Európa egy kegyetlen hellyé változott a III. Világháború következtében. A 3 nagyhatalom; német, magyar és orosz harcol egymás ellen és igyekeznek ideáljukat terjeszteni az egész világban. A Magyar Királyság célja a régi nagy Magyarország elérése, a németek ismét teljes nacionalisták lettek, de ezúttal nem ölnek meg annyi embert, csak azt, akit tényleg a haza elleneségének tartanak. Oroszországból pedig próbálják visszafolytani ezt a két hatalmat a Baltikumokkal, a Fekete-tenger országaival és a Földközi-tenger keleti országaival összefogva. Ezekből pont kiesik Törökország és Olaszország, akik a Neutral (pártatlan) oldalt támogatják. Ezekben az országokban; Ausztria, Svájc, Egyesült Királyság, Amerika, Franciaország és Spanyolország és a két előbb említett ország nem szeretnének a háborúhoz csatlakozni, sőt, megbüntetik azokat a csoportokat, akik Estremisti (szélsőségesek). Ezek közül mégis Olaszország a legszigorúbb, ugyanis, ha egy ilyen csoportnak vagy a tagja, akkor megölnek helyben, ha idős, vagy egyedül álló vagy, nem vagy megházasodva és az eljegyzés nem számít. A többieket életfogytiglan munkatáborba küldik és ha ki is szabadulnak, akkor a következő nevek tapadnak rá élete végéig: Sectarian (szektás), Lázadó, Espía (kém), Infido (áruló). Attól függ, hogy mivel vádolnak meg, bár mindegyik ugyanazt a büntetést kapja, úgy bánnak velük, mint az álatokkal.
A Magyar Királyság már 5. éve, hogy hódításokba kezdett és magáénak tudhatja egész Romániát és Szlovákia déli részét. A csehekkel most tárgyalnak és kémek vannak Horvátországban.
A kisebb csoportok ellen bizonyos Forze Dell'Ordine (bűnüldöző szervek) vannak fenntartva, amiket csak FDO-nak rövidítenek minden országban, minden nyelven. Ennek az olasz vezetője talán a legsikeresebb, bár ez nem csoda, akinek a neve Iulius Vargas. Egy régi partizán család leszármazottja, akik a II. Világháború idején mindvégig fedettek maradtak a németek elől. Iulius nem ért egyet családja politikájával, mert úgy gondolja, hogy az olaszok elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat, nem kellett volna szövetkezniük más népekkel, hogy aztán egy idegen szobra vagy neve legyen dicsőítve éveket, év tizedeken keresztül. Utálja a tengeren túli embereket, mert felvágósnak és undorítóbbnak tartja őket, mint a hazaárulókat, vagy a németeket.
Az irodájában ül az asztalánál, amin szanaszét ilyen-olyan papír, amit alá kéne írnia, vagy ellenőriznie kellene, de ma már túl sokat dolgozott, így az utolsó iratot veszi a kezébe, ami egy levél és a nevére van címezve. Undorodva sóhajt egyet és egy levélnyitó késsel felszakítja a borítékot, amin német írás van. Kiveszi a levelet és ahogy végig fut rajta a méregtől vörös lesz és a levelet széttépve az asztala mellett elhelyezkedő szemetesbe ejti. A papírfecnik lassan hullanak le a kuka fenekére. Már megint arra kértek... Iulius sokszor kap levelet, hogy próbálkozzon meg a FDO átállításával, hogy a náci németeket támogassák. Rosszul van ettől. Ha olyan kemények, akkor nélkülünk is menni fog nekik. Kérjék meg a japánokat. Az ajtón kopognak és elhelyezi a papírokat szép tornyokban, majd megigazítja kócos haját, ami kicsit őszes, bár nem változik rajta igen semmi.
"Szabad."
Egy fiatal hölgy lép be, kinek világos barna haja és hasonló színű szeme van. Az újoncok rendőr ruhája van rajta, még nincs kitüntetése, ragja, egy egyszerű tanulónak is mondható.
"Uram, az unokái..."
Iulius csak int egy mosollyal, majd eligazítja a háta mögött lévő kabátját ami a háttámlán van. Közelebb húzza magát az asztalához és ismét nyitódik az ajtó. Két fiatalabb jön be az ajtón keresztül, akik kicsit hasonlóan néznek ki, főleg arcvonásaikban. Mindkettőnek barna haja van, de az egyiknek zöld, a másiknak borostyán szemei vannak. A zöld szeműn egy formálisabb ruha van; fekete ing, hasonló színű farmer nadrág és a fényes, barna csizmája a térde alá ér. A borostyán szemű lazábban van öltözködve, mint egy diák; zöld rövid ujjú felső, szürke mellény, világos kék farmer és egy fekete sportcipő. Mindketten leülnek külön fotelba, amik Iulius-tól balra helyezkednek el. Az idős rendőr elmosolyodik és a fiúkra néz.
"Minek köszönhetem a látogatást?"
A fiatalabbik, avagy a diák kinézetű válaszol az idősnek.
"Testvérrel úgy döntöttünk, hogy eljöhetnénk eléd, mert...mert..."
Iulius felnevet és felkell a bőrszékéből. Elveszi kabátját a háttámláról és felvesz egy kulcscsomót az asztaláról.
"Nem kell indok, hogy velem legyetek, hiszen az unokáim vagytok."
A nagyapa átkarolja a válluk felett mindkét fiatalt, akik most keltek fel a külön fotelból. Az idősebbik mondja el nagyapjuknak, hogy igazából azért jöttek, mert megtarthatnák a szokásos étterem látogatást, hiszen szerda van. Mikor elhagyják az irodát, akkor Iulius kulccsal zárja az ajtót.
Kint gyönyörű kora tavaszi idő van. A madarak csiripelnek, a virágok illata szétterjedt a levegőben, de bárcsak kevesebb beöltözött katona és rendőr lenne az utcákon, így nem olyan, mint egy normális napon. Az emberek kijönnek a házukból, de nem állnak le csak úgy beszélgetni egyik kirakatt elött sem. És vásárlás közben se olyan önfeledtek és kedvesek meg mosolygósok, mint ahogy általában vannak, pedig olaszokról beszélünk. A 3 olasz közül a legfiatalabb odamegy egy utca menti zöldségeshez, ahol van pár gyümölcs is kirakva. Az almákat kezdi el nézegetni és ahogy megnézni, hogy milyen állapotban vannak, az egyik leesik és felveszi a földről. A rokonai felé fordul, miközben feltartja a gyümölcsöt. Ők csak rázzák a fejüket, hogy nekik nem kell, így ő megy be egyedül. Testvére és nagyapja leülnek a szemben lévő padra és elterülnek rajta. Miközben nézik a kevés járó-kelőt, a fiatal megkérdezi, hogy milyen volt Iulius munkája. Persze hogy előszőr tagadja a levelet, de unokája átlát rajta, ezért még egyszer megkérdezi. Majd az öreg feladja.
"Igen, megint írtak."
A fiú kiegyenesedik és előre hajol, miközben lábai között lelógatja a két kezét.
"De miért neked? Hiszen nem az ország vezetője vagy?"
"Befolyás, majd megtanulod."
Közben a másik fiatal kijön a boltból és beleharap az almájába. Testvére zsebre dugott kezekkel megy elé és megkérdőjelezi, hogy miért kell most ennie az öccsének egy almát, hiszen úgy is mennek étterembe. És ezért majdnem egymásnak esnek az utcán, ha nincs ott nagyapjuk, hogy békét teremtsen a fiúk között.
"Feliciano! Lovino! Ha nem viselkedtek, akkor nem kaptok kaját 2 napig!"
A fiúk megrémülnek, mert ha Iulius nagyapa ilyet mond, akkor nem viccel és tényleg megcsinálja. Ezután úgy mennek az úton, mint két angyal, olasz-angyal.
2091. október 19., Magyar Köztársaság
Az elnök meghalt és az ország kétségek között gyászolja az aranyembert, aki olyan erős kezű volt, hogy a 2080-as váltság meg se látszik az országon. Azt kérdezgetik egymástól, hogy ki lesz az új elnök.
2091. október 24.
Megválasztották az új elnököt és most készül első hivatalos beszédjére, ahol bejelenti az első intézkedéseit. Az emberei, akiket természetesen nem ő választott meg, körül ugrálják, mint a kutyák azt az embert, akinél van a csont. Ettől rosszul van, és első intézkedései között lesz az is, hogy ezeket a lábtörlőket eltűnteti a parlamentből. Ráadják a legjobb, legdrágább öltönyt, amit találnak és úgy igazítják el rajta, mintha ő maga nem bírna felöltözni magától. Lába elé teszik a gyöngyözött, fehér makkos cipőt, amire előszőr úgy néz, mint egy csupasz macskára, majd egy szemforgatás után belelép. Egy szőke hajú, kissé túlsminkelt férfi lép elé, egy mikrofonnal a kezében, amit átnyújt.
"Köszönöm, barátom."
Kezet ráznak és az elnök kilép a függöny mögül, mai egész eddig védte. A fényképező gépek egyből csattognak és a riporterek előveszik telefonjukat, tabletukat, hogy felvegyék az újdonsült elnökük szavait az országhoz. Páran felvételt és készítenek, ami live-ban megy ki egyből az internet világába. Emberek 100.000-ei ülnek, vagy állnak és várják a beszédet. "Polgárok, a mai napon, egy fejezetet zárunk be és újat nyitunk! Az első intézkedésem már meg is történt." Az esztergomi érsek lép elő és a koronázási eszközöket átadja a férfinek.
"Én, Héderváry Lajos kijelentem, hogy én vagyok az új királyotok és ezentúl ennek az országnak a neve Nagy-Magyar Királyság. Azért választottam ezt a nevet, mert újra nagyunk leszünk! 10 éven belül miénk lesz a régi Osztrák-Magyar Monarchia egész területe, ha nem több!"
2091. december 16.
Németország elnöke kijelenti, hogy ismét teljes nacionalizmus lesz az országban és visszaállítják az ország területét akkorára, mint amilyen Hitler idején volt. A régi szövetségeseket is szeretnék ismét maguk mellett tudni.
2097. március 6.
A 3 olasz befordul egy sarkon és átmennek a másik oldalra, ahol egy hatalmas placc van, aminek a közepén egy étterem van. Kívül kedves kis asztalok ahol inkább a párok szoktak ülni, enni francos sütiket és inni a koktélokat liter számmal. Van egy kis kert is, ami híres, bár egy szomorú dologról. Itt található meg az utolsó margaréta csoport, amiket nem pusztított el a háború. Szinte nemzeti kincsek számít ez az olaszok körében. Ahogy közelebb érnek, jól elolvasható az étterem neve is; 'Un filo di margherita' (egy szál margaréta). Bentről olasz zene szól, amit rendes énekesek adnak elő az étteremben. Ők is ugyanolyan munkások, mint a pincérek, csak tőlük nem ételt, hanem zenét lehet rendelni, ingyen. A kis család bemegy és egyből a pulthoz mennek, ahol egy barna hajú, zöldszemű fiatal úr van és a poharakat törölgeti. Iulius rábólint a fiatalabbra, aki a pult alól kivesz egy üveg vörös bort, majd átnyújtja a rendőrnek. Az unokái nagyjából úgy néznek rá, mintha a szemük elött erőszakolt volna meg egy szűz nőt.
"Mi az? Hiszen adok nektek is belőle." "Nagyapátoknak én hinnék a helyetekben."
Mosolyog majd a fiúkra néz és leteszi az utolsó poharat.
"Szóval, ma mit? Pizza vagy spagetti?"
Mindkét válasz egyszerre érkezik, Lovino-tól az első, Feliciano-tól a második választási lehetőség. Mivel nagyapjukat leszólította egy nyugdíjazott munkatárs, ezért ő most nincs ott, hogy leállítsa a testvér párt. Csak akkor ér vissza, mikor Lovino leordítja a dolgozó fejét.
"Húzz a picsába Marcello!"
Iulius elküldi a mocskos szájút egy távolabbi asztalhoz, így a morcos olasz zsebre dugott kezekkel, ismét, elindul egy asztalhoz, ami fal mellett van és nem messze van egy ablak, amin egyből kinéz, mikor leül a fal melletti székre. Közben nagyapja próbál elnézést kérni a dolgozótól, de ő egy széles mosollyal mondja, hogy nincs nagy probléma, vannak ennél rosszabb emberek is, Lovino-nak csak rossz napja lehetett. Persze az olasz mindent hal miközben nézi a placcon sétáló fiatalokat, akik már most részegek. Ránéz karórájára, amit mindig a jobb kezén hord és megállapítja, hogy ezek hülyék, hiszen csak 5 múlott pár perccel. Mikor visszafordul, akkor veszi észre öccsét, aki nagy mosollyal ül szembe vele.
"Milyen volt a napod?"
Lovino sóhajt egyet és az asztal alá néz, ahol összeszorítja az ökleit, majd kiengedi és kifújja a levegőjét is. Most már kicsit enyhébb arc kifejezéssel válaszol.
"Rengetegen vannak, és a legtöbb korom béli... a frontról szöktek meg."
Kicsit elmosolyodik, de ebben a fájdalmat és a kétségeket lehet látni.
"Nem tudnak olaszul, idegesítő... és még csak egy kis nyomi hallgató vagyok csak."
Testvére is kinéz az ablakon, közben haját kitűri a szeméből.
"Jövőre hivatásos műtő orvos leszel."
"Igen..."
A nagyapjuk és Marcello is közben odamennek hozzájuk és hoznak poharakat is. Leteszik azokat az asztalra és felbontják a bort, majd mindenkinek töltenek a poharába. Kellemesen beszélgetnek és közben egy kisebb tömeg is gyűlik köréjük, akik szerencséjükre mind olaszok, így anyanyelven tudnak beszélni mindenkivel.
Hirtelen megcsörren Marcello telefonja, amit már kissé részegesen vesz ki farmer zsebéből, de mikor meglátja, hogy ki hívja, egyből kijózanodik és úgy veszi fel a telefont, hogy az jól távol van a fülétől.
"Dove sei? (hol vagy?)"
Hallatszódik a telefonból, olyan hangosan, hogy az étterem másik felében is lehet hallani az üvöltést.
"Sono al lavoro, amore mio. (a munkában, szerelmem.)"
Lassan felkell és kínosan int jobb kezével a társaságnak, ami feloszlik egy kis idővel ezután, így a család ismét együtt, zavaró tényezők nélkül. Ők isznak még pár pohár bort, mikor visszatér a dolgozó. Elnézést kér, de mennie kell, mert otthon várják és ha nem ér haza, akkor dühös lesz az asszony.
"Persze, megértjük! Akkor jó szórakozást... ÉS HASZNÁLJATOK GUMIT!"
"Nagyapa!"
Feliciano kissé mérgesen, pontosabban dühösen szól rá a vén perverzre, aki csak nevet ifjabbik unokájának a kiakadásán. Ráhúz még egy üveg borra, majd kidől. Így a testvér pár kénytelen beszélgetni egymással.
"Milyen jó neki, hogy ő ennek a helynek a vezetője."
Mondja ezt Feli, miközben iszik.
"Szerintem meg nekünk jó. Mindig olcsóbban kapunk mindent."
Egymásra néznek, majd elmosolyodnak és koccintanak. A vörös alkohol picit kilöttyen mindkét pohárból, ami rácsöppen a fehér terítőre, de ezt senki nem veszi észre. Eddig az unokák természetesen kevesebbet ittak, de már ők se fogják sokáig bírni.
Az aki feladja, nem más, mint Lovino. Előszőr ránéz az órájára, majd mikor észre veszi az időt, akkor felkell, de feje össze-vissza himbálózik, ezért összeesik és mikor leér a földre, akkor összehányja magát.
"HUUUU, én nyertem!"
Feli feláll hírtelen a székéből, de testvére mellé huppan, majd fejét fogva, nevetni kezd és hemperegni a szőnyegen, a mocsokban. Nem igazán érdekel senkit, hogy mit csinálnak ezek ketten, valószínűleg, ez már szokásos nálunk. Iulius lassan felnéz a boros üvegek mögül és keresztbe állt szemekkel próbálja figyelmeztetni a fiatalokat.
"Ha nem viselkedtek, akkor haza megyünk."
Neki is gyomor problémái vannak, de jobban visszatudja fogni, mint az, aki most próbál feltápászkodni a saját hányásából. Lassan megfordul és felül.
"Antonio...ma...jön."
Ezután felsegíti testvérét, aki még mindig nevet, majd közösen elmennek a mosdóba kicsit lemosni magukat. Nem sokkal később utánuk megy nagyapjuk is, aki hasonlóan tesz, mint a két fiatal. Ezután odavánszorognak a pulthoz és kifizetik a rengeteg üveg bort és a két adag ételt. Miközben Iulius a pénztárcájába nyúl, kicsit elgondolkodik. Mióta lehetünk itt? Lovi karórájára néz és közben kiveszi az összeget, amit a pultra tesz. 1 és fél órát. Abból egyet ittunk, felet pedig aludtam. Az ajtón távoznak és kint, valószínűleg a levegő hatására, Lovino futni kezd, de úgy, mintha katonák kergetnék. Hamar lehagyja a kétlassút, akik dülöngélnek. Persze ő sincs a legjobb állapotban, még mindig. Hiába fut, józan ember, csak nevetni tud rajta. Szlalomozik a nem létező bóják között és néha a saját lábában is megbotlik, de szerencsére nem esik el. Az őrangyala nagyon szorgos lehet, vagy valaki erősen imádkozhat érte, aki látja, hogy szegény ifjú mennyire szenved. Teljesen le van izzadva és siet ki a faluból.
A hátul kullogók is beértek a mező határához, ahol két madár száll el a fejük fölött, az ég kék mezején, és árnyékük a lábuk elé vetőik. Feli csak úgy tudja megnézni a madarakat, ha a kezét a szeme fölé emeli, mert a Nap utolsó sugarai olyan erősek, hogy megvakítaná őt egy jó időre. Előttük Lovi, már felért a domb tetejére, ahonnan már csak eg 10 pec lenne az út hazáig. Viszont hírtelen eltűnik, így a fiatalolasz feladja és elindul a mező felé, ahol van pár kora tavaszi virág, amiből tép le és koszorút fon magának. A nárciszból van a legtöbb benne, meg még pár apró sárga virág, ami cukin mutat. Nagyapja egy nem olyan messzi tölgyfa tövébe ült le. Leveszi a nehézkabátját, amit maga alá teszi és neki dől a fának. Térdeit felhúzza és nézi a kinyíló virágszálát, ami a tavasz legszebb ajándéka számára. Pont ez az az ok, amiért szeretném a hazámat óvni a háborútól, az unokáim. Normálisan kell felnőniük, családot kell alapítaniuk és boldogan kell meghalniuk. Ez az, amiért ellen állok a náciknak. Ismét felbukkan Lovino, aki a domb tetejéről kiabál.
"Gyertek már! A vendég éhen fog halni!"
Így kénytelen felkelni a két henyélő és elindulni a türelmetlen olasz felé, aki mellett közben feltűnik egy másik alak is. Kesze-kusza, mélybarna haja félig belelóg fű zöld szemeibe, amik csillognak a Nap fényében.
"ANTONIO!"
Iulius úgy kiabál fel, mintha újra 20 éves lenne és kiabálna egy olyan havernak, akit már pár hónapja nem látott.
Közösen elértek a házhoz is, amihez tartozik egy kiskert, egy garázs, egy istálló, amit már nem használtak jó ideje, és egy mesterséges tó, amiben arany halak úszkálnak. A háznak cserép teteje van és kopott sárga színe van. Az ablakok elött a függöny be van húzva és a párkányokon kis cserepek vannak, amikből még nem nyíltak ki a virágok. Antonio közelebb megy, rámutat, majd Iulius-ra néz.
"Ezek árvácskák lesznek?"
Az öreg csak bólint, majd kinyitja az ajtó kulccsal. Bent sötét van, így elhúzza a függönyöket. A két fiatal leveszi lábbelijüket és Feli a mellényét is, amit egy fogasra akaszt, ami egy kanapé fölött van a bejárati ajtó mellett. A vendég leül erre a kanapéra és kinyújtózik.
"Olyan, mintha évek óta nem lettem volna itt, pedig csak pár hónapja."
"Igen..."
Lovino leül vele szembe egy székre, amit ő húzz oda és a háttámlájára teszi az állát.
"Pontosabban itt szilvesztereztél. Mintha nem lenne saját otthonod."
"Az van, de itt lakik a régi tanárom, meg a legvidámabb és a legkedvesebb unokája."
Végig mutat rajtuk és utoljára mutat az olaszra, aki vele szemben ül. Közben Feliciano leült mellé és rátámaszkodik a saját combjára. Antonio folytatja.
"Bár most azért jöttem, hogy megkérdezzelek titeket, hogy mégis mit kértek a közeledő szülinapotokra."
Igen, hiába ez az idióta, bár kedves kisöcsim fiatalabb nálam, akármilyen meglepő is, de egy hónapban és napon születtünk, csak 6 év különbséggel.
"Vee, én egy új cserepes virágot szeretnék."
"És te Lovi?"
Az olasz hümmög egyet.
"Ne hívj így... és nem tudom, hogy mit kérjek, én már túl idős vagyok ehhez."
Antonio felkell és súg valamit Lovino-nak, aki ettől kikerekíti szemeit és megszorítja jobban a háttámlát. Mikor elege van a hülyeségből felkell, felveszi a széket, hátra lendíti és így kezdi kergetni a vendéget, aki kifut a lakásból, az üldözője meg utána. Iulius kiáll az ajtóba és mögé megbújik Feli, akinek a fején ott van a koszorú.
2800 szó.
Úgy döntöttem, hogy jó ötlet lehetne kitenni magyarul is, esetleg azoknak, aki magyarok, de nem tudnak angolul. És hiába van meg ez a szöveg nekem már, attól még nem ígérek gyors frissítést.