak nem ellened irányul, vagy a választásod helyessége ellen. Ez pusztán saját véleményem, amit remélem, tiszteletben tartasz.

- Természetesen. Most már meg is értem. Vigyázni fogok, ígérem. De kérlek, a kelleténél jobban ne bántsd Aidou-t. S ha meg is bánt engem, amiben nem hiszek, de ha úgy történik, akkor se tedd. Én tudni fogom, hogy te megmondtad, az pont elég lesz.

- A te felelősséged, ezért így helyes. De ha nem csupán a szívedet töri össze, hanem bármi mást tesz veled, meglásd, nem állok jót magamért.

- Nem fog ilyet tenni – ígértem.

...

Sziasztok! Sajnálom, ha fura így a történet, hogy csak hozzáírom a kiegészítéseket, amit nem írtam meg rendes fejezetként. Még egy rész lesz hamarosan, az csak írói szemszögből, amiben leírom a történet végét/lezárását. Ha mással nem, legalább ennyivel szolgálhatok. És elnézést kérek, amiért jobban nem dolgoztam ki a történet végét!